partnereink
Passuth Krisztina: Mitől jó egy kiállítás? - Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Hogy mitől jó, pontosabban, hogy miért érezzük jónak az egyik kiállítást és a másikat miért nem, arról azt is mondhatnánk, a döntés talán kicsit irracionális. De mégsem. Belépünk egy terembe, s ott valami zavaros, tisztázatlan fogad, és talán ugyanabban a teremben, egy másik időpontban, a látvány már az első pillanatban fogva tart, s többé nem enged el. S nem feltétlenül a szorosan vett látványosság miatt, hiszen lehet az szerénynek tűnő, pasztell árnyalatú, esetleg kisméretű művek együttese, de mégis hatásos. Lehet grafika is, amely a tárlatokból gyakorta kiszorul vagy csak egy mellékszárnyba zsúfolódik össze, másodlagosan, mintha nem is lehetne arra számítani, hogy érdeklődést vált ki.
A Magyar Nemzeti Galériában most megnyílt kiállítás – Modernizmusok. Európai grafika 1900–1930 – csak rajzokat és sokszorosított grafikákat, azaz papír alapú műveket mutat be, olyan alkotásokat, amelyek az elmúlt század első harmadában születtek. A Modernizmusok cím nagyon szerencsés, hiszen az adott korszak minden jelentős, újat akaró stílusáramlata belefér, Gauguintől az új tárgyilagosságig. Egyedül a szürrealizmus maradt ki, amit a gyűjtemények jellege, valamint a rendezők koncepciója indokol. Az időhatár (1900-tól 1930-ig) kiválasztása semmilyen további magyarázatot nem igényel, ez a modern művészet kibontakozásának legdinamikusabb korszaka, amely egész Európában számtalan remekművet hívott életre a festészetben, a szobrászatban és a grafikában egyaránt. Ez a három évtized olyan gazdag, hogy még mindig csak nagy vonalakban dolgozzák fel, s közben új és új szempontok, új és új művek bukkannak fel. (Csak egy példát említenék: a bécsi Kunstforumban július 18-ig látható Kandinszkij-kiállítást. Ez a már sokszorosan bemutatott mester új oldalát tárja fel azokkal a képekkel, amelyek mindeddig vidéki orosz múzeumokban rejtőztek.)
Azok a művek, amelyekkel a Várban most találkozhatunk, több gyűjteményből származnak: alapvetően az MNG és a Stuttgarti Staatsgalerie, valamint kisebb részben a budapesti Szépművészeti Múzeum grafikai tárából. A hármas összefogásnak köszönhető, hogy a falakra került alkotások most, a közösen rendezett kiállítás idejére, egyetlen egységet alkotnak. Az együttesben a németországin és a magyaron kívül külön hangsúlyt kap – főként a korai korszakban – a francia, valamint egy-két példával a holland, több példával az orosz és osztrák művészet. A kelet-közép-európai régió (a magyaron és egy lengyel alkotáson kívül) igazán nincs képviselve. Ez nyilvánvalóan nem abból az elhatározásból fakad, hogy a rendezők lehatárolták volna a területet, hanem hogy ez az anyag nem tartozik bele az MNG gyűjtőkörébe, a stuttgarti Staatsgalerie pedig elsődlegesen nem ezekre a régiókra fordította figyelmét és vásárlási kedvét.
Szinte kizárólag első osztályú műveket láthatunk, gyakorta főműveket, nagyon ismert mesterektől, mint például Gauguin, Vuillard, Picasso, Kokoschka, vagy Toulouse-Lautrec, Tihanyi Lajos, vagy Otto Dix – és még sokan mások. De látunk sokkal kevésbé ismert mestereket is, mint Barta Ernő, Ludwig Meidner vagy Hermann Finsterlin. Nem csodálkoznánk, ha az igazi meglepetések kizárólag a stuttgarti gyűjteményből származnának, hiszen ezeket itthon csak jóval kevésbé volt módunk megismerni. Valójában azonban nem így van, hiszen például Vaszary János két Kubista kompozíciókísérlete rendkívüli mozgalmasságával és lendületével az 1913-as év legszebb magyar rajzai közé sorolható. Meglepetést nyújt Constantin Brancusi ceruzarajza is, 1911–1912-ből, eldörzsölt grafitfoltjaival, amelyek stilizált nőalakot alakítanak ki. Itt csak a mű témájának van magyar vonatkozása: Mademoiselle Pogany (Pogány Margit) 1910-ben ült modellt a román szobrásznak. De mire a róla faragott, s később oly híressé vált büszt, valamint ez a rajz elkészült, ő maga már rég nem volt Párizsban.
