partnereink
P. Szabó Ernő: Évforduló és korszakváltás
P. Szabó Ernő: Évforduló és korszakváltás
Beszélgetés Baán Lászlóval, a Szépművészeti Múzeum új főigazgatójával
December 1-től új főigazgatója van a Szépművészeti Múzeumnak Baán László személyében, aki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma helyettes államtitkári posztját cserélte föl a főigazgatói székkel. Ünnepélyes beiktatásán a világ több jelentős közgyűjteményének (Kunsthistorisches Museum, Uffizi, British Museum, Gulbenkian Múzeum) jelenlegi vagy volt vezetője jelenlétében az új főigazgató tervei középpontjaként egy korszerű, 21. századi múzeum megteremtését jelölte meg. Véletlen-e, hogy beiktatására éppen azon a napon került sor, amikor Ferenc József osztrák császár és magyar király, 98 évvel ezelőtt fölavatta a múzeum új épületét, amivel akkor valóban új korszak kezdődött a múzeum és az egész magyar múzeumügy történetében? –Véletlen, de mégis szerencsés egybeesés, hogy éppen ezen a napon kezdődött a főigazgatói megbízatásom. Már évekkel ezelőtt megérlelődött bennem az elhatározás, hogy amikor kiírásra kerül, meg fogom pályázni a Szépművészeti Múzeum vezetői állását. Alapvetően két dolog motivált. Az egyik az, hogy 2000. elején feljutottam a közigazgatási „szamárlétra” tetejére. Az a generáció, amelyhez tartozom, szerencsésnek mondható, hiszen a rendszerváltással fiatalon nagy lehetőségek nyíltak meg előttünk. Magam 1990-ben kerültem a kulturális igazgatásba. Előbb a Fővárosi Önkormányzatnál dolgoztam, a Kulturális Bizottság elnökeként, ezt követően fővárosi kulturális biztosként, majd 1998-ban az újonnan létrejövő kultusztárca gazdasági helyettes államtitkára lettem, 2000-ben pedig közigazgatási államtitkára. Ekkor el kellett gondolkodnom, hogyan tovább. Szerettem azt a munkát, de arra jutottam, nem onnan akarok nyugdíjba menni. – Mi volt a másik indok? – A másik indokot az jelentette, hogy kulturális igazgatási tevékenységem ideje alatt a múzeumügy vált számomra az egyik leginkább vonzó területté. Ezen belül a nemzetközi szempontból legfontosabb hazai gyűjteménynek pedig mindig is a Szépművészeti Múzeumot tartottam. E az intézmény sajátos monopolhelyzetben van Magyarországon: az európai művészet kincsei – a magyar anyagot leszámítva – szinte kizárólag ebben a múzeumban találhatóak meg, szemben a nyugati világ országainak többségével, ahol más fővárosi, illetve vidéki gyűjteményekben is jelentős anyaggal reprezentálódik az egyetemes művészettörténet. Engem ez a széles spektrum érdekelt, nagy fejlődési lehetőséget láttam a Szépművészeti Múzeumban. Ez a közgyűjtemény potenciálisan egy nagy európai múzeum, de ma még nem az. Gyűjteménye regionális szempontból kiemelkedő, Berlinen és Bécsen kívül a közép-európai térségben nincs hozzá hasonlítható. Az Európai Unióhoz most csatlakozott tíz ország hasonló intézményei közül messzemenően ez a legjelentősebb, egyes részei pedig világszínvonalúak. – Milyen részekre gondol elsősorban? – Itt található például egy egyedülálló kisbronz, a világ egyetlen hitelesnek tekinthető Leonardo-szobra. A világ más országaiban egész kulturális stratégiát építenének erre a tényre. Itt szinte még a hazai közönség számára is észrevétlen ez a remekmű. Hatalmas értékünk a Régi Képtár spanyol gyűjteménye, amely a maga nemében a legjelentősebb az európai kontinensen a Hispán-félszigeten kívül. Jól érzékelteti ezt a tényt, hogy a drezdai Régi Képtár, amely megalakulásának 150. évfordulója alkalmából – Hamburggal összefogva - a németországi spanyol gyűjtemények legjavát kívánja bemutatni, kellően fontos németországi El Grecók hiányában hozzánk fordult a mester műveiért. Elfogadtuk, hogy három El Grecót is adjunk a tárlatra, azzal a Szépművészeti részéről az utóbbi időkben fel sem merült javaslattal, hogy a kölcsönzés fejében hozzánk is jöjjön el a kiállítás. Felvetésemre néhány héten belül ideutaztak a német igazgató kollégák, és teljes mértékben elfogadták, hogy Hamburg – Drezda – Budapest legyen a Németországban eleddig példanélküli tárlat útja. Ezzel a lépéssel hosszú évek után végre mi is elkezdünk bekapcsolódni az európai vándorkiállítások áramába. Eddig egyfajta jól használható, s kis igényű szegény rokonként kezeltek bennünket. Sok száz kölcsönzést bonyolítottunk az elmúlt években, mi viszont szinte sohasem kértünk semmit, hiszen nem rendeztünk olyan nagy volumenű kiállításokat, amely ezt indokolta volna. Ez meg fog változni. – Kicsit