Artportal.hu

A múlt év végén meghívást kaptam a budapesti Mai Manó Házba egy nyilvános beszélgetésre, amelynek az volt a témája, hogy vajon miért olyan nagyon apolitikus a kortárs magyar művészet, azon belül pedig a fotográfia. Erre a kérdésre kellett válaszolnia a három meghívottnak: egy képzőművésznek, egy fotósnak, s nekem mint elméleti embernek, vagy ha jobban tetszik, ideológusnak. A szervező ez ügyben korán reggel telefonált, félig még aludtam, úgyhogy nem is értettem pontosan, mit várnak el tőlem. De mivel nagyon szívesen pihentem volna még egy félórácskát, hebehurgyán igent mondtam, azzal a kéréssel, hogy írásban is juttassák el hozzám az elképzeléseiket.   Amikor aztán rendesen felébredtem, máris kínos helyzetben éreztem magam. Honnan a csudából tudnám, hogy miért apolitikus a kortárs magyar művészet? Még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg az-e. Ha meg, tegyük fel, igazat állít a kérdés, vajon ki annak a megmondhatója, hogy ez miért van így? Én például még arra a kérdésre sem tudnék egzakt választ adni, hogy jómagam miért vagyok az átlagosnál jóval apolitikusabb. Kínomban ellenpéldákon kezdtem töprengni, eszembe is jutott legalább egy tucat nyíltan és ráadásul szellemesen politizáló mű (Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Haraszty István, Pinczehelyi Sándor stb.), de mivel a rendszerváltást megelőző időszak ezen a beszélgetésen nem jöhetett számításba, csődöt kellett jelentenem önmagamnak. Feladtam hát a küzdelmet, s abban reménykedtem, hogy majd a helyszínen kiderül valami kézzelfogható. De szerencsére épp be volt kapcsolva a televízió a szobámban, s egyszer csak megjelent a képernyőn Kaján Tibor, a nagyszerű karikaturista. Mi az, hogy apolitikus a kortárs magyar művészet? – tettem fel ismét a nagy kérdést, s máris megvolt a válaszom. Igenis van nekünk politikai, méghozzá nyíltan politikai művészetünk, s ez a karikatúra. Már hallottam is az ellenvéleményt, hogy ez nem művészet, hanem a képzőművészet zsurnalizmusa, de abban a pillanatban jobban érdekelt, hogy mit nyilatkozik Kaján Tibor. A szakma nehézségeiről beszélt, külön pedig arról, hogy sok az új arc, s a fiatalos fiziognómia még nem elég karakteres ahhoz, hogy a karikaturista könnyűszerrel úgy túlozhassa el a vonásait, hogy a nézők rögtön felismerhessék az illetőt. De, s ez a lényeg, azt is mondta még, hogy a túlontúl karakteres arc sem hálás téma, hiszen azon meg már nincs mit eltúlozni. Másként fogalmazva, aki eleve önmaga karikatúrája, azzal sem vizuálisan, sem pedig tartalmilag nincs mit kezdeni. Példaként Torgyán Józsefet, a Magyar Kisgazda Párt egykori elnökét említette, aki annyira komikus, hogy vele már nemigen lehet tovább komédiázni: a modell túlszárnyalja a rajzot.   Ez azért volt számomra fontos észrevétel, mert az említett személyben én kezdettől fogva nem a politikust, hanem az alig álcázott művészt, a kifejezetten dadaista hajlamú felforgatót, a szó legszigorúbb értelmében vett bohócot láttam, akinek a pályafutása nem más, mint egy túlontúl hosszúra nyúlt dadaista vagy szürrealista matinéműsor. Mit kezdjen a karikaturista az ilyesfajta nyersanyaggal? Vagy általánosabban fogalmazva, mit kezdjen a művészet a politikával, ha a politika már eleve művészi? Ezen a ponton merült fel bennem a gyanú, hogy a kortárs magyar művészet talán azért apolitikus, ha egyáltalán az, mert a kortárs magyar politika rendkívül művészi. Persze e gyanú igazságértéke azon múlik, hogy miként határozzuk meg központi fogalmainkat, a művészt és a politikust, a művészetet és a politikát. Ez pedig, mint tudjuk, nem könnyű feladat.   