partnereink
Régi-új múzeum a Duna-parton - A struktúra mozog és marad
Az előző kormányzat idején dőlt el, hogy az új Nemzeti Színház mellett művészeti múzeum épül. Kezdetben modern magyar művészeti múzeumot (4M) képzeltek el.
A tervről a sajtóból értesülő szakma nyilvános vitát kezdeményezett a C3-ban azzal a céllal, hogy a beruházás fizikai és tartalmi szempontból is szakértők bevonásával öltsön végleges formát. Utána sokáig csend honolt, majd megbízták Bellák Gábort, a Galéria művészettörténészét, hogy dolgozza ki az új múzeum koncepcióját, melyet egy négytagú testület szedett ízekre. Ezt követte a második, immár internetes vitafórum (www.exindex.c3.hu), amelyen -- még a kormányváltás előtt -- különböző elképzelések fogalmazódtak meg. Ezekből alakult ki az AICA (Művészetkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata) állásfoglalása, mely hatással lehetett a következő kormányzat döntésére, mely szerint a Ludwig Múzeum -- Kortárs Művészeti Múzeum költözik a Duna-parti épületbe.
Mintha teljes szakmai egyetértés lenne abban, hogy nem lesz új intézmény, hanem a Ludwig kerül a készülő házba, a Nemzeti Galéria pedig elfoglalja a Várban megüresedett helyet. A jobb létre szenderült 4M projektről Hegyi Dóra, Mélyi József, Novotny Tihamér és Andrási Gábor művészettörténészek beszélgettek. N. T.: A koncepcióváltás a kormányváltás idején történt, de már valamivel előbb -- egyéb elképzelések között -- felmerült a szakma egy részében a Ludwig átköltözésének gondolata. A minisztérium a korábban kiírt igazgatói pályázatot szakmai nyomásra érvénytelenítette, mert a rendelkezésére bocsátott anyagok azt tükrözték, hogy a kérdésben nem alakult ki egyetértés. Úgy látszott, hogy a továbbiakban nincs is szükség vitára; a minisztérium tekintse át az anyagot és hozzon döntést. Egyébként a korábbi vita is egyoldalú volt, sokan, akik más álláspontot képviseltek, nem vettek részt benne.
A. G.: Az internetes vita teljesen nyitott volt, bárki hozzászólhatott. Ha vannak olyan vélemények, melyek alapvetően eltérnek a megfogalmazottaktól, nem látok más módot arra, mint beszállni velük a ringbe, hogy megfontolhatók legyenek.
M. J.: A vitát megelőzően megalakult első bizottság (Fitz Péter, Kovács Péter, Néray Katalin, Passuth Krisztina) Bellák Gábor kezdeményezésére jött létre, amikor elküldte nekik véleményezésre a munkáját. Ez huszáros lépés volt, és a vita kivételével szinte az egyetlen nyilvános tett a projekt történetében. Miután az új kormányzat az átköltözés mellett tette le a voksát, összehívták a második szakértői bizottságot (Bak Imre, Bereczky Lóránd, Fitz Péter, Néray Katalin, P. Szűcs Julianna, Szoboszlai János), mely nem lépett a nyilvánosság elé, és egy idő után eredménytelenül feloszlott.
A. G.: Ez a grémium először Koncz Erika helyettes államtitkár személyes tanácsadó testülete volt, és az volt a célja, hogy az új épületben működő Ludwignak új, az eddigieknél bővebb funkciótervet készítsen. Ennek bizonyos elemei meg is születtek, de egyetlen szöveggé nem dolgozták össze ezeket. A második fázisban Néray Katalin tanácsadó testületévé alakult, de tudtommal nem találkoztak többet.
H. D.: Tudtommal a bizottság az első fázisban a beruházókkal és az építőkkel csatázott, hogy az alapvetően klasszikus modern műveknek tervezett ház alkalmas legyen kortárs művészet bemutatására. A szakmai vita elhalása talán azzal is magyarázható, hogy a többség megnyugodott, az eredeti tervhez képest egy elfogadható kompromisszum született. Az internetes vitában a legtöbben azt az álláspontot képviselték, hogy egy alapvetően mai, kortárs művészetet bemutató nemzetközi intézmény kerüljön az új épületbe.
M. J.: Ebben nem volt teljes egyetértés. Például Passuth Krisztina és Zwickl András huszadik századi modern múzeumot képzelt el.
N. T.: Látszólag minden a legnagyobb rendben van, a Ludwig jobb körülmények közé kerül, a Galéria pedig több helyhez jut. Akkor mi a baj?
