partnereink
Rieder Gábor: „Fiatal voltam, meg kellett élnem valamiből” - Derkovits-ösztöndíjasok - 2006
A Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj az állam képzőművészeti mecenatúrájának egyik fontos alappillére, három évre elnyerhető havi fix, amely a pálya elején álló, de már „önálló művészi teljesítményt” felmutató fiatal művészeket segíti a boldogulásban. Tulajdonképpen egy pályakezdő apanázs, egy átmeneti felkészülési idő, amíg az alkotó integrálódik a kereskedelmi galériák vagy a szélesebb ösztöndíjstruktúra keretei között működő (vagy vegetáló) önfenntartó művészvilágába. És akkor ide máris bekapcsolható Előd Ágnes - az ösztöndíjasok idei beszámoló kiállításán bemutatott - műanyagszív plasztikája, amelynek réztábláján a következő felirat olvasható: „Fiatal voltam, meg kellett élnem valamiből”. A pszeudogiccsre vonatkozó ironikus bocsánatkérés ebben a kontextusban rendszerkritikaként hat: az ösztöndíj elnyerése sokszor egzisztenciális kérdés. Az esztétikai mellett. Vagyis az egyéni intenciónak és a zsűritagok által preferált szellemiségnek érdemes találkoznia.
Az ösztöndíj tavaly ünnepelte 50. születésnapját. A cél az 1955-ös alapításnál a fiatal művészek „beetetése” volt: rászoktatás az állam ideologikus megrendeléseinek teljesítésére. Azaz a lojális művészhad kinevelése. A rendszer számára a fiatalok (ahogy akkoriban emlegették: „a mi fiataljaink”) az agymosott új nemzedéket jelentették, amelyet már kevésbé befolyásolt a polgári csökevények formalista hatása. De hogy Csernus Tibor neve is szerepelt az első évfolyam nyertesei között, jelzi, hogy a Derkovits-ösztöndíj odaítélésében akkor is komoly huzavona folyhatott a politikai rendteremtés és a szakmai trendteremtés ellentétes szándékai között. (Erre utal a névadó Derkovits is, aki éppen akkor került ki az esztétikai karanténból és vált a szocialista realizmus megbecsült előfutárává.) Mára a politika nyomokban sincs jelen az ösztöndíj odaítélésében, a zsürori tevékenység mozgatórúgója a kortárs művészeti mezőny irányultsága, s persze a személyes ismeretség. (Amelyből az utóbbi, a tanár-diák viszony esetében, talán nem a legszerencsésebb jelenség.) A politika helyét új főfaktorunk foglalta el: a Trend. Vagyis a nemzetközi szcéna kegyelt divatiránya(i), amely(ek)et a biennáleipar monstruózus rendszere vet a felszínre újra és újra.
A Derkovits-ösztöndíj szelekciójában - a zsűrin átszivárogva - ebből is lecsapódott ez-az. Ami például az idei anyagon egyértelműen megfigyelhető, az a festészet elhalványulása, háttérbeszorulása. Az egy-két évtizede tartó festészeti boom alkonya lassan begyűrözik a magyar színtérre is. Ez persze nem a piktúra kihalását jelenti, csak a festészet vezető szerepének, iránymutató, divatkreáló pozíciójának szétolvadását. Az ezredfordulós fotórealizmusból például csak hírmondóként van jelen iski Kocsis Tibor. Tamási Claudia pedig parkettákra festett, variálható, mesékből fabrikált festményciklusával került be az első évfolyamba, nem korábbi naturalista vásznaival. Az átrendeződés nyertesei - hiába várnánk - nem az „új médiumok”. Nem a videóművészet térnyerő offenzívája szorította háttérbe a festészetet. Az elektronikusság egyáltalán nem hódít, még Benczúr Emese neonfelirata is kiégve hevert a földön ottjártunkkor. (Bár ez a tárlatrendezés rémisztő slamposságát is jelzi.) Négy művésznél bukkan fel tévékészülék, amelyből talán kettőt tekinthetünk szigorúbb értelembe véve is videómunkának, Keserue és Uglár alkotását. Mindkettőjüknél megjelenik a remixelés mint alkotói mechanizmus: Keserue Zsolt latin-amerikai szappanoperák köztes jeleneteit vágja egymás mellé, Uglár Csaba pedig filmkritikák sorait.
