Artportal.hu

Sebők Zoltán: A leülés kultúrája Egy Viktória-korabeli londoni díszelőadásra a királynő hat udvarhölgy társaságában érkezett. A páholyba érve a hölgyek, mielőtt leültek volna, elővigyázatosan maguk mögé néztek és ellenőrizték, hogy a megfelelő helyen áll-e a karosszék. Egy fennmaradt emlékirat szerint csak a királynő ült le méltóságteljesen, anélkül, hogy maga mögé pillantott volna. A történet felkeltette Lev Sesztov orosz filozófus érdeklődését, aki az idézett anekdotát a következő szavakkal kommentálta: „Figyelje meg a következtetések közti különbséget. Az udvarhölgyek úgy értelmezik a világot mint minden halandó: van karosszék, tehát le tudok rá ülni. A királynő viszont fordítva következtetett: leülök, tehát ezen a helyen karosszéknek kell lennie.” Az eset azóta foglalkoztat, méghozzá intenzíven, amióta találkoztam vele, s már többször nekifutottam, hogy valamiféle művészeti metaforát gyúrjak Sesztov finom megkülönböztetéséből. Merthogy, legalábbis tudtommal, az esztétikai és a művészetfilozófiai gondolkodás mindez idáig nem tett különbséget az udvarhölgyi és a királynői attitűd között, pedig ez a megkülönböztetés a hogyan kérdését feszegeti, vagyis nem tartalmi, hanem formai, tehát mélyen esztétikai problémáról van szó. Fogas kérdés viszont, hogy milyen horderővel rendelkezhet. A képzőművészetet illetően, amivel mintegy belülről foglalkozom, és talán a kelleténél is többet beszélek róla, inkább az udvarhölgyek attitűdjét szoktam előnyben részesíteni, vagyis hajlamos vagyok a pozicionáltságot, az önreflexiót értékelni. A szépirodalomhoz ellenben gyökeresen más a viszonyulásom. Mivel arról nem kell folyton-folyvást okosakat mondanom, egyszerűen csak élvezem, mint kisgyermek a mesét, mi több, általában zavar is, ha a szerzőt azon kapom rajta, hogy túl okos, mint például Hamvas Béla vagy Susan Sontag. A szépirodalomhoz, különösen a prózához úgy viszonyulok, mint gyermekkoromban a képekhez: eláll a lélegzetem, felgyorsul a pulzusom, sőt azt sem röstellem, ha néha könny szökik a szemembe. Mint, ahogy tapasztalataim szerint a képekhez, képzőművészeti alkotásokhoz is nagyon hasonlóan viszonyulnak a szakmán kívüliek, például a szépírók. Mindenesetre ahhoz, hogy ez a végtelenül naiv és gyermeteg reakció működésbe léphessen, a szerző részéről bizony nem elég, sőt egyenesen zavaró is az udvarhölgyi attitűd. Ehhez királynői méltóság szükségeltetik, az a bizonyos másfajta logika, amiről Sesztov beszélt. Más kérdés, hogy sem az egyik, sem a másik attitűd nem feltétlenül jelent minőségi garanciát. Hiszen előfordulhat és gyakran elő is fordul, hogy egyazon alkotó életművében hol az egyik, hol pedig a másik oldal kerül előtérbe, anélkül, hogy ebből egyértelmű következtetéseket lehetne levonni. Picasso kék és rózsaszín korszaka például nagyon is királynői, az Avignoni kisasszonyok pedig mélységesen udvarhölgyi, ami azonban nem akadályozott meg egy rangos nemzetközi bizottságot abban, hogy a huszadik század második legnagyobb hatású művévé nyilvánítsa az utóbbit. De hasonló mondható el Duchampról is: nyilvánvalóan királynői eleganciával készült erotikus rajzait szinte teljesen beárnyékolja az udvarhölgyi kínossággal épített, ráadásul befejezetlenül hagyott Nagy üveg. Érdekes jelenség: mintha a szakma hajlamos lenne inkább az udvarhölgyeknek, mint magának a királynőnek udvarolni. Nem azért, mert szebbek vagy elegánsabbak, hanem épp ellenkezőleg: mert körülményeskedők, túlontúl pozicionáltak – egyszóval: mert filozofikusak. Miroslav Marcelli szlovák filozófus Michel Foucault-ról szóló könyvét olvasva jutott eszembe, hogy Sesztov finom megkülönböztetéséről eddig csak a