A. G.: Én súlyos veszteségnek tartom, hogy nem születik új intézmény. A mai intézményi palettáról úgy hiányzik egy friss, korszerű szellemű és struktúrájú, nulláról felépített szereplő, mint egy falat kenyér. Majdnem mindegy, hol születik meg: a Duna-parti üvegpalotában, az Erzsébet téri gödörben vagy a Ludwig márványkriptájában, az lenne a dolga, hogy egy kicsit felrázza ezt a totyakos, megülepedett hazai közeget, és összezavarja a mozdíthatatlannak tűnő hatalmi kirakóst. Általa összemérhetővé válhatnának a hasonló területeket lefedő szakmai teljesítmények is.
N. T.: Nekem az értékelés a problémám. Kiknek a kezében van az értékek meghatározása, és kik döntik el, mi kerüljön egy új múzeumba? Az eddigi vitában elhangzottak olyan kijelentések, melyekkel nem tudok egyetérteni, és amelyek esetleg azt is megmagyarázzák, miért tartózkodtak sokan ettől az eszmecserétől. Fitz Péter az ÉS-ben „reakciós”-nak minősítette Bellák koncepcióját; az exindexen Perneczky Géza „nem túl érdekes”-nek, „megtekinthető”-nek, „élvezhető”-nek „és azután elfelejthető”-nek nevezte az 1850--1950 közötti magyar művészetet, Fabényi Júlia pedig a „felfedezetlen életművek”, a „sok másod- vagy harmadrangú mű kibányászása” ellen tiltakozott, mondván: „Ami egyszer rossz, az az is marad.” Ha valaki tudja, mi történt itt az 1946--47 utáni negyven évben, nehezen állíthat efféléket. Tudni való, milyen életművek kerültek a süllyesztőbe. A művészettörténész kötelessége az elfelejtett, raktárakban lévő értékek között kutakodni. Soha nem lehet tudni, milyen összefüggések hoznak új felismeréseket. Félő, hogy ezzel a minisztériumi döntéssel megint úgy lépünk át a XX. század magyar művészettörténetén, hogy azt valódi összefüggéseiben, egy új múzeumban megjelenítettük volna. De vigyázat! Ma már az ismertség és az elismertség kérdése pedig nem csak a művészettörténészeken múlik. A művészek civil egyesüléseik, társaságaik révén maguk is lehetnek saját sikereik kovácsai. Elképzelhető, hogy a Ludwig Múzeum az új helyén jobban működik majd, és remek kiállítások lesznek, de a hazai művészek egy része joggal gondolja, hogy az új épületben ugyanúgy nem lesz jelen, mint a régiben. Ehhez kapcsolódik a Nemzeti Galéria ügye. Vajon az elfoglalt plusz terület alkalmat ad-e arra, hogy a huszadik századi magyar művészettel kapcsolatos elnapolt kérdéseket életre keltő, minél színesebb és hitelesebb kiállítás szülessen?
H. D.: A költözés melletti döntés oka egyrészt anyagi természetű volt (nincs pénz egy újabb intézmény létesítésére), másrészt -- és ez az AICA állásfoglalásban is szerepelt -- azon alapult, hogy mivel az építkezés már zajlik, és nincs a múzeumnak elfogadott koncepciója, egy már meglévő, működő intézményre „szabják” az épületet. Odáig el sem jutottak, hogy egy új intézmény koncepcióját fontolgassák. Ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak.
M. J.: Már az előző kormányzat idején is hasonló történt. Amikor a választások közeledtével időszerűvé vált az elgondolt múzeum konkrét létrehozása, amikor „meg kellett csinálni”, akkor egyetlen rapid megoldásnak az látszott, hogy a Nemzeti Galéria filiáléjaként kell létrehozni. Vagyis már ebben az időpontban sem gondolkodtak új intézményben. A kormányváltás után is gyors politikai döntést hoztak: a legkevésbé fájdalmasnak a Ludwig költöztetése tűnt. A döntéshozók mindkét esetben a legkisebb ellenállás irányában haladtak. Igazat adok Tihamérnak abban, hogy az értékek körüli vita elmaradt, pedig páratlan lehetőséget nyújtott volna rá egy új múzeum megnyitása. Mindkét kormányzat azt hitte, sietnie kell, és nem adott arra időt, hogy az elképzelt múzeum koncepciója egy szakmai vitából bontakozhasson ki. A C3-beli és az internetes vita csak tűzoltás volt. Mégis az előbbi vita tükrében a mostani Ludwig--Galéria kombináció csupán minimálprogramnak látszik. Csak odább tologattuk a meglévő struktúrát; az új érték eltűnt belőle.
