partnereink
Sebők Zoltán: Az irónia válsága
Nem szoktam irodalmi díjátadásokra járni, de néhány évvel ezelőtt úgy alakult, hogy egyre mégis eljuttatott a sors. Az egyik ismerősömmel kellett találkoznom valamilyen üzleti ügyben – írásokat adtunk-vettünk –, s mivel neki hivatalból úgyis ott kellett lennie a díjátadáson, javasolta, hogy kössük össze a haszontalant a hasznossal. Első kötetes fiatal íróknak osztogattak valamilyen elismeréseket, s mindet pompás laudáció kísérte. Az én emlékezetemben a második díjas regényíró maradt meg, minden bizonnyal örök életre. Pláne ha most sikerül kellő érzékletességgel leírnom, s ezáltal valóban megőriznem.
Egy loboncos hajú, jónevű kritikus méltatta a pályakezdő szerző bátor kísérletét. Elmondta, hogy ez a derék ember első regényével határozottan a posztmodern mellett tette le a voksát, hiszen írásműve telis-tele van remek iróniával és paródiával. Képzeljük csak el, kiabálta a kritikus, hogy ez a tehetséges fiatalember nem kisebb bravúrra vállalkozott, mint hogy belebújjon egy ostoba vidéki rendőr bőrébe: átvéve annak primitív, rontott és végsőkig leegyszerűsített nyelvezetét, egy egész könyvön keresztül egyenletesen tudta alkalmazni azt a sajátosan minimalista narrációt, amelynek használata rutinos írók számára is komoly nehézséget jelent. Mondott is néhány példát ilyesmire a kortárs magyar prózából, mindenekelőtt Eszterházy Péter és Parti Nagy Lajos nevét emlegetve. A közönség megtapsolta a kritikus méltatását, a műsorvezető pedig kihívta a színpadra magát a szerzőt, hogy mindannyiunk örömére olvasson fel egy jellegzetes részletet a regényéből. A megszeppent fiatalember felbattyogott a rivaldafénybe, egy ideig zavartan babrált a papírjaival, de mielőtt elkezdte volna a várva-várt felolvasást, szépen megköszönte az elismerő szavakat, s mintegy bocsánatkérően megjegyezte, hogy a kritikus beszédét muszáj kiegészítenie egy ténnyel. Nevezetesen azzal, hogy ő objektíve és hamisítatlanul vidéki rendőr.
Magából a felolvasásból alig emlékszem valamire, mert közben megérkezett a nagy tiszteletnek örvendő párizsi kritikus, aki látványosan csóválta fejét és végül már hangosan méltatlankodott. Hogy lehet egy ilyen ostobaságot díjazni, kérdezte a laudátortól, de hát ott és akkor nem volt alkalom a megnyugtató magyarázatra. A párizsi kritikus mintegy szűzen találkozott magával a művel, magával a szöveggel, nem tudván sem azt, hogy amit hall, az posztmodern irónia, sem pedig azt, hogy magát a leplezetlenül autentikus valóságot kapja. Mindössze annyit érzékelt, hogy végtelenül gyenge, egysíkú és üres szöveggel van dolga.
Amikor egy előadás keretében elmeséltem ezt a történetet az egyetemen, kollégám, aki építész és az építészet történetét tanítja, egyenesen lehülyézte a laudáló fiatal kritikust, mondván, hogy észre kellett volna vennie a szöveg kettős kódolását, ami a posztmodern építészetben is már régóta bevett szokás. Én próbáltam védeni a kritikust, aki időközben jó barátom lett, s meggyőződhettem róla, hogy érzékeny és művelt ember. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a vidéki rendőr esete nem csupán egy eset, hanem egyben pompásan modellezi is a szituációt, ami egyre inkább terjedőben van, s amire különösen az újabb képzőművészetből lehet példák sokaságát felhozni. Tömören fogalmazva a probléma az, hogy számos esetben nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen eldönteni, hogy iróniáról vagy egyszerűen a valóságról van-e szó, illetve hogy a művész fölötte áll a témájának, vagy ő már csak olyan, amilyennek mutatkozik. Ezt neveztem én ott, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen az irónia válságának. A probléma igazi súllyal először a pop-artban és annak a Szovjetunióban kialakult helyi változatában, az úgynevezett szoc-artban jelentkezett. Soha nem felejtem el azt a hideg borzongást, ami akkor futott végig rajtam, amikor Warholnál azt olvastam, hogy mindenki legyen gép. Vajon mit jelent ez? A műkritika egyik kulcsszava akkoriban a kreativitás volt, tehát a progresszív művésztől azt várták el, hogy Istenhez hasonlatosan akár a semmiből is valami újat, még soha nem látottat teremtsen. De vajon hogyan teremthet ilyesmit, ha géppé vagy a géphez hasonlatossá válik? Ilyet komoly ember csak viccből vethet fel, gondoltam akkoriban, vagyis Warhol bizonyos megnyilatkozásait és műveit ugyanúgy iróniaként, sőt paródiaként értelmeztem, ahogy a korabeli európai, főleg kelet-európai műkritika is így tett a pop-art tengerentúli derékhadával. Ami érthető is, hiszen vidékünkön bizony nem volt könnyű mindennapi közhelyszerű banalitásként felfogni a pop-art olyan kedvelt témáit, mint például a Coca-Cola vagy az egy dolláros bankjegy. Ezek mifelénk a már-már elérhetetlen vágyképek birodalmába tartoztak, mint ahogy vannak helyek ezen a földkerekségen, ahol még mindig oda tartoznak. Nemrég hallottam például, hogy Afrika bizonyos eldugott vidékein, ahol kábeltévé már van, de egészségügyi ellátás nincs, az emberek annyira bedőlnek a reklámoknak, hogy a kólának tényleg gyógyító varázserőt tulajdonítanak. S így aztán ha a gyerek megbetegszik, az utolsó garasukat is hajlandók odaadni érte, ha valamely távoli idegennél esetleg megpillantják. Ezekkel az emberekkel bizony nehéz lenne elhitetni, hogy a kóla igazából az egalitarizmus jelképe, hiszen mint azt Warhol egyszer kifejtette, azért tematizálta, mert az amerikai elnök ugyanazt a kólát fogyasztja, mint a legutolsó csavargó.
