partnereink
Pataki Gábor: Cafatizmus - Józef Szajna kiállításai
Hányféleképpen lehet beszélni a 20. század borzalmairól? A Holokausztról, a gulagokról, a különféle ideológiák nevében véghez vitt pusztításokról, népirtásokról és léleknyomorításokról? Manapság inkább (ha már az "Auschwitz után nem lehet verset írni" kopogóan komor megállapítása betarthatatlannak is látszik) az understatement, a szikár, minden pátosztól mentes közbeszéd, a nyelvjáték, a fekete humor látszik nyerőnek. Ha már hallgatni nem lehet, keveset beszéljünk, mondataink, megállapításaink lehetnek persze dupla fenekűek, iróniával, kesernyés viccekkel telítettek.
De mit tegyen az, aki üvölteni, nyüszíteni akar, aki expresszív, drámai eszközökkel közelíti meg a kimondhatatlant, aki roncsol, hasogat, kadáverekben vájkál, hogy a megtörténhetetlennek hitt dolgok bekövetkeztére mutasson rá? Pillanatnyilag mindez meglehetősen messze áll a trendektől. Mostanság kopárabb helyszínek dívnak, az üres cementpadló többre értékeltetik a reliktumokkal rakott tereknél. Vannak, akiknek túl sok, túl kiabáló, túl direkt Józef Szajna művészete. Magam nem tartozom közéjük. Fiatal egyetemi hallgatóként 1975-ben, irányzatokról, aktualitásokról mit sem tudva bolyongtam az Ernst Múzeumban, a foszladozó cipők, KZ-csíkos rabruhát viselő öregek fotóinak labirintusában. Csak a szívem szakadt meg: hogy a művészet ilyenre is képes, hogy facsarni, szorongatni is tud, úgy, hogy belevásik az ember lelke. Amúgy is nagyot szólt1 a kiállítás a korabeli, mesterségesen langyosra temperált művészeti állapotok között, egy erőteljesebb, közvetlenebb képi beszéd lehetőségét mutatva fel. De nemcsak Magyarországon vált ismertté, munkássága a nemzetközi színtéren is a „modern lengyel barokk” reprezentánsává avatta, többek között Wajda és Hasior mellett.
Harminc év telt el azóta. Szárazabbak, óvatosabbak lettünk. Grotowski eszköztelen purizmusa, Tadeusz Kantor Halott osztályának és Wielopoléjének visszafogottsága mellett akár rikítónak is tetszhetnek Szajna eszközei, Miroslaw Balka cellái után mesterségesen zsúfoltnak színpadai. S lám, mostani három kiállítása korántsem keltett feltűnést, a bemutatók gond nélkül illeszkedtek be egy magára valamit is adó nagyváros kulturális kínálatába, a fiatalabbak elfogulatlan kíváncsisággal, ám az idősebbek az emlékeiket a szembesítéstől féltő szorongással léphettek be a termekbe.
