partnereink
Páldi Lívia: Rugalmas ütközés - Beszélgetés Petrányi Zsolt kurátor-művészettörténésszel
– Szerinted mennyire része a kulturális szótárnak a kurátor és a kurátori tevékenység? Ennek hazai bevezetésére ugyanis meglehetősen későn, a kilencvenes évek második felében került csak sor, amikor Nyugaton már lezajlott a paradigmaváltás és ennek következményeként átalakult művészeti prezentációs gyakorlat.
– Sajnos a mi munkánk még egyáltalán nem ismert, bár az intézmények már számítanak ránk. Az igazi problémát én a fiatal művészekkel való kommunikációban tapasztalom. Egyetemi éveik alatt az idősebb tanárgeneráció nem készíti fel őket azokra az elvárásokra, amelyeket mi állítunk egy fiatal alkotó elé a közös munka során. Az ismerkedést ezért legtöbbször az alapoknál kell kezdeni: mi a koncepció, ki a kurátor, mi a szerepe, miért szerző ő is, nemcsak a művész. Így az igazi párbeszéd művész és „rendező” között sokszor évekkel a végzésük után kezdődik, amikor maguk ismerik fel annak szükségességét. Ez pedig elvesztegetett idő. A kiállítás a művészet kommunikációs felülete. Fontos, hogy világossá tegyük a kulturális szféra és a közönség számára, hogy ez a kommunikáció nemcsak a művészetre, hanem társadalmi és egyéni problémákra is irányul. Ha ez sikerülne, nyilván a szerepünket is másként értelmeznék.
– Az önmeghatározásunk körül is folyamatos a zavar, hiszen általában művészettörténészként szerepelünk. Te hogyan definiálod magad?
– Művészeti aktivistaként. De ez személyes indíttatású. Nem érzem magamtól távol azt a hetvenes-nyolcvanas évekbeli kelet-európai attitűdöt, amikor a művészettörténész még saját felelősségének érezte, hogy a megszerzett információt a művészeknek és a közönségnek továbbadva segítse a művészeti inspirációk szabad áramlását.
– Nem gondolod, hogy ez idejétmúlt, hierarchikus szemlélet? Az elmúlt évtizedben inkább a művészek próbáltak utat mutatni – esetenként jócskán megelőzve az intézményeket és kurátorokat.
– Lehet. A művészek kurátori munkája kritika, illetve útmutatás, hogy milyen lehetőségeket használhatnánk még munkánk során. Számomra a művészet az irányadó, ennek mentén kellene folyamatosan újradefiniálnunk a szerepünket. Persze az a lehetőség is felmerül, hogy tevékenységünket átadjuk a kulturális élet más szereplőinek, mondjuk a művészeknek. Az „idejétmúlt” szerepkör azonban helyszínfüggő. Ami valahol már érvényét vesztette, az más környezetben még lehet szereppel bíró, jelentőségteli dolog.
– Vannak olyan nemzetközi kiállítások, ahol a projekt „hozzászól”, és jó esetben továbbgondolja a nemzetközileg érvényes diskurzust, újrarendezi a sorait, de olyan külföldi művészeket bevonó kiállítások is akadnak, amelyek mégsem jelentenek „nemzetközi” megjelenést.
– Egyetértek a megkülönböztetéssel. A nemzetközi kortárs művészethez történő aktív hozzászólás naprakész rálátást igényel a globális színtérre, ezzel pedig közülünk igen kevesen dicsekedhetnek. Bevallom, én lokális kötöttségeim miatt nem rendelkezem ilyen szerteágazó ismeretekkel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne rendeznék külföldi résztvevőkkel kiállításokat, csak ebben a hazai kortárs művészet inspirálása a fő motivációm, nem pedig a globálisé. A magyar művészet specialistájának tekintem magam, de folyamatos célom legalább Közép-Európára kiterjeszteni biztos helyismeretemet.
– Műcsarnoki kiállításaidat – Áthallás (2000) és Klíma (2001) – követően a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben végzett kurátori munkáddal is elsősorban a helyi színtér folyamatos feltérképezésére és megmutatására vállalkoztál.
– Tény, a lokális szcéna feltérképezése alapján keresem a tágabb összefüggéseket és referenciapontokat. Dunaújvárosban ezeket egy kiállítássorozatban mutatjuk be, ennek első darabja a Space, második a Rugalmatlan ütközés. A harmadikat pénzügyi okok miatt jövőre kellett halasztanunk. Olyan kiállítási struktúra kialakítása a célom, amely problémaorientált, nyitott és elősegíti a kölcsönös kommunikációt a művészek, a régiók, illetve a tágan értelmezett közönség között.
