partnereink
Sebők Zoltán: A repülés művészete
A REPÜLÉS MŰVÉSZETE
Paul Diel szerint a repülésnek az álomban való megjelenése azt jelenti, hogy az álmodóval valami nincs rendben. A neves mítoszkutató szerint az ember akkor álmodik repülésről, ha a valóságban komoly kudarcok érték, ha a környezethez való alkalmazkodása sikertelen és egyáltalán, ha nem tudja megoldani a problémáit. A repülés képe tehát a menekülés képe, az igazi megoldás helyettesítése vagy kikerülése. Általában a modern pszichológusok is támogatják Paul Diel véleményét, kimutatva, hogy azok a neurotikusok, akik képtelenek valós vágyaikat kielégíteni, feltűnően gyakran álmodnak repülésről. A jungi indíttatású analitikus pszichológia bizonyos értelemben még tovább megy és azt a feltételezést is megkockáztatja, hogy a nagyhatalmak űrprogramjai a tömeges elfojtás jeleit mutatják, vagyis a világűr meghódításának szándéka a legprózaibb földi problémák megoldhatatlanságának elkendőzésére szolgál. Az efféle spekulációkkal az a baj, hogy rendkívül nehéz tesztelni, ellenőrizni őket. De a képzelet, ez az éber álom már csak ilyen: maga is szeret szabadon röpködni, s általában rossz néven veszi, ha holmiféle földhöz ragadt tények, nehézkes ellenvélemények vagy prózai körülmények gúzsba kötik. S ha szabad így fogalmazni, épp ez benne a szép. Mert vessünk csak pillantást a modern művészetre, azon belül pedig az álmodozásra oly annyira hajlamos oroszra. Először is, bizonyára egyetlen modern festő világában sem látni annyi repülő és lebegő embert, mint Marc Chagall képein. Róla pedig jól tudjuk, kiket festett: a legszegényebb és legelesettebb vityebszki parasztokat, akik életükben sohasem hagyták el szülőhelyüket, de talán éppen ezért, Chagall imaginárius világában egy csöppet sem földhöz ragadtak. A gravitációról általában úgy vélekednek, mint a modern tudós a városi legendáról, és szabad idejükben rendszerint az angyalok közlekedési szokásainak utánzásával foglalatoskodnak. Vagy gondoljunk csak a spirituális hajlamú Kazimir Malevicsre, aki ugyancsak az elmaradott Vityebszkben vetette papírra, hogy ő lényegében repülni tanítja az embereket, hiszen szuprematizmusnak keresztelt művészetével a végtelen tér érzetét kelti. Egyszer, amikor hazaért a mezőről, levette sáros csizmáját, meggyújtotta a petróleumlámpát, gyorsan-frissen felvázolta, hogyan is kellene kinéznie egy normális városnak. Ekkor dolgozta ki az úgynevezett „planiták” tervezetét, melyek segítségével az „erditáknak” nevezett emberek a föld fölött lebegnének, s minden irányba szabadon közlekedhetnének. Malevics szerint ideális esetben minden „erditának” rendelkeznie kell majd saját szuprematista konstrukcióra emlékeztető űrhajóval, aminek segítségével a csizma besározásának veszélye nélkül kereshetné fel szomszédait, vagy akár a Föld legtávolabbi részén lebegő barátait is. Miközben ilyesmiről spekulált, egyre csak bámulta a rettenetes vityebszki sártengert, s határozott megvetéssel gondolt a városka elöljáróira, akik az utcák kikövezésén, netán aszfaltozásán törték a fejüket.
Vagy gondoljunk csak a sokkal józanabb Vlagyimir Tatlinra, aki kezdetben művészként is közelebb állt a vityebszki elöljárókhoz, mint a fantasztikus álmokba menekülő Malevicsre. Miután megalkotta a huszadik század leggyakorlatiasabb művészeti ideológiáját, az úgynevezett produktivizmust, és miután a művészetet nagylelkűen az új szovjet társadalom szolgálatába állította, a politikai vezetés egyszer csak úgy döntött, hogy nem tart igényt Tatlin szolgálataira. Ahelyett, hogy vállalta volna a grandiózus terveinek megvalósítását, a Lomonoszov Egyetem egyik laboratóriumába száműzte, s arra ítélte, hogy fantasztikus energiáit a legegyszerűbb szemléltető eszközök tervezésére pazarolja. És épp ekkor, élete legsötétebb, legkilátástalanabb éveiben írta le Tatlin a következő sorokat: „Miért ne repülhetnénk mi is, akár a madarak? Vissza akarom adni az embernek a repülés érzését. A gépi repülés elvette tőlünk azt. Nem ismerjük saját testünk levegőben való mozgásának élvezetét”. Noha Ciolkovszkij már a tizenkilencedik század végén kiszámította, hogy a madárrepülést utánzó szerkezet levegőbe juttatásához az emberinél jóval több energiára lenne szükség, Tatlin mégis megkísérelte a lehetetlent. Olyan konstrukció tervezésébe kezdett, amely reményei szerint emberi erővel is képes a levegőbe emelkedni. Hónapokig, sőt évekig figyelte és tanulmányozta a madarakat, s végül valóban elkészült az úgynevezett Letatlin (az orosz „letat” szó repülést jelent): karcsú, denevérszárnyú test, amellyel természetesen nem lehetett fölszállni, de csodálatos eleganciája a legmeggyőzőbb bizonyítéka lett a híres tatlini alapelvnek, hogy a leggazdaságosabb forma egyben a legszebb is. Meg annak a föltételezésnek is, miszerint az ember akkor álmodozik, akkor képzelődik a leginkább repülésről, amikor a valóságban valami nagyon nincs rendben. (Sebők Zoltán)
