partnereink
Pinczehelyi Sándor: A pillanat megmaradt Diplomázók a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán
Pinczehelyi Sándor: A pillanat megmaradt
Diplomázók a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán Sokan még ma sem tudják, miképpen lehetséges Pécsett művészeti diplomát szerezni, ezért, a tévhitek tisztázására bevezetésként: hajdan volt a Pécsi Pedagógiai, majd Tanárképző Főiskola rajz szaka, ahol reál- vagy humán szakkal párosítva szereztek általános iskolai tanári oklevelet az ott tanulók. 1983-tól kezdve az ugyanilyen főiskolai szerkezetben működő bölcsészkar egyetemi rangú lett, így elérkezettnek látszott az idő, hogy a rajz szak is elérje ezt a fokot. Ez természetesen nem csak elhatározás kérdése volt, a személyi feltételeket is meg kellett hozzá teremteni. Rétfalvi Sándor lett a tanszékvezető, aki az akkori bölcsészkari vezetőktől azt a felkérést kapta, hogy teremtse meg az egyetemi szakká történő szervezés lehetőségét. A hívására érkezett, többek között 1984-től itt tanító Bencsik István és Keserü Ilona személye volt a garancia arra, hogy továbbra is magas szinten folytatódjon az oktatás. A különböző feltételrendszerek megteremtése és a minisztériumi szakbizottsággal történt hosszas egyeztetések után 1990-ben megkapták az egyszakos (rajz – vizuális nevelő) egyetemi képzés indítására az engedélyt. Közben Rétfalvi, Bencsik és Keserü, Schrammel Imrével együtt alapítványi formában megalapították a Pécsi Mesteriskolát, azzal a céllal, hogy az arra érdemes, felsőoktatási intézményben már végzetteknek továbbképzést biztosítsanak. Erre jó gyakorló terepnek tűnt a Baranyai Alkotótelepek villányi kőszobrász,- és a siklósi kerámia alkotóháza. Itt a kőszobrászok, a kerámia szobrászok mellett a festők is kitűnő körülmények között dolgoztak, ahogy a fémszobrászok is egy pécsi öntödében. Néhány esztendő múlva a festők Pécsre, Pécsbányatelepre, gróf Széchenyi Istvánról elnevezett, művelésen kívüli akna bányaházába, az 1920-es években épült, Zsolnay kerámiával burkolt nagycsarnokába, irodaépületébe költöztek, ami nagyon jó példája volt az ipari épületek revitalizálásának. Itt rövid ideig Konkoly Gyula is tanított. Sajnos anyagi problémák miatt Villányból és István aknáról vissza kellett költözni az egyetem falai közé. Miután ez az oktatási forma az egyetemi keretek nélkül nem működhetett, visszaintegrálódott abba és alapját adta a DLA (Doctor of Liberal Arts) programnak, amely 1995-től Magyarországon a képzőművészeti képzésben először itt indult el. E bevezető után nézzük mi a helyzet ma? A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar, a Zeneművészeti és a Vizuális Művészeti Intézetből áll, és itt oktatják három szakon – a vizuális nevelőtanár, a festő és a szobrász – a hallgatókat. Diplomájuk egyenértékű a Magyar Képzőművészeti Egyetemen megszerezhető oklevéllel, mivel egyetemi képzőművészeti képzés csak e két intézményben van, és erre a graduális oktatásra épül a már említett három éves DLA képzés. Az 1996-ban létrehozott Művészeti Kar Damjanich utcai központi épületében folynak az elméleti órák, itt és a volt bútorgyárban dolgoznak a festők és azok a vizuális nevelőtanár szakosok, akiknek fő szakmai tárgyuk a festészet. A Szobrászat tanszék az istenkúti volt általános iskolában, a bronzöntöde város másik végén van, és arrafelé az egykori panelüzemben működik a kőszobrászati kurzus. 