művészet vonatkozásában gondolkodtam, s eszembe sem jutott azt a filozófiára kiterjeszteni. Az ok egyszerű: a filozófiai gondolkodás meghatározásánál fogva udvarhölgyi, abban az értelemben, hogy ott rendszerint nem elég csak úgy, spontánul gondolkodni a világról, hanem illik magáról a gondolkodásról is gondolkodni – megítélni a határait, színt vallani a módszert illetően, meghatározni a vizsgálódás szempontjait. Vagyis, a filozófia már eleve olyan játék, amelyben alapos előkészületekre van szükség ahhoz, hogy az ember beleülhessen abba a bizonyos karosszékbe. Marcelli Foucault-értelmezése azonban jótékonyan kikezdte ezt az előítéletet. Foucault munkásságának a nemzetközi szakirodalomban is, Marcelli könyvében egyik legsúlyosabb, ha nem a legsúlyosabb kérdése, hogy miként határozható meg az a hely, ahonnan a szerző megnyilatkozik. Például A bolondság története című könyvben, melynek alaptézise, hogy míg korábban a bolondsággal, az elmebajjal volt egyfajta párbeszéd, az újkor ezt a kommunikációt megszüntette, elkülönítve, elmegyógyintézetbe zárva mindazokat, akik nem feleltek meg a felvilágosult ész kritériumainak. Foucault e kényszerű monológ ismételt dialogizálására tett kísérletet, s azzal a szándékkal látott munkához, hogy meg szeretné írni a csend történetét. De van-e a csendnek, a hallgatásnak története? Ezt a kérdést tette fel Jacques Derrida, majd alaposan kioktatta Fuocault-t. Marcelli így foglalja össze a híres dekonstruktivista kritikáját: „Derrida megjegyzi, hogy ha Foucault valóban a hallgatás archeológiájával akar foglalkozni, akkor erről a hallgatásról neki is vagy hallgatnia kell, vagy követnie kell a bolondot a számkivetettségbe. Mint tudjuk, egyiket sem tette: viszonylag terjedelmes, bőbeszédű könyvet írt a hallgatásról.” Ezen a ponton eszembe jutott az idézett anekdota, s megpróbáltam annak fényében értékelni Derrida kritikáját. Arra jutottam, hogy olyasmi ez, mintha az udvarhölgy ott, a londoni díszelőadáson ilyesmit kérdezett volna a királynőtől: „Mondja felség, honnan vette a bátorságot, hogy egyáltalán leüljön? Önnek állva kell végignéznie az előadást!” Az udvarhölgy természetesen ilyet nem mondhatott, mert tudta, hogy méltóság is van világon. Derrida ezt nem tudta, amit most ne vessünk a szemére, hanem inkább vegyük szemügyre a másik lehetséges ellenvetést a királynővel, illetve Foucault-val szemben. Ez az udvarhölgy részéről abban a ki nem mondott kérdésben ragadható meg, hogy a felséges királynő vajon miért nem nézett a feneke alá, mielőtt beleült volna a karosszékbe. Teljesen normálisnak tetsző kérdésről van szó, ami az emberben úja és újra felmerül, amikor igazi eleganciával, megmagyarázhatatlan nagysággal kerül szembe. Ez történt az ismert távol-keleti anekdotában is, melyben az emberek bizony megkérdezték a derék százlábútól, hogy vajon miként tudja azt a rengeteg lábát olyan gyönyörű összhangban mozgatni. A történet csattanója, hogy a százlábú addig gondolkodott a kérdésről, míg végül elejtett járni, és lábait ettől kezdve össze-vissza rakta. Egyebek mellett ebben rejlik a kultúránkban olyannyira felértékelt udvarhölgyi magatartás kockázata. Ami pedig a királynőt illeti, folyamatosan attól rettegünk, hogy mi lesz akkor, ha egyszer úgy ül le, hogy nem lesz ott alatta a szék. Lehetséges, hogy ezért választjuk sokkal inkább az udvarhölgy attitűdjét, vagy esetleg a harmadik megoldást: egyáltalán nem ülünk le, hanem állva nézzük végig az előadást. Ami az utóbbit illeti, nyilván mondanom sem kell, hogy rendkívül kényelmetlen és fárasztó, ugyanakkor kívül esik azon a területen, amit kultúrának, a leülés kultúrájának nevezünk.  

©Sebők Zoltán