előreszaladtunk, már a tervek részletes bemutatásához. Beszéljen előbb arról, hogy – miután megpályázta és megnyerte a Mojzer Miklós megbízatásának lejártával megüresedő posztot, s december 1-től el is foglalta azt, – első utasításai egyikével eltávolítatta a múzeumot körülvevő palánk egy részét. Szimbolikus gesztusnak szánta ezt a döntést? – Budapesti polgárként mindig elkeserített, ha erre jártam és láttam azt a hirdetésekkel teleaggatott kerítést, amely a Hősök tere felől övezte az épületet. Az első adandó alkalommal, ahogy erre lehetőségem nyílt, természetesen megszüntettem ezt az állapotot. Volt természetesen szimbolikus tartalma is e gesztusnak. Arra utaltam vele, hogy le kell bontani a Szépművészeti Múzeum és a közönség közötti falakat, s ebben a múzeumnak kell aktív szerepet vállalnia. Ezek a falak döntően kommunikációs természetűek. Talán a legkirívóbb példa a honlap esete. Ma már köztudottan az internet a kommunikáció egyik elsődleges eszköze, főként egy potenciális külföldi látogató számára. Nos, a Szépművészeti Múzeum honlapjának 2004 végéig nem készült el az idegen nyelvű változata, a honlapot látogatók évek óta azt olvashatták az „English” feliratra kattintva, hogy az elkészítés alatt áll. Ismereteim szerint nincs más jelentős múzeum Európában, ahol 2004-ben – a közönség iránti érdektelenség szomorú jelképeként – hasonló előfordulhatott volna. Ezt a hiányosságot január végéig kiküszöböltük. Egy másik lebontandó falat jelent az eddigi kiállítás-politika. Korábban a nagy, tömegeket vonzó kiállítások megálltak Bécsnél. Pedig épp a Szépművészeti Monet-tárlata mutatta meg, hogy a közönség olyan rétegeit is meg lehet szólítani egy-egy nagykiállítás segítségével, amely egyébként nem jönne be a múzeumba. – Ez persze nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi közönségre is igaz, hiszen azok közül, akik a Hősök terén megfordulnak, csak egy kis rész lep be a Szépművészetibe vagy a Műcsarnokba. – A Szépművészeti Múzeumot évente átlag 200-250 ezren látogatják meg, miközben a Hősök terén legalább 2-3 millió hazai és külföldi turista fordul meg egy évben. Ahogy a számok is mutatják, a múzeum egyfajta szigetként áll a Hősök terére és a Városligetbe irányuló hazai és külföldi vendégforgalomban. De el van szigetelve az intézmény azoktól az emberektől is, akik saját maguk nem inspiráltak a múzeum meglátogatására: megszólításukhoz a Szépművészeti eddig általában nem találta, de nem is igen kereste a megfelelő nyelvet. Decemberben újonnan létrejött az oktatási, múzeumpedagógiai és a közönségkapcsolatokkal, a marketinggel foglalkozó részleg is, amelyek dolga ennek a nyelvnek, nyelveknek megtalálása lesz. Ideális esetben – a közönség elérését alapvető célként, s nem pedig esetlegesen bekövetkező tényként kezelve – a mai 200-250 ezer helyett legalább 400-500 ezer ember láthatná évente a gyűjteményt. Ekkor mondhatnánk el, hogy teljesítettük legfontosabb feladatunkat, a köz szolgálatát, hogy generációról generációra minél szélesebb körhöz juttassuk el a nálunk bemutatott műtárgyak üzenetét és élményét. – E gondolathoz szorosan kötődik főigazgatói pályázata egyik legfontosabb eleme, a korszerű 21. századi múzeum megteremtése. Melyek e szempontból a legfontosabb teendők a Szépművészeti Múzeumban? – A fő kérdés, hogy miképpen juttassuk el az emberekhez a műtárgyakhoz kötődő élményt és üzenetet. A mai nagy múzeumok általában 19. századi képződmények, s hosszú történetük során egészen másként kommunikáltak, mint ahogy azt az utóbbi 15–20 évben teszik. Mára a nyugati világban egyfajta élménycentrumként működnek a nagy múzeumok, amelyek a legszélesebb közönséget kívánják és tudják sokféle hangon és nyelven megszólítani. Mindeközben ma a Szépművészetiben a művek melletti tárgyfeliratok csak a tárgy megnevezését, az esetleges alkotóművészt és a leltári számot tartalmazzák, mindenféle segítő tartalmi információ nélkül. Ehhez kapcsolódik, hogy nincs a múzeumban audioguide-rendszer sem, amely a látogatókat a világ összes számottevő művészeti múzeumában eligazodni segíti. Nekünk egy olyan közeget kell teremteni, hogy öröm legyen az itt tartózkodás és kívánatos legyen ide újra és újra betérni. Ez a művek közvetlen környezetén túl a múzeum közönségkényelmi funkcióinak átgondolását is szükségessé teszi. A múzeumi bolt elhelyezése téves, kínálata csapnivaló, nincs gyermekfoglalkoztató, előadóterem, étterem. – Mindezek pótlására rendelkezésre áll egy nagyszerű, de