2003/2004-ben a Festészet tanszék vezetője Tolvaly Ernő, tanárai Hegyi Csaba, Lantos Ferenc, Lengyel András, Pinczehelyi Sándor, Somody Péter, Valkó László, a Szobrászat tanszék vezetője Colin Foster, tanárai Gaál Tamás, Nagy Márta, Palotás József és Rétfalvi Sándor voltak. A fakultációban felvehető tárgyak közül a textilt R. Fürtös Ilona, a sokszorosító grafikát Lukács József, a mediális művészeti kurzust Kismányoky Károly és Fodor Pál, a fotót Körtvélyesi László tartotta. A doktori iskola vezetője és a fémszobrászat témavezetője Rétfalvi Sándor, a kőszobrászaté Bencsik István, a kerámiaszobrászaté Schrammel Imre, a festészeté Keserü Ilona és Tolvaly Ernő. Szándékosan nem térek ki, arra, hogy az elmúlt 15 évben kik végeztek Pécsett, aki egy kicsit is tájékozott a mai magyar képzőművészet berkeiben könnyen meg tudja adni a választ. Ők ma már elismert alkotói a szakmának. Aki 2004-ig, itt fejezte be tanulmányait vizuális nevelőtanár lett (bár az elnevezés lehetne szerencsésebb). Ebben az esztendőben diplomáztak az első művész szakosok: festők és szobrászok, akiknek már több szakmai órájuk volt (van), mivel nem kell a tanárképzéssel kapcsolatos kurzusokra járniuk. A tanárok mindenkinek – szaktól függetlenül – „magasra teszik a lécet”, segítik létrehozni és elvárják a minőséget, ahogy ezt láthatjuk a júniusban végzettek diplomamunkáin is.
Bali Zsuzsanna hangulatos tájképe korábbi természet utáni tanulmányainak egyenes következménye. Több fotót is készített különböző helyszíneken, majd ezek összegzéséből alakított ki furcsa iróniával átitatott, szimbólumértékű sajátos tájat, amely egyszerre valóságos és elképzelt is. Egy soha nem látott világot tár elénk, melyben több az átlényegítés, mint az átélt élmény. Finom megfogalmazása, fényei és tükröződései néhol a helyükön vannak, néha csak keresik azt. Csávás Eszter felragasztott, átfestett, papíralapú alkotásai, két ember kapcsolatáról szólnak. Képsorozatában, lazúrjaival, hol az egyik, hol a másik figurát emeli ki. Figyeljük az álmodókat, és nem akarjuk felébreszteni őket. Nem tudjuk, hogy a lágy, sejtelmes áttünések illékony világa csak látomás-e vagy egy létező szerelem képi megfogalmazása. Fejős Miklós nagyméretű festményei az eltűnő világ lenyomatai. A korrodáló hajótestek részletei szigorú, mégis érzékeny képkivágásokkal igényes kompozíciós egyensúlyi viszonyokat hoztak létre példamutató biztonsággal. Szépség és megkopottság biztos kezű ábrázolása különleges lírát kölcsönöz alkotásainak. Az enyészet halk szavú, de ugyanakkor erőteljes rendje imponáló a néző számára. Marosi Katalin gyakori utazó, ideje nagy részét autóban tölti. Képeinek témája az autóvezetés közbeni egy-egy pillanat rögzítése. A fény, a fénytörés, a víz, a por, a szélvédő mozgása, mind-mind megáll egy pillanatra a képen, de érezzük, tudjuk, hogy bármikor folytathatja útját. Ecsetjárása, választott témájának kifogástalan megoldása, technikai biztonsága szép jövőt biztosíthat neki. Majláth Zita sorozatában barokkos tobzódással fejek (portrék) sűrű csoportját festette meg. Egymás mellett, mögött villannak elő, ránk tekintenek és futnak tova, visszanéznek, mondanának valamit, de már nincsenek ott…Kérdeznek és számon kérnek, titokzatosak és ismerősek. Sok minden képzelőerőnkre van bízva, de beszélgetnek velünk. Makra Zoltán a „tízparancsolat festője”. Korábbi képeire is jellemző volt az emblematikus