Artportal.hu

Prakfalvi Endre: Szocreál és műemlékvédelem Múlthasználat Az ötvenes évek épített öröksége sajátos helyet foglal el a korszak mű-tárgyainak körében. Mű és tárgy elválasztása önmagában jelezheti a műtörténeti vizsgálódás lényegi kérdőjeleit: az épített objektum interpretációjának értékre vonatkoztatását, melynek eredményeként egy bizonyos körön kívül vagy belül helyezzük el a kérdéses alkotást. Az építészettörténeti értékkritérium jól megragadható minimumfeltétele, hogy az épület megfeleljen a rendeltetésének, tehát a tipikus szocreál „cs” (csökkentett komfortfokozatú) lakásokat magában foglaló lakóház aligha nemesedik műalkotássá. Ám mint típust válfajaiban, konkrét példáiban mindig számon tartjuk majd. Az újabb kutatógeneráció számára a szocreál problematikája szakmai kérdés -- sine ira et studio --, miként ezt Rieder Gábor, Szűcs György és Bán András írásai tanúsítják a lap korábbi számainak hasábjain. A vizsgálódások „kvalitás”-szempontjai mögött nincs egységes szakmai közmegegyezés, de nem is kell, hogy legyen. Egy a fontos: a múlthasználat ne írja fölül a történeti folyamatokat, ne el-, hanem felfedje a reális képződményeket; ne legyen szimbolikus diskurzus. (Az adott területen ennek veszélye csekély.) Az időszak tárgyi anyagát újra és újra szemrevételezzük, átválogatjuk és csoportokba rendezzük, eszme- és ideológiai történetével együtt. Tudjuk, a válogatás -- a reflexív kritikai módszer ellenére is -- hajlítja, sajátosan torzítja anyagunkat a jól indokolható szakmai szempontok érvényre juttatása érdekében. A hazai műemlékvédelem áttörése volt 2000-ben, hogy Lővei Pál vezetésével, a műemlékügy nemzeti intézményének keretei között a szakemberek számba vették az 1945-től nagyjából a hetvenes évek közepéig terjedő időszak nagy volumenű építészeti termését. Melyek azok az emlékek, amelyek valamilyen érték szempontjából védelem alá kerülhetnek, ezáltal pedig kiemelődhetnek, kanonizálódhatnak, mértékadónak tekinthetők? A választás szélesebb horizontú, mint a közvélekedés szintjén elfogadottnak tartott műemlék=művészeti emlék azonossága. Egy szocreál ház levédése korántsem pecsét, elismervény „tiszta” művészet mivoltára. Budapesten a Hűvösvölgyi úton (volt Vöröshadsereg útja) a Gádoros--Mühlbacher tervezte egykori Szinkronműterem mindenekelőtt egyedülálló típusában lett védve. Korábban az éppen regnáló illetékesek a védési javaslatot elutasították, mondván: nem tetszik. Meglehet, nekünk magunknak sem, de nem ízlés alapján ítélünk, és minden fölött becsüljük a mesterségbeli tudást! Számos más épület is képviseli az 1945--1959 közötti éveket a javasolt műemlékek jegyzékében, azóta több védettséget nyert, elismertebb helyre kerülve így az építészettörténetben. Sajátos ellentmondás, hogy arra érdemes művek kimaradhatnak, sőt ki is kerülhetnek a listából. A II. világháborút követően építészeink java a két világháború közötti modernizmus kiteljesedésének vágyával, őszinte szociális érzékenységgel kezdte meg az újjáépítést. Emblematikus művek is születtek, mint 1948--1950-ben Gádoros--Perényi--Preisich--Szrogh MÉMOSZ-székháza a Városligeti fasor és a felvonulási útvonal (Dózsa György út) sarkán. A politikai akarat 1951-ben hatalmi szóval kényszerítette ki az építészeti „viták”-ban a szocreál hegemóniáját, a stílusfordulatot. Megjegyzendő azonban, hogy az ipariszerkezet- vagy mérnöképítészet folyamatosan produkálta esztétikai értelemben is jelentős modern alkotásait: üzemcsarnokokat, hűtőtornyokat, hidakat stb. Az építészeti szocreál tartalmában szocialista -- ez az emberről való gondoskodás sztálini elvét jelentette --, formájában pedig nemzeti szándékozott lenni. Utóbbin leginkább a XIX. századi építészeti klasszicizmus adaptációját értették. Ennek jellemzője a szimmetrikus tömegelrendezés, az axisokban való tömeg- és térszervezés, az egyenletes