– Milyen problémákra gondolsz? És mit jelent számodra a kölcsönös kommunikáció, és túl a személyes kapcsolatokon, ez hogyan kamatozik stratégiailag? A külföldi résztvevők hogyan kerülnek a kiállításokba? Nem érzed, hogy ezzel a regionális orientációval olyasvalamit igyekszel fenntartani, aminek már nincs létjogosultsága?
– Ezt a beszélgetést olyanok is olvassák, akik keveset tudnak a munkánkról. Ezért a regionális érdeklődés megnevezése belátható és érthető motiváció lehet. A globális művészet inspirációja mint cél csak akkor kimondható, ha azt állíthatom magamról, ismerem a globális művészetet, márpedig én csak a nemzetközi színtér hozzám eljutó példáit ismerem. A Dunaújvárosba meghívott külföldi művészeket ezek alapján válogatom.
– A pénzelvonások és a jelenlegi intézményrendszeren és támogatási struktúrán belül jelentkező problémák egyre szűkülő mozgásteret kínálnak, ugyanakkor a kurátorokat és az intézményvezetőket egyre nagyobb kihívások elé állítják. Vajon megfelelő kommunikáció és együttműködés kialakítása a magángazdasággal jelenthet-e megváltást a nemzetközi színvonalú kiállítási projektek megvalósításában?
– Úgy tűnik, még nem. Sajnálatos, hogy a gazdasági élet szereplői – bár megszokták, hogy szakértőkkel dolgozzanak –, e téren, a kulturális életben bizalmatlanabbak. Félnek a külföldi művészek bevonásától, messze alábecsülik ennek költségvetési vonzatát és nem ismerik el az ilyen kezdeményezés referenciaértékét.
– Ez műveltség és tájékozottság kérdése is, ahol mindkét félnek van mit tanulnia. A mi generációnkból, a harmincas-negyvenesekből még senki sem vált „referenciaemberré”. Hivatalos fórumokon, kuratóriumokban csak elvétve vagyunk jelen.
– Igaz, de ez nyilván a munkánk megítélésével és eredményeivel is összefügg.
– A központi költségvetés és a gazdasági szféra bevonása mellett azért akadnak még lehetőségek, de ezek döntő többsége nem csupán a kurátorok (és az intézmények) aktuális művészeti, művészet- és társadalompolitikai kérdésekben való tájékozottságát, hanem lobbikészségét és stratégiai éleslátását is feltételezi. Hogyan látod elmozdíthatónak a helyzetet a jelenlegi status quóról? Hiszen a hazai színtér belterjessége, bizonytalan orientációja, intézményi hiátusai miatt kevés produktum (és itt nemcsak művészeti munkákra, hanem egyéb szellemi termékekre – szemináriumokra, publikációkra – is gondolok) léptethető be (és az is eléggé ad hoc módon), illetve tartható a nemzetközi körforgásban.
– A közös munkában hiszek. Ha a szakmán belüli kommunikáció fontossá válik, ha a résztvevők közösen fogalmazzák meg törekvéseinket, ha össze tudjuk hangolni a munkánkat, ha beszélni tudunk terveinkről és projektjeink eredményéről, ha építő mivoltában fogadjuk el a kritikát, továbbléphetnénk.
– Milyen tapasztalatokkal szolgált erről tavaly az Agustin Perez Rubióval való madridi együttműködésed?
– Az Agustin által kezdeményezett, de közösen létrehozott Cruising Danubio a magyar művészet iránti érdeklődés egyik legjobb példája az utóbbi időben. Itt is a szokásos probléma vetődött fel a munka elején: mi az, amivel releváns képet adhatunk a magyar művészetről egy olyan befogadó közegnek, amelyről szinte semmit sem tudunk. Ilyenkor kulcsszerepet játszik a fogadó fél, aki a művészek kiválasztását befolyásolja. A katalógus előszavában megfogalmaztam: a kortárs magyar művész számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy saját pozícióját és szerepét egy táguló művészeti térben, nemzetközi értékrendben fogalmazza meg, és ezzel kénytelen túllépni a regionális viszonyítási pontokon. A kiállítás igazi értéke számomra abban állt, hogy – túl az esztétikai és formai kérdéseken – olyan lehetőségeket mutatott meg, amelyek a személyességet is felvállalva beszélnek általános szociális, társadalmi, mediális és természetesen művészeti kérdésekről. A projekt azonban – több más külföldi megjelenésünkhöz hasonlóan – elszigetelt marad, mert a magyar művészetet végeredményben mint színes buborékot láttatja.