fogalmazás. Mostani munkájában sikerrel oldotta meg a vállalt feladatát, az átgondolt rend – és a kiegyensúlyozottság, összekacsintása a nézővel, furcsa, abszurd világba vezet. A témát mindenki ismeri, ezért is érdekes ez a fajta megközelítés. Márton Enikő folytatta eddigi útját, belső képeinek, érzékeny lelkivilágának bemutatását. A festő meditációjára utaló ecsetmozgások, a látomásszerű, néhol figurára is emlékeztető motívumok, vidám, de meg-megrebbenő gesztusok, a színhasználat, érzékeny képi egységet alkotnak. Szikora Imre képei Munkácsy két alakos Siralomházának parafrázisai. Felépít egy fotót, rekonstruálja a képet, „belebújik” a mester világába, használja az anyagait, bejárja az utat, festékről és aszfaltról álmodik, dolgozik velük, tehát minden együtt van ahhoz, hogy komolyan vegyük, elfogadjuk munkáit. Tari Eszter felkészültsége imponáló. Elmélyült gondolkodásmódja, szorgalma, érdeklődése tükröződik munkáiban. A makro-és mikrokozmosz, az óriási és a parányi között próbál egyensúlyt teremteni, megmutatja számunkra, hogy a világ mennyi titkot rejt, csak fel kell fedezni azokat. Képei megfontolt szellemi magatartásról szólnak. Vágner Mátyás érdeklődésének homlokterében a dolgozó ember figurája áll. Realista képei után, „letisztította” az alakokat, jelzésszerűvé tette, erőteljes gesztusokkal átalakította őket. Rajzokat, grafikákat, fotogramokat, festményeket készített. Ezek a sorozatok hasonló motívumokból, az adott műfaj szabályai szerint készültek, és a végén egy kiváló animációs filmben találták meg a helyüket. Csőke Renáta kedvenc terepe a textil. Munkáira a befelé fordulás, a szisztematikus munka, a természet újra felfedezése jellemző, amely biztos technikai tudással párosul. Finom rajzolatú, érzékeny kézműves jellegű darabjai figyelemreméltóak. Horváth Zsuzsanna többféle anyagot használ, a fémtől kezdve a disznóbélig. Ezek transzparenciáját vizsgálja, a fényt, az árnyékot, a mozgást hívja segítségül. Király Hajnalka az illusztráció mellett kötelezte el magát. Emberfejű állatalakjai, kitalált lényei Orwell világát idézik. Ebben a közegben érzik jól magukat, szeretik és utálják egymást, lehet, hogy emberként viselkednek? Szabó Attila Sándor összetett munkájában a hintázó tévé képernyő, a web-kamera, a számítógép, a projektor együttesének segítségével egy tengeri utazást élhetünk át, de az egész mindennek a megkérdőjelezését is jelentheti. Koncepciója maradéktalanul felhívja a figyelmet a technikai világ kérdéseire, melyekre talán a jövő adja meg a választ. Horváth Lénárd egy misztikus, új vallást talált ki magának, és az ehhez szükséges „eszközöket”, oltárokat, szövegeket, tárgyakat elkészítette, és megépítette, pontosabban csak az első lépéseket tette meg egy performansz segítségével, elképzelte, hogy mindez „világméretűvé” válik majd az internet használatával. A most végzett festőművész hallgatók közül Farkas Zsuzsanna szinte első éves korától a fák lombjai között átszűrődő fényekkel foglalkozott, számtalan képe készült ebben a témában. Nem a természetet festi, hanem annak átírt világát, izgalmasan, érdekesen, őszintén. Átélhetjük a vibrálást, az állandó változást, munkáinak együttese egy vidám világot juttat eszünkbe. Horváth Anna fotókat használ képei festésekor, bár ezek segítségével csak elindítja a munkát, „átengedi saját magán”, hogy vizuális emlékeivel felfrissítve, nagy odaadással juttassa