Az igazi meglepetést azonban a találkozások, összecsengések, analógiák, történeti kapcsolatok jelentik, azok, amelyeket az előzetes kutatás – és a közös rendezés – hozott napvilágra. Például szerencsés módon került a futurista Boccioni rajza mellé Berény Róbert korai (1912-es) kuszált, belső feszültséget sugárzó Önarcképe, amelynek futurista szellemisége első pillantásra magától értetődő. De ugyanilyen meglepő Rippl-Rónai laza festőiséggel, nádtollal felvázolt aktjai mellett Tihanyi Lajos szálkásabb, de alapvetően rokon szellemű aktjával találkozni, vagy akár Ernst-Ludwig Kirchner kék szoknyás táncosnőjével, akinek alakján az egymáson áttűnő kék-zöld cikcakkozó vonalak könnyedsége Rippl-Rónai látásmódjával analóg. Önmagukban a – már tudott – művészettörténeti kapcsolatok nem tennék feltétlenül indokolttá, hogy az egy időben vagy rokon mozgalmakban születő művek egymás mellé kerüljenek. Picasso például kevés magyar kortársat bírna el a közvetlen közelben, még akkor sem, ha lehetne valamilyen összekötő láncszemet találni közte és egy másik mester között. Ellenben a magyar aktivisták olyan természetes módon kapcsolódnak a német expresszionistákhoz (Schmidt-Rottluffhoz, Ernst-Ludwig Kirchnerhez, Emil Noldéhoz), hogy első pillantásra úgy tűnik, akár egy csoportba is tartozhattak volna. Számunkra az aktivisták grafikáiból ismerős, ahogyan a fametszetek fekete felületét durván megmunkált világosabb részletekkel, fehér foltokkal, s bennük vastag fekete vonalakkal szabdalják fel. A németek közelében Mattis Teutsch János vagy Bortnyik Sándor linómetszetei tökéletesen a helyükön vannak, ugyanazt a nyelvet beszélik. Ebben a körben Nemes Lampérth József és Uitz Béla mély fekete-barna tusrajzai ugyanennek a kifejezésmódjának egy árnyaltabb, esztétikusabb, tagoltabb formáját valósítják meg. Mindamellett a „fametszet – a lázadás nyelve” megjelölés (amely a katalógusban szerepel), az ő eredeti rajzaikra és linómetszeteikre is alkalmazható lenne. Ennek az időszaknak a szülöttei azok a dada művek is, amelyek Stuttgartból kerültek ide: Marcel Duchamp, Kurt Schwitters, Max Ernst, Francis Picabia alkotásai és egy különösen szép Man Ray, amely az akkortájt (1919-ben) feltalált festékszóró eljárással készült. Ebben az összefüggésben egy több lapból álló mű található még: Kassák Lajos DUR mappája 1924-ből, amely már egy következő korszakba vezet át – amelyet a katalógus egyik szerzője, Bajkay Éva Kísérletek a „tiszta művészet”-re, avagy az abszolút formák keresése elnevezéssel foglal össze. Itt a kiindulás: Malevics, illetőleg Rodcsenko egy-egy rajza mint az orosz szuprematizmus és konstruktivizmus, s velük egy új világnézet kifejezése. Hozzájuk társul Nyugatról, holland oldalról Mondrian és Lengyelországból Henryk Berlewi egy kiemelkedően szép lappal, Mechano-faktúra címen. Ez a mű a képi elemek gépi úton, tömegesen is előállítható modelljét teremtette meg – ecsettel és tussal – 1923-ban. Berlewi elképzelései azután évtizedekkel később Victor Vasarely op-art kompozícióiban valósultak meg.