A műfaji átrendeződés igazi nyertese az installáció, ez a mindent bekebelező, örökzöld mammutműfaj. Bár az installáción belül azért érdemes legalább két alkategóriát elkülöníteni és körülírni. Az egyik a plasztikával rokonságot tartó, tárgyi-anyagi minőségre (is) koncentráló objekt-installáció. (A ready made-ek és az assamblage-ok örököse.) A másik pedig a térszervezés, térteremtés logikáját követő, eszközfunkciókra reflektáló environment-installáció. Az előbbiek népes táborába tartozik Baglyas Erika több alkotása, például több méteres szappanfelirata. Egy hosszú tükörasztalon katonás rendben sorakoznak a kicsire mosott-koptatott szappanok, pár beléjük nyomott betűvel. A visszafogott és letisztult forma gondolatiságát még közelebb viszi a kelti filozofikumhoz a betűkből összeolvasható szöveg. („A tisztaságot nem lehet elérni. Végpontjai nincsenek, mert ezek a semmi és a minden. Az én, egy és oszthatatlan. Mindez önmagában az egyetlen egy...” - és így tovább.) A nyersanyag minősége, formája, szaga és az elvont gondolatiság szétválaszthatatlan, kölcsönösen egymásra utaló egységgé fonódik össze. Hasonló zen-hangulatot teremtett Huszár Andrea fából ácsolt installációja is, a mesterséges és a természetes lét határait összemosó, polcra rakodott tárgyegyüttes. Szintén az anyagszerűség filozófiájában mélyül el Baditz Gyula fortyogó viaszmedencéje, ahol a melegített fémvályúban a fraktálgeometria szabályai szerint fodrozódott a megolvadt méhviasz. Előd Ágnes Cliffhangerje viszont a posztkonceptuális hangulat könnyedebb és szórakoztatóbb végét ragadta meg. A műanyag szobor a Sylvester Stallone-féle akciófilm történetét meséli el kicsiny műanyagfigurák és játékrepülők segítségével. Az anyagszerűséget ez esetben a műanyag által megidézett szuperprodukció meseszerű, művi fabulája jelenti.
A térben gondolkodó installációk - szemben a plasztikusan lélegző, taktilis objektekkel - fikcionált helyeket hoznak létre a múzeumi környezetben. Lendvai Ádám bekamerázott egy - teljesen berendezett - nappalit, ahol a látogató a teljesen ép bútorok és kellékek között egy tévén nézheti végig a szoba szétdúlását. Igazi ál-reality show, mert a rombolás nyoma eltűnt, felszívódott, talán nem is létezett. Nem úgy, mint Kaszás Tamás műterem-installációjában, ahol a destruktív (vagy aktivista - honnan nézzük) energiák valóban működésbe lépnek: globalizáció ellenes mozgalmak, munkásököl, ökoválság és imperialista népnyúzók. Mindez egy fiktív műterem barkácsolt, környezettudatos terében, matricák és sablonok között. (Persze az aktivista-művészeszményre furcsa fényt vet az állami ösztöndíj júdáspénze.) A térinstallációk között meg kell még említeni Orosz Klára zseniális gumifürdőszobáját. A gömb négyszögesítéséből születő nyitott kockában, gumiból és szilikonból megformált hamis csempék között a néző úgy állhat a kozmosz közepén, mint Leonardo Vitruvius-rajzán a kitárt karú férfi akt. Steril és jótékony gumiszoba azoknak, akik még tudnak hinni a középpontban.
Nem lehetne teljes felsorolásunk szubjektív íve, ha kihagynánk a klasszikus szobrászat képviselőit, akik szép számban képviseltetik magukat az ösztöndíjasok mezőnyében. A szobrászok között ott vannak a klasszikus plasztikai kérdésekkel bíbelődő alkotók. Szmrecsányi Boldizsár art decót idéző márványfigurái a sziluett problémáját, Menasági Péter ingái pedig a középtengely és a metafizika kérdéseit feszegetik. De van egy olyan humoros-szellemes plasztikai irányvonal is, amely konceptualitásában eltávolodik a klasszikus szobrászattól, de megjelenésében nagyon is rokon vele. Jellemző képviselője Szabó Ádám márványból faragott tyúk-tojás szobra, amelyet egy végtelenített videófelvétel is kísér. A kettős műfajú bemutató különös diszharmóniát teremt az elektronikus és a manuális technikák között. A kőtyúkból kifaragott kőtojás (mint Michelangelónál) eredendően benne rejlik a nagyobb márványtömbben, míg a videón végtelenített felvételsor eldönthetetlenné teszi az eredetiség kérdését. Tyúkból tojás vagy tyúk-tojás-tyúk-tojás... A filozófiai kérdés másként működik a klasszikus és az elektronikus médium tolmácsolásában. Lehet választani!