A. G.: Nem tudom, van-e arra nézve bármilyen aktuális elvárás, hogy mind a Ludwig, mind a Galéria újragondolja eddigi működését az új, jobb körülmények közepette?
M. J.: E mögül jelenleg hiányzik a nyilvánosság nyomása. Nincs olyan vita, ami kikényszeríthetné a múzeumokból, hogy valami más, új keletkezzen. Erős hiányérzet maradt bennem is.
N. T.: Például nem írtak ki újabb igazgatói pályázatot, pedig szó volt róla. A korábbi vitában még olyan vélemény is elhangzott, hogy addig inkább ne legyen múzeum, amíg nincs egyetértés felőle… És ami nekem elfogadhatóbb: a modern vagy kortárs múzeum ügyét a vidéki múzeumok súlyos helyzetével együtt kellene megoldani, és csak utána újabb pesti intézményt gründolni. Ez is elfelejtődött valahogy. Végül a már említett szakmai állásfoglalás tulajdonképpen feldobta a labdát a minisztériumnak, hogy tanulmányozza át a kérdést, és döntsön. Mint tudjuk, a döntés megszületett, de szerintem ma sincs írásban lefektetett, az új helyzetnek megfelelő koncepció.
M. J.: A döntéshozói szisztémában lehetnének olyan szakmai grémiumok, amelyeket a minisztérium összehív, és amelyek számon kérhetnék az intézmények koncepcióját, amihez tartaniuk kellene magukat, és amit a nyilvánosság ellenőrizne. Ilyesmiről nem tudok, a legutóbbi bizottság felszívódása óta csendesen pereg tovább az idő. De Magyarországon még helyzetkép sincs arról, hogy milyen reformokra lenne szükség, melyek a legfontosabb problémák az intézmények körében és a művészeti színtéren általában. Amíg ezek az alapkérdések nincsenek tisztázva, addig mindig csak torzszülemények vagy minimálmegoldások jönnek létre. Stratégiai kérdésekkel kellene kezdeni, és már a kezdés is óriási eredmény volna. Minderre alkalmas pillanatban vagyunk: a sikerkiállítások iránti tömeges érdeklődés, a példa nélküli médiafigyelem a politika számára is meggyőző, lehet, hogy érdemes foglalkozni a területtel.
A tervről a sajtóból értesülő szakma nyilvános vitát kezdeményezett a C3-ban azzal a céllal, hogy a beruházás fizikai és tartalmi szempontból is szakértők bevonásával öltsön végleges formát. Utána sokáig csend honolt, majd megbízták Bellák Gábort, a Galéria művészettörténészét, hogy dolgozza ki az új múzeum koncepcióját, melyet egy négytagú testület szedett ízekre. Ezt követte a második, immár internetes vitafórum (www.exindex.c3.hu), amelyen -- még a kormányváltás előtt -- különböző elképzelések fogalmazódtak meg. Ezekből alakult ki az AICA (Művészetkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata) állásfoglalása, mely hatással lehetett a következő kormányzat döntésére, mely szerint a Ludwig Múzeum -- Kortárs Művészeti Múzeum költözik a Duna-parti épületbe.
Mintha teljes szakmai egyetértés lenne abban, hogy nem lesz új intézmény, hanem a Ludwig kerül a készülő házba, a Nemzeti Galéria pedig elfoglalja a Várban megüresedett helyet. A jobb létre szenderült 4M projektről Hegyi Dóra, Mélyi József, Novotny Tihamér és Andrási Gábor művészettörténészek beszélgettek. N. T.: A koncepcióváltás a kormányváltás idején történt, de már valamivel előbb -- egyéb elképzelések között -- felmerült a szakma egy részében a Ludwig átköltözésének gondolata. A minisztérium a korábban kiírt igazgatói pályázatot szakmai nyomásra érvénytelenítette, mert a rendelkezésére bocsátott anyagok azt tükrözték, hogy a kérdésben nem alakult ki egyetértés. Úgy látszott, hogy a továbbiakban nincs is szükség vitára; a minisztérium tekintse át az anyagot és hozzon döntést. Egyébként a korábbi vita is egyoldalú volt, sokan, akik más álláspontot képviseltek, nem vettek részt benne.
A. G.: Az internetes vita teljesen nyitott volt, bárki hozzászólhatott. Ha vannak olyan vélemények, melyek alapvetően eltérnek a megfogalmazottaktól, nem látok más módot arra, mint beszállni velük a ringbe, hogy megfontolhatók legyenek.
