partnereink
Sárosdy Judit: Feketén Fehér - Fehér László új festményei
Van, aki megnyitóra szeret járni, van, aki kiállításra... Ízlés dolga. De ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy ez nem egyszerűen alkati kérdés, hanem a társadalmi és egyéni érdekek sajátos szövevényének művészetszociológiai tanulmányt igénylő jelensége. Ennek vizsgálata már nem az én asztalom, sőt töredelmesen bevallom, hogy mindinkább a második kategóriába tartozom. Így aztán nem tudhatom, hogy Fehér László még mindig oly lelkesen vesz részt kollegái megnyitóin, mint hajdanában. A vidéki és külföldi tárlatokat is beleszámítva, az ember nem is érti, vajon mikor ér rá festeni? Szerencsére gyorsan dolgozik, ezért hát nem csoda, ha még mindig ott találni a fontosabb kiállítások megnyitóin.
A személyesség varázsa fontos része az életünknek. Fehér László családtagjai, barátai, ismerősei pedig lassan szerves részévé válnak a művészettörténetnek. Régi családi fotók ihlette sziluettfigurái - a kétdimenziós kötöttséget elunva - óriásgrafikákként hódították meg a teret, miközben Fehérnél egy újabb realista korszak köszöntött be. A gigantikus fotóátiratok pasztellesen lágy, szürkés-rózsaszínes világát (ld. a 2001-es műcsarnoki kiállítása) mára erőteljesebb színek, illetve színkontrasztok váltották fel. Az új ciklus képei - melyeket 2004-ben a Szinyei Szalonban, 2005 tavaszán pedig a KOGArtban láthattunk - többek között a portré műfaját helyezték új megvilágításba. Ezt a gyertyás képek esetében akár szó szerint is érthetjük! A szaporodó önarcképek és családi portrék, illetve a Ludwig Múzeumban látható körtéri hajléktalanok monumentális képmásai a rembrandti hagyományok és az amerikai hiperrealizmus modern átiratai. A hagyományok tisztelete és a korszerű festői nyelv keresése Fehér művészetének alapköve. A fény-árnyék problematika újabb, elvontabb etapja kezdődött el a 2005 novemberében nyílt kiállítással. Jó hír, hogy nevével ellentétben a Light & Loft Gallery nem Londonban vagy New Yorkban, hanem a Soroksári út 48-ban található. A régi ferencvárosi malom gyártelepén lévő magángalériában az immár negyedik kortárs festészeti kiállítását rendező Erdész Lászlónak köszönhetően most azok is közel kerülhetnek a mesterhez, akik eddig még nem is ismerték. Fehér hajdani ellenzői és aktuális irigyei is számtalanszor meggyőződhettek már róla, hogy az elmúlt harminc évben készült nagyméretű táblaképei túlmutatnak az aktuális trendeken; a főiskolás évektől napjainkig következetesen épülő, bővülő oeuvre nemzedékeken és kontinenseken ível keresztül. Elég végigböngészni akár a legújabb katalógus adattárát: a kiállítások, díjak és a közgyűjtemények mellett a terjedelmes irodalomjegyzék már önmagában elegendő bizonyíték. Akik évtizedek óta követik nyomon a festő munkásságát, jól tudják, hogy a figuratív művészet körébe tartozó, egyéni hangvételű, senkivel össze nem téveszthető képei emblematikus alkotások. Bár stílusa időről időre változik, Fehér szinte sosem mondott le az emberábrázolás sok ezer éves hagyományáról. Mestereitől - élőktől és holtaktól - egyaránt sokat tanult. A múzeumok és templomok falai közt élő halhatatlanoknak gyakorta mitológiai vagy bibliai ábrázolás szolgált ürügyül egy-egy festői probléma megoldásához. Modern utódaik azonban már a szürke - Fehér esetében okker, rózsaszín vagy épp fekete - hétköznapokban találták, találják meg a kortársak és az utókor érdeklődésére is számot tartó témát. Vizuális naplójának, monumentális "fényképalbumának" új, 2005 nyarán-őszén készült olajképein leginkább a szürkék és feketék dominálnak. Az olajsötéten csillogó feketeségből halotti maszkként, avagy hegyvonulatként emelkedik ki a hatalmas homlok uralta arcél. Az Önarckép vízen lebegve (2005) végtelen nyugalmat sugároz. A festő intim közelségbe enged magához. Ám ez puszta látszat, holmi illúzió; a tolakodó világ elől - az ősi tanítások szellemében - önmagában keres és talál menedéket. Mosolygó, életvidám feleségét pedig csak egy napszemüveg védi (Edit piros napszemüveggel, 2005). A gyermekek még sokkal kiszolgáltatottabbak (ld.: Judit II., Emeka, Flóra; 2005). Ebben a magából kifordult világban talán csak a legkisebbek számíthatnak védelemre: míg Zazi gazdája ölelő karjából szemléli a világot (Zazi II., 2005) a vízben úszkáló, mosolygó kisgyermeket csak a vörös színű műanyag karúszók tartják a felszínen. A fekete-piros drámaiságban a halál árnyéka kísért.
