partnereink
Najmányi László: Néhány gondolat Max Ernst kiállítása kapcsán
Néhány gondolat Max Ernst kiállítása kapcsán
Metropolitan Museum, New York
NéMűegyetemi tanulmányaim során két művész munkásságának megismerése változtatta meg a sorsomat annyira, hogy nem hidak, gátak, öntözőrendszerek tervezésével töltöttem el az életem, hanem a megmagyarázhatatlan, leírhatatlan, elképzelhetetlen kutatásával. Salvador Dalí és Max Ernst munkáinak köszönhetem, hogy nem mérnök lettem, hanem művész, hogy most nem a nyugdíjas évek békéjére készülődöm, hanem a művész-sorssal mindhalálig együttjáró, újabb metafizikai ütközetekre. Dalí és Max Ernst műveit károsnak ítélte ifjúságom idején az akkor is mindenható, felelősségrevonhatatlan politika, ezért csak nehezen lehetett hozzájuk férni. Először rossz minőségben nyomtatott, kisméretű füzetekben találkoztam festményeik reprodukcióival, amelyek annyira megfogtak, hogy rögtön másolni kezdtem őket, először a műegyetemistaként rendelkezésemre álló tus-tollakkal, aztán olajfestékkel. Dalí és Max Ernst munkáinak másolásával tanultam meg rajzolni és festeni, kollázst készíteni, saját hibáimon okulva. 1948-ban megjelent önéletrajza szerint „Max Ernst 1914. augusztus 1-jén meghalt. 1918 november 11-én, fiatal emberként támadt fel, abban reménykedve, hogy mágus lesz belőle, aki megtalálja saját korának mítoszát”. A két dátum közötti időben a művész a német tüzérségben szolgált és tanúja volt a politika által kirobbantott Első Világháború indusztrializált tömeggyilkosságának. Ha a politikusokon múlt volna, a világ ma sem ismerné a háború szörnyűségeit, hiszen egyik harcbanálló hatalom vezetői sem engedték az áldozatokat, az eszeveszett rombolást bemutató fényképek publikálását a sajtóban. A háború valódi arcát először a művészek, írók mutatták meg a világnak. Természetesen ezért nem volt hálás nekik a politika. Minden illúzióját elvesztve, felháborodással és undorral megtelve Max Ernst a kollázs művészetének főpapja lett. A populáris kultúra töredékeiből és maradékaiból építkező kollázs művészete abban az időben született, nem kis részben Ernst munkássága révén. 1929-ben csatlakozott a Párizsban élő szürrealisták mozgalmához. Akkor fejezte be első kollázs-regényét. Viktoriánus-kori nyomatokat felhasználva építette a kortárs közízlést provokáló képeit: sötét, faragott bútorokkal teli szobákban szűzek és frakkos úriemberek nőnek össze növényekkel, anatómiai rajzok részleteivel és antropológiai különlegességekkel. A La femme 100 tętes című kollázs-regényének és A pillangók énekelni kezdtek című képén hajlongó és kaparászó csontvázak között gomolyogva, hatalmas molylepkék foglalják el az előteret, ahogy egy gázlámpa magához vonza őket. A Szörnyeteg! Nem veszed észre, hogy szerelmes vagyok?! című képen két, hegesztők maszkjára emlékeztető, groteszk sisakot viselő apáca látható, mellettük, a padlón festő palettája hever, a művész levágott hüvelykujja kiáll a tartólyukból. Az ólomüveg ablakon keresztül egy fára mászó, meztelen nő figurája látszik. Ernst sohasem hibázó metszőkése alatt a kép elemei valódinak tűnő tablóvá állnak össze. Igaz, hogy a kép abszurd, de nem értelmetlen. A katolikus hitétől megcsömörlött Ernst a minden elnyomást rutinból kiszolgáló egyházról mond benne véleményt. Néhány évvel később két Ernst festmény is szerepel a náci hatalom által kurált Degenerált Művészet című, a modern művészetet támadó, nagyszabású utazó kiállításon. Lotte Lenya osztrák énekesnőnek címzett levelében Ernst ezt írja: „Ebéd közben a macska bejött az ebédlőbe és kihányt egy egeret. Nagyon étvágygerjesztő látvány volt, arra késztetett, hogy Németországra gondoljak. Egy sajátkifejlesztésű