mégiscsak 19. századi épület a maga megváltoztathatatlan tereivel. Lehet ezeknek az új funkciókhoz igazítani? – Részben igen, részben nagy kompromisszumokkal, részben pedig egyáltalán nem. Ez általános múzeumi probléma, hiszen a gyűjteménynövekedés folyamatos, és bizonyos funkciókat eleve nem terveztek a 19. század múzeumaiba. Ahogy a régi nagy európai múzeumoknál szinte mindenütt, nálunk is felvetődik a bővítés lehetőségének a kérdése. Fölhasználtató felszíni terület gyakorlatilag nincs, ezért kézenfekvő, hogy a föld alatt kell és lehet terjeszkednünk, körülbelül akkora teret létrehozva, mint a Louvre alatt, mintegy 6000 négyzetméteren. A félreértéseket eloszlatandó a tervek szerint a szint alatti bővítés csak a díszburkolat széléig terjedne, tovább már csak a földalatti vonala miatt sem mehetnénk. Kialakítható lenne itt egy hozzávetőleg 1200 négyzetméteres nagy kiállítóterem, korszerű múzeumi bolt, gyermekfoglalkoztató, fogadótér, étterem, egyszóval minden, ami egy 21. századi múzeumnál a közönség felé ma már elengedhetetlen. – Milyen pénzügyi háttérrel, mennyi idő alatt valósíthatók meg ezek az elképzelések? – A megvalósíthatósági tanulmány elkészült már, de hosszú, egy-másfél éves engedélyezési folyamat vezet a munkák elkezdéséig. PPP alapon, azaz Public Private Parnership konstrukcióban (vagyis az állami és a magánszektor együttműködésében) valósulna meg a bővítés, amely mintegy 3–3,5 milliárd forint nagyságrendű. A magántőke bevonásával elkészült objektumokat az állam 20–30 évre visszabérelné, a beruházó számára így térülne meg a befektetés. – Mindebből mi látszana a felszínen? Már a bővítésről érkező eddigi hírek is megosztották a közvéleményt, vannak, akik örülnek a változásoknak, sokan azonban féltik tőlük a Hősök tere összképét. – Hasonló kérdések már a Louvre piramisa kapcsán is fölvetődtek. Funkcionálisan tulajdonképpen nem is lenne szükség semmilyen földszín feletti létesítményre. Egyfajta kortárs vizuális jel azonban, ha lesz társadalmi és hatósági támogatottsága, létrejöhet a téren, a múzeum előtti jelenlegi járdaszakasz területén. A magyar építészek számára igen fontos kihívást jelentene egy olyan pályázaton részt venni, amelyen kikristályosodhatna, hogy a magyarság számára szimbolikus jelentőségű téren mi jelenhetne meg új vizuális elemként. – A távlati tervek, lehetőségek világából térjünk vissza a jelenhez. Melyek azok, a múzeumépület megnyitásának közelgő századik évfordulójához kapcsolódó feladatok, amelyek leginkább foglalkoztatják, milyen kiállításokkal tervezik ünnepelni a jubileumot? –2005 decemberében lépünk be a 100. esztendőbe, ekkor kezdődik a jubileumi évünk. A múzeum az elmúlt években nem készült fel erre az alkalomra. Nem kezdődött el egy, a múzeumot népszerűsítő színvonalas új album előkészítése – a legutolsó immár 20 éves, még Garas Klára főigazgató asszony nevéhez fűződik. A Zsigmond-kiállítást kivéve nem indult meg komoly kiállítások előkészítése sem, miközben szerte a világon általában három-négy év alatt készülnek el a nagy kiállítások. Január elején sikerült megállapodnunk az illetékes hamburgi és drezdai múzeumigazgatókkal, amelynek eredményeképpen ma már biztosnak tekinthető a spanyol festészet négy évszázadát bemutató kiállítás, amelyről már szóltam, s amely hosszú évek óta az első olyan kiállításunk lesz, ahol egy jelentős tárlat nemzetközi útjának hivatalos állomása lesz a múzeum. Tavasszal nyílik a Zsigmond császár és király korának művészetét bemutató, több mint száz múzeum tárgyai közül válogató tárlat, amely magyar-luxemburgi együttműködés eredményeként jön létre. A közel 500 millió forintos költségek felét a luxemburgiak állják, a tudományos munkát magyar szakemberek végzik. 2006 nyarán Rembrandt születése 400. évfordulója alkalmából saját anyagunkból és kölcsönzésekből nagyobb grafikai kiállítást tervezünk. Ennél bővebb a tervezett események naptára, de biztosra egyenlőre csak ezek az események vehetők. – Mindezen tervek nyilván sokba kerülnek, ráadásul a mai költségvetési rendszerben nem hogy évekre nem tud tervezni a magyar múzeumok többsége, de még az adott évre is rendszerint később kapja meg a támogatást, mint kellene. Ilyen bizonytalan helyzetben hogyan lehet nagyszabású terveket kidolgozni? – Múzeumunk költségvetési támogatása erre az évre rendezett, és ha nem is kiugró mértékben, de nőtt a tavalyihoz képest. Ebből a pénzből nagykiállításokat rendezni persze nem lehet, azok támogatására