S azt érezhették, nem kell csalódniuk, nem lettek zombifilm-díszletek az egykor torkot szorító rémalakokból. Hiába minden változás, hiába hirdeti a környezet az új idők fényeit, a „cafatizmus” működik. S ott van mögötte a Hrabal-szerű öregemberré vedlett művész, az egykori középiskolás műugróbajnok, aki 20 évesen Auschwitz hosszú számokkal jelölt embertömegében találta magát. Szökési kísérlete után már csak a kivégzésre kellett várni, napokig állva egy 90x90 cm-es odúban, hogy aztán a véletlen újra a passzív halálra ítéltek tömegébe löttyintse. Megszabadult, s a krakkói főiskolára járt, de azt a nem is annyira képzeletbeli hurkot tán sose sikerült a nyakáról kibogoznia. „Levetem az idő kérgét, mert élek” - mondta Dante nyomán s ténylegesen az európai klasszikus kultúra lett a menedéke és kiindulópontja. A Krakkó melletti Nowa Huta munkássilói árnyékában álmodik Aiszkhülosz és Mickiewicz kapcsán mindarról, ami az embert emberré teheti, s arról is, ami szörnyeteggé változtatja át. Színházában - mert színházat csinálhatott, s a kényszerűen liberális kultúrpolitika miatt szabadabban lélegző lengyel teátrum fényévekkel jut tovább a Sztanyiszlavszkij-módszerbe görcsölt s legfeljebb bennfentes áthallásokra alkalmas magyar megfelelőjétől - a valódi katharzisra, a megtisztulás élményére tört, miközben a konstruktivista díszletek, rácsozatok helyét lyukas vásznak, rozsdás fémhulladékok foglalták el. „Élek a haláltól” , idézhette volna ekkortájt a Párizsban dekkoló, majd a Rottenbiller utcai katyvaszba hazatérő Bálint Endrét, azzal a különbséggel, hogy ő fokozatosan háromdimenzióssá tehette rémálmait. A díszletek önálló életre keltek: megjelent a gülüszemű szörnyeteg, a művégtagját nehezen viselő csonkabonka, a darócba burkolt halálarcú nyomorék. Victor Hugónál a Csodák udvara sem termelt ennyi szörnyűséget, ezt a borzalmat bizony a 20. század okádta a napvilágra. Embernek alig nevezhető lények vonaglanak a csuha alatt, láncokkal, kötelekkel fogva, némi sáros répahéj-kaparékért könyörögve. A végső, animalitásig csupaszított szint ez- de itt kell újra kezdeni. Alamizsnáért vakogó lényekkel, Pilinszky-látta kreatúrákkal lészen teli majd a Mennynek országa.
De addig is: rücsök, ragya, sanker - vissza a jelenbe! Vissza a Barcsay-terembe, ahol e véglény-ivadékok tényleg nagyszerűen érzik magukat a kiszolgált, összefirkált-karistolt műtermi padok társaságában, melyekre rárakták őket. S lassan rájöhetünk a belőlük sugárzó ordenáré borzalom tartósságának okára, arra, hogy a mai, hollywoodi horrorokon s chapmani precíz mészárosmunkán csiszolódott énünk is viszolyogva hátrál tőlük. A titok egyik nyitja épp a címben is emlegetett „cafatizmus”, mely jelzővel a korabeli lengyel pártlap próbálta diszkreditálni a Gomulka-éra gyönyörűségeire nyilván nem eléggé fogékony művész-rendezőt. Szajna ugyanis valóban cafatokból, a XX. századi Közép-Európa által oly buzgón termelt szeméttelepi hulladékokból toldozta össze figuráit. Más régiók aligha ontottak volna annyi narancssárgára pácolódott falábat, megpörkölődött zsákvásznat, széthordott cipőmaradékot. Úgy is fogalmazhatnánk: térségünkben sokáig sajnos minden adott volt egy ilyen roncsgaléria létrehozásához. "Csak" szem kellett hozzá, no meg némi barátságos nógatás egy Oświęcim nevű lengyel kisvárosban, hogy ne is beszéljünk az azt követő idők „Márványemberes” kedélyességéről.
Meg persze hit az ember méltóságában. Itt a titok másik eredője: Szajna e létezésük peremére jutott, nyomorúságaikat s kínjaikat nyílt sebként viselő lényekben is láttatni tudta eredendő nagyszerűségüket, „egyedüli példány”-mivoltukat. E rothadó rongyaikba burkolt páriák, ha foszlányokban, „cafatokban” is, de őrzik egyéniségük, egykori szuverenitásuk maradékait, a térség országútjait a nyomor és a politika által ösztökélve időről-időre ellepő nyomorékhadakhoz vagy a ma a kukákban guberáló hajléktalanokhoz hasonlóan.
