partnereink
Paksi Endre Lehel: Az államilag támogatott fiatal képzőművészek Derkovits-ösztöndíj beszámoló kiállítása
Ernst Múzeum: 2007. március 18.–április 1.
Idén ismét mindössze két hétig van esélye az adófizetőnek, hogy lássa, miféle fiatal művészet mentődik meg az éhhaláltól a Magyar Köztársaságban. Természetesen Derkovits Gyula hitvány halála úgy tűnik, kellő áldozat volt, és nem erről szól ez az ösztöndíj; azonban érthetetlen a mai napig, miért nem büszkébb rá az állam, kiket táplál közvetlenül. A kiállított anyagban ugyanis nem rossz arányban vannak jó, sőt, társaikhoz mérten egyértelműen zseniális munkák. Az alábbi értékelés a hagyománytól eltérően mindenkivel foglalkozik.
» Király Gábor festő következetesen folytatja azt, amivel az ösztöndíjat elnyerte. Sajátos technikáján keresztül süt át az az őserő, melyet tévedés lenne betudni Basquiat örökének, aki a tápos posztmodern festészetnek utcai vért adott. Király alakjai ugyan nyersen megformáltak, és tematikája is (néger bokszolók) felszínesen kapcsolható lenne a kortárs művészeten kívüliséghez, benne mégis inkább egy nagyon is európai (eurázsiai) hagyomány testesül újjá. 2003-ban, a pályázók között kitapétázott anyagában ez már ott világlott: régi, rojtos, megbarnult papírra festett, melyet úgy gyűrt, hogy a festék jó része le is pattogzott a hajtások mentén. Ezek is bokszolók voltak; élénk (földhöz közeli pigmentekre emlékeztető) színekben; sivatagszínű alapon közel-keleti késő antik összbenyomást adtak. A küzdelem témája ugyanúgy ezt a kort idézi, mint ahogyan a most kiállított képeken alkalmazott, újrahasznosított fatáblákra vagy zsákvászonra viaszos festéssel fölvitt, majd visszakapart technika, valamint a színvilág: türkiz, cinóber, fekete és barna. A durva anyagok, szereplők, formák, színek összhangzata már magában kifinomultság. Az elmúlt évhez mérten nem igazán van változás.
» Tamási Claudia szintén lakberendezésből származó fát hasznosít újra; ugyan a parkettákra festett baba-részletei egy egészen más művészi koncepció egyik technikai fázisa. Múlt évben csak ezt, a tetszés szerint összeállítható, méretezhető termékét mutatta be a közönségnek – a lemeztelenített, csonkolt babák fotórealista képét örömmel szabdalta parkettányi egységekre. Ugyanezt a módszert idén átemelte a tavalyi művek halmának látványra. A 14 m2-ben a parkettcsíkokat laza odavetettségükben fényképezte le, majd beton járólapokra vitte föl e fotókat; ezáltal újabb etalonra szabta az egyszer már fölszelt felületet. A taposott parkett szellemisége folytatódik abban, ahogyan a betonról kopik le a rávitt fotó. A végeredmény a kiállításon print-sorozat, melyről szinte nem lehet eldönteni, mennyiben komputer-manipulált, és mennyiben valódi kopás dokumentuma, és ez nem is számít. Zsákutca-gyanús, az előzőhöz mérten gyengébb a printek mellett kiállított re-parkett-mű; ezen a fehér háttér előtt megjelenő baba-kivágat festmények reprofotói egy parkett szövésű kollázsba rendeződnek. Összegezve állítható ettől függetlenül, hogy ritka az ennyire önreflektív ösztöndíjas, mint Tamási.