azonban a minisztérium létrehozott egy külön keretet, amelyből mi is részesülünk. Ezen kívül a korábbinál jóval erősebben alapoznunk kell a magánmecenatúrára, s növelnünk kell a saját bevételeket is. Jelentős összeg származhat például a jó időszaki kiállítások bevételéből. Ezzel összefüggésben azt gondolom, idővel újra kell gondolni az ingyenes múzeumi belépők kérdését, mert a múzeumokat ellenérdekeltté teszi a látogatószám növelésében, ráadásul ez önmagában nem vonz be új látogatói rétegeket a múzeumba. Szinte teljesen kihasználatlanok voltak eddig a művekkel kapcsolatos jogok értékesítésének lehetőségei, ahogyan jelenleg a múzeumi bolt sem hoz semmilyen profitot, mindezt meg kell változtatni. – Több évtizeddel ezelőtt kezdődött, évekkel ezelőtt leállt az épület rekonstrukciója. Folytatása mikor várható? – Magyarországon az utóbbi néhány évben általában lelassult a kulturális intézmények rekonstrukciója. Kevesebb pénz jutott rájuk, meg kellett nézni, hol, mennyire előkészített a munka. A Szépművészeti esetében nem volt elgondolás egy korszerű 21. századi múzeum kialakítására, csak a 19. századi épület rekonstrukciójára, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pedig éppen fordított logika szerint képzelte el a dolgok menetét. Nem lesz könnyű a rekonstrukció újraindítása, de ez év második feléig elkészítjük a múzeum majdani kívánatos működésének modelljét és az ebből levezetett rekonstrukciós ütemtervet. Ez alapján, véleményem szerint 5–6 év alatt befejeződhet a történelmi épület rekonstrukciója, és ugyanezen idő alatt megvalósulhat a Hősök tere alatti bővítés is. – A múzeum munkatársainak jelentős része támogatja az Ön elképzeléseit, amelyek között egyébként az is szerepel, hogy jobban ki kell használni a házion belül található szellemi energiákat. Milyen megoldási lehetőségek kínálkoznak erre? – Ahogy azt már fentebb is említettem, a kiállítási tevékenységünk sokkal intenzívebb lesz a jövőben. Tudományos területen is szükséges az előrelépés, különösképpen a gyűjtemény feldolgozásában. Ezért kértem be január végéig a kutatási és publikációs terveket, hogy lássam miképpen valósultak meg a tavalyi elképzelések, s ki mit vállal a jövőben. Most lesz az első olyan alkalom, hogy a vezetői értekezleten minden kolléga kutatási terve a belső nyilvánosság elé kerül. Nincs feldolgozva a múzeum története sem, a jubileumi év alkalmat ad e munka elindítására is, amely azonban legalább két-három évet vesz majd igénybe. – Milyen személyi változások történetek, hogyan alakult át a múzeumi munka szerkezete? – Az előző főigazgatónak nem volt szakmai helyettese. Mostantól Czére Andrea, a grafikai osztály vezetését is megtartva, ellátja a tudományos főigazgató-helyettesi feladatát, Nagy Árpád pedig, az Antik Osztályt továbbra is vezetve, a gyűjteményi főigazgató-helyettesi feladatkört. Mihály Mária főigazgató-helyettes asszony az igazgatási feladatokkal foglalkozik. Létrejött a kommunikációs osztály, amelynek van sajtó és marketing, illetve múzeumpedagógiai alosztálya, s létrejött a kiállítás-szervezési, illetve az informatikai osztály is. Nagy öröm számomra, hogy az újonnan létrejövő Tudományos Tanácsadó Testületbe olyan személyiségek fogadták el a felkérésemet, mint Boskovics Miklós egyetemi tanár, Galavics Géza, az MTA művészettörténeti bizottságának elnöke, Glatz Ferenc, az MTA volt elnöke, a Történettudományi Intézet igazgatója, Szabó Miklós akadémikus, a Régészettudományi Intézet igazgatója, Török László akadémikus. A Tanácsadó Testület, amelynek hivatalból a múzeum tudományos és gyűjteményi főigazgató-helyettese is tagja lesz, elsőként a múzeum kutatási és publikációs tervét fogja megtárgyalni. – A véletlenek újabb egybeesése-e, hogy alig néhány nappal beiktatása után Rodin egyik bronzszobrát vehette át – három évre letétbe – egy gyűjtőtől, aki alig hogy aukción megvásárolta, máris nyilvános bemutatásra kínálta föl azt? – Egyfelől véletlen, de mégsem teljesen az. A gyűjtő régi barátja a múzeumnak és most a szokottnál talán könnyebben és gyorsabban értettünk szót. Amikor Petrovszky Gábor úr letétbe fölajánlotta a szobrát, ezzel közösen jelét adhattuk annak, hogy ebben a vásárlás szempontjából nem könnyű időszakban ilyen módon is gyarapodhat a gyűjtemény. Szép helyet kapott ez a Magyarországon utolsó magántulajdonban lévő Rodin, közvetlenül Manet Legyezős hölgye mellett. Remélem, hogy a példa a jövőben követőkre talál. – Köszönöm a beszélgetést!