Paul Diel szerint a repülésnek az álomban való megjelenése azt jelenti, hogy az álmodóval valami nincs rendben. A neves mítoszkutató szerint az ember akkor álmodik repülésről, ha a valóságban komoly kudarcok érték, ha a környezethez való alkalmazkodása sikertelen és egyáltalán, ha nem tudja megoldani a problémáit. A repülés képe tehát a menekülés képe, az igazi megoldás helyettesítése vagy kikerülése. Általában a modern pszichológusok is támogatják Paul Diel véleményét, kimutatva, hogy azok a neurotikusok, akik képtelenek valós vágyaikat kielégíteni, feltűnően gyakran álmodnak repülésről. A jungi indíttatású analitikus pszichológia bizonyos értelemben még tovább megy és azt a feltételezést is megkockáztatja, hogy a nagyhatalmak űrprogramjai a tömeges elfojtás jeleit mutatják, vagyis a világűr meghódításának szándéka a legprózaibb földi problémák megoldhatatlanságának elkendőzésére szolgál. Az efféle spekulációkkal az a baj, hogy rendkívül nehéz tesztelni, ellenőrizni őket. De a képzelet, ez az éber álom már csak ilyen: maga is szeret szabadon röpködni, s általában rossz néven veszi, ha holmiféle földhöz ragadt tények, nehézkes ellenvélemények vagy prózai körülmények gúzsba kötik. S ha szabad így fogalmazni, épp ez benne a szép. Mert vessünk csak pillantást a modern művészetre, azon belül pedig az álmodozásra oly annyira hajlamos oroszra. Először is, bizonyára egyetlen modern festő világában sem látni annyi repülő és lebegő embert, mint Marc Chagall képein. Róla pedig jól tudjuk, kiket festett: a legszegényebb és legelesettebb vityebszki parasztokat, akik életükben sohasem hagyták el szülőhelyüket, de talán éppen ezért, Chagall imaginárius világában egy csöppet sem földhöz ragadtak. A gravitációról általában úgy vélekednek, mint a modern tudós a városi legendáról, és szabad idejükben rendszerint az angyalok közlekedési szokásainak utánzásával foglalatoskodnak. Vagy gondoljunk csak a spirituális hajlamú Kazimir Malevicsre, aki ugyancsak az elmaradott Vityebszkben vetette papírra, hogy ő lényegében repülni tanítja az embereket, hiszen szuprematizmusnak keresztelt művészetével a végtelen tér érzetét kelti. Egyszer, amikor hazaért a mezőről, levette sáros csizmáját, meggyújtotta a petróleumlámpát, gyorsan-frissen felvázolta, hogyan is kellene kinéznie egy normális városnak. Ekkor dolgozta ki az úgynevezett „planiták” tervezetét, melyek segítségével az „erditáknak” nevezett emberek a föld fölött lebegnének, s minden irányba szabadon közlekedhetnének. Malevics szerint ideális esetben minden „erditának” rendelkeznie kell majd saját szuprematista konstrukcióra emlékeztető űrhajóval, aminek segítségével a csizma besározásának veszélye nélkül kereshetné fel szomszédait, vagy akár a Föld legtávolabbi részén lebegő barátait is. Miközben ilyesmiről spekulált, egyre csak bámulta a rettenetes vityebszki sártengert, s határozott megvetéssel gondolt a városka elöljáróira, akik az utcák kikövezésén, netán aszfaltozásán törték a fejüket.
Vagy gondoljunk csak a sokkal józanabb Vlagyimir Tatlinra, aki kezdetben művészként is közelebb állt a vityebszki elöljárókhoz, mint a fantasztikus álmokba menekülő Malevicsre. Miután megalkotta a huszadik század leggyakorlatiasabb művészeti ideológiáját, az úgynevezett produktivizmust, és miután a művészetet nagylelkűen az új szovjet társadalom szolgálatába állította, a politikai vezetés egyszer csak úgy döntött, hogy nem tart igényt Tatlin szolgálataira. Ahelyett, hogy vállalta volna a grandiózus terveinek megvalósítását, a Lomonoszov Egyetem egyik laboratóriumába száműzte, s arra ítélte, hogy fantasztikus energiáit a legegyszerűbb szemléltető eszközök tervezésére pazarolja. És épp ekkor, élete legsötétebb, legkilátástalanabb éveiben írta le Tatlin a következő sorokat: „Miért ne repülhetnénk mi is, akár a madarak? Vissza akarom adni az embernek a repülés érzését. A gépi repülés elvette tőlünk azt. Nem ismerjük saját testünk levegőben való mozgásának élvezetét”. Noha Ciolkovszkij már a tizenkilencedik század végén kiszámította, hogy a madárrepülést utánzó szerkezet levegőbe juttatásához az emberinél jóval több energiára lenne szükség, Tatlin mégis megkísérelte a lehetetlent. Olyan konstrukció tervezésébe kezdett, amely reményei szerint emberi erővel is képes a levegőbe emelkedni. Hónapokig, sőt évekig figyelte és tanulmányozta a madarakat, s végül valóban elkészült az úgynevezett Letatlin (az orosz „letat” szó repülést jelent): karcsú, denevérszárnyú test, amellyel természetesen nem lehetett fölszállni, de csodálatos eleganciája a legmeggyőzőbb bizonyítéka lett a híres tatlini alapelvnek, hogy a leggazdaságosabb forma egyben a legszebb is. Meg annak a föltételezésnek is, miszerint az ember akkor álmodozik, akkor képzelődik a leginkább repülésről, amikor a valóságban valami nagyon nincs rendben. (Sebők Zoltán)
©Sebők Zoltán