» Mátrai Erik is újabb verzióit, kiterjesztett megoldási formáit adta nyertes pályázati anyagának. A video-ikonok újabb generációja a Veronika kendője és a Krisztus a vízen jár. Helyes, tisztességes diószínre pácolt keményfadobozaiban mini LCD-monitorok okoznak elméleti nehézségeket. A narrativitás ellentéteként értelmezhető, kinyilatkoztató értelmű ikont Mátrai a láttatás jegyében mozgóképessé alakítja – vagyis nem tett mást, mint leforgatta a megfelelő sztorit szereplőkkel, s a csoda elemeket montírozás segítségével jelenítette meg e videókban. Itt is léteznek mindazonáltal fokozatok, hiszen a Veronika kendője hangsúlyozottabb eseményszerűségével szemben állhat az a monotonitás, ahogyan vízen járó Megváltó felénk tart, de nem közeledik. A harmadik mű, a Peacetime az Ernst nemrég kibontott kupolájába való vetítés: kék egek előtt úszó vidám felhőket, s azokon közlekedő angyalokat ábrázol. Azonos elv alapján egy illuzionista barokk freskót animál, ahogyan tette ezt az ikonokkal. Mátrai munkái azért jók, amiért a Magyar Nemzeti Hip-hop, a Bëlga zenekar dala is az volt: abban a magyarcikiző ultraliberális éppen kegyetlen iróniát látott – ám azzal egy időben az irredenta mélymagyar is magáénak érezhette a rapzenét honosító törekvést. Így mindketten boldogok. A videó-ikonok hasonlóképpen működnek: aki nem bírja a jézusozást, az könnyedén kacag azon a jámbor hűségen, amely követi a földolgozott témát, és a jámbor lelki szegény pedig igazán meghatódik, mert végre korszerű nyelven tolmácsolva találkozik azzal, amit muzeális környezetből jövő képi impulzusok (ha nem történelmi film) alapján képzelhet el.
» Baglyas Erika művészetében a filozófus veszett el; a művész-szerzetes meditációjába kapcsolódunk bele. A videón azt látni, amint fateknőben kenyértésztát dagaszt, közben az anyag és az ember egymást alakító viszonyán töprengő monológját hallani. Azért megrázó a mű, mert munkáját saját maga is magtalannak tartja; ugyan ezt a videóban nem közli, csak azon gesztus által, ahogyan a vetítővászon alatti padlóra kiszáradt kenyérbél-darabkákat szórt ki.
» Németh Hajnal Recording roomja egy széles tömegeket mozgató üzlet, a popipar pszeudóját leplezi le. Anti-videoklipjei a konkrét zene-termék létrejöttének vizuális környezetét emeli a zene mellé, és nagyon nem illenek össze. A tökéletes stúdióhangzást alámossa a ronda kábelkupac, a béna fények és az igénytelenül öltözött zenészek látványa, hiába a profi fogásokkal és eszközzel forgatott, majd vágott képanyag. Németh ezek után tovább is megy: játékból le-lekeveri az éppen születő zenék egyes hangszersávjait – kivéve a dobot – így rekonstruálva a felvételkor éppen hallható állapotot, ami persze a zenészek füleseiben hallhatóval nem egyezik. Ez is egy humoros megkérdőjelezése az utómunkáktól függő zenék igaziságának, viszont ahogyan a saját énekére rávokálozó lány másik szólamot éneklő képe szellemként megjelenik a stúdióban megszólalásaikor, az már határozottan mulatságos.
» Péli Barna és » Galbovy Attila partizánművészek közös ösztöndíjukat vagányul alig számolták be – a tőlük elvárható rendszer- vagy államkritikát az állami támogatást követően valahogyan felülszárnyalták. Beszámolóként két figurájukat hasznosították újra, Sakkrendelő címen, de a címadáson kívül kérdéses, volt-e vele meló. Abszurdnak abszurd, csakhogy messze nem olyan átütő erejűre összefogott, mint a bombasztikus Urnamentál választási installáció, melynek dokumentációs printje kitevésével valamelyest szépítenek lustaságukon.
» Uglár Csaba viszont mind termékenységben, mind színvonalban felülmúlta önmagát: noha mind a Szent Katalin a pokol fölött, mind az Ismeretlen vásárló emlékműve egy-egy felsejlő banális asszociációra épül, talán messzebb mutat annál. Előbbi egy modern épület üvegfödém padlóján sétáló fiatalok videója mellé tesz egy XV. századi metszetet, ahol hasonlóképpen látunk rá a kárhozottakra, mint a – talán üzletközpontban – alant masírozókra; utóbbi mű márványlapra diavetít pénztári blokkok katonás rendben egymás mellé állított oszlopait. A sok áldozatot követelő történelmi borzalmak emlékműveinek megszokott formájába a fogyasztóiságot oltani kissé értetlen, öncélú szarkazmus, és valószínűleg finoman szóltam.
» Előd Ágnes sztori-téglái (De miért?, Batsányi/Montechristo, Falra hányt borsó, Zsaroló levél) a hozzáfűzött sztori-magyarázó képcédulák nélkül nagyon gyengén szólnak.