A kiállítás második részében a konstruktivizmus puritán formavilága Rodcsenko 1919-es kompozícióiban érhető tetten, s ezekhez szorosan kapcsolódnak Uitz Béla Analízisei (1921–1922), amelyek absztrakt formavilága nyilvánvalóan Rodcsenko ihletésére született. Az új stílus, új világnézet képi nyelve két sorozatban, két mappában teljesedik ki. Az egyiknek – Proun. Első Kestner Mappa (1923) – az akkortájt Berlinben élő El Liszickij az alkotója, a másiké – Kestner Mappa, 6 konstrukció – ugyanabban az évben Moholy-Nagy László. Mindkettő litográfiatechnikával készült, és az akkoriban internacionális nyelvezetté vált geometrikus absztrakció jegyében fogant. Mindkettő Németországban született abban az időben, amikor néhány évre Berlin lett a nemzetközi művészeti avantgárd központja.
Az utolsó szekciót az „új tárgyilagosság”-nak szentelték. A tematikus, adott esetben társadalomkritikus grafikák visszatérnek a figurativitáshoz, a részletező előadásmódhoz, a karikaturisztikus felfogáshoz vagy drámai mondanivalóhoz. Mindez már a hamarosan bekövetkező németországi változások atmoszféráját idézi meg. A kiállítás elején Toulouse-Lautrec mulatóival és Vuillard intim otthonképeivel remekül érzékeltetett új, színes, nagyvárosi életforma mintegy harminc év alatt egy tökéletesen másik világnak adja át a helyét. Ebben nemcsak a társadalmi ellentétek, hanem azok rajzi megjelenítése is kiélezettebbé válik.
A különlegesen kiegyensúlyozott kiállítást mintegy három év munkájával a három intézmény művészettörténészei közösen rendezték, és a gazdagon illusztrált és magas tudományos igénnyel készült katalógust is közösen írták. A német főrendező Ulrike Gauss (és segítője Ulrich Pfarr) magyar munkatársai Bajkay Éva, Bakos Katalin, Gonda Zsuzsa és Róka Enikő voltak. A magyar–német katalógus koncepciója elsődlegesen Bakos Katalinnak köszönhető.
Mindamellett ahhoz, hogy ez a kiállítás – és katalógus – így, ebben a rendkívül igényes formában megvalósulhatott, abban nemcsak a legutóbbi évek munkájáról kell megemlékezni. Sőt az MNG rajzgyűjteménye sem jött volna létre ilyen formában, s anyagát sem lehetne most így publikálni, ha a megelőző évtizedek aprómunkája, vásárlásai, beszerzései és az egyes művekre vonatkozó kutatásai, kisebb-nagyobb kiállításai nem valósultak volna meg a mostaninál sokkal kedvezőtlenebb körülmények között vagy azok ellenére. Bajkay Éva még akkor kezdett el a magyar avantgárddal és annak nemzetközi kapcsolataival foglalkozni, amikor az még egyáltalán nem volt államilag „támogatott” téma, s az e tárgykörbe tartozó tárlatokat inkább lehetett Békéscsabán, mint a galériában bemutatni. A régebbi, mostaninál jóval szerényebb kivitelű katalógusok új kutatási eredményeket tartalmaztak, akárcsak a már külföldön – és csak ott – bemutatott Weckselwirkungen. Ungarischer Avantgarde in der Weimarer Republik című 1986-os kiállítás, amelynek katalógusa még ma is az egyik legfontosabb forrásmunka hazai és külföldi kutatók számára. (A magyar rendező Bajkay Éva, a német Hubertus Gassner volt.) A további gyarapodást az tette lehetővé, hogy egész hagyatékok kerültek haza (Uitz Béláé, Tihanyi Lajosé, Lesznai Annáé, Dömötör Gizelláé és Mund Hugóé), amelyek hazahozatalában, feldolgozásában Bajkay és mások is részt vállaltak.