el a nézőnek. Szorgalma az évek során soha nem lankadt, mindig újabb és újabb emberek és helyzetek bukkannak elő vásznain, akik úgy viselkednek, mintha ez volna a legtermészetesebb közegük. Boldogok. Lovas Gábor nagyméretű önarcképei jól tükrözik festői tanulmányainak egyik állomását. A festmények készítése során számos olyan kérdést tett fel önmagának, amelyekre csak az elkövetkezendő esztendők adják meg a választ, és minden festőnövendéket izgatnak: mi lesz a diploma után? A képek biztos pontot adnak a továbblépéshez. A szobrászművész szakon Hornyák Beáta bronz plasztikái a madarak világából indultak ki. Számos vázlat, több alkotás után, készültek el az első, egy sajátos szobrászati rendszert alkotó, mozgást kifejező darabok. Nehezítette a munkát a viaszból készülő alapforma, amely hibátlan öntést feltételezett, de sikerült jól megoldania. Rostás Beáta szobra korábbi tevékenységéből szervesen következett. Egyszerre több jelentésű figurái, Vénusz alakjai mindig új és új kapcsolatokat kerestek. Diplomamunkája teljes összefoglalója gondolatainak, korábbi szerelmeseinek, corpusainak, kapuinak. Anyaghasználata is szerencsés, kő és kerámia egysége, amely újabb lehetőségek kiaknázására ösztönözheti. Sörös Rita munkájának témája az elmúlás. Korábbi kisebb bronzaiban különböző városokat, falakat, oszlopokat láthattunk, diplomája anyaga – a karamell – eleve feltételezi a megszűnést. A bemutatott darabok igényes megoldása figyelemre méltó (volt), hiszen a szemünk előtt megkezdődött a művek megsemmisülése. A korábban forgatott videó ezt a folyamatot más alkotásokkal dokumentálta, a pillanat megmaradt. Tóth Zsuzsanna nem szokványos témát választott. Megpróbálta füstöt, a felhőt „megfogni”, azt érzékeltetni, ahogy kéményekből kifelé vagy azokba befelé szállnak. Nem volt tőle idegen ez a gondolkodás, hasonló problémák izgatták eddig is. A két geometrikus forma és az összekötő elem szinte hibátlan megfogalmazása, színezése jelzi, hogy a hallgató jó úton jár. Végezetül remélem, hogy sikerült bemutatni a „pécsi iskola” tevékenységének egy részét, és hiszem, hogy a frissen végzettek közül jó néhányuk műveivel hamarosan találkozunk a kiállítótermekben.
Diplomázók a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán Sokan még ma sem tudják, miképpen lehetséges Pécsett művészeti diplomát szerezni, ezért, a tévhitek tisztázására bevezetésként: hajdan volt a Pécsi Pedagógiai, majd Tanárképző Főiskola rajz szaka, ahol reál- vagy humán szakkal párosítva szereztek általános iskolai tanári oklevelet az ott tanulók. 1983-tól kezdve az ugyanilyen főiskolai szerkezetben működő bölcsészkar egyetemi rangú lett, így elérkezettnek látszott az idő, hogy a rajz szak is elérje ezt a fokot. Ez természetesen nem csak elhatározás kérdése volt, a személyi feltételeket is meg kellett hozzá teremteni. Rétfalvi Sándor lett a tanszékvezető, aki az akkori bölcsészkari vezetőktől azt a felkérést kapta, hogy teremtse meg az egyetemi szakká történő szervezés lehetőségét. A hívására érkezett, többek között 1984-től itt tanító Bencsik István és Keserü Ilona személye volt a garancia arra, hogy továbbra is magas szinten folytatódjon az oktatás. A különböző feltételrendszerek megteremtése és a minisztériumi szakbizottsággal történt hosszas egyeztetések után 1990-ben megkapták az egyszakos (rajz – vizuális nevelő) egyetemi képzés indítására az engedélyt. Közben