» Kokesch Ádám beszámoló anyaga emblematikusan Cím nélkül – ezekbe a munkákba az egész ösztöndíjra történő reflektálást vagyok kénytelen belemagyarázni, ugyanis a pici plexilapocska műveket a művész úgy elrejtette a kiállítótérben, hogy komoly kutakodás, kreatív körbepásztázás eredményeképpen jutunk el bármihez is. Ezek a művek úgy titkolják magukat, mint például az a támogatott művész, aki le is ragasztotta nevét a kiállítótérbeni képcéduláján, helyébe ennyit tett: Kásás Maszat, s diatárnyi alkotását kicserélte magyarázkodásképpen egy sztrájk feliratú cetlire.
» Varga Rita installációja így a kortársművészeti szemét-termelést utánozhatná, a nemek szerinti kacatgyűjtést; kacatgyűjteménye azonban önszántából nem egy ilyen indíttatású reflexió, inkább egy szociális álérzékenységből eredő leereszkedés egy kedvezményezetlen csoport felé. A görgőszéklábak és kiszuperált klaviatúrák közepébe komponált televízión futó videón a tárgyakkal seftelő játssza a főszerepet, majd egy portéfotó-printben is megnemesül.
» Vécsei Júlia Streamline I–II. címen állítólag interaktív installációt is kiállított – az úszó halak és a hullámzó tengerek gyógyító erejű látványa mintha a hullámokra lebontható világ problematikáját vetné föl, de ebben nem vagyok biztos. Nem sikerült rájönnöm, mitől interaktív a mű, de nekem anélkül is élményt tudott nyújtani kép és hang összhangja kategóriában.
» Kerekes Gábort a kelet szele érintette meg, Városi meditáció installációja kiváló példája a nyugati (fehér) ember felszínességének, értetlenségének. Az alap ötlet a következő: a metropolisz, mint meditációs objektum. Talán a nyugati ember értetlenségének ábrázolása ez a gesztus, hogy mindezt műalkotás-bútor segítségével kelljen gyakorolni? Úgy tűnik, az alkotó a parodizálás szintjénél komolyabban gondolja magát: városi zajból készített hangkörnyezetet egy kör alakú dobogó peremein elhelyezett hangszórókkal. A dobogó laza de Stijl stílusú, vidám színű négyszögekre festett farostlapokból áll. Tetézi a művész a fölösleges igényszolgáltatást egy meditációs képpel is, mely ugyan kör alakú, és absztrahálva ábrázolja a metropoliszt felhőkarcolók és egyéb épületek fotómontázsában, mégis, ilyesmit egy Moholy-Nagy filmtervként el lehet fogadni, mandalaként nem. Ahhoz túlzottan a gravitációt, a lent alapvető rendezőelvét hangsúlyozza, mivel minden épület megtartotta az eredeti fotón is szereplő, szabad szemmel látható irányultságát. Így a montázs is csak egy forgatagos oldalnézetet ad, és nem rálátást – a mennyei Jeruzsálem, vagy akár a Kálacsakra-mandala négyes középpontos szimmetriájával velejéig ellentétben.
» Menasági Péter is okkult, vagy okkultált tudásokból merít ihletet, őt – bár ezt csak tavalyi beszélgetésünk kapcsán tudhattuk meg tőle – elsősorban a precesszió, a világév most megélt fázisa hozta lázba. Kibillentségnek, „valami elromlottnak” értelmezi a jelenkort, melyet Indiában, nyelvünkre fordítva kb. Sötét Kornak hívnak. Ez eddig nem hibázik, viszont Menasági mindezzel elégedetlen, ezt vissza akarja fordítani, ami viszont a világ rendjének be nem látásáról tanúskodik. Iránytű– és tengelyszobrai a kizökkentségre utalnak, erre figyelmeztetnek. Egy nagyon elvont szinten találkozott egy problémával, melyet minden probléma gyökerének vélt fölfedezni; ezt ábrázolja nagyon elvont szinteken, hengeres testek képében. Ezek olykor – válogatatlanul – a föld felől érkező, halállal fenyegető szúrásokban végződnek, a gyilkos któnikus erőt remélhetőleg csak öntudatlanul megidézve.
» Baditz Gyula műve, a Paracelsus rózsái mindenestre színében új a tavalyi munkájához képest: most nem arany, hanem tisztán finom alumíniumpor (?) buzog az olvasztott viasz felszínére hatszögletes oszlopok lélegzetelállítóan szép képében. Hibátlan a mű, nagyon szerény és parádés egyszerre, ám a művész elmúlt egy éve eszerint éppen üresjárat volt.