Amikor a magyar művészet avantgárdnak számító alkotásai kifejezetten a „tabuk” közé tartoztak, Szabó Júlia, akkoriban még a Curia épületében, az MNG rajzgyűjteményében fedezte fel a legértékesebb rajzokat. Azokat, amelyek akkor különféle szekrényekben rejtőzködtek mindenkitől elfeledve, és most, szerencsésen, a legjobb nemzetközi művészi társaságban szerepelnek a galéria földszintjén. Jó lenne, ha máskor is, magyar–német tárlat nélkül is, látni lehetne ezeket alkalmanként. (Megtekinthető szeptember 12-ig.)
A Magyar Nemzeti Galériában most megnyílt kiállítás – Modernizmusok. Európai grafika 1900–1930 – csak rajzokat és sokszorosított grafikákat, azaz papír alapú műveket mutat be, olyan alkotásokat, amelyek az elmúlt század első harmadában születtek. A Modernizmusok cím nagyon szerencsés, hiszen az adott korszak minden jelentős, újat akaró stílusáramlata belefér, Gauguintől az új tárgyilagosságig. Egyedül a szürrealizmus maradt ki, amit a gyűjtemények jellege, valamint a rendezők koncepciója indokol. Az időhatár (1900-tól 1930-ig) kiválasztása semmilyen további magyarázatot nem igényel, ez a modern művészet kibontakozásának legdinamikusabb korszaka, amely egész Európában számtalan remekművet hívott életre a festészetben, a szobrászatban és a grafikában egyaránt. Ez a három évtized olyan gazdag, hogy még mindig csak nagy vonalakban dolgozzák fel, s közben új és új szempontok, új és új művek bukkannak fel. (Csak egy példát említenék: a bécsi Kunstforumban július 18-ig látható Kandinszkij-kiállítást. Ez a már sokszorosan bemutatott mester új oldalát tárja fel azokkal a képekkel, amelyek mindeddig vidéki orosz múzeumokban rejtőztek.)
Azok a művek, amelyekkel a Várban most találkozhatunk, több gyűjteményből származnak: alapvetően az MNG és a Stuttgarti Staatsgalerie, valamint kisebb részben a budapesti Szépművészeti Múzeum grafikai tárából. A hármas összefogásnak köszönhető, hogy a falakra került alkotások most, a közösen rendezett kiállítás idejére, egyetlen egységet alkotnak. Az együttesben a németországin és a magyaron kívül külön hangsúlyt kap – főként a korai korszakban – a francia, valamint egy-két példával a holland, több példával az orosz és osztrák művészet. A kelet-közép-európai régió (a magyaron és egy lengyel alkotáson kívül) igazán nincs képviselve. Ez nyilvánvalóan nem abból az elhatározásból fakad, hogy a rendezők lehatárolták volna a területet, hanem hogy ez az anyag nem tartozik bele az MNG gyűjtőkörébe, a stuttgarti Staatsgalerie pedig elsődlegesen nem ezekre a régiókra fordította figyelmét és vásárlási kedvét.
Szinte kizárólag első osztályú műveket láthatunk, gyakorta főműveket, nagyon ismert mesterektől, mint például Gauguin, Vuillard, Picasso, Kokoschka, vagy Toulouse-Lautrec, Tihanyi Lajos, vagy Otto Dix – és még sokan mások. De látunk sokkal kevésbé ismert mestereket is, mint Barta Ernő, Ludwig Meidner vagy Hermann Finsterlin. Nem csodálkoznánk, ha az igazi meglepetések kizárólag a stuttgarti gyűjteményből származnának, hiszen ezeket itthon csak jóval kevésbé volt módunk megismerni. Valójában azonban nem így van, hiszen például Vaszary János két Kubista kompozíciókísérlete rendkívüli mozgalmasságával és lendületével az 1913-as év legszebb magyar rajzai közé sorolható. Meglepetést nyújt Constantin Brancusi ceruzarajza is, 1911–1912-ből, eldörzsölt grafitfoltjaival, amelyek stilizált nőalakot alakítanak ki. Itt csak a mű témájának van magyar vonatkozása: Mademoiselle Pogany (Pogány Margit) 1910-ben ült modellt a román szobrásznak. De mire a róla faragott, s később oly híressé vált büszt, valamint ez a rajz elkészült, ő maga már rég nem volt Párizsban.