(Ernst Múzeum, 2006. IV. 2-ig.)
Az ösztöndíj tavaly ünnepelte 50. születésnapját. A cél az 1955-ös alapításnál a fiatal művészek „beetetése” volt: rászoktatás az állam ideologikus megrendeléseinek teljesítésére. Azaz a lojális művészhad kinevelése. A rendszer számára a fiatalok (ahogy akkoriban emlegették: „a mi fiataljaink”) az agymosott új nemzedéket jelentették, amelyet már kevésbé befolyásolt a polgári csökevények formalista hatása. De hogy Csernus Tibor neve is szerepelt az első évfolyam nyertesei között, jelzi, hogy a Derkovits-ösztöndíj odaítélésében akkor is komoly huzavona folyhatott a politikai rendteremtés és a szakmai trendteremtés ellentétes szándékai között. (Erre utal a névadó Derkovits is, aki éppen akkor került ki az esztétikai karanténból és vált a szocialista realizmus megbecsült előfutárává.) Mára a politika nyomokban sincs jelen az ösztöndíj odaítélésében, a zsürori tevékenység mozgatórúgója a kortárs művészeti mezőny irányultsága, s persze a személyes ismeretség. (Amelyből az utóbbi, a tanár-diák viszony esetében, talán nem a legszerencsésebb jelenség.) A politika helyét új főfaktorunk foglalta el: a Trend. Vagyis a nemzetközi szcéna kegyelt divatiránya(i), amely(ek)et a biennáleipar monstruózus rendszere vet a felszínre újra és újra.
A Derkovits-ösztöndíj szelekciójában - a zsűrin átszivárogva - ebből is lecsapódott ez-az. Ami például az idei anyagon egyértelműen megfigyelhető, az a festészet elhalványulása, háttérbeszorulása. Az egy-két évtizede tartó festészeti boom alkonya lassan begyűrözik a magyar színtérre is. Ez persze nem a piktúra kihalását jelenti, csak a festészet vezető szerepének, iránymutató, divatkreáló pozíciójának szétolvadását. Az ezredfordulós fotórealizmusból például csak hírmondóként van jelen iski Kocsis Tibor. Tamási Claudia pedig parkettákra festett, variálható, mesékből fabrikált festményciklusával került be az első évfolyamba, nem korábbi naturalista vásznaival. Az átrendeződés nyertesei - hiába várnánk - nem az „új médiumok”. Nem a videóművészet térnyerő offenzívája szorította háttérbe a festészetet. Az elektronikusság egyáltalán nem hódít, még Benczúr Emese neonfelirata is kiégve hevert a földön ottjártunkkor. (Bár ez a tárlatrendezés rémisztő slamposságát is jelzi.) Négy művésznél bukkan fel tévékészülék, amelyből talán kettőt tekinthetünk szigorúbb értelembe véve is videómunkának, Keserue és Uglár alkotását. Mindkettőjüknél megjelenik a remixelés mint alkotói mechanizmus: Keserue Zsolt latin-amerikai szappanoperák köztes jeleneteit vágja egymás mellé, Uglár Csaba pedig filmkritikák sorait.