Édes viaszszag érezhető » Szász György M néni ajtaja című falrelief-miniistallációja közelében is. A Taxi, kevésbé értelmezhető művel szemben a betört üvegű (ez készült a méhviaszlapból) ajtóból mikroméretben kikandikáló M nénivel találkozni izgalmas kevercse a rémálomnak és a gyengédségnek.
» Erős Apolka Rákfene című alkotása végre bronzból készült az eddigi gipszek után, és jobban alá is húzza e szemlátomást rosszindulatú ízeltlábú-imitátor szerkezet dinamikus megjelenését.
» Bartalus Sándor Nagy Robotfigurája az előzőhöz képest biztosan vesztes lesz, ha a két szobor egymásnak megy. A furcsaságok, soha nem látott organizmus-szerűségek (Cím nélkül I.-IV.) talán érdekesek, de éppen annyira, mint bármelyik teremtés, amelyik az embertől származik.
» Éltes Barna szobrait elnézegetve ilyenek jutottak az eszembe: kegyetlen, durva támadása a nem nemes anyaghoz, a fához olyan erővel fáj még most is a műveken, hogy a holt fával kezd együtt érezni a tárlatlátogató. Mintha kopjafáknak indultak volna ezek a hasábok, vagy valamiféle ácsszerkezetnek, de nem lett belőlük az. Egy-egy formai jegyük vonja elő emlékezetünkből ezeket az asszociációkat; talán a hagyomány élhetetlenségét ábrázolják ezek a keserves szobrok?
» Palatinus Dóra szellemesnek tűnő ready-made-eket is kiállított. Egyik alkotása, a Szájpeckek talán ismét az ösztöndíjat utánozza: a neonrózsaszín gumigolyókat hosszú szíjakra akasztotta, így a tárlatra bebocsátó folyosón azok keresztbe feszülnek faltól falig, mintegy 160 cm magasságban. Minden érkezőnek muszáj lejjebb adnia fejmagasságából, ha beljebb kíván kerülni. Masszázs tárgya sajnálatos, hogy kiállítási, és nem szériadarab, egészen használhatónak tűnt ott a posztamens tetején.
» Somogyi Laura a colore és a disegno vitájában a vonal mellett teszi le a voksot; a Varroda ugyanis két sorban függő ingek látványának cérnából készült rajza a térben. Elismerésem a kitartó, szerzetesi alázatot igénylő munkáért.
» Szabó Ádám Plasztikai sebészet című konceptje megfordítása annak az érvnek, melyet a bonsait nevelő művészeknek hánytorgatnak föl az értetlenek: „Ön mit szólna ahhoz, hogy ha lábujjait egyfolytában levagdosnák?” Ugyanis fák (talán eredetileg hiányzó, vagy sérült) kéregdarabjait pótolja a szobrász bütüből készült álprotézisekkel, de, hogy munkája egyértelműen lássék, a kiegészítéseket meghagyja anyaguk színében. Tűz c. videója egészen más vizeken hajóz, egy darab fa égésének fázisait stoptrükkel sűríti nézhető hosszúságú filmmé. Az izzás vándorlásának törvényeit szemléltető mozgókép gyönyörködtetően tanulságos.
» Kelemen Zénó Saját-vonalja nagy lélegzetvételű, helyesebben szólva nagyívű alkotás. Formai játékához nincs mit hozzátenni.
» Lőrincz Tamás Festményei egy mesterségében biztos kézről vallanak, amelyet nem egy öntelt fej vezet. Rózsacsokrok fotóit (?) festményen visszaadó képei annyira szerények, mint a választott rózsa finom lazacszín árnyalata. Tisztességes festészet ez egy apró homokszemmel a gépezetben: a csokrokra eső fények szándékosan szándékolatlanok, klasszikus vagy giccsfestészet szempontjából teljesen rosszak.
» Iski-Kocsis Tibor Egy-egy, és Egy szénrajzai pontos, tükörszimmetrikus szénrajz-pár egy fáról; a mesterséggel, precizitással itt sincsen gond, ahogyan a mellette kiállított koponya két különböző méretű szénrajzánál (címe:…) sem.
» László Dániel festményeiben viszont annál inkább. Ne is vegyük azt a nosztalgikus kiindulást elítélendőnek, melynek keretében a XXI. században a klasszikus mesterek korába beleálmodott árkádiai harmóniát e festményeken keresztül saját életére igyekszik vetíteni a festő – a romantika örök. Azonban nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a virtuóz van Delftre hivatkozzon egy festői kvalitásaiban nyomába sem érő festő. Lehetne jó a koncepció is, ha a technika felérne a kitűzött feladathoz.