nyíláskiosztás, az oszlopok, kolonnádok, timpanonok és antik díszítő részletformák alkalmazása. Az építészek „vigyázó tekintetüket” Moszkvára vetve elfogadták a kánont, ugyanis építeni akartak -- amit az íróasztalfióknak nem lehet. A hagyományt építészeti nyelvként is felfogták, melynek adekvát használata vezethet el a grammatikailag helyesen fogalmazott épülethez. Többségük jól képzett mérnök volt, tudtak modernben és stílusban is tervezni. A XIX. századi kúriák oszlopos-tornácos hangulatának adaptációját, az úgynevezett archaizálást egyfajta zsákutcának látták. Hangot is adtak bírálatuknak a Farkasdy Zoltán és társai tervezte Iparművészeti Főiskola épülete (1953) kapcsán. Az utókort persze az egykorú elutasító kritika sem jogosíthatná fel az épület átalakítására. Példájában most a szakma a szocreál egy változatát, móduszát védi. A hatalom számára -- úgy tűnik, utoljára -- fontos volt az építészet, kielégítette reprezentációs és legitimációs igényeit. Mindamellett a tervezők legjobbjai sajátos kibúvókat találtak a szocreál ortodoxiája alól. Emlékeztetnénk a Rimanóczy--Kleineisel tervezte ’R’ épületegyüttesre a Műegyetem rakparton (1950--1955); a kapuépítmény előtti zászlótartó oroszlánpár Borsos Miklós műve. Ez a főváros legszebb köztéri műalkotásainak egyike, semmi köze a stílustiszta szocreál képzőművészet jellemzően infantilis „bájú” műveinek világához. Alig néhány évtizede, hogy az építészgenerációkat nevelő, az egyetemi autonómiát mindenkor védelmező Kotsis Iván professzor, akit a fordulat évei során eltávolítottak tanszékéről, még globálisan elvetette a szocreál építészetet. Akkor és ott joggal úgy vélte, érvényes alkotómunka nem végezhető bolsevista metódusok mellett, s ezért a szellemi terror megépített termékei emberöltőn át fogják önmagukat megbélyegezni. Úgy hiszem, mi mindnyájan már megértő művészettörténet-írásra vállalkoztunk. A politikatörténetben hosszú ötvenes évekről beszélünk. Az építészettörténetben 1954. december 30-án ért véget a szocreál, amikor a Szabad Nép közölte Hruscsov beszédét a szovjet építőipar új módszereiről. Az SZKP első tikára nem ideológiai megfontolásokból, hanem a költségérzékenység alapján váltotta le a szocreál historizáló gyakorlatát. Az új jelszavak a típustervezés, az előregyártás, a panel lettek. A hazai gyakorlatban a cezúrát Molnár Péter siófoki meteorológiai állomása fémjelzi. A fiatal építész 1954-ben tervezett konstruktivista-funkcionalista épületegyüttese 1955-re készült el. Egy-két évvel korábban ez még a formalizmus, az imperialista behatás kártékony és kiemelkedően jellemző esete lett volna az építészeti modernizmust elítélő példatárban. Mindeközben még évekig épülnek a szocreál épületek a szocialista újvárosokban is. Sztálinváros (a majdani Dunaújváros) akkor úgy állt a kortársak előtt, tételezett szimbólumhordozó karaktere révén, mint a kapitalizmussal szembeni gazdasági-társadalmi fölény szimbóluma. Ez a korszakkal együtt elenyészett. A helybeliek számára azonban a „régi város” (!) tágasságával, gazdag növényzetű utcáival, két-háromemeletes házaival kívánatosabb és élhetőbb a panel lakótelepeknél. A rövid és torzító építészettörténeti vázlat az időszak sokszínűségét kívánta felvillantani. Emlékanyagunkat topográfiai munka nyomán értékszempontok szerint kívánjuk rendezni. A számbavétel még messze nem teljes körű; nem készültek még olyan típusú összefoglalások, mint a Ferkai András és társai jegyezte kötetek Buda és Pest két világháború közötti építészetéről. A tervtári-levéltári források feltárása, az alapadatok felgyűjtése, rendszerezése elengedhetetlen előfeltétele a releváns építészettörténet-írásnak. Ekkor nyílik esély arra, hogy megválaszoljuk a kérdést, műalkotások-e az egyes objektumok. Ebben a folyamatban a műemlékes munka érvényes, eredményekkel kecsegtető kiindulópont.

©Prakfalvi Endre