Mert a legszörnyűbb vízió Szajna szerint az egyéniség totális elveszte. Az igazi rémálom: puszta számmá válni, az anamorf tömeg önálló intenció nélküli sejtjévé lenni. Rémületéhez a talajt valószínűleg a koncentrációs tábor egyenruhába bújtatott, nevük helyett számokkal megjelölt, s a matematikai műveletek közül a kivonást kiváltképp precízen végrehajtó mechanizmusa készítette elő, hogy az 50-es éveknek a kollektívum mindenhatóságát hirdető, valójában a vezérürüt követő nyáj szisztémáját megvalósítani akaró társadalmi modellje végképp megágyazzon neki. Ezt a nyájat, ezt a bolyt, ezt az embermasszát idézi meg mindegyre képein. Sorozatain szürke félalakok tömkelege fonódik egymásba- akár a húson lakmározó nyüvek - itt nincs bocsánat, nincs feloldozás, csak láncszemek vannak az emberi lényeket szörnyű kötegbe tömörítő hálón. Aligha a hangya vagy a termesz pályázhatna Szajna kedvenc állatfajának címére. A mintegy penitenciaként (v.ö. a növekvő számsorait mindegyre táblára rovó Opalkát) névtelen és sorstalan ezreket egymásba gabalyító művész nyilvánvalóvá teszi, hogy a legutolsó országúti roncstömeg is királyfi e koldusok között, hiába áll ki egy porszívó gégecsöve a szájából. Az identitásukat elvesztett egyedekből álló tömeg kataton sorainak vászonra vagy papírra rovását, miután - nem kis részben az 1981-es szükségállapot elleni tiltakozásul - javarészt felhagyott a színházzal való tevékenységével. Újabb tárgykollázsainak is az ismétlés, a halmozás a legfontosabb szervezőelve, legyen szó női cipőkről vagy a KZ-lakók csíkos ruhás fényképeiről - de ezek a munkák inkább már egykori főművei utórezgéseinek tekinthetők.
Üzenete azonban így is célba tud találni. Mert bár kétségtelen, hogy a szenvedélyes, barokkos pátosz, az expresszív, közvetlen hatáskeltés, mely művészetének sajátja mai, szofisztikált korunkban s művészeti életünkben egyesek szemében avíttasnak hathat. De ha hosszasabban időzünk pokolvaras, gipszből, kócból, rongycsomókból tákolt hősei között, lehetetlen meg nem hallanunk az emberi méltóság nyüszítését és a szenvedések sivítását.
(Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay-terem, 2005. X. 21-XI. 19., Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, 2005. X. 21-XI.13., Lengyel Intézet-Platán Galéria, 2005. X. 21-2006. I.15.) 1 A megnyitót bombariadó zavarta meg, a szóbeszéd egy neoavantgárd csoport provokációját sejti a háttérben.
De mit tegyen az, aki üvölteni, nyüszíteni akar, aki expresszív, drámai eszközökkel közelíti meg a kimondhatatlant, aki roncsol, hasogat, kadáverekben vájkál, hogy a megtörténhetetlennek hitt dolgok bekövetkeztére mutasson rá? Pillanatnyilag mindez meglehetősen messze áll a trendektől. Mostanság kopárabb helyszínek dívnak, az üres cementpadló többre értékeltetik a reliktumokkal rakott tereknél. Vannak, akiknek túl sok, túl kiabáló, túl direkt Józef Szajna művészete. Magam nem tartozom közéjük. Fiatal egyetemi hallgatóként 1975-ben, irányzatokról, aktualitásokról mit sem tudva bolyongtam az Ernst Múzeumban, a foszladozó cipők, KZ-csíkos rabruhát viselő öregek fotóinak labirintusában. Csak a szívem szakadt meg: hogy a művészet ilyenre is képes, hogy facsarni, szorongatni is tud, úgy, hogy belevásik az ember lelke. Amúgy is nagyot szólt1 a kiállítás a korabeli, mesterségesen langyosra temperált művészeti állapotok között, egy erőteljesebb, közvetlenebb képi beszéd lehetőségét mutatva fel. De nemcsak Magyarországon vált ismertté, munkássága a nemzetközi színtéren is a „modern lengyel barokk” reprezentánsává avatta, többek között Wajda és Hasior mellett.
