Artportal.hu

Schauschitz Attila: Hamburger Bahnhof, Berlin Csak az a szag… Lehetne szó a kiállításról, a művekről, a gyűjteményről. Hiszen milyen gyakran látható a legelismertebb kortárs művészek ilyen méretű felvonulása, mint ezúttal Berlinben, és melyik múzeum mondhatja magát oly szerencsésnek, mint a Hamburger Bahnhof, hogy a XX. század második felének egyik legjelentősebb gyűjteményéből szemezgethet a következő években? A kiállítás kurátora, Eugen Blume nyilatkozata szerint ugyanezeket a műveket vásárolta volna meg, ha lett volna annyi pénze. Mennyi is? A gyűjtemény piaci értékét mindenesetre 200 millió euróra becsülik. 150 művész 2000 alkotásából először 400 munkát mutatnak be a múzeumban és a gyűjtő által építtetett külön csarnokban, együttvéve 13 ezer négyzetméteren. A Hamburger Bahnhof hét éven keresztül válogathat majd újabb és újabb kiállítások céljaira. Akit tehát -- rajongásból vagy hivatásszerűen -- érdekel e korszak, annak most és ezentúl Berlinbe kell zarándokolnia, hogy a kortárs művészet majdnem teljes kánonját láthassa. Épp ez utóbbi oknál fogva nem érdemes belevágni a felsorolásba; elég annyit mondani, hogy szinte csak Beuys hiányzik. Lehetne szó a kiállításról is, hiszen az „nagy alkotások, nagy művészek, nagy számban” -- ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikusa írja. Ámde, miként a kölni festő, Gerhard Richter fogalmazott, aki ugyancsak szerepel a gazdag, látványos és többnyire kitűnően rendezett bemutatón: „Ha van pénze, szinte bárki képes erre. A történet erkölcsi oldala pedig undorító számomra.” Érdekfeszítőbb ezért a kontextus, amiért a kiállítást élesen bírálták Németországban. Mert a gyűjtő vagyonán keresztül a művészet talán sohasem került ilyen közelségbe -- még ha akaratlanul is -- történelmi bűnökkel. Művészeti metamorfózisának köszönhetően pedig e vagyon még állami és politikai elismerésben is részesült. A megnyitóval egyidejű ellenrendezvényre Magyarországról Berlinbe meghívott négy idős hölgy csupán saját tapasztalatait részletezte és tartózkodott attól, hogy hozzászóljon a vitához. Sőt kényszermunkájukat a Flick-hadiüzemekben szerencsés alternatívaként értékelték Auschwitzhoz képest. A vagyon, a gyűjtemény és a kiállítás azonban 50 ezer egykori sorstársukkal együtt az ő szenvedéseiken is alapul. Írva vagyon, hogy eredetét tekintve a tőke rablásból származik. Amelyikről azonban most beszélünk, nem angliai legelőkön vagy posztszocialista olajmezőkön gyarapodott gigászira. Ennek forrása a hitleri háború mellett a zsidó vagyonok elrablása és a kényszermunkások kizsákmányolása. A cégalapító Friedrich Flick hét évet kapott Nürnbergben, de miután már 1950-ben kiszabadult, ugyanazt a karriert futotta be, mint a nácizmus idején: a gazdasági csoda korszakában megint Németország leggazdagabb és legbefolyásosabb kapitalistája lett. A RAF terroristái bizonyosan őt rabolják el Schleyer helyett, ha nem hal meg idejében, 1972-ben. Az ő unokája Friedrich Christian Flick, a műgyűjtő. Micket -- ahogy rokonai és barátai becézik -- 1975-ben, amikor otthagyta a családi konszernt, 300 millió márkával búcsúztatták, amihez a nyolcvanas évek közepén további 225 millió társult. A könnyed, de örökségét ügyesen kamatoztató playboy a nyolcvanas évek végén megkomolyodott, s a neves svájci galerista, Iwan Wirth segítségével műgyűjtésre adta fejét. Ez Mick számára nem csupán befektetés. Romantikus rajongása a művészek iránt még műgyűjtői körökben is kivételesnek számít: „A művészek mások, mint mi, normális emberek. Közelebb állnak a teremtéshez. Majdhogynem istenszerűek számomra.” Valami ugyanakkor végig és alapvetően összefűzte a háborús bűnös nagypapával: mindketten megtagadták, hogy akár egyetlen fityinggel is hozzájáruljanak a kényszermunkások kártérítéséhez. Ezért vallottak kudarcot Mick Flick kísérletei, hogy az Egyesült Államokban vagy éppen Svájcban, ahová nemcsak a táj, hanem az adórendszer csodálata miatt is költözött, a nyilvánosság elé tárja gyűjteményét (Műértő, 2003. március). Miután a felháborodás kiűzte Zürichből, a berlini állami múzeumok vezetőinél talált megértésre. Enyhítő körülménynek számított, hogy tanult a kudarcokból és 2001-ben létrehozta 5 millió eurós alapítványát az idegenellenesség, a rasszizmus és az intolerancia ellen. A független német közvéleményben a Flick-unokának ennek ellenére szinte alig akadt pártfogója a gyűjteménytől megszédült berlini múzeumvezetőkön kívül, akik mögé viszont felsorakozott a politika. A kiállítás megnyitóján maga Schröder kancellár vállalkozott annak a problémának a megkerülésére, hogy még akkor is, ha a Flick-vagyon származása nem különbözik a hetven évvel ezelőtt „árjá”-nak minősített, vagyis a legnagyobb mai német tőkék eredetétől, visszás nyilvánosan hivalkodni vele a bűn és a felelősség tisztázása, s főleg az okozott szenvedések kárpótlása nélkül. Mick álláspontja a következő: „Felelősségem van, de bűnöm nincsen.” Úgy véli, az előbbit rendezte az említett alapítvánnyal; a kényszermunkásoknak fizetett kártérítés viszont bűnösségének elismerését jelentené. Flick csak egyet nem tud vagy akar megérteni: itt egyáltalán nem róla van szó, mert ő mint személy érdektelen, mondhatni, nem is létezik. Nem is mint unokának kellene vezekelnie a nagypapa bűneiért. Szerepe csupán annyi lenne, hogy visszaadjon a pénzből egy keveset azoknak, akiktől származik. A Flick-vagyon, a rablásból szerzett tőke az, amely itt él, mozog és működik, s amelynek szaga -- a népi mondás féligazságát bizonyítva -- messziről és erősen bűzlik. (Megtekinthető 2005. január 23-ig.)

©Schauschitz Attila