– Sajnos a mi munkánk még egyáltalán nem ismert, bár az intézmények már számítanak ránk. Az igazi problémát én a fiatal művészekkel való kommunikációban tapasztalom. Egyetemi éveik alatt az idősebb tanárgeneráció nem készíti fel őket azokra az elvárásokra, amelyeket mi állítunk egy fiatal alkotó elé a közös munka során. Az ismerkedést ezért legtöbbször az alapoknál kell kezdeni: mi a koncepció, ki a kurátor, mi a szerepe, miért szerző ő is, nemcsak a művész. Így az igazi párbeszéd művész és „rendező” között sokszor évekkel a végzésük után kezdődik, amikor maguk ismerik fel annak szükségességét. Ez pedig elvesztegetett idő. A kiállítás a művészet kommunikációs felülete. Fontos, hogy világossá tegyük a kulturális szféra és a közönség számára, hogy ez a kommunikáció nemcsak a művészetre, hanem társadalmi és egyéni problémákra is irányul. Ha ez sikerülne, nyilván a szerepünket is másként értelmeznék.
– Az önmeghatározásunk körül is folyamatos a zavar, hiszen általában művészettörténészként szerepelünk. Te hogyan definiálod magad?
– Művészeti aktivistaként. De ez személyes indíttatású. Nem érzem magamtól távol azt a hetvenes-nyolcvanas évekbeli kelet-európai attitűdöt, amikor a művészettörténész még saját felelősségének érezte, hogy a megszerzett információt a művészeknek és a közönségnek továbbadva segítse a művészeti inspirációk szabad áramlását.
– Nem gondolod, hogy ez idejétmúlt, hierarchikus szemlélet? Az elmúlt évtizedben inkább a művészek próbáltak utat mutatni – esetenként jócskán megelőzve az intézményeket és kurátorokat.
– Lehet. A művészek kurátori munkája kritika, illetve útmutatás, hogy milyen lehetőségeket használhatnánk még munkánk során. Számomra a művészet az irányadó, ennek mentén kellene folyamatosan újradefiniálnunk a szerepünket. Persze az a lehetőség is felmerül, hogy tevékenységünket átadjuk a kulturális élet más szereplőinek, mondjuk a művészeknek. Az „idejétmúlt” szerepkör azonban helyszínfüggő. Ami valahol már érvényét vesztette, az más környezetben még lehet szereppel bíró, jelentőségteli dolog.
– Vannak olyan nemzetközi kiállítások, ahol a projekt „hozzászól”, és jó esetben továbbgondolja a nemzetközileg érvényes diskurzust, újrarendezi a sorait, de olyan külföldi művészeket bevonó kiállítások is akadnak, amelyek mégsem jelentenek „nemzetközi” megjelenést.
– Egyetértek a megkülönböztetéssel. A nemzetközi kortárs művészethez történő aktív hozzászólás naprakész rálátást igényel a globális színtérre, ezzel pedig közülünk igen kevesen dicsekedhetnek. Bevallom, én lokális kötöttségeim miatt nem rendelkezem ilyen szerteágazó ismeretekkel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne rendeznék külföldi résztvevőkkel kiállításokat, csak ebben a hazai kortárs művészet inspirálása a fő motivációm, nem pedig a globálisé. A magyar művészet specialistájának tekintem magam, de folyamatos célom legalább Közép-Európára kiterjeszteni biztos helyismeretemet.
– Műcsarnoki kiállításaidat – Áthallás (2000) és Klíma (2001) – követően a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben végzett kurátori munkáddal is elsősorban a helyi színtér folyamatos feltérképezésére és megmutatására vállalkoztál.
– Tény, a lokális szcéna feltérképezése alapján keresem a tágabb összefüggéseket és referenciapontokat. Dunaújvárosban ezeket egy kiállítássorozatban mutatjuk be, ennek első darabja a Space, második a Rugalmatlan ütközés. A harmadikat pénzügyi okok miatt jövőre kellett halasztanunk. Olyan kiállítási struktúra kialakítása a célom, amely problémaorientált, nyitott és elősegíti a kölcsönös kommunikációt a művészek, a régiók, illetve a tágan értelmezett közönség között.