Rétfalvi, Bencsik és Keserü, Schrammel Imrével együtt alapítványi formában megalapították a Pécsi Mesteriskolát, azzal a céllal, hogy az arra érdemes, felsőoktatási intézményben már végzetteknek továbbképzést biztosítsanak. Erre jó gyakorló terepnek tűnt a Baranyai Alkotótelepek villányi kőszobrász,- és a siklósi kerámia alkotóháza. Itt a kőszobrászok, a kerámia szobrászok mellett a festők is kitűnő körülmények között dolgoztak, ahogy a fémszobrászok is egy pécsi öntödében. Néhány esztendő múlva a festők Pécsre, Pécsbányatelepre, gróf Széchenyi Istvánról elnevezett, művelésen kívüli akna bányaházába, az 1920-es években épült, Zsolnay kerámiával burkolt nagycsarnokába, irodaépületébe költöztek, ami nagyon jó példája volt az ipari épületek revitalizálásának. Itt rövid ideig Konkoly Gyula is tanított. Sajnos anyagi problémák miatt Villányból és István aknáról vissza kellett költözni az egyetem falai közé. Miután ez az oktatási forma az egyetemi keretek nélkül nem működhetett, visszaintegrálódott abba és alapját adta a DLA (Doctor of Liberal Arts) programnak, amely 1995-től Magyarországon a képzőművészeti képzésben először itt indult el. E bevezető után nézzük mi a helyzet ma? A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar, a Zeneművészeti és a Vizuális Művészeti Intézetből áll, és itt oktatják három szakon – a vizuális nevelőtanár, a festő és a szobrász – a hallgatókat. Diplomájuk egyenértékű a Magyar Képzőművészeti Egyetemen megszerezhető oklevéllel, mivel egyetemi képzőművészeti képzés csak e két intézményben van, és erre a graduális oktatásra épül a már említett három éves DLA képzés. Az 1996-ban létrehozott Művészeti Kar Damjanich utcai központi épületében folynak az elméleti órák, itt és a volt bútorgyárban dolgoznak a festők és azok a vizuális nevelőtanár szakosok, akiknek fő szakmai tárgyuk a festészet. A Szobrászat tanszék az istenkúti volt általános iskolában, a bronzöntöde város másik végén van, és arrafelé az egykori panelüzemben működik a kőszobrászati kurzus. 2003/2004-ben a Festészet tanszék vezetője Tolvaly Ernő, tanárai Hegyi Csaba, Lantos Ferenc, Lengyel András, Pinczehelyi Sándor, Somody Péter, Valkó László, a Szobrászat tanszék vezetője Colin Foster, tanárai Gaál Tamás, Nagy Márta, Palotás József és Rétfalvi Sándor voltak. A fakultációban felvehető tárgyak közül a textilt R. Fürtös Ilona, a sokszorosító grafikát Lukács József, a mediális művészeti kurzust Kismányoky Károly és Fodor Pál, a fotót Körtvélyesi László tartotta. A doktori iskola vezetője és a fémszobrászat témavezetője Rétfalvi Sándor, a kőszobrászaté Bencsik István, a kerámiaszobrászaté Schrammel Imre, a festészeté Keserü Ilona és Tolvaly Ernő. Szándékosan nem térek ki, arra, hogy az elmúlt 15 évben kik végeztek Pécsett, aki egy kicsit is tájékozott a mai magyar képzőművészet berkeiben könnyen meg tudja adni a választ. Ők ma már elismert alkotói a szakmának. Aki 2004-ig, itt fejezte be tanulmányait vizuális nevelőtanár lett (bár az elnevezés lehetne szerencsésebb). Ebben az esztendőben diplomáztak az első művész szakosok: festők és szobrászok, akiknek már több szakmai órájuk volt (van), mivel nem kell a tanárképzéssel kapcsolatos kurzusokra járniuk. A tanárok mindenkinek – szaktól függetlenül – „magasra teszik a lécet”, segítik létrehozni és elvárják a minőséget, ahogy ezt láthatjuk a júniusban végzettek diplomamunkáin is.