A műfaji átrendeződés igazi nyertese az installáció, ez a mindent bekebelező, örökzöld mammutműfaj. Bár az installáción belül azért érdemes legalább két alkategóriát elkülöníteni és körülírni. Az egyik a plasztikával rokonságot tartó, tárgyi-anyagi minőségre (is) koncentráló objekt-installáció. (A ready made-ek és az assamblage-ok örököse.) A másik pedig a térszervezés, térteremtés logikáját követő, eszközfunkciókra reflektáló environment-installáció. Az előbbiek népes táborába tartozik Baglyas Erika több alkotása, például több méteres szappanfelirata. Egy hosszú tükörasztalon katonás rendben sorakoznak a kicsire mosott-koptatott szappanok, pár beléjük nyomott betűvel. A visszafogott és letisztult forma gondolatiságát még közelebb viszi a kelti filozofikumhoz a betűkből összeolvasható szöveg. („A tisztaságot nem lehet elérni. Végpontjai nincsenek, mert ezek a semmi és a minden. Az én, egy és oszthatatlan. Mindez önmagában az egyetlen egy...” - és így tovább.) A nyersanyag minősége, formája, szaga és az elvont gondolatiság szétválaszthatatlan, kölcsönösen egymásra utaló egységgé fonódik össze. Hasonló zen-hangulatot teremtett Huszár Andrea fából ácsolt installációja is, a mesterséges és a természetes lét határait összemosó, polcra rakodott tárgyegyüttes. Szintén az anyagszerűség filozófiájában mélyül el Baditz Gyula fortyogó viaszmedencéje, ahol a melegített fémvályúban a fraktálgeometria szabályai szerint fodrozódott a megolvadt méhviasz. Előd Ágnes Cliffhangerje viszont a posztkonceptuális hangulat könnyedebb és szórakoztatóbb végét ragadta meg. A műanyag szobor a Sylvester Stallone-féle akciófilm történetét meséli el kicsiny műanyagfigurák és játékrepülők segítségével. Az anyagszerűséget ez esetben a műanyag által megidézett szuperprodukció meseszerű, művi fabulája jelenti.
A térben gondolkodó installációk - szemben a plasztikusan lélegző, taktilis objektekkel - fikcionált helyeket hoznak létre a múzeumi környezetben. Lendvai Ádám bekamerázott egy - teljesen berendezett - nappalit, ahol a látogató a teljesen ép bútorok és kellékek között egy tévén nézheti végig a szoba szétdúlását. Igazi ál-reality show, mert a rombolás nyoma eltűnt, felszívódott, talán nem is létezett. Nem úgy, mint Kaszás Tamás műterem-installációjában, ahol a destruktív (vagy aktivista - honnan nézzük) energiák valóban működésbe lépnek: globalizáció ellenes mozgalmak, munkásököl, ökoválság és imperialista népnyúzók. Mindez egy fiktív műterem barkácsolt, környezettudatos terében, matricák és sablonok között. (Persze az aktivista-művészeszményre furcsa fényt vet az állami ösztöndíj júdáspénze.) A térinstallációk között meg kell még említeni Orosz Klára zseniális gumifürdőszobáját. A gömb négyszögesítéséből születő nyitott kockában, gumiból és szilikonból megformált hamis csempék között a néző úgy állhat a kozmosz közepén, mint Leonardo Vitruvius-rajzán a kitárt karú férfi akt. Steril és jótékony gumiszoba azoknak, akik még tudnak hinni a középpontban.
Nem lehetne teljes felsorolásunk szubjektív íve, ha kihagynánk a klasszikus szobrászat képviselőit, akik szép számban képviseltetik magukat az ösztöndíjasok mezőnyében. A szobrászok között ott vannak a klasszikus plasztikai kérdésekkel bíbelődő alkotók. Szmrecsányi Boldizsár art decót idéző márványfigurái a sziluett problémáját, Menasági Péter ingái pedig a középtengely és a metafizika kérdéseit feszegetik. De van egy olyan humoros-szellemes plasztikai irányvonal is, amely konceptualitásában eltávolodik a klasszikus szobrászattól, de megjelenésében nagyon is rokon vele. Jellemző képviselője Szabó Ádám márványból faragott tyúk-tojás szobra, amelyet egy végtelenített videófelvétel is kísér. A kettős műfajú bemutató különös diszharmóniát teremt az elektronikus és a manuális technikák között. A kőtyúkból kifaragott kőtojás (mint Michelangelónál) eredendően benne rejlik a nagyobb márványtömbben, míg a videón végtelenített felvételsor eldönthetetlenné teszi az eredetiség kérdését. Tyúkból tojás vagy tyúk-tojás-tyúk-tojás... A filozófiai kérdés másként működik a klasszikus és az elektronikus médium tolmácsolásában. Lehet választani!
(Ernst Múzeum, 2006. IV. 2-ig.)
©Rieder Gábor