Beszélgetés Baán Lászlóval, a Szépművészeti Múzeum új főigazgatójával
December 1-től új főigazgatója van a Szépművészeti Múzeumnak Baán László személyében, aki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma helyettes államtitkári posztját cserélte föl a főigazgatói székkel. Ünnepélyes beiktatásán a világ több jelentős közgyűjteményének (Kunsthistorisches Museum, Uffizi, British Museum, Gulbenkian Múzeum) jelenlegi vagy volt vezetője jelenlétében az új főigazgató tervei középpontjaként egy korszerű, 21. századi múzeum megteremtését jelölte meg. Véletlen-e, hogy beiktatására éppen azon a napon került sor, amikor Ferenc József osztrák császár és magyar király, 98 évvel ezelőtt fölavatta a múzeum új épületét, amivel akkor valóban új korszak kezdődött a múzeum és az egész magyar múzeumügy történetében? –Véletlen, de mégis szerencsés egybeesés, hogy éppen ezen a napon kezdődött a főigazgatói megbízatásom. Már évekkel ezelőtt megérlelődött bennem az elhatározás, hogy amikor kiírásra kerül, meg fogom pályázni a Szépművészeti Múzeum vezetői állását. Alapvetően két dolog motivált. Az egyik az, hogy 2000. elején feljutottam a közigazgatási „szamárlétra” tetejére. Az a generáció, amelyhez tartozom, szerencsésnek mondható, hiszen a rendszerváltással fiatalon nagy lehetőségek nyíltak meg előttünk. Magam 1990-ben kerültem a kulturális igazgatásba. Előbb a Fővárosi Önkormányzatnál dolgoztam, a Kulturális Bizottság elnökeként, ezt követően fővárosi kulturális biztosként, majd 1998-ban az újonnan létrejövő kultusztárca gazdasági helyettes államtitkára lettem, 2000-ben pedig közigazgatási államtitkára. Ekkor el kellett gondolkodnom, hogyan tovább. Szerettem azt a munkát, de arra jutottam, nem onnan akarok nyugdíjba menni. – Mi volt a másik indok? – A másik indokot az jelentette, hogy kulturális igazgatási tevékenységem ideje alatt a múzeumügy vált számomra az egyik leginkább vonzó területté. Ezen belül a nemzetközi szempontból legfontosabb hazai gyűjteménynek pedig mindig is a Szépművészeti Múzeumot tartottam. E az intézmény sajátos monopolhelyzetben van Magyarországon: az európai művészet kincsei – a magyar anyagot leszámítva – szinte kizárólag ebben a múzeumban találhatóak meg, szemben a nyugati világ országainak többségével, ahol más fővárosi, illetve vidéki gyűjteményekben is jelentős anyaggal reprezentálódik az egyetemes művészettörténet. Engem ez a széles spektrum érdekelt, nagy fejlődési lehetőséget láttam a Szépművészeti Múzeumban. Ez a közgyűjtemény potenciálisan egy nagy európai múzeum, de ma még nem az. Gyűjteménye regionális szempontból kiemelkedő, Berlinen és Bécsen kívül a közép-európai térségben nincs hozzá hasonlítható. Az Európai Unióhoz most csatlakozott tíz ország hasonló intézményei közül messzemenően ez a legjelentősebb, egyes részei pedig világszínvonalúak. – Milyen részekre gondol elsősorban? – Itt található például egy egyedülálló kisbronz, a világ egyetlen hitelesnek tekinthető Leonardo-szobra. A világ más országaiban egész kulturális stratégiát építenének erre a tényre. Itt szinte még a hazai közönség számára is észrevétlen ez a remekmű. Hatalmas értékünk a Régi Képtár spanyol gyűjteménye, amely a maga nemében a legjelentősebb az európai kontinensen a Hispán-félszigeten kívül. Jól érzékelteti ezt a tényt, hogy a drezdai Régi Képtár, amely megalakulásának 150. évfordulója alkalmából – Hamburggal összefogva - a németországi spanyol gyűjtemények legjavát kívánja bemutatni, kellően fontos németországi El Grecók hiányában hozzánk fordult a mester műveiért. Elfogadtuk, hogy három El Grecót is adjunk a tárlatra, azzal a Szépművészeti részéről az utóbbi időkben fel sem merült javaslattal, hogy a kölcsönzés fejében hozzánk is jöjjön el a kiállítás. Felvetésemre néhány héten belül ideutaztak a német igazgató kollégák, és teljes mértékben elfogadták, hogy Hamburg – Drezda – Budapest legyen a Németországban eleddig példanélküli tárlat útja. Ezzel a lépéssel hosszú évek után végre mi is elkezdünk bekapcsolódni az európai vándorkiállítások áramába. Eddig egyfajta jól használható, s kis igényű szegény rokonként kezeltek bennünket. Sok száz kölcsönzést bonyolítottunk az elmúlt években, mi viszont szinte sohasem kértünk semmit, hiszen nem rendeztünk olyan nagy volumenű kiállításokat, amely ezt indokolta volna. Ez meg fog változni. – Kicsit előreszaladtunk, már a tervek részletes bemutatásához. Beszéljen előbb arról, hogy – miután megpályázta és megnyerte a Mojzer Miklós megbízatásának lejártával megüresedő posztot, s december 1-től el is foglalta azt, – első utasításai egyikével eltávolítatta a múzeumot körülvevő palánk egy részét. Szimbolikus gesztusnak szánta ezt a döntést? – Budapesti polgárként mindig elkeserített, ha erre jártam és láttam azt a hirdetésekkel teleaggatott kerítést, amely a Hősök tere felől övezte az épületet. Az első adandó alkalommal, ahogy erre lehetőségem nyílt, természetesen megszüntettem ezt az állapotot. Volt természetesen szimbolikus tartalma is e gesztusnak. Arra utaltam vele, hogy le kell bontani a Szépművészeti Múzeum és a közönség közötti falakat, s ebben a múzeumnak kell aktív szerepet vállalnia. Ezek a falak döntően kommunikációs természetűek. Talán a legkirívóbb példa a honlap esete. Ma már köztudottan az internet a kommunikáció egyik elsődleges eszköze, főként egy potenciális külföldi látogató számára. Nos, a Szépművészeti Múzeum honlapjának 2004 végéig nem készült el az idegen nyelvű változata, a honlapot látogatók évek óta azt olvashatták az „English” feliratra kattintva, hogy az elkészítés alatt áll. Ismereteim szerint nincs más jelentős múzeum Európában, ahol 2004-ben – a közönség iránti érdektelenség szomorú jelképeként – hasonló előfordulhatott volna. Ezt a hiányosságot január végéig kiküszöböltük. Egy másik lebontandó falat jelent az eddigi kiállítás-politika. Korábban a nagy, tömegeket vonzó kiállítások megálltak Bécsnél. Pedig épp a Szépművészeti Monet-tárlata mutatta meg, hogy a közönség olyan rétegeit is meg lehet szólítani egy-egy nagykiállítás segítségével, amely egyébként nem jönne be a múzeumba. – Ez persze nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi közönségre is igaz, hiszen azok közül, akik a Hősök terén megfordulnak, csak egy kis rész lep be a Szépművészetibe vagy a Műcsarnokba. – A Szépművészeti Múzeumot évente átlag 200-250 ezren látogatják meg, miközben a Hősök terén legalább 2-3 millió hazai és külföldi turista fordul meg egy évben. Ahogy a számok is mutatják, a múzeum egyfajta szigetként áll a Hősök terére és a Városligetbe irányuló hazai és külföldi vendégforgalomban. De el van szigetelve az intézmény azoktól az emberektől is, akik saját maguk nem inspiráltak a múzeum meglátogatására: megszólításukhoz a Szépművészeti eddig általában nem találta, de nem is igen kereste a megfelelő nyelvet. Decemberben újonnan létrejött az oktatási, múzeumpedagógiai és a közönségkapcsolatokkal, a marketinggel foglalkozó részleg is, amelyek dolga ennek a nyelvnek, nyelveknek megtalálása lesz. Ideális esetben – a közönség elérését alapvető célként, s nem pedig esetlegesen bekövetkező tényként kezelve – a mai 200-250 ezer helyett legalább 400-500 ezer ember láthatná évente a gyűjteményt. Ekkor mondhatnánk el, hogy teljesítettük legfontosabb feladatunkat, a köz szolgálatát, hogy generációról generációra minél szélesebb körhöz juttassuk el a nálunk bemutatott műtárgyak üzenetét és élményét. – E gondolathoz szorosan kötődik főigazgatói pályázata egyik legfontosabb eleme, a korszerű 21. századi múzeum megteremtése. Melyek e szempontból a legfontosabb teendők a Szépművészeti Múzeumban? – A fő kérdés, hogy miképpen juttassuk el az emberekhez a műtárgyakhoz kötődő élményt és üzenetet. A mai nagy múzeumok általában 19. századi képződmények, s hosszú történetük során egészen másként kommunikáltak, mint ahogy azt az utóbbi 15–20 évben teszik. Mára a nyugati világban egyfajta élménycentrumként működnek a nagy múzeumok, amelyek a legszélesebb közönséget kívánják és tudják sokféle hangon és nyelven megszólítani. Mindeközben ma a Szépművészetiben a művek melletti tárgyfeliratok csak a tárgy megnevezését, az esetleges alkotóművészt és a leltári számot tartalmazzák, mindenféle segítő tartalmi információ nélkül. Ehhez kapcsolódik, hogy nincs a múzeumban audioguide-rendszer sem, amely a látogatókat a világ összes számottevő művészeti múzeumában eligazodni segíti. Nekünk egy olyan közeget kell teremteni, hogy öröm legyen az itt tartózkodás és kívánatos legyen ide újra és újra betérni. Ez a művek közvetlen környezetén túl a múzeum közönségkényelmi funkcióinak átgondolását is szükségessé teszi. A múzeumi bolt elhelyezése téves, kínálata csapnivaló, nincs gyermekfoglalkoztató, előadóterem, étterem. – Mindezek pótlására rendelkezésre áll egy nagyszerű, de mégiscsak 19. századi épület a maga megváltoztathatatlan