Bali Zsuzsanna hangulatos tájképe korábbi természet utáni tanulmányainak egyenes következménye. Több fotót is készített különböző helyszíneken, majd ezek összegzéséből alakított ki furcsa iróniával átitatott, szimbólumértékű sajátos tájat, amely egyszerre valóságos és elképzelt is. Egy soha nem látott világot tár elénk, melyben több az átlényegítés, mint az átélt élmény. Finom megfogalmazása, fényei és tükröződései néhol a helyükön vannak, néha csak keresik azt. Csávás Eszter felragasztott, átfestett, papíralapú alkotásai, két ember kapcsolatáról szólnak. Képsorozatában, lazúrjaival, hol az egyik, hol a másik figurát emeli ki. Figyeljük az álmodókat, és nem akarjuk felébreszteni őket. Nem tudjuk, hogy a lágy, sejtelmes áttünések illékony világa csak látomás-e vagy egy létező szerelem képi megfogalmazása. Fejős Miklós nagyméretű festményei az eltűnő világ lenyomatai. A korrodáló hajótestek részletei szigorú, mégis érzékeny képkivágásokkal igényes kompozíciós egyensúlyi viszonyokat hoztak létre példamutató biztonsággal. Szépség és megkopottság biztos kezű ábrázolása különleges lírát kölcsönöz alkotásainak. Az enyészet halk szavú, de ugyanakkor erőteljes rendje imponáló a néző számára. Marosi Katalin gyakori utazó, ideje nagy részét autóban tölti. Képeinek témája az autóvezetés közbeni egy-egy pillanat rögzítése. A fény, a fénytörés, a víz, a por, a szélvédő mozgása, mind-mind megáll egy pillanatra a képen, de érezzük, tudjuk, hogy bármikor folytathatja útját. Ecsetjárása, választott témájának kifogástalan megoldása, technikai biztonsága szép jövőt biztosíthat neki. Majláth Zita sorozatában barokkos tobzódással fejek (portrék) sűrű csoportját festette meg. Egymás mellett, mögött villannak elő, ránk tekintenek és futnak tova, visszanéznek, mondanának valamit, de már nincsenek ott…Kérdeznek és számon kérnek, titokzatosak és ismerősek. Sok minden képzelőerőnkre van bízva, de beszélgetnek velünk. Makra Zoltán a „tízparancsolat festője”. Korábbi képeire is jellemző volt az emblematikus fogalmazás. Mostani munkájában sikerrel oldotta meg a vállalt feladatát, az átgondolt rend – és a kiegyensúlyozottság, összekacsintása a nézővel, furcsa, abszurd világba vezet. A témát mindenki ismeri, ezért is érdekes ez a fajta megközelítés. Márton Enikő folytatta eddigi útját, belső képeinek, érzékeny lelkivilágának bemutatását. A festő meditációjára utaló ecsetmozgások, a látomásszerű, néhol figurára is emlékeztető motívumok, vidám, de meg-megrebbenő gesztusok, a színhasználat, érzékeny képi egységet alkotnak. Szikora Imre képei Munkácsy két alakos Siralomházának parafrázisai. Felépít egy fotót, rekonstruálja a képet, „belebújik” a mester világába, használja az anyagait, bejárja az utat, festékről és aszfaltról álmodik, dolgozik velük, tehát minden együtt van ahhoz, hogy komolyan vegyük, elfogadjuk munkáit. Tari Eszter felkészültsége imponáló. Elmélyült gondolkodásmódja, szorgalma, érdeklődése tükröződik munkáiban. A makro-és mikrokozmosz, az óriási és a parányi között próbál egyensúlyt teremteni, megmutatja számunkra, hogy a világ mennyi titkot rejt, csak fel kell fedezni azokat. Képei megfontolt szellemi magatartásról szólnak. Vágner Mátyás érdeklődésének homlokterében a dolgozó ember figurája áll. Realista képei után, „letisztította” az alakokat, jelzésszerűvé tette, erőteljes gesztusokkal átalakította őket. Rajzokat, grafikákat, fotogramokat, festményeket készített. Ezek a sorozatok hasonló motívumokból, az adott műfaj szabályai szerint készültek, és a végén egy kiváló animációs filmben találták meg a helyüket. Csőke Renáta kedvenc terepe a textil. Munkáira a befelé fordulás, a szisztematikus munka, a természet újra felfedezése jellemző, amely biztos technikai tudással párosul. Finom rajzolatú, érzékeny kézműves jellegű darabjai