Artportal.hu

Hangulatfüggő, hogy az ember hogyan értékeli a szeme előtt hömpölygő és óhatatlanul elbukó próbálkozást, ha a Tulse Luper bőröndjei című filmet nézi. Jó hangulatban, jó indulattal közelítve tekinthetjük úgy, hogy Peter Greenaway az enciklopédikus mindent láttatás nála megszokottan elhatalmasodó ösztönétől hajtva téved grandiózusan és tragikusan, amikor úgy gondolja, talán az új technológiák lesznek segítségére a világműködés mikéntjének, a lét analitikusan megközelíthetetlen, de talán megmutatható módjának feltárásában. Korábbi filmjeiben -- ilyen például A rajzoló szerződése (1982) és a Z és két nulla (1985) -- még tudta, hogy ez lehetetlen: a világ nem leképezhető, teljessége megragadhatatlan, így műveiben az egységes kép hiánya, vágya van jelen. Később mintha megpróbálná meglátni, amiről korábban bizonyította, hogy nem lehetséges. Most, a Tulse Luper-filmekben sem teljesül a vágya: a mindenséget filmbe tenni. Romantikus alkotói attitűd -- elkerülhetetlen romantikus-tragikus bukással. Ha viszont kicsit rosszabb indulattal ülünk be a moziba -- a Tulse Luper-filmtrilógia harmadik részét, az antwerpenit az októberi Titanic fesztiválon mutatták be, és hamarosan a nagy mozikban is műsorra kerül --, akkor az mondhatjuk, hogy Greenaway olyan megszállott vadászra emlékeztet, aki minden keze ügyébe kerülő eszközzel megtámadja a vágyott nagyvadat. Ha puska, akkor puska, ha ágyú, akkor ágyú, ha kavics, akkor kavics -- legyen a vad mamut, veréb vagy, ha végképp rosszindulatúak vagyunk, egyszerűen csak a hatás, önmagáért. A trilógia digitális technológiával készült, és így még összetettebbé válik a Greenawaynél egyébként is mindig agyonterhelt képi kompozíció. Ráadásul a mester -- aki tavalyelőtti magyarországi látogatása alkalmával a Műértőnek is elmondta, hogy a film mint médium immár halott -- most minden fronton támad. Az összes lehetséges elektronikus eszközt beveti -- a mobiltelefon kivételével --, hogy az univerzalitás igénye még szélesebb spektrumon, még több térben nyilvánulhasson meg. A digitális filmtechnológia mellett a műegyüttes kilencvenkét DVD-n, web-site-okon és televíziós változatban is létezik vagy létezni fog, és a projekthez könyvek is kapcsolódnak. A multimédiás impulzusözön egy ideig lenyűgöz, hiszen a látvány mindegyik médiumon gyönyörű, de a filmben közhelyessé válik. A megalománia suta konyhai-filozófusi frázispufogtatássá laposodik. Már amennyiben mindenképpen értelmet, filozófiai fogalmakkal leírható tartalmat keresünk -- ami nem indokolatlan, ha a világ működését akarják elmagyarázni nekünk. De Greenaway esetében felmerül a gyanú, hogy -- amint erre a bevezetőben már utaltam -- nem is akarja fogalmilag megmagyarázni, amit ő sem tud, hanem csak együtt szeretné láttatni a sok részletet, amely számára sem alkot egészet. Mégis filmről filmre keres egy többé-kevésbé megfogható, aktuális vezérfonalat, amelyre felfűzi a horizontján megjelenő elemeket. Mint korábbi filmjeiben, a hangok itt is ugyanolyan sebességgel és mennyiségben érkeznek, mint a képek. Egyes elemeik követhetők, mások feldolgozhatatlanok annak ellenére, hogy némelyik foszlányra rá-ráismerünk. A hangok inkább az akusztikai hatáskeltés részei, mint a tudat által követhető és fogalmi struktúrába rendezve értelmezhető ingerek. A racionalizálás elutasítását sugallja az is, hogy ebben a filmben -- akárcsak a Prospero könyveiben -- az írott elemek szintén vizuális funkciót töltenek be. A vásznon szinte teljes terjedelemben keresztben kiíródó feliratok értelmezhetők ugyan a maguk helyén, de Greenaway számára legalább ennyire fontos a