festő-technikával, amelyett decalcomániának nevezett, Ernst hányásra emlékeztető felületeket kreált. Nedves festékkel borított vásznakat fektetett egymásra, s amikor szétválasztotta őket összemosódó, változó színű és textúrájú, elgombásodott, régi tájképeket idéző háttereket kapott. Európa eső után című képe (amelyet 1940-ben, franciaországi internálása idején kezdett el festeni és 1942-ben, Amerikában fejezett be, ahová harmadik felesége, Peggy Guggenheim feleségével szökött) a kivetített borzalom mesterműve. Apokaliptikus városképet mutat, a szétbombázott Drezda, vagy Hiroshima jóslatát, savval mart sziklafalakat és kőoszlopokat, amelyek között dúskeblű kurtizánok és madárfejű harcos-mutánsok élnek. Más festményei jóval később született művek előképei. Az 1927-ben festett, ragadozószerű szexuális feszültségű A szerelem éjszakája című kép Francis Bacon évtizedekkel később született képeinek előfutára. Robert Rauschenberg 1961-ben komponált mesterművének a First Landing Jump-nak egyenesági előzménye Ernst 1936-ban festett, Loplop Presents a Young Girl című képe. A két kép részletei megdöbbentő hasonlóságot mutatnak: Rauschenberg képén a kerek lámpatesten keresztülhúzott durva szíjj leplezetlenül Ernst hősnőjének kerek fémszerkezetből kibuggyanó haját idézi. Mindkét festő jobban értette szakmáját, mint Ernst és a tanítvány, Joseph Cornell gyakran jobb kollázsokat készített, mint mestere, de művészetének ezen örökösei sohasem tudták felülmúlni olyan Ernst művek ellentmondásokkal teli szépségét, mint az 1922-ben festett Free Balloon, például. Ez az iszaposan megfestett relief füstölgő kéményt mutat, lángoló, szögletes ajtónyílásokat és egy ügyetlenül felszállni készülő léggömböt. A távolságban egy másik léggömb próbál átszökni a látóhatáron tornyosuló hegyek felett, mint egy örök száműzött. A képben az őrület ütközik a művészi igazsággal. (2005. május 13.)
Metropolitan Museum, New York
NéMűegyetemi tanulmányaim során két művész munkásságának megismerése változtatta meg a sorsomat annyira, hogy nem hidak, gátak, öntözőrendszerek tervezésével töltöttem el az életem, hanem a megmagyarázhatatlan, leírhatatlan, elképzelhetetlen kutatásával. Salvador Dalí és Max Ernst munkáinak köszönhetem, hogy nem mérnök lettem, hanem művész, hogy most nem a nyugdíjas évek békéjére készülődöm, hanem a művész-sorssal mindhalálig együttjáró, újabb metafizikai ütközetekre. Dalí és Max Ernst műveit károsnak ítélte ifjúságom idején az akkor is mindenható, felelősségrevonhatatlan politika, ezért csak nehezen lehetett hozzájuk férni. Először rossz minőségben nyomtatott, kisméretű füzetekben találkoztam festményeik reprodukcióival, amelyek annyira megfogtak, hogy rögtön másolni kezdtem őket, először a műegyetemistaként rendelkezésemre álló tus-tollakkal, aztán olajfestékkel. Dalí és Max Ernst munkáinak másolásával tanultam meg rajzolni és festeni, kollázst készíteni, saját hibáimon okulva. 1948-ban megjelent önéletrajza szerint „Max Ernst 1914. augusztus 1-jén meghalt. 1918 november 11-én, fiatal emberként támadt fel, abban reménykedve, hogy mágus lesz belőle, aki megtalálja saját korának mítoszát”. A két dátum közötti időben a művész a német tüzérségben szolgált és tanúja volt a politika által kirobbantott Első Világháború indusztrializált tömeggyilkosságának. Ha a politikusokon múlt volna, a világ ma sem ismerné a háború szörnyűségeit, hiszen egyik harcbanálló hatalom vezetői sem engedték az áldozatokat, az eszeveszett rombolást bemutató fényképek publikálását a sajtóban. A háború valódi arcát először a művészek, írók mutatták meg a világnak. Természetesen ezért nem volt hálás nekik a politika. Minden illúzióját elvesztve, felháborodással és undorral megtelve Max Ernst a kollázs művészetének főpapja lett. A populáris kultúra töredékeiből és maradékaiból építkező kollázs művészete abban az időben született, nem kis részben Ernst munkássága révén. 