M. J.: A vitát megelőzően megalakult első bizottság (Fitz Péter, Kovács Péter, Néray Katalin, Passuth Krisztina) Bellák Gábor kezdeményezésére jött létre, amikor elküldte nekik véleményezésre a munkáját. Ez huszáros lépés volt, és a vita kivételével szinte az egyetlen nyilvános tett a projekt történetében. Miután az új kormányzat az átköltözés mellett tette le a voksát, összehívták a második szakértői bizottságot (Bak Imre, Bereczky Lóránd, Fitz Péter, Néray Katalin, P. Szűcs Julianna, Szoboszlai János), mely nem lépett a nyilvánosság elé, és egy idő után eredménytelenül feloszlott.
A. G.: Ez a grémium először Koncz Erika helyettes államtitkár személyes tanácsadó testülete volt, és az volt a célja, hogy az új épületben működő Ludwignak új, az eddigieknél bővebb funkciótervet készítsen. Ennek bizonyos elemei meg is születtek, de egyetlen szöveggé nem dolgozták össze ezeket. A második fázisban Néray Katalin tanácsadó testületévé alakult, de tudtommal nem találkoztak többet.
H. D.: Tudtommal a bizottság az első fázisban a beruházókkal és az építőkkel csatázott, hogy az alapvetően klasszikus modern műveknek tervezett ház alkalmas legyen kortárs művészet bemutatására. A szakmai vita elhalása talán azzal is magyarázható, hogy a többség megnyugodott, az eredeti tervhez képest egy elfogadható kompromisszum született. Az internetes vitában a legtöbben azt az álláspontot képviselték, hogy egy alapvetően mai, kortárs művészetet bemutató nemzetközi intézmény kerüljön az új épületbe.
M. J.: Ebben nem volt teljes egyetértés. Például Passuth Krisztina és Zwickl András huszadik századi modern múzeumot képzelt el.
N. T.: Látszólag minden a legnagyobb rendben van, a Ludwig jobb körülmények közé kerül, a Galéria pedig több helyhez jut. Akkor mi a baj?
A. G.: Én súlyos veszteségnek tartom, hogy nem születik új intézmény. A mai intézményi palettáról úgy hiányzik egy friss, korszerű szellemű és struktúrájú, nulláról felépített szereplő, mint egy falat kenyér. Majdnem mindegy, hol születik meg: a Duna-parti üvegpalotában, az Erzsébet téri gödörben vagy a Ludwig márványkriptájában, az lenne a dolga, hogy egy kicsit felrázza ezt a totyakos, megülepedett hazai közeget, és összezavarja a mozdíthatatlannak tűnő hatalmi kirakóst. Általa összemérhetővé válhatnának a hasonló területeket lefedő szakmai teljesítmények is.
N. T.: Nekem az értékelés a problémám. Kiknek a kezében van az értékek meghatározása, és kik döntik el, mi kerüljön egy új múzeumba? Az eddigi vitában elhangzottak olyan kijelentések, melyekkel nem tudok egyetérteni, és amelyek esetleg azt is megmagyarázzák, miért tartózkodtak sokan ettől az eszmecserétől. Fitz Péter az ÉS-ben „reakciós”-nak minősítette Bellák koncepcióját; az exindexen Perneczky Géza „nem túl érdekes”-nek, „megtekinthető”-nek, „élvezhető”-nek „és azután elfelejthető”-nek nevezte az 1850--1950 közötti magyar művészetet, Fabényi Júlia pedig a „felfedezetlen életművek”, a „sok másod- vagy harmadrangú mű kibányászása” ellen tiltakozott, mondván: „Ami egyszer rossz, az az is marad.” Ha valaki tudja, mi történt itt az 1946--47 utáni negyven évben, nehezen állíthat efféléket. Tudni való, milyen életművek kerültek a süllyesztőbe. A művészettörténész kötelessége az elfelejtett, raktárakban lévő értékek között kutakodni. Soha nem lehet tudni, milyen összefüggések hoznak új felismeréseket. Félő, hogy ezzel a minisztériumi döntéssel megint úgy lépünk át a XX. század magyar művészettörténetén, hogy azt valódi összefüggéseiben, egy új múzeumban megjelenítettük volna. De vigyázat! Ma már az ismertség és az elismertség kérdése pedig nem csak a művészettörténészeken múlik. A művészek civil egyesüléseik, társaságaik révén maguk is lehetnek saját sikereik kovácsai. Elképzelhető, hogy a Ludwig Múzeum az új helyén jobban működik majd, és remek kiállítások lesznek, de a hazai művészek egy része joggal gondolja, hogy az új épületben ugyanúgy nem lesz jelen, mint a régiben. Ehhez kapcsolódik a Nemzeti Galéria ügye. Vajon az elfoglalt plusz terület alkalmat ad-e arra, hogy a huszadik századi magyar művészettel kapcsolatos elnapolt kérdéseket életre keltő, minél színesebb és hitelesebb kiállítás szülessen?