Nem is vállalkoznék most általános érvényű definiálási kísérletre, hanem inkább felidéznék egy kevéssé ismert művet, pontosabban mű-tervezetet, amely a témánk szempontjából azért központi jelentőségű, mert úgy politikus, hogy politikai rendszertől gyakorlatilag független, s ugyanakkor nagyon szépen rávilágít a művészi és a politikai gondolkodás viszonyára. Linde Burkhardt 1970-ből származó tervezetéről van szó, melyben a német művésznő egy bizarrnak tetsző ötlettel rukkolt elő, Hamburg időjárásának demokratizálására tett javaslatot. Abból indult ki, hogy a város klímáját döntő mértékben a nyugati szél határozza meg, az hozza az esőt, a pusztító viharokat. Mivel tűrhetetlennek érezte, hogy ez rendkívül szeszélyesen, legalábbis a „poliszban” élő emberek akaratától függetlenül történik, kidolgozott egy merész megoldást a klíma demokratizálására, tehát politizálására. Elképzelése szerint az áldatlan helyzetet oly módon lehetne orvosolni, ha dinamikusan útját állnák a nyugati szél önkényeskedésének. Ezt úgy képzelte el, hogy Hamburgtól Nyugatra egy tizenkét kilométer hosszú felfújható nejlonhengert kellene elhelyezni az Északi tengertől egészen Dániáig, melynek maximális átmérője ezerötszáz és háromezer méter között ingadozna. Ez lenne az a mesterségesen létrehozott, egyébként esztétikailag is jól kitalált „hegy”, amely megzabolázná a Nyugatról érkező légáramlatot. De felmerült a kérdés, hogy vajon ki döntse el, mikor milyen vastag legyen ez a cső? Burkhardt kisasszony válasza az volt, hogy mindenki, azaz Hamburg egész lakossága. A művésznő úgy képzelte, hogy időről időre népszavazást kellene kiírni a városban arra vonatkozóan, hogy ki milyen időjárást szeretne az elkövetkező napokra. Az igényeket számítógép segítségével összegeznék, majd egy munkacsoport precízen kiszámítaná, hogy a többségi igény megvalósulása érdekében milyen vastagra kell felfújni a várost övező színes nejlonhurkát. Amennyiben a lakosság idővel lemondana igényéről az időjárás demokratikus alakítására, azaz nem szavazna, a gigantikus nejloncsőből kiengednék a szelet, s ezzel a klíma alakításának jogát ismét a zabolátlan felsőbb erőkre ruháznák át. Visszaállna tehát e természetes, tehát antidemokratikus állapot.   Írott tervezetében Linde Burkhardt cél-racionálisnak nevezi a maga projektjét, ami nyilvánvalóan ironikus túlzás, hiszen ennél bizarrabb javaslattal nehéz lenne előállni: rengeteg pénzbe kerülne, értékes területeket, főleg szántóföldeket rabolna el a használattól, a végeredményt illetően pedig ugyancsak kétségeink lehetnek. Vajon elégedett lenne a lakosság, ha demokratikusan lengedezne a szél? Mit szólnának azok, akik arra a napra épp hűsítő zivatart, netán tomboló vihart igényeltek? De észre kell vennünk, hogy a terv magasröptű költőiségéhez képest ezek az ellenvetések túlontúl parlagiak, földhözragadtak, kisszerűen gyakorlatiasak. Olyan típusúak, amilyenekkel képzeletszegény politikusok szoktak előhozakodni a demokratikusan  megválasztott parlamentben. De ezzel máris ott vagyunk, ahonnan elindultunk: a demokratikus politikai klíma vészesen hasonlít ahhoz a langyos időjáráshoz, ami bizonyára Linde Burkhardt tervének eredményeképpen is létrejönne. Ahogy a demokratikusan meghatározott időjárás képtelen lenne reprezentálni a tomboló vihar kisebbségi igényét, ugyanúgy a demokratikus politika is adós marad a szélsőséges elképzelések reprezentálásával. Bizonyos értelmezések szerint a művészet egyik legfontosabb rendeltetése épp az, hogy a segítségével artikulálódjanak azok a gyakran bizarrnak tetsző kisebbségi elvárások, amelyeket a demokratikus politika képtelen reprezentálni. Egyáltalán nem véletlen például, hogy a feminizmus vagy a különféle alternatív szexuális szokások iránti igények eredetileg a művészetből törtek elő, de azzal párhuzamosan, hogy ezek politikai reprezentációja megvalósulni