tereivel. Lehet ezeknek az új funkciókhoz igazítani? – Részben igen, részben nagy kompromisszumokkal, részben pedig egyáltalán nem. Ez általános múzeumi probléma, hiszen a gyűjteménynövekedés folyamatos, és bizonyos funkciókat eleve nem terveztek a 19. század múzeumaiba. Ahogy a régi nagy európai múzeumoknál szinte mindenütt, nálunk is felvetődik a bővítés lehetőségének a kérdése. Fölhasználtató felszíni terület gyakorlatilag nincs, ezért kézenfekvő, hogy a föld alatt kell és lehet terjeszkednünk, körülbelül akkora teret létrehozva, mint a Louvre alatt, mintegy 6000 négyzetméteren. A félreértéseket eloszlatandó a tervek szerint a szint alatti bővítés csak a díszburkolat széléig terjedne, tovább már csak a földalatti vonala miatt sem mehetnénk. Kialakítható lenne itt egy hozzávetőleg 1200 négyzetméteres nagy kiállítóterem, korszerű múzeumi bolt, gyermekfoglalkoztató, fogadótér, étterem, egyszóval minden, ami egy 21. századi múzeumnál a közönség felé ma már elengedhetetlen. – Milyen pénzügyi háttérrel, mennyi idő alatt valósíthatók meg ezek az elképzelések? – A megvalósíthatósági tanulmány elkészült már, de hosszú, egy-másfél éves engedélyezési folyamat vezet a munkák elkezdéséig. PPP alapon, azaz Public Private Parnership konstrukcióban (vagyis az állami és a magánszektor együttműködésében) valósulna meg a bővítés, amely mintegy 3–3,5 milliárd forint nagyságrendű. A magántőke bevonásával elkészült objektumokat az állam 20–30 évre visszabérelné, a beruházó számára így térülne meg a befektetés. – Mindebből mi látszana a felszínen? Már a bővítésről érkező eddigi hírek is megosztották a közvéleményt, vannak, akik örülnek a változásoknak, sokan azonban féltik tőlük a Hősök tere összképét. – Hasonló kérdések már a Louvre piramisa kapcsán is fölvetődtek. Funkcionálisan tulajdonképpen nem is lenne szükség semmilyen földszín feletti létesítményre. Egyfajta kortárs vizuális jel azonban, ha lesz társadalmi és hatósági támogatottsága, létrejöhet a téren, a múzeum előtti jelenlegi járdaszakasz területén. A magyar építészek számára igen fontos kihívást jelentene egy olyan pályázaton részt venni, amelyen kikristályosodhatna, hogy a magyarság számára szimbolikus jelentőségű téren mi jelenhetne meg új vizuális elemként. – A távlati tervek, lehetőségek világából térjünk vissza a jelenhez. Melyek azok, a múzeumépület megnyitásának közelgő századik évfordulójához kapcsolódó feladatok, amelyek leginkább foglalkoztatják, milyen kiállításokkal tervezik ünnepelni a jubileumot? –2005 decemberében lépünk be a 100. esztendőbe, ekkor kezdődik a jubileumi évünk. A múzeum az elmúlt években nem készült fel erre az alkalomra. Nem kezdődött el egy, a múzeumot népszerűsítő színvonalas új album előkészítése – a legutolsó immár 20 éves, még Garas Klára főigazgató asszony nevéhez fűződik. A Zsigmond-kiállítást kivéve nem indult meg komoly kiállítások előkészítése sem, miközben szerte a világon általában három-négy év alatt készülnek el a nagy kiállítások. Január elején sikerült megállapodnunk az illetékes hamburgi és drezdai múzeumigazgatókkal, amelynek eredményeképpen ma már biztosnak tekinthető a spanyol festészet négy évszázadát bemutató kiállítás, amelyről már szóltam, s amely hosszú évek óta az első olyan kiállításunk lesz, ahol egy jelentős tárlat nemzetközi útjának hivatalos állomása lesz a múzeum. Tavasszal nyílik a Zsigmond császár és király korának művészetét bemutató, több mint száz múzeum tárgyai közül válogató tárlat, amely magyar-luxemburgi együttműködés eredményeként jön létre. A közel 500 millió forintos költségek felét a luxemburgiak állják, a tudományos munkát magyar szakemberek végzik. 2006 nyarán Rembrandt születése 400. évfordulója alkalmából saját anyagunkból és kölcsönzésekből nagyobb grafikai kiállítást tervezünk. Ennél bővebb a tervezett események naptára, de biztosra egyenlőre csak ezek az események vehetők. – Mindezen tervek nyilván sokba kerülnek, ráadásul a mai költségvetési rendszerben nem hogy évekre nem tud tervezni a magyar múzeumok többsége, de még az adott évre is rendszerint később kapja meg a támogatást, mint kellene. Ilyen bizonytalan helyzetben hogyan lehet nagyszabású terveket kidolgozni? – Múzeumunk költségvetési támogatása erre az évre rendezett, és ha nem is kiugró mértékben, de nőtt a tavalyihoz képest. Ebből a pénzből nagykiállításokat rendezni persze nem lehet, azok támogatására azonban a minisztérium létrehozott