Harminc év telt el azóta. Szárazabbak, óvatosabbak lettünk. Grotowski eszköztelen purizmusa, Tadeusz Kantor Halott osztályának és Wielopoléjének visszafogottsága mellett akár rikítónak is tetszhetnek Szajna eszközei, Miroslaw Balka cellái után mesterségesen zsúfoltnak színpadai. S lám, mostani három kiállítása korántsem keltett feltűnést, a bemutatók gond nélkül illeszkedtek be egy magára valamit is adó nagyváros kulturális kínálatába, a fiatalabbak elfogulatlan kíváncsisággal, ám az idősebbek az emlékeiket a szembesítéstől féltő szorongással léphettek be a termekbe.
S azt érezhették, nem kell csalódniuk, nem lettek zombifilm-díszletek az egykor torkot szorító rémalakokból. Hiába minden változás, hiába hirdeti a környezet az új idők fényeit, a „cafatizmus” működik. S ott van mögötte a Hrabal-szerű öregemberré vedlett művész, az egykori középiskolás műugróbajnok, aki 20 évesen Auschwitz hosszú számokkal jelölt embertömegében találta magát. Szökési kísérlete után már csak a kivégzésre kellett várni, napokig állva egy 90x90 cm-es odúban, hogy aztán a véletlen újra a passzív halálra ítéltek tömegébe löttyintse. Megszabadult, s a krakkói főiskolára járt, de azt a nem is annyira képzeletbeli hurkot tán sose sikerült a nyakáról kibogoznia. „Levetem az idő kérgét, mert élek” - mondta Dante nyomán s ténylegesen az európai klasszikus kultúra lett a menedéke és kiindulópontja. A Krakkó melletti Nowa Huta munkássilói árnyékában álmodik Aiszkhülosz és Mickiewicz kapcsán mindarról, ami az embert emberré teheti, s arról is, ami szörnyeteggé változtatja át. Színházában - mert színházat csinálhatott, s a kényszerűen liberális kultúrpolitika miatt szabadabban lélegző lengyel teátrum fényévekkel jut tovább a Sztanyiszlavszkij-módszerbe görcsölt s legfeljebb bennfentes áthallásokra alkalmas magyar megfelelőjétől - a valódi katharzisra, a megtisztulás élményére tört, miközben a konstruktivista díszletek, rácsozatok helyét lyukas vásznak, rozsdás fémhulladékok foglalták el. „Élek a haláltól” , idézhette volna ekkortájt a Párizsban dekkoló, majd a Rottenbiller utcai katyvaszba hazatérő Bálint Endrét, azzal a különbséggel, hogy ő fokozatosan háromdimenzióssá tehette rémálmait. A díszletek önálló életre keltek: megjelent a gülüszemű szörnyeteg, a művégtagját nehezen viselő csonkabonka, a darócba burkolt halálarcú nyomorék. Victor Hugónál a Csodák udvara sem termelt ennyi szörnyűséget, ezt a borzalmat bizony a 20. század okádta a napvilágra. Embernek alig nevezhető lények vonaglanak a csuha alatt, láncokkal, kötelekkel fogva, némi sáros répahéj-kaparékért könyörögve. A végső, animalitásig csupaszított szint ez- de itt kell újra kezdeni. Alamizsnáért vakogó lényekkel, Pilinszky-látta kreatúrákkal lészen teli majd a Mennynek országa.
De addig is: rücsök, ragya, sanker - vissza a jelenbe! Vissza a Barcsay-terembe, ahol e véglény-ivadékok tényleg nagyszerűen érzik magukat a kiszolgált, összefirkált-karistolt műtermi padok társaságában, melyekre rárakták őket. S lassan rájöhetünk a belőlük sugárzó ordenáré borzalom tartósságának okára, arra, hogy a mai, hollywoodi horrorokon s chapmani precíz mészárosmunkán csiszolódott énünk is viszolyogva hátrál tőlük. A titok egyik nyitja épp a címben is emlegetett „cafatizmus”, mely jelzővel a korabeli lengyel pártlap próbálta diszkreditálni a Gomulka-éra gyönyörűségeire nyilván nem eléggé fogékony művész-rendezőt. Szajna ugyanis valóban cafatokból, a XX. századi Közép-Európa által oly buzgón termelt szeméttelepi hulladékokból toldozta össze figuráit. Más régiók aligha ontottak volna annyi narancssárgára pácolódott falábat, megpörkölődött zsákvásznat, széthordott cipőmaradékot. Úgy is fogalmazhatnánk: térségünkben sokáig sajnos minden adott volt egy ilyen roncsgaléria létrehozásához. "Csak" szem kellett hozzá, no meg némi barátságos nógatás egy Oświęcim nevű lengyel kisvárosban, hogy ne is beszéljünk az azt követő idők „Márványemberes” kedélyességéről.