H. D.: A költözés melletti döntés oka egyrészt anyagi természetű volt (nincs pénz egy újabb intézmény létesítésére), másrészt -- és ez az AICA állásfoglalásban is szerepelt -- azon alapult, hogy mivel az építkezés már zajlik, és nincs a múzeumnak elfogadott koncepciója, egy már meglévő, működő intézményre „szabják” az épületet. Odáig el sem jutottak, hogy egy új intézmény koncepcióját fontolgassák. Ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak.
M. J.: Már az előző kormányzat idején is hasonló történt. Amikor a választások közeledtével időszerűvé vált az elgondolt múzeum konkrét létrehozása, amikor „meg kellett csinálni”, akkor egyetlen rapid megoldásnak az látszott, hogy a Nemzeti Galéria filiáléjaként kell létrehozni. Vagyis már ebben az időpontban sem gondolkodtak új intézményben. A kormányváltás után is gyors politikai döntést hoztak: a legkevésbé fájdalmasnak a Ludwig költöztetése tűnt. A döntéshozók mindkét esetben a legkisebb ellenállás irányában haladtak. Igazat adok Tihamérnak abban, hogy az értékek körüli vita elmaradt, pedig páratlan lehetőséget nyújtott volna rá egy új múzeum megnyitása. Mindkét kormányzat azt hitte, sietnie kell, és nem adott arra időt, hogy az elképzelt múzeum koncepciója egy szakmai vitából bontakozhasson ki. A C3-beli és az internetes vita csak tűzoltás volt. Mégis az előbbi vita tükrében a mostani Ludwig--Galéria kombináció csupán minimálprogramnak látszik. Csak odább tologattuk a meglévő struktúrát; az új érték eltűnt belőle.
A. G.: Nem tudom, van-e arra nézve bármilyen aktuális elvárás, hogy mind a Ludwig, mind a Galéria újragondolja eddigi működését az új, jobb körülmények közepette?
M. J.: E mögül jelenleg hiányzik a nyilvánosság nyomása. Nincs olyan vita, ami kikényszeríthetné a múzeumokból, hogy valami más, új keletkezzen. Erős hiányérzet maradt bennem is.
N. T.: Például nem írtak ki újabb igazgatói pályázatot, pedig szó volt róla. A korábbi vitában még olyan vélemény is elhangzott, hogy addig inkább ne legyen múzeum, amíg nincs egyetértés felőle… És ami nekem elfogadhatóbb: a modern vagy kortárs múzeum ügyét a vidéki múzeumok súlyos helyzetével együtt kellene megoldani, és csak utána újabb pesti intézményt gründolni. Ez is elfelejtődött valahogy. Végül a már említett szakmai állásfoglalás tulajdonképpen feldobta a labdát a minisztériumnak, hogy tanulmányozza át a kérdést, és döntsön. Mint tudjuk, a döntés megszületett, de szerintem ma sincs írásban lefektetett, az új helyzetnek megfelelő koncepció.
M. J.: A döntéshozói szisztémában lehetnének olyan szakmai grémiumok, amelyeket a minisztérium összehív, és amelyek számon kérhetnék az intézmények koncepcióját, amihez tartaniuk kellene magukat, és amit a nyilvánosság ellenőrizne. Ilyesmiről nem tudok, a legutóbbi bizottság felszívódása óta csendesen pereg tovább az idő. De Magyarországon még helyzetkép sincs arról, hogy milyen reformokra lenne szükség, melyek a legfontosabb problémák az intézmények körében és a művészeti színtéren általában. Amíg ezek az alapkérdések nincsenek tisztázva, addig mindig csak torzszülemények vagy minimálmegoldások jönnek létre. Stratégiai kérdésekkel kellene kezdeni, és már a kezdés is óriási eredmény volna. Minderre alkalmas pillanatban vagyunk: a sikerkiállítások iránti tömeges érdeklődés, a példa nélküli médiafigyelem a politika számára is meggyőző, lehet, hogy érdemes foglalkozni a területtel.
Összeállította: Andrási Gábor