Idén ismét mindössze két hétig van esélye az adófizetőnek, hogy lássa, miféle fiatal művészet mentődik meg az éhhaláltól a Magyar Köztársaságban. Természetesen Derkovits Gyula hitvány halála úgy tűnik, kellő áldozat volt, és nem erről szól ez az ösztöndíj; azonban érthetetlen a mai napig, miért nem büszkébb rá az állam, kiket táplál közvetlenül. A kiállított anyagban ugyanis nem rossz arányban vannak jó, sőt, társaikhoz mérten egyértelműen zseniális munkák. Az alábbi értékelés a hagyománytól eltérően mindenkivel foglalkozik.
» Király Gábor festő következetesen folytatja azt, amivel az ösztöndíjat elnyerte. Sajátos technikáján keresztül süt át az az őserő, melyet tévedés lenne betudni Basquiat örökének, aki a tápos posztmodern festészetnek utcai vért adott. Király alakjai ugyan nyersen megformáltak, és tematikája is (néger bokszolók) felszínesen kapcsolható lenne a kortárs művészeten kívüliséghez, benne mégis inkább egy nagyon is európai (eurázsiai) hagyomány testesül újjá. 2003-ban, a pályázók között kitapétázott anyagában ez már ott világlott: régi, rojtos, megbarnult papírra festett, melyet úgy gyűrt, hogy a festék jó része le is pattogzott a hajtások mentén. Ezek is bokszolók voltak; élénk (földhöz közeli pigmentekre emlékeztető) színekben; sivatagszínű alapon közel-keleti késő antik összbenyomást adtak. A küzdelem témája ugyanúgy ezt a kort idézi, mint ahogyan a most kiállított képeken alkalmazott, újrahasznosított fatáblákra vagy zsákvászonra viaszos festéssel fölvitt, majd visszakapart technika, valamint a színvilág: türkiz, cinóber, fekete és barna. A durva anyagok, szereplők, formák, színek összhangzata már magában kifinomultság. Az elmúlt évhez mérten nem igazán van változás.
» Tamási Claudia szintén lakberendezésből származó fát hasznosít újra; ugyan a parkettákra festett baba-részletei egy egészen más művészi koncepció egyik technikai fázisa. Múlt évben csak ezt, a tetszés szerint összeállítható, méretezhető termékét mutatta be a közönségnek – a lemeztelenített, csonkolt babák fotórealista képét örömmel szabdalta parkettányi egységekre. Ugyanezt a módszert idén átemelte a tavalyi művek halmának látványra. A 14 m2-ben a parkettcsíkokat laza odavetettségükben fényképezte le, majd beton járólapokra vitte föl e fotókat; ezáltal újabb etalonra szabta az egyszer már fölszelt felületet. A taposott parkett szellemisége folytatódik abban, ahogyan a betonról kopik le a rávitt fotó. A végeredmény a kiállításon print-sorozat, melyről szinte nem lehet eldönteni, mennyiben komputer-manipulált, és mennyiben valódi kopás dokumentuma, és ez nem is számít. Zsákutca-gyanús, az előzőhöz mérten gyengébb a printek mellett kiállított re-parkett-mű; ezen a fehér háttér előtt megjelenő baba-kivágat festmények reprofotói egy parkett szövésű kollázsba rendeződnek. Összegezve állítható ettől függetlenül, hogy ritka az ennyire önreflektív ösztöndíjas, mint Tamási.
» Mátrai Erik is újabb verzióit, kiterjesztett megoldási formáit adta nyertes pályázati anyagának. A video-ikonok újabb generációja a Veronika kendője és a Krisztus a vízen jár. Helyes, tisztességes diószínre pácolt keményfadobozaiban mini LCD-monitorok okoznak elméleti nehézségeket. A narrativitás ellentéteként értelmezhető, kinyilatkoztató értelmű ikont Mátrai a láttatás jegyében mozgóképessé alakítja – vagyis nem tett mást, mint leforgatta a megfelelő sztorit szereplőkkel, s a csoda elemeket montírozás segítségével jelenítette meg e videókban. Itt is léteznek mindazonáltal fokozatok, hiszen a Veronika kendője hangsúlyozottabb eseményszerűségével szemben állhat az a monotonitás, ahogyan vízen járó Megváltó felénk tart, de nem közeledik. A harmadik mű, a Peacetime az Ernst nemrég kibontott kupolájába való vetítés: kék egek előtt úszó vidám felhőket, s azokon közlekedő angyalokat ábrázol. Azonos elv alapján egy illuzionista barokk freskót animál, ahogyan tette ezt az ikonokkal. Mátrai munkái azért jók, amiért a Magyar Nemzeti Hip-hop, a Bëlga zenekar dala is az volt: abban a magyarcikiző ultraliberális éppen kegyetlen iróniát látott – ám azzal egy időben az irredenta mélymagyar is magáénak érezhette a rapzenét honosító törekvést. Így mindketten boldogok. A videó-ikonok hasonlóképpen működnek: aki nem bírja a jézusozást, az könnyedén kacag azon a jámbor hűségen, amely követi a földolgozott témát, és a jámbor lelki szegény pedig igazán meghatódik, mert végre korszerű nyelven tolmácsolva találkozik azzal, amit muzeális környezetből jövő képi impulzusok (ha nem történelmi film) alapján képzelhet el.
