partnereink
Pótó János: Megjegyzések a szocreálról
Pótó János: Megjegyzések a szocreálról
Ez bizony légyleves Az 1848--49-es szabadságharc leverése után a Habsburgok erődöt emeltek a főváros legláthatóbb pontján, egy évszázaddal később pedig az új megszállók saját emlékművüket ugyanitt. Nem ugyanaz, hiszen az elsőből szükség esetén ágyúzni lehetett a várost, a második meg csak a felszabadító szovjetek dicsőségét hirdette, de mégis: mindkettő a győztesek hatalmi gőgjét jelenítette meg, s mindkettő irritálta az alant levőket, hiszen létükkel minden pillanatban az alávetettségre emlékeztettek. Ma már, ha a budai alsó rakparton autózva felbukkan a Gellért-hegy orma, rajta az egykor gunyorosan csak „sörnyitó”-ként emlegetett sziluettel, gyermekeim már kérdés nélkül is kórusban válaszolnak: „Csak egy csaj, Papa! Ott van, jól néz ki és senkit sem zavar.” Tényleg csak generációs kérdés lenne? Vagy az orosz katona Szoborparkba száműzött szobrának hiánya teszi? Vagy egyszerűen csak az, hogy kimúlt mögüle a szocialista rendszer, ezáltal megszűnt az évtizedekig meghatározó politikai üzenet, s most már a szobrot is lehet látni, nem csak az emlékművet? Vagy mindez együtt?
Ezek a kérdések jutottak eszembe a Műértő szocreálvitájának hozzászólásait olvasva. A művészettörténészek láthatóan gondban vannak a sztálini korszak ideologikus alapú képzőművészeti termésével, a szocreállal, hiszen szakmájuk a kvalitás felől közelít, s ez a mérce itt gyakorta nem működik. Rieder Gábor „(anti)művészet”-ről beszél, amely „a magyar festészet történetébe sem illeszthető be”, Szücs Györgynél a szocreál „légy a levesben”, s Bán András is „az ötvenes évek rejtett arcá”-t szeretné látni a valódi helyett, amely „legalább többszólamúvá tenné a történetet”. Csak Prakfalvi Endre hozzászólásában bukkan fel, hogy a kvalitás szempontjai működhetnek a szocreál építészet esetében -- igaz, azzal a megszorítással, hogy „nem ízlés alapján ítélünk, és mindenek fölött becsüljük a mesterségbeli tudást”. (Persze ezzel nincsenek egyedül. Magam is leírtam már olyan sommás megállapítást, hogy „a »szocialista« realizmust kizárólagos művészeti irányzattá tevő korszakban például csak »szocreál« alkotások kaptak nyilvánosságot”.)
A korszak politikai köztéri emlékműveit vizsgáló történészként kicsit félve merészkedem a művészettörténet területére, de az én szakmám, azt hiszem, más nézőpontból láttatja a kérdéskört. Mindenekelőtt: ami volt, az része a magyar művészet történetének. Nem az a kérdés, hogy beilleszthető-e, hiszen benne van. Ez egy olyan leves, amelynek része a légy. A történelem belefőzte (más nemzetekébe meg esetleg nem), és nem lehet másikat kérni. Nem mondhatjuk (bár a politikai szféra gyakorta próbálkozik ezzel), hogy például a nyilas vagy a sztálinista korszak nem része (vagy finomabban: nem „szerves” része) a magyar történelemnek, hiszen ezzel feltételeznénk egy „szerves magyar történelmet”, amely itt-ott kisiklott. Csakhogy ezek a kisiklások: maguk a történelem.
Ugyanígy van az egyes életművekkel is, melyekből persze „mindig kilógnak” az ortodox szocreál munkák (Rieder Gábor), de ezzel együtt részei. Egy példával szemléltetve: 1948-ban pályázatot hirdettek a Steinmetz-szoborra „lehetőleg kétalakos megoldással (egy szovjet katonát hátba támadó ellenséggel)”. Tipikusan szocreál elképzelés: képszerűen láttatni kell, ahogy meggyilkolják a parlamentert. A pályázatot Kerényi Jenő nyerte. A bírálóbizottság annyi változtatást kért, hogy „az összeeső, de utolsó erejével is a béke zászlaját magasra tartó parlamenter figurája felismerhetően és konkréten megfogalmazottan szovjet tiszt legyen, sisakkal és köpenyben. Az orgyilkos germán alakját is kézzelfoghatóbban kellene megmintázni, hogy fantomszerűségéből veszítsen valamit.” Aztán mégsem Kerényi szobrát állították föl, hanem Mikus Sándorét, s a koncepció is változott: Mikus művén a lehanyatló parlamenter mögött egy másik szovjet katona állt. A zsűri ugyanis közben rájöhetett, hogy talán mégsem az „orgyilkos germán” alakját kellene piedesztálra (ez esetben talapzatra) állítani az áldozat fölé magasodva, hanem a „pozitív hőst”, a szovjet katonát, amint megálljt parancsol a további gyilkolásnak. Kerényi e szoborterve esetében tehát minden adott, ami azt tipikusan ortodox szocreál alkotássá teszi (felülről sugallt téma, ideológiai töltet, fotószerű naturalizmus), s alig hiszem, hogy ez a tapasztalat (no meg a közbeeső Sztálin-terv) nem munkált ott Kerényi kezében-fejében, amikor néhány év múlva hozzákezdett a másik parlamenter-emlékműhöz.