egy külön keretet, amelyből mi is részesülünk. Ezen kívül a korábbinál jóval erősebben alapoznunk kell a magánmecenatúrára, s növelnünk kell a saját bevételeket is. Jelentős összeg származhat például a jó időszaki kiállítások bevételéből. Ezzel összefüggésben azt gondolom, idővel újra kell gondolni az ingyenes múzeumi belépők kérdését, mert a múzeumokat ellenérdekeltté teszi a látogatószám növelésében, ráadásul ez önmagában nem vonz be új látogatói rétegeket a múzeumba. Szinte teljesen kihasználatlanok voltak eddig a művekkel kapcsolatos jogok értékesítésének lehetőségei, ahogyan jelenleg a múzeumi bolt sem hoz semmilyen profitot, mindezt meg kell változtatni. – Több évtizeddel ezelőtt kezdődött, évekkel ezelőtt leállt az épület rekonstrukciója. Folytatása mikor várható? – Magyarországon az utóbbi néhány évben általában lelassult a kulturális intézmények rekonstrukciója. Kevesebb pénz jutott rájuk, meg kellett nézni, hol, mennyire előkészített a munka. A Szépművészeti esetében nem volt elgondolás egy korszerű 21. századi múzeum kialakítására, csak a 19. századi épület rekonstrukciójára, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pedig éppen fordított logika szerint képzelte el a dolgok menetét. Nem lesz könnyű a rekonstrukció újraindítása, de ez év második feléig elkészítjük a múzeum majdani kívánatos működésének modelljét és az ebből levezetett rekonstrukciós ütemtervet. Ez alapján, véleményem szerint 5–6 év alatt befejeződhet a történelmi épület rekonstrukciója, és ugyanezen idő alatt megvalósulhat a Hősök tere alatti bővítés is. – A múzeum munkatársainak jelentős része támogatja az Ön elképzeléseit, amelyek között egyébként az is szerepel, hogy jobban ki kell használni a házion belül található szellemi energiákat. Milyen megoldási lehetőségek kínálkoznak erre? – Ahogy azt már fentebb is említettem, a kiállítási tevékenységünk sokkal intenzívebb lesz a jövőben. Tudományos területen is szükséges az előrelépés, különösképpen a gyűjtemény feldolgozásában. Ezért kértem be január végéig a kutatási és publikációs terveket, hogy lássam miképpen valósultak meg a tavalyi elképzelések, s ki mit vállal a jövőben. Most lesz az első olyan alkalom, hogy a vezetői értekezleten minden kolléga kutatási terve a belső nyilvánosság elé kerül. Nincs feldolgozva a múzeum története sem, a jubileumi év alkalmat ad e munka elindítására is, amely azonban legalább két-három évet vesz majd igénybe. – Milyen személyi változások történetek, hogyan alakult át a múzeumi munka szerkezete? – Az előző főigazgatónak nem volt szakmai helyettese. Mostantól Czére Andrea, a grafikai osztály vezetését is megtartva, ellátja a tudományos főigazgató-helyettesi feladatát, Nagy Árpád pedig, az Antik Osztályt továbbra is vezetve, a gyűjteményi főigazgató-helyettesi feladatkört. Mihály Mária főigazgató-helyettes asszony az igazgatási feladatokkal foglalkozik. Létrejött a kommunikációs osztály, amelynek van sajtó és marketing, illetve múzeumpedagógiai alosztálya, s létrejött a kiállítás-szervezési, illetve az informatikai osztály is. Nagy öröm számomra, hogy az újonnan létrejövő Tudományos Tanácsadó Testületbe olyan személyiségek fogadták el a felkérésemet, mint Boskovics Miklós egyetemi tanár, Galavics Géza, az MTA művészettörténeti bizottságának elnöke, Glatz Ferenc, az MTA volt elnöke, a Történettudományi Intézet igazgatója, Szabó Miklós akadémikus, a Régészettudományi Intézet igazgatója, Török László akadémikus. A Tanácsadó Testület, amelynek hivatalból a múzeum tudományos és gyűjteményi főigazgató-helyettese is tagja lesz, elsőként a múzeum kutatási és publikációs tervét fogja megtárgyalni. – A véletlenek újabb egybeesése-e, hogy alig néhány nappal beiktatása után Rodin egyik bronzszobrát vehette át – három évre letétbe – egy gyűjtőtől, aki alig hogy aukción megvásárolta, máris nyilvános bemutatásra kínálta föl azt? – Egyfelől véletlen, de mégsem teljesen az. A gyűjtő régi barátja a múzeumnak és most a szokottnál talán könnyebben és gyorsabban értettünk szót. Amikor Petrovszky Gábor úr letétbe fölajánlotta a szobrát, ezzel közösen jelét adhattuk annak, hogy ebben a vásárlás szempontjából nem könnyű időszakban ilyen módon is gyarapodhat a gyűjtemény. Szép helyet kapott ez a Magyarországon utolsó magántulajdonban lévő Rodin, közvetlenül Manet Legyezős hölgye mellett. Remélem, hogy a példa a jövőben követőkre talál. – Köszönöm a beszélgetést!
©P. Szabó Ernő