Meg persze hit az ember méltóságában. Itt a titok másik eredője: Szajna e létezésük peremére jutott, nyomorúságaikat s kínjaikat nyílt sebként viselő lényekben is láttatni tudta eredendő nagyszerűségüket, „egyedüli példány”-mivoltukat. E rothadó rongyaikba burkolt páriák, ha foszlányokban, „cafatokban” is, de őrzik egyéniségük, egykori szuverenitásuk maradékait, a térség országútjait a nyomor és a politika által ösztökélve időről-időre ellepő nyomorékhadakhoz vagy a ma a kukákban guberáló hajléktalanokhoz hasonlóan.
Mert a legszörnyűbb vízió Szajna szerint az egyéniség totális elveszte. Az igazi rémálom: puszta számmá válni, az anamorf tömeg önálló intenció nélküli sejtjévé lenni. Rémületéhez a talajt valószínűleg a koncentrációs tábor egyenruhába bújtatott, nevük helyett számokkal megjelölt, s a matematikai műveletek közül a kivonást kiváltképp precízen végrehajtó mechanizmusa készítette elő, hogy az 50-es éveknek a kollektívum mindenhatóságát hirdető, valójában a vezérürüt követő nyáj szisztémáját megvalósítani akaró társadalmi modellje végképp megágyazzon neki. Ezt a nyájat, ezt a bolyt, ezt az embermasszát idézi meg mindegyre képein. Sorozatain szürke félalakok tömkelege fonódik egymásba- akár a húson lakmározó nyüvek - itt nincs bocsánat, nincs feloldozás, csak láncszemek vannak az emberi lényeket szörnyű kötegbe tömörítő hálón. Aligha a hangya vagy a termesz pályázhatna Szajna kedvenc állatfajának címére. A mintegy penitenciaként (v.ö. a növekvő számsorait mindegyre táblára rovó Opalkát) névtelen és sorstalan ezreket egymásba gabalyító művész nyilvánvalóvá teszi, hogy a legutolsó országúti roncstömeg is királyfi e koldusok között, hiába áll ki egy porszívó gégecsöve a szájából. Az identitásukat elvesztett egyedekből álló tömeg kataton sorainak vászonra vagy papírra rovását, miután - nem kis részben az 1981-es szükségállapot elleni tiltakozásul - javarészt felhagyott a színházzal való tevékenységével. Újabb tárgykollázsainak is az ismétlés, a halmozás a legfontosabb szervezőelve, legyen szó női cipőkről vagy a KZ-lakók csíkos ruhás fényképeiről - de ezek a munkák inkább már egykori főművei utórezgéseinek tekinthetők.
Üzenete azonban így is célba tud találni. Mert bár kétségtelen, hogy a szenvedélyes, barokkos pátosz, az expresszív, közvetlen hatáskeltés, mely művészetének sajátja mai, szofisztikált korunkban s művészeti életünkben egyesek szemében avíttasnak hathat. De ha hosszasabban időzünk pokolvaras, gipszből, kócból, rongycsomókból tákolt hősei között, lehetetlen meg nem hallanunk az emberi méltóság nyüszítését és a szenvedések sivítását.
(Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay-terem, 2005. X. 21-XI. 19., Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, 2005. X. 21-XI.13., Lengyel Intézet-Platán Galéria, 2005. X. 21-2006. I.15.) 1 A megnyitót bombariadó zavarta meg, a szóbeszéd egy neoavantgárd csoport provokációját sejti a háttérben.
©Pataki Gábor