– Milyen problémákra gondolsz? És mit jelent számodra a kölcsönös kommunikáció, és túl a személyes kapcsolatokon, ez hogyan kamatozik stratégiailag? A külföldi résztvevők hogyan kerülnek a kiállításokba? Nem érzed, hogy ezzel a regionális orientációval olyasvalamit igyekszel fenntartani, aminek már nincs létjogosultsága?
– Ezt a beszélgetést olyanok is olvassák, akik keveset tudnak a munkánkról. Ezért a regionális érdeklődés megnevezése belátható és érthető motiváció lehet. A globális művészet inspirációja mint cél csak akkor kimondható, ha azt állíthatom magamról, ismerem a globális művészetet, márpedig én csak a nemzetközi színtér hozzám eljutó példáit ismerem. A Dunaújvárosba meghívott külföldi művészeket ezek alapján válogatom.
– A pénzelvonások és a jelenlegi intézményrendszeren és támogatási struktúrán belül jelentkező problémák egyre szűkülő mozgásteret kínálnak, ugyanakkor a kurátorokat és az intézményvezetőket egyre nagyobb kihívások elé állítják. Vajon megfelelő kommunikáció és együttműködés kialakítása a magángazdasággal jelenthet-e megváltást a nemzetközi színvonalú kiállítási projektek megvalósításában?
– Úgy tűnik, még nem. Sajnálatos, hogy a gazdasági élet szereplői – bár megszokták, hogy szakértőkkel dolgozzanak –, e téren, a kulturális életben bizalmatlanabbak. Félnek a külföldi művészek bevonásától, messze alábecsülik ennek költségvetési vonzatát és nem ismerik el az ilyen kezdeményezés referenciaértékét.
– Ez műveltség és tájékozottság kérdése is, ahol mindkét félnek van mit tanulnia. A mi generációnkból, a harmincas-negyvenesekből még senki sem vált „referenciaemberré”. Hivatalos fórumokon, kuratóriumokban csak elvétve vagyunk jelen.
– Igaz, de ez nyilván a munkánk megítélésével és eredményeivel is összefügg.
– A központi költségvetés és a gazdasági szféra bevonása mellett azért akadnak még lehetőségek, de ezek döntő többsége nem csupán a kurátorok (és az intézmények) aktuális művészeti, művészet- és társadalompolitikai kérdésekben való tájékozottságát, hanem lobbikészségét és stratégiai éleslátását is feltételezi. Hogyan látod elmozdíthatónak a helyzetet a jelenlegi status quóról? Hiszen a hazai színtér belterjessége, bizonytalan orientációja, intézményi hiátusai miatt kevés produktum (és itt nemcsak művészeti munkákra, hanem egyéb szellemi termékekre – szemináriumokra, publikációkra – is gondolok) léptethető be (és az is eléggé ad hoc módon), illetve tartható a nemzetközi körforgásban.
– A közös munkában hiszek. Ha a szakmán belüli kommunikáció fontossá válik, ha a résztvevők közösen fogalmazzák meg törekvéseinket, ha össze tudjuk hangolni a munkánkat, ha beszélni tudunk terveinkről és projektjeink eredményéről, ha építő mivoltában fogadjuk el a kritikát, továbbléphetnénk.
– Milyen tapasztalatokkal szolgált erről tavaly az Agustin Perez Rubióval való madridi együttműködésed?
– Az Agustin által kezdeményezett, de közösen létrehozott Cruising Danubio a magyar művészet iránti érdeklődés egyik legjobb példája az utóbbi időben. Itt is a szokásos probléma vetődött fel a munka elején: mi az, amivel releváns képet adhatunk a magyar művészetről egy olyan befogadó közegnek, amelyről szinte semmit sem tudunk. Ilyenkor kulcsszerepet játszik a fogadó fél, aki a művészek kiválasztását befolyásolja. A katalógus előszavában megfogalmaztam: a kortárs magyar művész számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy saját pozícióját és szerepét egy táguló művészeti térben, nemzetközi értékrendben fogalmazza meg, és ezzel kénytelen túllépni a regionális viszonyítási pontokon. A kiállítás igazi értéke számomra abban állt, hogy – túl az esztétikai és formai kérdéseken – olyan lehetőségeket mutatott meg, amelyek a személyességet is felvállalva beszélnek általános szociális, társadalmi, mediális és természetesen művészeti kérdésekről. A projekt azonban – több más külföldi megjelenésünkhöz hasonlóan – elszigetelt marad, mert a magyar művészetet végeredményben mint színes buborékot láttatja.
©Páldi Lívia