1929-ben csatlakozott a Párizsban élő szürrealisták mozgalmához. Akkor fejezte be első kollázs-regényét. Viktoriánus-kori nyomatokat felhasználva építette a kortárs közízlést provokáló képeit: sötét, faragott bútorokkal teli szobákban szűzek és frakkos úriemberek nőnek össze növényekkel, anatómiai rajzok részleteivel és antropológiai különlegességekkel. A La femme 100 tętes című kollázs-regényének és A pillangók énekelni kezdtek című képén hajlongó és kaparászó csontvázak között gomolyogva, hatalmas molylepkék foglalják el az előteret, ahogy egy gázlámpa magához vonza őket. A Szörnyeteg! Nem veszed észre, hogy szerelmes vagyok?! című képen két, hegesztők maszkjára emlékeztető, groteszk sisakot viselő apáca látható, mellettük, a padlón festő palettája hever, a művész levágott hüvelykujja kiáll a tartólyukból. Az ólomüveg ablakon keresztül egy fára mászó, meztelen nő figurája látszik. Ernst sohasem hibázó metszőkése alatt a kép elemei valódinak tűnő tablóvá állnak össze. Igaz, hogy a kép abszurd, de nem értelmetlen. A katolikus hitétől megcsömörlött Ernst a minden elnyomást rutinból kiszolgáló egyházról mond benne véleményt. Néhány évvel később két Ernst festmény is szerepel a náci hatalom által kurált Degenerált Művészet című, a modern művészetet támadó, nagyszabású utazó kiállításon. Lotte Lenya osztrák énekesnőnek címzett levelében Ernst ezt írja: „Ebéd közben a macska bejött az ebédlőbe és kihányt egy egeret. Nagyon étvágygerjesztő látvány volt, arra késztetett, hogy Németországra gondoljak. Egy sajátkifejlesztésű festő-technikával, amelyett decalcomániának nevezett, Ernst hányásra emlékeztető felületeket kreált. Nedves festékkel borított vásznakat fektetett egymásra, s amikor szétválasztotta őket összemosódó, változó színű és textúrájú, elgombásodott, régi tájképeket idéző háttereket kapott. Európa eső után című képe (amelyet 1940-ben, franciaországi internálása idején kezdett el festeni és 1942-ben, Amerikában fejezett be, ahová harmadik felesége, Peggy Guggenheim feleségével szökött) a kivetített borzalom mesterműve. Apokaliptikus városképet mutat, a szétbombázott Drezda, vagy Hiroshima jóslatát, savval mart sziklafalakat és kőoszlopokat, amelyek között dúskeblű kurtizánok és madárfejű harcos-mutánsok élnek. Más festményei jóval később született művek előképei. Az 1927-ben festett, ragadozószerű szexuális feszültségű A szerelem éjszakája című kép Francis Bacon évtizedekkel később született képeinek előfutára. Robert Rauschenberg 1961-ben komponált mesterművének a First Landing Jump-nak egyenesági előzménye Ernst 1936-ban festett, Loplop Presents a Young Girl című képe. A két kép részletei megdöbbentő hasonlóságot mutatnak: Rauschenberg képén a kerek lámpatesten keresztülhúzott durva szíjj leplezetlenül Ernst hősnőjének kerek fémszerkezetből kibuggyanó haját idézi. Mindkét festő jobban értette szakmáját, mint Ernst és a tanítvány, Joseph Cornell gyakran jobb kollázsokat készített, mint mestere, de művészetének ezen örökösei sohasem tudták felülmúlni olyan Ernst művek ellentmondásokkal teli szépségét, mint az 1922-ben festett Free Balloon, például. Ez az iszaposan megfestett relief füstölgő kéményt mutat, lángoló, szögletes ajtónyílásokat és egy ügyetlenül felszállni készülő léggömböt. A távolságban egy másik léggömb próbál átszökni a látóhatáron tornyosuló hegyek felett, mint egy örök száműzött. A képben az őrület ütközik a művészi igazsággal. (2005. május 13.)
©Najmányi László