Az ember és a táj reneszánsz viszonyát, illetve a zsánerfestészet sajátosságait újraértelmező, aktuális kontextusba helyező legújabb Fehér képek - a hely szellemének és tán egy rejtett üzenetnek is köszönhetően - egy Janus-arcú művészt mutatnak a látogatónak. Míg a "gyár-designos" földszinti rész csupasz téglafalai, illetve a feketére festett vasszerkezetek és álmennyezet markáns miliőt kölcsönöz a fekete-vörös kontrasztos, monumentális közelképeknek, az emeleti rész melegebb terében bensőségesebb-barátságosabb képek fogadnak. A hatalmas sárga-rózsaszín-zöld tájak (Tájfotózás, Táj I-II-III., 2005) "idilli" keretet nyújtanak a szereplőknek. Vonalak helyett nagy színfoltok, illetve kontúrok alkotják az egyes kompozíciókat. A víz - legyen bár szürkésfekete avagy rózsaszín - vissza-visszatérő elem a képeken. Mintha a 2004-es gyertyafényes tűzképek után most a vízképek következnének. A négy elem - mint azt Kozák Csaba is megállapította - egyébként is fontos része Fehér festészetének. Akárcsak a végtelen és véges. (Light & Loft Gallery, 2005. XI. 18 - 2006. I. 16.)
A személyesség varázsa fontos része az életünknek. Fehér László családtagjai, barátai, ismerősei pedig lassan szerves részévé válnak a művészettörténetnek. Régi családi fotók ihlette sziluettfigurái - a kétdimenziós kötöttséget elunva - óriásgrafikákként hódították meg a teret, miközben Fehérnél egy újabb realista korszak köszöntött be. A gigantikus fotóátiratok pasztellesen lágy, szürkés-rózsaszínes világát (ld. a 2001-es műcsarnoki kiállítása) mára erőteljesebb színek, illetve színkontrasztok váltották fel. Az új ciklus képei - melyeket 2004-ben a Szinyei Szalonban, 2005 tavaszán pedig a KOGArtban láthattunk - többek között a portré műfaját helyezték új megvilágításba. Ezt a gyertyás képek esetében akár szó szerint is érthetjük! A szaporodó önarcképek és családi portrék, illetve a Ludwig Múzeumban látható körtéri hajléktalanok monumentális képmásai a rembrandti hagyományok és az amerikai hiperrealizmus modern átiratai. A hagyományok tisztelete és a korszerű festői nyelv keresése Fehér művészetének alapköve. A fény-árnyék problematika újabb, elvontabb etapja kezdődött el a 2005 novemberében nyílt kiállítással. Jó hír, hogy nevével ellentétben a Light & Loft Gallery nem Londonban vagy New Yorkban, hanem a Soroksári út 48-ban található. A régi ferencvárosi malom gyártelepén lévő magángalériában az immár negyedik kortárs festészeti kiállítását rendező Erdész Lászlónak köszönhetően most azok is közel kerülhetnek a mesterhez, akik eddig még nem is ismerték. Fehér hajdani ellenzői és aktuális irigyei is számtalanszor meggyőződhettek már róla, hogy az elmúlt harminc évben készült nagyméretű táblaképei túlmutatnak az aktuális trendeken; a főiskolás évektől napjainkig következetesen épülő, bővülő oeuvre nemzedékeken és kontinenseken ível keresztül. Elég végigböngészni akár a legújabb katalógus