szöveg látványa és íródásának, keletkezési folyamatának szépsége. Értelem és szépség egyszerre születik a szemünk láttára -- Greenaway gyönyörű kompozíciókban mutatja meg ezt a közhelyet. A filmben minden egyetlen hatalmas összhatássá tömbösül, de nemcsak értelmileg, hanem jobbára érzelmileg is távol maradunk: „Engem itt mindenáron le akarnak nyűgözni” -- érzi folyamatosan a néző. Greenaway barokkosnak nevezi kompozícióit. Ez nemcsak a művek formai struktúráját és a szerző látásmódját magyarázza meg -- a korábbiakhoz képest ennél a filmnél ez csak megszorításokkal érvényes --, hanem arra is magyarázatot ad, hogy Greenaway miért nem tud túllépni a közhelyeken. Az elemek halmozása romantikus vágyból fakad, a kompozíció felszíne viszont barokkosan strukturált, s a kettő összeegyeztethetetlen. A folyamatból nem véletlenül hiányzik a biztonságérzet. A világ részleteinek katalógusa ugyanis nem áll össze egyetlen monumentális képpé. Hiszen éppen a „nagy kép” keresése, az elemek elrendezésének, a stabil kompozíció megalkotásának igénye, a magyarázat hiánya és kényszerítő vágya hozza létre a művet. A barokk mögött azonban ott áll a mindent magyarázó, biztos és tételesíthető világmagyarázó elv, amelynek segítségével egy alkotás elemei egyértelműen elrendezhetők. Ennek hiányában Greenawaynél a képen nem különül el a fontos a lényegtelentől -- ebben még az sem segít, hogy a digitális technológia segítségével egy adott képen belül is tud fókuszálni --, s nem marad más számára hátra, mint a történetre, a dramaturgiára hagyatkozni. A képfókuszálás funkciója is a dramaturgiának alárendelt illusztrálásra szűkül. Pedig az eredeti cél az volna, hogy a történet is csak illusztrációként működjék. Greenaway szándékával ellentétes hogy végül is a cselekményre -- mint egyetlen megfogható szálra -- hagyatkozik. Ez pedig Tulse Luper története. Elkezdődik a jellegzetes greenaway-i szimbólumzsúfolás, mellyel bizonyítani akarja, hogy konkrét állítások -- bármennyire is szeretné -- nem lehetségesek, a lényegre csak utalni lehet. De mindez lehet a nem létező üzenetre utaló, véletlenszerű szimbólum a szimbólum kedvéért, véletlenszerű metafora a metafora kedvéért, blöff a néző kedvéért. A Tulse Luper név jelentése -- maga Greenaway nyilatkozta: a Tulse az angol Pulse (pulzus) szóra rímel, a Luper pedig a latin lupus (farkas) alakja -- a pulzus farkasa. A website-on olvasható bevezető szerint a rejtélyes Luper, az író 1911-ben született, és 1928-tól, az uránium felfedezésétől, az atomkor kezdetétől 1989-ig, a kommunizmus európai bukásának kezdetéig több kontinensen összesen tizenhat évet töltött börtönben. Világ körüli bolyongásainak emléke, élettörténete és egyben a XX. század története a trilógiában Luper különböző országokban tett kilencvenkét látogatása alkalmával az egyes helyeken hagyott bőröndjei tartalma alapján rekonstruálódik. A 92 az urán atomszáma. Ez és az ehhez hasonló triviális megfelelések -- a mester nem spórol velük -- nem viszik el a filmet. A történet sem. Greenaway is érzi ezt, és az esztétizálásba menekül, ami -- a fentiekből következően -- szintén zsákutca. Mindezzel együtt a Tulse Luper-projekt egy megkerülhetetlen rendező grandiózus kísérlete. Ha Greenaway provokációnak (is) szánta, az bejött: sokkal jobb a filmet látni és gyönyörködni, ameddig bírjuk, majd azután füstölögni, mint kihagyni.   Keretes A Tulse Luper-projekthez kapcsolódó website-ok: www.tulselupernetwork.com/basis.html www.wayney.pwp.blueyonder.co.uk/tulse.htm www.tulseluper.net Interjú Peter Greenawayjel: www.salon.com/june97/greenaway2970606.html

Kozma Zsolt