S itt álljunk meg egy pillanatra, mert először kérdezni szeretnék: az Osztapenko-szobor szocreál? A kritériumok alapján annak kellene lennie: 1951-ben avatták, az ideológiai zsűri (még a szovjet nagykövet is) elfogadta, szovjet katonát ábrázol stb. A Szoborparkban mellette álló Steinmetz-szobor meg nem lenne az, hiszen már a sztálinista korszak után készült (1959-ben, az eredeti kétalakost 1956-ban felrobbantották). És mégis, mintha fordítva lenne. Feltéve persze, hogy a szocreált „a kvalitás kategóriái felől kezelhetetlen nem művészet”-nek tekintjük (Bán András). A Szoborparknak -- sok ellentmondása mellett -- egyik nagy ötlete éppen az, hogy ezt a hajdan Budapest két ellentétes kapujában álló szobrot egymás mellé tette. Mindkettő szovjet katona, mindkettő zászlót tart a jobbjában, mindkettő elhárító mozdulatot tesz a baljával, sőt mindkettőn látszik a mesterségbeli tudás, és mégis: az egyik egy gyenge, zászlóval integető felvonuló, akinek köpenykéjét meglebbenti a langy tavaszi szellő, a másik pedig egy robusztus férfi viharban. A különbség nem viszonylagos, hanem lényegi.
Pedig mikor Kerényi az Osztapenko-szoborhoz kezdett, az ideológiai-politikai környezet és elvárások ugyanolyanok voltak (sőt „olyanabbak”), mint pár évvel korábban. Olyan leírás is érkezett az Osztapenko-pályázatra, mely szerint a szobormű főalakja „…egy hajadonfős, oroszinges (válljelzéssel), orosz csizmás és csak derékszíjjal látható katonaalakot ábrázoljon. Egyik kezében olajág, másik kezében egy fehér zászlót jelképező zászlócska legyen… A mellékalak egy porosz csizmás, rohamsisakos német katonaalak legyen, akinek úgy a sisakján a porosz sas, mint karján az SS-jelzés kidomborodjék. Derékszíjában kézigránátok és bajonett-tok legyen, míg a jobb kezében lévő bajnét [sic!] Osztapenko hátába legyen vágva. A mellékalak egy gnóm-szerű és a szúrásba belegörnyedő vigyorgó alak legyen, amely azonban a 3 méteres főalak mellett törpüljön el.” Viccnek tűnik, de nem annak szánták. Melyik a szocreál? Ez a terv, Mikus Steinmetz-szobra (bármelyik) vagy az Osztapenko-szobor? Mindhárom nem lehet, ilyen széles esztétikai kategória nincs.
A Szoborpark, e „szocreál állatkert”, „panoptikum” léte egyéb kérdéseket is felvet. Például hogy lesz-e szocreál-restaurálás? A művek állaga romlik, s nemhogy rendbetételükre, de még a szűkebb értelemben vett park befejezésére sincs pénz, több mint egy évtizede. Lassan elrohad, a kortársak kihalnak, az utódok meg eldózerolják? S ugyanez a kérdés szélesebb értelemben, immár az egész szocialista múltra vonatkoztatva, a példát a műemlékvédelemből véve. Az országban egyre több kastélyt, udvarházat állítanak helyre. Értelemszerűen kastélyként, udvarházként, eredeti funkciója szerint. Csakhogy ezen épületek jó része a XX. század második felében nevelőotthon, öregek otthona, szovjet laktanya, tsz-iroda vagy valami hasonló volt. Ez is része a történetüknek, mégsem láttam sehol, hogy legalább az épület egy-két szobájában meghagyták volna az olajfestéses lábazatot, a linóleumburkolatot, az emeletes vaságyakat stb. Pedig ez is a múltunk, nemcsak a selyemtapéta meg az aranyozott stukkók. De ezt már kidobtuk. Lehet, hogy a XXII. század elején jól megél majd egy lakatos abból, hogy szocialista munkásszállók berendezését alkotja újra eredeti fényképek alapján valamelyik múzeumnak. Ha légyleves, hát az. Ne szégyelljük! Ez is a miénk. Vegyük tudomásul -- és nézzünk szembe vele! Akkor is, ha kényelmetlen.
