Artportal.hu

Greater New York 162 művész kiállítása a P.S.1 Galériában (22-25 Jackson Avenue, Long Island City, Queens) A 21-ik század első éveinek valódi művésze kétségtelenül a kurátor. Ő az, aki eldönti, hogy hol, mikor, hogyan, mi kerüljön kiállításra. A kiállított műtárgyak alkotói, akiknek már csak kivételesen van beleszólásuk a hol, mikor, hogyan, mi kérdéseibe, csupán eszközök a kurátor kezében, mint a festő ecsetje, a szobrász vésője, a fényképész fényképezőgépe. Hatalmuk saját műveik sorsa, saját sorsuk felett kevesebb, mint a porszívóba szippantott szárnyashangyáé. A kurátor voltaképpen pop művész, nem a mélységek, hanem a felület kutatója. Analóg módon, lineárisan, tematikában gondolkodik: „Az Idő”, „A Tér”, „A Test”, „Albán szürrealisták”, „Francia impresszionalisták”, „Skót grafikusok”, „Sánta festőművésznők kiállítása”. Ezt a tézist látszik igazolni a New York-i Queens kerület náci haláltáborokra emlékeztető építészeti környezetében (szögesdrótok, beton, bádog, dobozformák, szürke és szürkésbarna színek) található P.S.1 galériában megrendezett Greater New York (Nagyobb New York) kiállítás is. A kurátorok (öszesen négy: kettő a PS1 alkalmazottja, kettő a Modern Művészetek Múzeumáé) ebben az esetben a mennyiséget választották témául. 162, többnyire ismeretlen művész műveit állították ki az iskolából átalakított intézmény termeiben. Mega-kiállítást akartak létrehozni, rekord-mennyiségű művész bevonásával. Ennyi művet, ennyi művészi attitűdöt, ennyi alkotói színvonalat természetesen nem lehet egymás mellé tenni, összehangolni.  A kiállított művek egymást oltják ki, egymás üzenetét semlegesítik, torzítják a felismerhetetlenségig. A kurátori megalománia eredményeképpen New York művészete az életnagyságnál tragikusan kisebbnek látszik. Ha mondjuk csak két kurátor serénykedett volna a kiállítás összeeszkábálásán, és ketten együtt csak mondjuk 60 művészt állítottak volna ki, a kiállítás inkább hasonlított volna kiállításra, mint vidámparkra, szemétdombra, tömegsírra. Még a megérdemelten ismertebb művészek, mint Dana Schutz, Mika Rottenberg, Laleh Khorramian, Jamie Isenstein, Guy Ben-ner (aki Izraelt fogja képviselni az idei Velencei Biennálén), Carol Bove, Oliver Payne & Nick Relph, Banks Violette művei is csak azok számára értékelhetők ebben a nyüzsgő, sehová sem induló kavalkádban, akik hosszú évek magányos meditációja révén képessé váltak periférikus látásuk radikális leszűkítésére. Hiába próbál az átlagos kiállításlátogató, mint én, valamelyik műre fókuszálni, a megvizsgálni kívánt műalkotás közelében függő, álló, támaszkodó valamelyik másik erőfeszítés mindig bezavar, elvonja a figyelmet, hozzáadja az élményhez a maga, általában értelmezhetetlen üzenetét. Amíg a kiállítás kurátorai érzékelhetően be akarják mutatni az ifjúság szilaj vadságát, rögtön meg is próbálják szelídíteni azt, s ezzel meg is ölik. Nate Lowman és Seth Price szertelen munkái rendbe fagyasztódnak ebben a környezetben, Benjamin Butler, Lara Kohl és más vad fiatalok művei haldokolnak a szűk folyosókon. Tami Ben-Tor meghökkentő video-munkáját „Women talk about Adolf Hitler (Nők beszélnek Adolf Hitlerről)” egy hátsó lépcsőházban, a vészkijárat alá rejtették, mintha a kurátorok féltek volna tőle, nyilván azért, mert ez a kiállítás egyik legerősebb darabja. Nem szükséges, hogy a művészek nemet mondjanak a kurátoroknak, de nem kellene feltételek nélkül egy olyan szisztéma kezeibe adni magukat, amelynek nagy szüksége van rájuk. Amíg a kiállító művészek nem kaptak honoráriumot részvételükért, a kurátorok, a közvetítők, a „middle-men” komoly javadalmazásban részesültek.

©Najmányi László