» Baglyas Erika művészetében a filozófus veszett el; a művész-szerzetes meditációjába kapcsolódunk bele. A videón azt látni, amint fateknőben kenyértésztát dagaszt, közben az anyag és az ember egymást alakító viszonyán töprengő monológját hallani. Azért megrázó a mű, mert munkáját saját maga is magtalannak tartja; ugyan ezt a videóban nem közli, csak azon gesztus által, ahogyan a vetítővászon alatti padlóra kiszáradt kenyérbél-darabkákat szórt ki.
» Németh Hajnal Recording roomja egy széles tömegeket mozgató üzlet, a popipar pszeudóját leplezi le. Anti-videoklipjei a konkrét zene-termék létrejöttének vizuális környezetét emeli a zene mellé, és nagyon nem illenek össze. A tökéletes stúdióhangzást alámossa a ronda kábelkupac, a béna fények és az igénytelenül öltözött zenészek látványa, hiába a profi fogásokkal és eszközzel forgatott, majd vágott képanyag. Németh ezek után tovább is megy: játékból le-lekeveri az éppen születő zenék egyes hangszersávjait – kivéve a dobot – így rekonstruálva a felvételkor éppen hallható állapotot, ami persze a zenészek füleseiben hallhatóval nem egyezik. Ez is egy humoros megkérdőjelezése az utómunkáktól függő zenék igaziságának, viszont ahogyan a saját énekére rávokálozó lány másik szólamot éneklő képe szellemként megjelenik a stúdióban megszólalásaikor, az már határozottan mulatságos.
» Péli Barna és » Galbovy Attila partizánművészek közös ösztöndíjukat vagányul alig számolták be – a tőlük elvárható rendszer- vagy államkritikát az állami támogatást követően valahogyan felülszárnyalták. Beszámolóként két figurájukat hasznosították újra, Sakkrendelő címen, de a címadáson kívül kérdéses, volt-e vele meló. Abszurdnak abszurd, csakhogy messze nem olyan átütő erejűre összefogott, mint a bombasztikus Urnamentál választási installáció, melynek dokumentációs printje kitevésével valamelyest szépítenek lustaságukon.
» Uglár Csaba viszont mind termékenységben, mind színvonalban felülmúlta önmagát: noha mind a Szent Katalin a pokol fölött, mind az Ismeretlen vásárló emlékműve egy-egy felsejlő banális asszociációra épül, talán messzebb mutat annál. Előbbi egy modern épület üvegfödém padlóján sétáló fiatalok videója mellé tesz egy XV. századi metszetet, ahol hasonlóképpen látunk rá a kárhozottakra, mint a – talán üzletközpontban – alant masírozókra; utóbbi mű márványlapra diavetít pénztári blokkok katonás rendben egymás mellé állított oszlopait. A sok áldozatot követelő történelmi borzalmak emlékműveinek megszokott formájába a fogyasztóiságot oltani kissé értetlen, öncélú szarkazmus, és valószínűleg finoman szóltam.
» Előd Ágnes sztori-téglái (De miért?, Batsányi/Montechristo, Falra hányt borsó, Zsaroló levél) a hozzáfűzött sztori-magyarázó képcédulák nélkül nagyon gyengén szólnak.