Az igazi meglepetést azonban a találkozások, összecsengések, analógiák, történeti kapcsolatok jelentik, azok, amelyeket az előzetes kutatás – és a közös rendezés – hozott napvilágra. Például szerencsés módon került a futurista Boccioni rajza mellé Berény Róbert korai (1912-es) kuszált, belső feszültséget sugárzó Önarcképe, amelynek futurista szellemisége első pillantásra magától értetődő. De ugyanilyen meglepő Rippl-Rónai laza festőiséggel, nádtollal felvázolt aktjai mellett Tihanyi Lajos szálkásabb, de alapvetően rokon szellemű aktjával találkozni, vagy akár Ernst-Ludwig Kirchner kék szoknyás táncosnőjével, akinek alakján az egymáson áttűnő kék-zöld cikcakkozó vonalak könnyedsége Rippl-Rónai látásmódjával analóg. Önmagukban a – már tudott – művészettörténeti kapcsolatok nem tennék feltétlenül indokolttá, hogy az egy időben vagy rokon mozgalmakban születő művek egymás mellé kerüljenek. Picasso például kevés magyar kortársat bírna el a közvetlen közelben, még akkor sem, ha lehetne valamilyen összekötő láncszemet találni közte és egy másik mester között. Ellenben a magyar aktivisták olyan természetes módon kapcsolódnak a német expresszionistákhoz (Schmidt-Rottluffhoz, Ernst-Ludwig Kirchnerhez, Emil Noldéhoz), hogy első pillantásra úgy tűnik, akár egy csoportba is tartozhattak volna. Számunkra az aktivisták grafikáiból ismerős, ahogyan a fametszetek fekete felületét durván megmunkált világosabb részletekkel, fehér foltokkal, s bennük vastag fekete vonalakkal szabdalják fel. A németek közelében Mattis Teutsch János vagy Bortnyik Sándor linómetszetei tökéletesen a helyükön vannak, ugyanazt a nyelvet beszélik. Ebben a körben Nemes Lampérth József és Uitz Béla mély fekete-barna tusrajzai ugyanennek a kifejezésmódjának egy árnyaltabb, esztétikusabb, tagoltabb formáját valósítják meg. Mindamellett a „fametszet – a lázadás nyelve” megjelölés (amely a katalógusban szerepel), az ő eredeti rajzaikra és linómetszeteikre is alkalmazható lenne. Ennek az időszaknak a szülöttei azok a dada művek is, amelyek Stuttgartból kerültek ide: Marcel Duchamp, Kurt Schwitters, Max Ernst, Francis Picabia alkotásai és egy különösen szép Man Ray, amely az akkortájt (1919-ben) feltalált festékszóró eljárással készült. Ebben az összefüggésben egy több lapból álló mű található még: Kassák Lajos DUR mappája 1924-ből, amely már egy következő korszakba vezet át – amelyet a katalógus egyik szerzője, Bajkay Éva Kísérletek a „tiszta művészet”-re, avagy az abszolút formák keresése elnevezéssel foglal össze. Itt a kiindulás: Malevics, illetőleg Rodcsenko egy-egy rajza mint az orosz szuprematizmus és konstruktivizmus, s velük egy új világnézet kifejezése. Hozzájuk társul Nyugatról, holland oldalról Mondrian és Lengyelországból Henryk Berlewi egy kiemelkedően szép lappal, Mechano-faktúra címen. Ez a mű a képi elemek gépi úton, tömegesen is előállítható modelljét teremtette meg – ecsettel és tussal – 1923-ban. Berlewi elképzelései azután évtizedekkel később Victor Vasarely op-art kompozícióiban valósultak meg.