Ez bizony légyleves Az 1848--49-es szabadságharc leverése után a Habsburgok erődöt emeltek a főváros legláthatóbb pontján, egy évszázaddal később pedig az új megszállók saját emlékművüket ugyanitt. Nem ugyanaz, hiszen az elsőből szükség esetén ágyúzni lehetett a várost, a második meg csak a felszabadító szovjetek dicsőségét hirdette, de mégis: mindkettő a győztesek hatalmi gőgjét jelenítette meg, s mindkettő irritálta az alant levőket, hiszen létükkel minden pillanatban az alávetettségre emlékeztettek. Ma már, ha a budai alsó rakparton autózva felbukkan a Gellért-hegy orma, rajta az egykor gunyorosan csak „sörnyitó”-ként emlegetett sziluettel, gyermekeim már kérdés nélkül is kórusban válaszolnak: „Csak egy csaj, Papa! Ott van, jól néz ki és senkit sem zavar.” Tényleg csak generációs kérdés lenne? Vagy az orosz katona Szoborparkba száműzött szobrának hiánya teszi? Vagy egyszerűen csak az, hogy kimúlt mögüle a szocialista rendszer, ezáltal megszűnt az évtizedekig meghatározó politikai üzenet, s most már a szobrot is lehet látni, nem csak az emlékművet? Vagy mindez együtt?
Ezek a kérdések jutottak eszembe a Műértő szocreálvitájának hozzászólásait olvasva. A művészettörténészek láthatóan gondban vannak a sztálini korszak ideologikus alapú képzőművészeti termésével, a szocreállal, hiszen szakmájuk a kvalitás felől közelít, s ez a mérce itt gyakorta nem működik. Rieder Gábor „(anti)művészet”-ről beszél, amely „a magyar festészet történetébe sem illeszthető be”, Szücs Györgynél a szocreál „légy a levesben”, s Bán András is „az ötvenes évek rejtett arcá”-t szeretné látni a valódi helyett, amely „legalább többszólamúvá tenné a történetet”. Csak Prakfalvi Endre hozzászólásában bukkan fel, hogy a kvalitás szempontjai működhetnek a szocreál építészet esetében -- igaz, azzal a megszorítással, hogy „nem ízlés alapján ítélünk, és mindenek fölött becsüljük a mesterségbeli tudást”. (Persze ezzel nincsenek egyedül. Magam is leírtam már olyan sommás megállapítást, hogy „a »szocialista« realizmust kizárólagos művészeti irányzattá tevő korszakban például csak »szocreál« alkotások kaptak nyilvánosságot”.)
A korszak politikai köztéri emlékműveit vizsgáló történészként kicsit félve merészkedem a művészettörténet területére, de az én szakmám, azt hiszem, más nézőpontból láttatja a kérdéskört. Mindenekelőtt: ami volt, az része a magyar művészet történetének. Nem az a kérdés, hogy beilleszthető-e, hiszen benne van. Ez egy olyan leves, amelynek része a légy. A történelem belefőzte (más nemzetekébe meg esetleg nem), és nem lehet másikat kérni. Nem mondhatjuk (bár a politikai szféra gyakorta próbálkozik ezzel), hogy például a nyilas vagy a sztálinista korszak nem része (vagy finomabban: nem „szerves” része) a magyar történelemnek, hiszen ezzel feltételeznénk egy „szerves magyar történelmet”, amely itt-ott kisiklott. Csakhogy ezek a kisiklások: maguk a történelem.
Ugyanígy van az egyes életművekkel is, melyekből persze „mindig kilógnak” az ortodox szocreál munkák (Rieder Gábor), de ezzel együtt részei. Egy példával szemléltetve: 1948-ban pályázatot hirdettek a Steinmetz-szoborra „lehetőleg kétalakos megoldással (egy szovjet katonát hátba támadó ellenséggel)”. Tipikusan szocreál elképzelés: képszerűen láttatni kell, ahogy meggyilkolják a parlamentert. A pályázatot Kerényi Jenő nyerte. A bírálóbizottság annyi változtatást kért, hogy „az összeeső, de utolsó erejével is a béke zászlaját magasra tartó parlamenter figurája felismerhetően és konkréten megfogalmazottan szovjet tiszt legyen, sisakkal és köpenyben. Az orgyilkos germán alakját is kézzelfoghatóbban kellene megmintázni, hogy fantomszerűségéből veszítsen valamit.” Aztán mégsem Kerényi szobrát állították föl, hanem Mikus Sándorét, s a koncepció is változott: Mikus művén a lehanyatló parlamenter mögött egy másik szovjet katona állt. A zsűri ugyanis közben rájöhetett, hogy talán mégsem az „orgyilkos germán” alakját kellene piedesztálra (ez esetben talapzatra) állítani az áldozat fölé magasodva, hanem a „pozitív hőst”, a szovjet katonát, amint megálljt parancsol a további gyilkolásnak. Kerényi e szoborterve esetében tehát minden adott, ami azt tipikusan ortodox szocreál alkotássá teszi (felülről sugallt téma, ideológiai töltet, fotószerű naturalizmus), s alig hiszem, hogy ez a tapasztalat (no meg a közbeeső Sztálin-terv) nem munkált ott Kerényi kezében-fejében, amikor néhány év múlva hozzákezdett a másik parlamenter-emlékműhöz.