figyelemreméltóak. Horváth Zsuzsanna többféle anyagot használ, a fémtől kezdve a disznóbélig. Ezek transzparenciáját vizsgálja, a fényt, az árnyékot, a mozgást hívja segítségül. Király Hajnalka az illusztráció mellett kötelezte el magát. Emberfejű állatalakjai, kitalált lényei Orwell világát idézik. Ebben a közegben érzik jól magukat, szeretik és utálják egymást, lehet, hogy emberként viselkednek? Szabó Attila Sándor összetett munkájában a hintázó tévé képernyő, a web-kamera, a számítógép, a projektor együttesének segítségével egy tengeri utazást élhetünk át, de az egész mindennek a megkérdőjelezését is jelentheti. Koncepciója maradéktalanul felhívja a figyelmet a technikai világ kérdéseire, melyekre talán a jövő adja meg a választ. Horváth Lénárd egy misztikus, új vallást talált ki magának, és az ehhez szükséges „eszközöket”, oltárokat, szövegeket, tárgyakat elkészítette, és megépítette, pontosabban csak az első lépéseket tette meg egy performansz segítségével, elképzelte, hogy mindez „világméretűvé” válik majd az internet használatával. A most végzett festőművész hallgatók közül Farkas Zsuzsanna szinte első éves korától a fák lombjai között átszűrődő fényekkel foglalkozott, számtalan képe készült ebben a témában. Nem a természetet festi, hanem annak átírt világát, izgalmasan, érdekesen, őszintén. Átélhetjük a vibrálást, az állandó változást, munkáinak együttese egy vidám világot juttat eszünkbe. Horváth Anna fotókat használ képei festésekor, bár ezek segítségével csak elindítja a munkát, „átengedi saját magán”, hogy vizuális emlékeivel felfrissítve, nagy odaadással juttassa el a nézőnek. Szorgalma az évek során soha nem lankadt, mindig újabb és újabb emberek és helyzetek bukkannak elő vásznain, akik úgy viselkednek, mintha ez volna a legtermészetesebb közegük. Boldogok. Lovas Gábor nagyméretű önarcképei jól tükrözik festői tanulmányainak egyik állomását. A festmények készítése során számos olyan kérdést tett fel önmagának, amelyekre csak az elkövetkezendő esztendők adják meg a választ, és minden festőnövendéket izgatnak: mi lesz a diploma után? A képek biztos pontot adnak a továbblépéshez. A szobrászművész szakon Hornyák Beáta bronz plasztikái a madarak világából indultak ki. Számos vázlat, több alkotás után, készültek el az első, egy sajátos szobrászati rendszert alkotó, mozgást kifejező darabok. Nehezítette a munkát a viaszból készülő alapforma, amely hibátlan öntést feltételezett, de sikerült jól megoldania. Rostás Beáta szobra korábbi tevékenységéből szervesen következett. Egyszerre több jelentésű figurái, Vénusz alakjai mindig új és új kapcsolatokat kerestek. Diplomamunkája teljes összefoglalója gondolatainak, korábbi szerelmeseinek, corpusainak, kapuinak. Anyaghasználata is szerencsés, kő és kerámia egysége, amely újabb lehetőségek kiaknázására ösztönözheti. Sörös Rita munkájának témája az elmúlás. Korábbi kisebb bronzaiban különböző városokat, falakat, oszlopokat láthattunk, diplomája anyaga – a karamell – eleve feltételezi a megszűnést. A bemutatott darabok igényes megoldása figyelemre méltó (volt), hiszen a szemünk előtt megkezdődött a művek megsemmisülése. A korábban forgatott videó ezt a folyamatot más alkotásokkal dokumentálta, a pillanat megmaradt. Tóth Zsuzsanna nem szokványos témát választott. Megpróbálta füstöt, a felhőt „megfogni”, azt érzékeltetni, ahogy kéményekből kifelé vagy azokba befelé szállnak. Nem volt tőle idegen ez a gondolkodás, hasonló problémák izgatták eddig is. A két geometrikus forma és az összekötő elem szinte hibátlan megfogalmazása, színezése jelzi, hogy a hallgató jó úton jár. Végezetül remélem, hogy sikerült bemutatni a „pécsi iskola” tevékenységének egy részét, és hiszem, hogy a frissen végzettek közül jó néhányuk műveivel hamarosan találkozunk a kiállítótermekben.
©Pinczehelyi Sándor