Artportal.hu

Biztonságos egyirányú utcák Eddig nem tapasztalt várakozás és érdeklődés előzte meg Bécsben a harmadik alkalommal megrendezett nemzetközi kortárs művészeti vásárt. Ennek oka a ViennaFair profilja, amely egyébként a kelet-európaiak részéről általában sérelmezett sztereotípián alapul: izgalmas, felfedezendő világ, „egzotikum” vagyunk (állítólag) az Okcidens számára. Bécs -- élve földrajzi adottságaival és történelmi tradíciójával -- kulturális értékeinket a műtárgypiac struktúrájába helyezve kívánja megismertetni, közvetíteni a nyugati vevők számára, illetve igyekszik ezekből vonzó arculatot formálni. Az érdekek mintha találkoznának, hiszen a rendezvénnyel Bécs valóban közvetlen átjárást biztosíthat számunkra a kortárs művészetet presztízsértékűnek tekintő Nyugat felé. Nem titkolt hozama az osztrák vásárnak, hogy kultúrdiplomáciai működése árnyalja és stabilizálja azt a kapcsolatrendszert, amely az erős osztrák gazdasági jelenléten keresztül a keleti térségekben már kiépült. Milyen őszinte megnyilvánulás, gondolhatnánk. Ám a ViennaFair cseppet sem impulzív -- inkább a konformizmus, mint a hangzatos program kiteljesítése felé mutató -- képe mögött a valójában diffúz érdekek rafinált érvényesítését sejthetjük. A standokon végigtekintve a régiónkból érkező látogatóban hiányérzet támad: kevés a nemzetközi „húzónév”, illetve progresszivitás, és még kevesebb az el is adható kelet-európai érték. Tény, hogy minden művészeti vásár alapvetően a galériás szisztémára épül. A nonprofit művészeti intézményrendszerrel és a piaccal egyaránt párbeszédet folytató galériás háló Kelet-Közép-Európában azonban még igen kezdeti stádiumban van. Kiforratlanok a stratégiák: jellemző, hogy művészek alapítanak folyóiratot és galériát, illetve gyűjtők vagy szerkesztők indítanak útjára egy másikat. A nehezen kontrollálható vadkapitalizmusban magától értetődő a művészeti színtér szereplőinek „több lábon állása”: különböző szerepek keverednek vagy forrnak össze egy személyben. Jellemző az intézményi hiányosságokra és az értékkiválasztásra is reagáló művészeti aktivizmus, illetve a csupán képkereskedésként működő, leginkább a festő szakon végzett fiatalok olcsó kiárusítására specializálódott „galériák” burjánzása. Ezek a sajátosságok azonban nem mutatkoztak meg a vásáron, mivel a ViennaFair grémiuma a jól működő műtárgypiac bejáratott rendszerének keleti adaptálását szeretné viszontlátni: számos galériát kizsűriznek, illetve belátásuk szerint döntenek a szereplést finanszírozó szponzorok közvetítéséről. A művészeiknek vevőt kereső (és nem a vevőkörüket áruval ellátó), nekik hosszú távon bázist teremteni kívánó magyar galériák például nem fektetnek be a ViennaFairen való részvételbe: a gyenge látogatottsággal és vásárlóerővel bíró vásár eddig még nemigen tudott hozzájárulni alkotóik képviseletéhez. Sem az intézményi kapcsolatok, sem a gyűjtőkör bővítése nem a kezdeti elvárásoknak megfelelően alakult. Az ok nyilván összetett: vagy nem azt nyújtjuk, amit elvárnak tőlünk, vagy amit nyújtunk, nagyon is versenyképes. A „nemzetköziség” -- mint a profil kiemelt sajátossága -- ma már nemcsak szinte minden művészeti vásárra, de az egyes galériákra is jellemző, önmagában nem többletteljesítmény. Az idén indult új projekt, a Zone1 díjazottja is például az a Bulgáriában született, 2000 óta Bécsben élő Kamen Stoyanov lett, akit a bécsi Dana Charkasi galéria képvisel. Úgy tűnik, a keleti blokk művészete leginkább a bécsi galériákon keresztül mutatkozhat meg, vagyis a vásár profilja, a régiók közti hídépítés a kelet-közép-európai származású alkotók importjában érhető tetten. Ez nem meglepő, hiszen -- mint fentebb már utaltunk rá -- Kelet-Közép-Európában kevés az alkotók képviseletébe invesztáló, az intézmények nemzetközi referenciateremtésére is támaszkodni tudó kereskedelmi galéria. A kelet-közép- és dél-európai térség galériásainak megismertetése az osztrák gyűjtőkkel és a kurátorokkal rajtunk kívül senkinek sem érdeke. Vagyis az egymás ismeretén alapuló kétirányú híd felépítése -- például a kelet-közép-európai régióknak a vásárhoz kapcsolódó projekteken való markánsabb reprezentációja -- már olyan fokú reklámot jelentene, amely a szűk piaccal rendelkező Ausztriában sértené az osztrák galériások érdekeit. Ám ahogy egyre több nyugati galéria fogja felvállalni a kelet- és közép-európai régiók „izgalmas” (és egyben EU-kompatibilis) művészeinek képviseletét, valószínűleg ez is bekövetkezik majd. Mindezek ellenére, a „Love local -- Think regional -- Act global” szlogen jegyében öröm volt felfedezni Fajó János festményeit a pozsonyi Komart, Maurer Dóra képeit a bécsi Lindner és Csörgő Attila munkáit a ljubljanai Podnar Galéria standján. És nem utolsósorban látni a Knoll Galéria Birkás Ákos és Nemes Csaba műveivel elért sikereit, valamint az acb Galéria eladásait a Braun András alkotásait bemutató standon. (Messezentrum Wien, április 26--29. A szerző Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjas; az írás az OKM támogatásával készült.)

©Perenyei Monika