» Kokesch Ádám beszámoló anyaga emblematikusan Cím nélkül – ezekbe a munkákba az egész ösztöndíjra történő reflektálást vagyok kénytelen belemagyarázni, ugyanis a pici plexilapocska műveket a művész úgy elrejtette a kiállítótérben, hogy komoly kutakodás, kreatív körbepásztázás eredményeképpen jutunk el bármihez is. Ezek a művek úgy titkolják magukat, mint például az a támogatott művész, aki le is ragasztotta nevét a kiállítótérbeni képcéduláján, helyébe ennyit tett: Kásás Maszat, s diatárnyi alkotását kicserélte magyarázkodásképpen egy sztrájk feliratú cetlire.
» Varga Rita installációja így a kortársművészeti szemét-termelést utánozhatná, a nemek szerinti kacatgyűjtést; kacatgyűjteménye azonban önszántából nem egy ilyen indíttatású reflexió, inkább egy szociális álérzékenységből eredő leereszkedés egy kedvezményezetlen csoport felé. A görgőszéklábak és kiszuperált klaviatúrák közepébe komponált televízión futó videón a tárgyakkal seftelő játssza a főszerepet, majd egy portéfotó-printben is megnemesül.
» Vécsei Júlia Streamline I–II. címen állítólag interaktív installációt is kiállított – az úszó halak és a hullámzó tengerek gyógyító erejű látványa mintha a hullámokra lebontható világ problematikáját vetné föl, de ebben nem vagyok biztos. Nem sikerült rájönnöm, mitől interaktív a mű, de nekem anélkül is élményt tudott nyújtani kép és hang összhangja kategóriában.
» Kerekes Gábort a kelet szele érintette meg, Városi meditáció installációja kiváló példája a nyugati (fehér) ember felszínességének, értetlenségének. Az alap ötlet a következő: a metropolisz, mint meditációs objektum. Talán a nyugati ember értetlenségének ábrázolása ez a gesztus, hogy mindezt műalkotás-bútor segítségével kelljen gyakorolni? Úgy tűnik, az alkotó a parodizálás szintjénél komolyabban gondolja magát: városi zajból készített hangkörnyezetet egy kör alakú dobogó peremein elhelyezett hangszórókkal. A dobogó laza de Stijl stílusú, vidám színű négyszögekre festett farostlapokból áll. Tetézi a művész a fölösleges igényszolgáltatást egy meditációs képpel is, mely ugyan kör alakú, és absztrahálva ábrázolja a metropoliszt felhőkarcolók és egyéb épületek fotómontázsában, mégis, ilyesmit egy Moholy-Nagy filmtervként el lehet fogadni, mandalaként nem. Ahhoz túlzottan a gravitációt, a lent alapvető rendezőelvét hangsúlyozza, mivel minden épület megtartotta az eredeti fotón is szereplő, szabad szemmel látható irányultságát. Így a montázs is csak egy forgatagos oldalnézetet ad, és nem rálátást – a mennyei Jeruzsálem, vagy akár a Kálacsakra-mandala négyes középpontos szimmetriájával velejéig ellentétben.
» Menasági Péter is okkult, vagy okkultált tudásokból merít ihletet, őt – bár ezt csak tavalyi beszélgetésünk kapcsán tudhattuk meg tőle – elsősorban a precesszió, a világév most megélt fázisa hozta lázba. Kibillentségnek, „valami elromlottnak” értelmezi a jelenkort, melyet Indiában, nyelvünkre fordítva kb. Sötét Kornak hívnak. Ez eddig nem hibázik, viszont Menasági mindezzel elégedetlen, ezt vissza akarja fordítani, ami viszont a világ rendjének be nem látásáról tanúskodik. Iránytű– és tengelyszobrai a kizökkentségre utalnak, erre figyelmeztetnek. Egy nagyon elvont szinten találkozott egy problémával, melyet minden probléma gyökerének vélt fölfedezni; ezt ábrázolja nagyon elvont szinteken, hengeres testek képében. Ezek olykor – válogatatlanul – a föld felől érkező, halállal fenyegető szúrásokban végződnek, a gyilkos któnikus erőt remélhetőleg csak öntudatlanul megidézve.
» Baditz Gyula műve, a Paracelsus rózsái mindenestre színében új a tavalyi munkájához képest: most nem arany, hanem tisztán finom alumíniumpor (?) buzog az olvasztott viasz felszínére hatszögletes oszlopok lélegzetelállítóan szép képében. Hibátlan a mű, nagyon szerény és parádés egyszerre, ám a művész elmúlt egy éve eszerint éppen üresjárat volt.
Édes viaszszag érezhető » Szász György M néni ajtaja című falrelief-miniistallációja közelében is. A Taxi, kevésbé értelmezhető művel szemben a betört üvegű (ez készült a méhviaszlapból) ajtóból mikroméretben kikandikáló M nénivel találkozni izgalmas kevercse a rémálomnak és a gyengédségnek.