látszott, a művészek más irányba mozdultak el. Nos, innen nézve az időjárás szűz területnek számít, hiszen demokratikus megregulázása hiányzik a politikai arzenálból. Ezért vagyunk képtelenek a misztikus hangzású, de tartalmilag nagyon nehezen meghatározható „művészet” fogalomkörébe sorolni azt. S tényleg, Linde Burkhardt ötlete számomra éppúgy nem cél-racionális, ahogy a népmese, a Don Quijotte vagy mondjuk Dali festészete sem az. Elvégre sem Jancsi és Juliska projektje, sem a szélmalmokkal történő harcolás eszméje, sem a zsiráf sörényének felgyújtása nincs reprezentálva a demokratikus parlamentarizmusban. De vajon mi van akkor, ha magát a politikai életet is elárasztják az efféle bizarr igények? Mi van akkor, ha mondjuk a parlament megszavazza, hogy már pedig minden állampolgárnak kutya kötelessége a szélmalmok elleni szüntelen harc? Bizonyára az történik ilyenkor, hogy egy mai Cervantes zavarba jön, mert új téma, más megoldás után kell néznie. Attól tartok, egy kicsit máris hasonló helyzetben van az a kortárs magyar művész is, aki például Torgyán József után dadaista ötletekkel akar előrukkolni. Vajon mit fog kitalálni, ha felül akarja múlni a Magyar Kisgazda Párt volt elnökét, aki kis híján köztársasági elnök lett? Bizonyára hasonló nehézségekkel kerül szembe, mint a karikaturista, például a már idézett Kaján Tibor. Miként  Linde Burkhardt is hoppon maradt volna, ha a német parlament már korábban törvényt hoz Hamburg időjárásának demokratikus szabályozásáról. De mivel Németországnak nem volt és ma sincs pénze ilyen drága, bizarr és gyakorlatilag fölösleges ötletek gyakorlati megvalósítására, az elképzelésről azt mondjuk, hogy művészet, s ráadásul könnyedén besorolhatjuk az 1970-es évek divatos kategóriájába, a projekt art fogalomkörébe. Akkoriban egyébként sok ilyen és hasonló fantasztikus ötlet született, zömmel olyan pályázati felkérésekre, amelyek rendszerint már eleve lehetetlen, mert megvalósíthatatlan ötleteket vártak el a művészektől. Azzal a gondolattal játszom már jó ideje, hogy mi lenne, ha manapság Magyarországon kiírnának egy ilyen fajta pályázatot, amelyben például arra kérnék fel a művészeket, hogy úgy pazaroljanak el mondjuk ötmilliárd forintot, hogy annak eredményeképpen a lehető legtöbb magyar ajkú ember megsértődjön. Vajon hogy reagálna ilyesmire az excentrikusnak mondott művészi imagináció? Mit találnának ki a zabolátlan képzeletű alkotók? Nehéz elképzelni, egy dolog azonban – legalábbis számomra – valószínű: annál nagyobb és hatékonyabb őrültséget ők sem tudnának kitalálni, mint ami a magyar politikai életben tavaly ténylegesen megvalósult. Természetesen az ötmilliárd forintot felemésztő december 5-dikei népszavazásra gondolok, melynek keretében arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy kapjanak-e magyar állampolgárságot a határon túl élő magyarok. Mivel előre borítékolni lehetett a negatív eredményt, a haszonelvűségnek még a gyanúja sem jöhetett szóba, a sértődés mennyisége és intenzitása tehát már eleve biztosítva volt. Ráadásul e hallatlan dadaista alkotás úgy jött létre, hogy lehetetlen azt egyértelműen valamely művésznek (politikusnak) vagy művészeti csoportnak (politikai pártnak) tulajdonítani. Leghelyesebb tehát olyan kollektív alkotásról beszélni, amelyben a demokratikusan megválasztott magyar politikai elit együttesen vett részt, s hozott létre egy olyan művet, amely mellett Linde Burkhardt demokratikus klímajavaslata eltörpül, s amelyhez hasonló vállalkozással még nem találkozhattunk. Egyebek mellett ezért apolitikus a kortárs magyar művészet, ha egyáltalán az. Mert a politikai művészet potenciális alapanyaga – maga a politika – már eleve művészi, túlontúl művészi. (Sebők Zoltán)

©Sebők Zoltán