A kiállítás második részében a konstruktivizmus puritán formavilága Rodcsenko 1919-es kompozícióiban érhető tetten, s ezekhez szorosan kapcsolódnak Uitz Béla Analízisei (1921–1922), amelyek absztrakt formavilága nyilvánvalóan Rodcsenko ihletésére született. Az új stílus, új világnézet képi nyelve két sorozatban, két mappában teljesedik ki. Az egyiknek – Proun. Első Kestner Mappa (1923) – az akkortájt Berlinben élő El Liszickij az alkotója, a másiké – Kestner Mappa, 6 konstrukció – ugyanabban az évben Moholy-Nagy László. Mindkettő litográfiatechnikával készült, és az akkoriban internacionális nyelvezetté vált geometrikus absztrakció jegyében fogant. Mindkettő Németországban született abban az időben, amikor néhány évre Berlin lett a nemzetközi művészeti avantgárd központja.
Az utolsó szekciót az „új tárgyilagosság”-nak szentelték. A tematikus, adott esetben társadalomkritikus grafikák visszatérnek a figurativitáshoz, a részletező előadásmódhoz, a karikaturisztikus felfogáshoz vagy drámai mondanivalóhoz. Mindez már a hamarosan bekövetkező németországi változások atmoszféráját idézi meg. A kiállítás elején Toulouse-Lautrec mulatóival és Vuillard intim otthonképeivel remekül érzékeltetett új, színes, nagyvárosi életforma mintegy harminc év alatt egy tökéletesen másik világnak adja át a helyét. Ebben nemcsak a társadalmi ellentétek, hanem azok rajzi megjelenítése is kiélezettebbé válik.
A különlegesen kiegyensúlyozott kiállítást mintegy három év munkájával a három intézmény művészettörténészei közösen rendezték, és a gazdagon illusztrált és magas tudományos igénnyel készült katalógust is közösen írták. A német főrendező Ulrike Gauss (és segítője Ulrich Pfarr) magyar munkatársai Bajkay Éva, Bakos Katalin, Gonda Zsuzsa és Róka Enikő voltak. A magyar–német katalógus koncepciója elsődlegesen Bakos Katalinnak köszönhető.
Mindamellett ahhoz, hogy ez a kiállítás – és katalógus – így, ebben a rendkívül igényes formában megvalósulhatott, abban nemcsak a legutóbbi évek munkájáról kell megemlékezni. Sőt az MNG rajzgyűjteménye sem jött volna létre ilyen formában, s anyagát sem lehetne most így publikálni, ha a megelőző évtizedek aprómunkája, vásárlásai, beszerzései és az egyes művekre vonatkozó kutatásai, kisebb-nagyobb kiállításai nem valósultak volna meg a mostaninál sokkal kedvezőtlenebb körülmények között vagy azok ellenére. Bajkay Éva még akkor kezdett el a magyar avantgárddal és annak nemzetközi kapcsolataival foglalkozni, amikor az még egyáltalán nem volt államilag „támogatott” téma, s az e tárgykörbe tartozó tárlatokat inkább lehetett Békéscsabán, mint a galériában bemutatni. A régebbi, mostaninál jóval szerényebb kivitelű katalógusok új kutatási eredményeket tartalmaztak, akárcsak a már külföldön – és csak ott – bemutatott Weckselwirkungen. Ungarischer Avantgarde in der Weimarer Republik című 1986-os kiállítás, amelynek katalógusa még ma is az egyik legfontosabb forrásmunka hazai és külföldi kutatók számára. (A magyar rendező Bajkay Éva, a német Hubertus Gassner volt.) A további gyarapodást az tette lehetővé, hogy egész hagyatékok kerültek haza (Uitz Béláé, Tihanyi Lajosé, Lesznai Annáé, Dömötör Gizelláé és Mund Hugóé), amelyek hazahozatalában, feldolgozásában Bajkay és mások is részt vállaltak.
Amikor a magyar művészet avantgárdnak számító alkotásai kifejezetten a „tabuk” közé tartoztak, Szabó Júlia, akkoriban még a Curia épületében, az MNG rajzgyűjteményében fedezte fel a legértékesebb rajzokat. Azokat, amelyek akkor különféle szekrényekben rejtőzködtek mindenkitől elfeledve, és most, szerencsésen, a legjobb nemzetközi művészi társaságban szerepelnek a galéria földszintjén. Jó lenne, ha máskor is, magyar–német tárlat nélkül is, látni lehetne ezeket alkalmanként. (Megtekinthető szeptember 12-ig.)
©Passuth Krisztina