Artportal.hu

A Day for Night (Nappalt az éjszakáért) talán a legélőbb, legokosabb, legöntudatosabb Whitney Biennálé eddig. Chrissie Iles és Philippe Vergne kurátorok újraértelmezték a feladatot: tézist mutattak be, pillanatfelvétel helyett, javaslatot a kortárs művészet meghatározására akkor, amikor a modernizmus már történelem és a poszt-modernista retorika már lejátszottnak tűnik. Ez a kiállítás (és a művészvilág) megpróbálja mindazt megtenni, amit Amerika nem tud, vagy nem akar: a hatalom bölcs, innovatív használatát, a világpolgár fogalmának tág értelmezését. A mostani Whitney Biennale tiszteletreméltó kísérlet a konceptuális gyakorlatok és politikai hozzáállások vizsgálatára. A kurátorok olyan művészetet kerestek, amely nem a szépségről szól. Igyekeztek újraértelmezni a reduktivizmust, a ma már látható underground-ot, tesztelték a pre-modern és archaikus megközeléseket, megvizsgálták a rombolást és káoszt, mint kreatív erőket, és újralátogatták a névtelenségről, rejtőzködésről szóló ideákat. A show sokkal kevésbé piac-orientált, mint elődjei voltak. A kurátori elképzelések bátran felveszik a harcot a kereskedelmi konvenciókkal, amelyek az őrület szélére sodorták a művészettel foglalkozókat. A Biennale ugyanakkor anti-manifesto jellegű is, támadás a romanticizmus, expresszionizmus és dekoratív pszichedelia ellen. „A nappal szépséges; az éjszaka fenséges”, mondta Kant. A Day for Night (Nappalt az éjszakáért) kurátorai nem a fenségesség ódivatú, lélegzetelállító értelmezését keresik, inkább a sötétség típusaira utalnak. A Whitney múzeum valamennyi ablakát befedték. A Biennálét tömegek látogatják, de ez a kiállítás nem igazán nekik szól. Itt a művészvilág találkozik a tábortűz körül, számbavenni a megmaradt értékeket és megpróbálni megegyezni a teendőkben. Ez a Biennale pozitív módon nem-amerikai. A kurátorok európaiak, a kiállítók több mint 25 %-a nem amerikai születésű. Sokan az Amerikában születettek közül más országokban, kontinenseken élnek. Még a show címe is egy francia filmet, François Truffaut 1973-ban készült alkotását idézi. Igaz, a film eredeti címe: The American Night (Az amerikai éjszaka) jobban írja le a Biennale-t és az országot, mint a kurátorok cím-változata. A kiállítás nem problémamentes. Nagyon alacsony a (25%) a kiállító nők aránya például. Vannak ugyan remek festmények (Mark Grotjahn, Mark Bradford, Rudolf Stingel, és Marilyn Minter munkái), de a kurátorok – mint oly sok kollégájuk manapság – nem igazán értik a festmények alkímiai minőségét, nem veszik észre, hogy miképpen tudnak ősi médiumok új gondolatokat hordozni. A kurátorok másodosztályú állampolgárként kezelik a kétdimenziós médiumokat, összezsúfolják, szétaprózzák, töltelékanyagként használják őket. Ugyanakkor a konceptuális munkák, videoművészet és installáció tág teret, autonóm bemutatkozási lehetőséget, kedvezményezett státust kapnak. Jennie Smith, Kelley Walker és Adam McEwen munkái megérdemelten szerepelnek a Biennalén, Jutta Koether korábbi munkái alapján ide tartozna, de mostani installációja nem. JP Munro, Spencer Sweeney, Todd Norsten, Chris Vasell, és Monica Majoli, Peter Doig festményei érdektelenek, Jim O'Rourke, Jordan Wolfson, és Mathias Poledna videoi gyengék. Nari Ward érdekes alkotó, de nem ezt a művét kellett volna kiállítani. Paul Chan object-je gondolatébresztő, de nem eredeti. Sok a kiemelkedően érdekes munka. Ilyen Sturtevant művészet-szobája, amely Duchamp művének látszik, de kidobja a reprezentáció lehetőségét az ablakon. Ilyen Dorothy Iannone saját klimaxát bemutató videoja; Billy Sullivan szívbemarkoló, Nan Goldin-szerű, egy délutánját és teljes életét egyszerre bemutató dia-sorozata; Robert Gober gyűlölet-utazása; Angela Strassheim átütő fotói, amelyek olyan embereket mutatnak, akik nem ezért a világért, hanem a következőekért élnek; Jonathan Horowitz egymástól távol, a kiállítás teljes területén szétszórva kiállított, a 9-11-es katasztrófa repülőgéprablóit ábrázoló portrésorozata; Florian Maier-Aichen, Zoe Strauss, és Anne Collier fotói; Trisha Donelly üvöltő hang-installációja; Francesco Vezolli, Cameron Jamie, Pierre Huyghe, a Don’t Trust Anyone Over Thirty kollektíva videói és különösen figyelemreméltó Ryan Trecartin retina-szaggató, pórusnyitogató A Family Finds Entertainment (Egy család szórakozást talál) című video-munkája. A legbizarrabb kiállított mű talán Miles Davis 1991-ben készült festménye. Mivel Miles Davis neve nem szerepel a katalógusban, gyanítható, hogy a festmény az amerikai éjszaka legauthentikusabb művésze, David Hammons munkája. Hibáival és erényeivel együtt a 2006-os Whitney Biennale egy olyan nemzethez beszél, amelyik nem ideál többé, hanem csak egyik az országok közül. Ez az első Post-Amerika Biennale.

©Najmányi László