adattárát: a kiállítások, díjak és a közgyűjtemények mellett a terjedelmes irodalomjegyzék már önmagában elegendő bizonyíték. Akik évtizedek óta követik nyomon a festő munkásságát, jól tudják, hogy a figuratív művészet körébe tartozó, egyéni hangvételű, senkivel össze nem téveszthető képei emblematikus alkotások. Bár stílusa időről időre változik, Fehér szinte sosem mondott le az emberábrázolás sok ezer éves hagyományáról. Mestereitől - élőktől és holtaktól - egyaránt sokat tanult. A múzeumok és templomok falai közt élő halhatatlanoknak gyakorta mitológiai vagy bibliai ábrázolás szolgált ürügyül egy-egy festői probléma megoldásához. Modern utódaik azonban már a szürke - Fehér esetében okker, rózsaszín vagy épp fekete - hétköznapokban találták, találják meg a kortársak és az utókor érdeklődésére is számot tartó témát. Vizuális naplójának, monumentális "fényképalbumának" új, 2005 nyarán-őszén készült olajképein leginkább a szürkék és feketék dominálnak. Az olajsötéten csillogó feketeségből halotti maszkként, avagy hegyvonulatként emelkedik ki a hatalmas homlok uralta arcél. Az Önarckép vízen lebegve (2005) végtelen nyugalmat sugároz. A festő intim közelségbe enged magához. Ám ez puszta látszat, holmi illúzió; a tolakodó világ elől - az ősi tanítások szellemében - önmagában keres és talál menedéket. Mosolygó, életvidám feleségét pedig csak egy napszemüveg védi (Edit piros napszemüveggel, 2005). A gyermekek még sokkal kiszolgáltatottabbak (ld.: Judit II., Emeka, Flóra; 2005). Ebben a magából kifordult világban talán csak a legkisebbek számíthatnak védelemre: míg Zazi gazdája ölelő karjából szemléli a világot (Zazi II., 2005) a vízben úszkáló, mosolygó kisgyermeket csak a vörös színű műanyag karúszók tartják a felszínen. A fekete-piros drámaiságban a halál árnyéka kísért.
Az ember és a táj reneszánsz viszonyát, illetve a zsánerfestészet sajátosságait újraértelmező, aktuális kontextusba helyező legújabb Fehér képek - a hely szellemének és tán egy rejtett üzenetnek is köszönhetően - egy Janus-arcú művészt mutatnak a látogatónak. Míg a "gyár-designos" földszinti rész csupasz téglafalai, illetve a feketére festett vasszerkezetek és álmennyezet markáns miliőt kölcsönöz a fekete-vörös kontrasztos, monumentális közelképeknek, az emeleti rész melegebb terében bensőségesebb-barátságosabb képek fogadnak. A hatalmas sárga-rózsaszín-zöld tájak (Tájfotózás, Táj I-II-III., 2005) "idilli" keretet nyújtanak a szereplőknek. Vonalak helyett nagy színfoltok, illetve kontúrok alkotják az egyes kompozíciókat. A víz - legyen bár szürkésfekete avagy rózsaszín - vissza-visszatérő elem a képeken. Mintha a 2004-es gyertyafényes tűzképek után most a vízképek következnének. A négy elem - mint azt Kozák Csaba is megállapította - egyébként is fontos része Fehér festészetének. Akárcsak a végtelen és véges. (Light & Loft Gallery, 2005. XI. 18 - 2006. I. 16.)
©Sárosdy Judit