S itt álljunk meg egy pillanatra, mert először kérdezni szeretnék: az Osztapenko-szobor szocreál? A kritériumok alapján annak kellene lennie: 1951-ben avatták, az ideológiai zsűri (még a szovjet nagykövet is) elfogadta, szovjet katonát ábrázol stb. A Szoborparkban mellette álló Steinmetz-szobor meg nem lenne az, hiszen már a sztálinista korszak után készült (1959-ben, az eredeti kétalakost 1956-ban felrobbantották). És mégis, mintha fordítva lenne. Feltéve persze, hogy a szocreált „a kvalitás kategóriái felől kezelhetetlen nem művészet”-nek tekintjük (Bán András). A Szoborparknak -- sok ellentmondása mellett -- egyik nagy ötlete éppen az, hogy ezt a hajdan Budapest két ellentétes kapujában álló szobrot egymás mellé tette. Mindkettő szovjet katona, mindkettő zászlót tart a jobbjában, mindkettő elhárító mozdulatot tesz a baljával, sőt mindkettőn látszik a mesterségbeli tudás, és mégis: az egyik egy gyenge, zászlóval integető felvonuló, akinek köpenykéjét meglebbenti a langy tavaszi szellő, a másik pedig egy robusztus férfi viharban. A különbség nem viszonylagos, hanem lényegi.
Pedig mikor Kerényi az Osztapenko-szoborhoz kezdett, az ideológiai-politikai környezet és elvárások ugyanolyanok voltak (sőt „olyanabbak”), mint pár évvel korábban. Olyan leírás is érkezett az Osztapenko-pályázatra, mely szerint a szobormű főalakja „…egy hajadonfős, oroszinges (válljelzéssel), orosz csizmás és csak derékszíjjal látható katonaalakot ábrázoljon. Egyik kezében olajág, másik kezében egy fehér zászlót jelképező zászlócska legyen… A mellékalak egy porosz csizmás, rohamsisakos német katonaalak legyen, akinek úgy a sisakján a porosz sas, mint karján az SS-jelzés kidomborodjék. Derékszíjában kézigránátok és bajonett-tok legyen, míg a jobb kezében lévő bajnét [sic!] Osztapenko hátába legyen vágva. A mellékalak egy gnóm-szerű és a szúrásba belegörnyedő vigyorgó alak legyen, amely azonban a 3 méteres főalak mellett törpüljön el.” Viccnek tűnik, de nem annak szánták. Melyik a szocreál? Ez a terv, Mikus Steinmetz-szobra (bármelyik) vagy az Osztapenko-szobor? Mindhárom nem lehet, ilyen széles esztétikai kategória nincs.
A Szoborpark, e „szocreál állatkert”, „panoptikum” léte egyéb kérdéseket is felvet. Például hogy lesz-e szocreál-restaurálás? A művek állaga romlik, s nemhogy rendbetételükre, de még a szűkebb értelemben vett park befejezésére sincs pénz, több mint egy évtizede. Lassan elrohad, a kortársak kihalnak, az utódok meg eldózerolják? S ugyanez a kérdés szélesebb értelemben, immár az egész szocialista múltra vonatkoztatva, a példát a műemlékvédelemből véve. Az országban egyre több kastélyt, udvarházat állítanak helyre. Értelemszerűen kastélyként, udvarházként, eredeti funkciója szerint. Csakhogy ezen épületek jó része a XX. század második felében nevelőotthon, öregek otthona, szovjet laktanya, tsz-iroda vagy valami hasonló volt. Ez is része a történetüknek, mégsem láttam sehol, hogy legalább az épület egy-két szobájában meghagyták volna az olajfestéses lábazatot, a linóleumburkolatot, az emeletes vaságyakat stb. Pedig ez is a múltunk, nemcsak a selyemtapéta meg az aranyozott stukkók. De ezt már kidobtuk. Lehet, hogy a XXII. század elején jól megél majd egy lakatos abból, hogy szocialista munkásszállók berendezését alkotja újra eredeti fényképek alapján valamelyik múzeumnak. Ha légyleves, hát az. Ne szégyelljük! Ez is a miénk. Vegyük tudomásul -- és nézzünk szembe vele! Akkor is, ha kényelmetlen.
©Pótó János