» Erős Apolka Rákfene című alkotása végre bronzból készült az eddigi gipszek után, és jobban alá is húzza e szemlátomást rosszindulatú ízeltlábú-imitátor szerkezet dinamikus megjelenését.
» Bartalus Sándor Nagy Robotfigurája az előzőhöz képest biztosan vesztes lesz, ha a két szobor egymásnak megy. A furcsaságok, soha nem látott organizmus-szerűségek (Cím nélkül I.-IV.) talán érdekesek, de éppen annyira, mint bármelyik teremtés, amelyik az embertől származik.
» Éltes Barna szobrait elnézegetve ilyenek jutottak az eszembe: kegyetlen, durva támadása a nem nemes anyaghoz, a fához olyan erővel fáj még most is a műveken, hogy a holt fával kezd együtt érezni a tárlatlátogató. Mintha kopjafáknak indultak volna ezek a hasábok, vagy valamiféle ácsszerkezetnek, de nem lett belőlük az. Egy-egy formai jegyük vonja elő emlékezetünkből ezeket az asszociációkat; talán a hagyomány élhetetlenségét ábrázolják ezek a keserves szobrok?
» Palatinus Dóra szellemesnek tűnő ready-made-eket is kiállított. Egyik alkotása, a Szájpeckek talán ismét az ösztöndíjat utánozza: a neonrózsaszín gumigolyókat hosszú szíjakra akasztotta, így a tárlatra bebocsátó folyosón azok keresztbe feszülnek faltól falig, mintegy 160 cm magasságban. Minden érkezőnek muszáj lejjebb adnia fejmagasságából, ha beljebb kíván kerülni. Masszázs tárgya sajnálatos, hogy kiállítási, és nem szériadarab, egészen használhatónak tűnt ott a posztamens tetején.
» Somogyi Laura a colore és a disegno vitájában a vonal mellett teszi le a voksot; a Varroda ugyanis két sorban függő ingek látványának cérnából készült rajza a térben. Elismerésem a kitartó, szerzetesi alázatot igénylő munkáért.
» Szabó Ádám Plasztikai sebészet című konceptje megfordítása annak az érvnek, melyet a bonsait nevelő művészeknek hánytorgatnak föl az értetlenek: „Ön mit szólna ahhoz, hogy ha lábujjait egyfolytában levagdosnák?” Ugyanis fák (talán eredetileg hiányzó, vagy sérült) kéregdarabjait pótolja a szobrász bütüből készült álprotézisekkel, de, hogy munkája egyértelműen lássék, a kiegészítéseket meghagyja anyaguk színében. Tűz c. videója egészen más vizeken hajóz, egy darab fa égésének fázisait stoptrükkel sűríti nézhető hosszúságú filmmé. Az izzás vándorlásának törvényeit szemléltető mozgókép gyönyörködtetően tanulságos.
» Kelemen Zénó Saját-vonalja nagy lélegzetvételű, helyesebben szólva nagyívű alkotás. Formai játékához nincs mit hozzátenni.
» Lőrincz Tamás Festményei egy mesterségében biztos kézről vallanak, amelyet nem egy öntelt fej vezet. Rózsacsokrok fotóit (?) festményen visszaadó képei annyira szerények, mint a választott rózsa finom lazacszín árnyalata. Tisztességes festészet ez egy apró homokszemmel a gépezetben: a csokrokra eső fények szándékosan szándékolatlanok, klasszikus vagy giccsfestészet szempontjából teljesen rosszak.
» Iski-Kocsis Tibor Egy-egy, és Egy szénrajzai pontos, tükörszimmetrikus szénrajz-pár egy fáról; a mesterséggel, precizitással itt sincsen gond, ahogyan a mellette kiállított koponya két különböző méretű szénrajzánál (címe:…) sem.
» László Dániel festményeiben viszont annál inkább. Ne is vegyük azt a nosztalgikus kiindulást elítélendőnek, melynek keretében a XXI. században a klasszikus mesterek korába beleálmodott árkádiai harmóniát e festményeken keresztül saját életére igyekszik vetíteni a festő – a romantika örök. Azonban nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a virtuóz van Delftre hivatkozzon egy festői kvalitásaiban nyomába sem érő festő. Lehetne jó a koncepció is, ha a technika felérne a kitűzött feladathoz.
©Paksi Endre Lehel