S ugyanígy ironikus gesztusnak vettem Roy Lichtenstein olcsó és giccses képregények alapján festett képeit, melyekről írtam is egy ilyen tartalmú esszét. Miután írásom angolul is megjelent, elküldtem Lichtensteinnek, mert kíváncsi voltam, hogy miként is vélekedik az értelmezésemről. Válaszától valóságos hideglelést kaptam, hiszen Lichtenstein udvariasan kifejtette, hogy ő ezeket a vacak képregényeket végső soron szereti. Egy kicsit magam is úgy jártam tehát Lichtensteinnel, mint kritikus barátom a vidéki rendőrrel, ugyanakkor – s ez a lényeg -, nem lehet kizárni, hogy Lichtenstein éppúgy füllentett a levelében, mint a fiatal író ott, a díjátadáson.
Egy loboncos hajú, jónevű kritikus méltatta a pályakezdő szerző bátor kísérletét. Elmondta, hogy ez a derék ember első regényével határozottan a posztmodern mellett tette le a voksát, hiszen írásműve telis-tele van remek iróniával és paródiával. Képzeljük csak el, kiabálta a kritikus, hogy ez a tehetséges fiatalember nem kisebb bravúrra vállalkozott, mint hogy belebújjon egy ostoba vidéki rendőr bőrébe: átvéve annak primitív, rontott és végsőkig leegyszerűsített nyelvezetét, egy egész könyvön keresztül egyenletesen tudta alkalmazni azt a sajátosan minimalista narrációt, amelynek használata rutinos írók számára is komoly nehézséget jelent. Mondott is néhány példát ilyesmire a kortárs magyar prózából, mindenekelőtt Eszterházy Péter és Parti Nagy Lajos nevét emlegetve. A közönség megtapsolta a kritikus méltatását, a műsorvezető pedig kihívta a színpadra magát a szerzőt, hogy mindannyiunk örömére olvasson fel egy jellegzetes részletet a regényéből. A megszeppent fiatalember felbattyogott a rivaldafénybe, egy ideig zavartan babrált a papírjaival, de mielőtt elkezdte volna a várva-várt felolvasást, szépen megköszönte az elismerő szavakat, s mintegy bocsánatkérően megjegyezte, hogy a kritikus beszédét muszáj kiegészítenie egy ténnyel. Nevezetesen azzal, hogy ő objektíve és hamisítatlanul vidéki rendőr.
Magából a felolvasásból alig emlékszem valamire, mert közben megérkezett a nagy tiszteletnek örvendő párizsi kritikus, aki látványosan csóválta fejét és végül már hangosan méltatlankodott. Hogy lehet egy ilyen ostobaságot díjazni, kérdezte a laudátortól, de hát ott és akkor nem volt alkalom a megnyugtató magyarázatra. A párizsi kritikus mintegy szűzen találkozott magával a művel, magával a szöveggel, nem tudván sem azt, hogy amit hall, az posztmodern irónia, sem pedig azt, hogy magát a leplezetlenül autentikus valóságot kapja. Mindössze annyit érzékelt, hogy végtelenül gyenge, egysíkú és üres szöveggel van dolga.
Amikor egy előadás keretében elmeséltem ezt a történetet az egyetemen, kollégám, aki építész és az építészet történetét tanítja, egyenesen lehülyézte a laudáló fiatal kritikust, mondván, hogy észre kellett volna vennie a szöveg kettős kódolását, ami a posztmodern építészetben is már régóta bevett szokás. Én próbáltam védeni a kritikust, aki időközben jó barátom lett, s meggyőződhettem róla, hogy érzékeny és művelt ember. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a vidéki rendőr esete nem csupán egy eset, hanem egyben pompásan modellezi is a szituációt, ami egyre inkább terjedőben van, s amire különösen az újabb képzőművészetből lehet példák sokaságát felhozni. Tömören fogalmazva a probléma az, hogy számos esetben nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen eldönteni, hogy iróniáról vagy egyszerűen a valóságról van-e szó, illetve hogy a művész fölötte áll a témájának, vagy ő már csak olyan, amilyennek mutatkozik. Ezt neveztem én ott, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen az irónia válságának. A probléma igazi súllyal először a pop-artban és annak a Szovjetunióban kialakult helyi változatában, az úgynevezett szoc-artban jelentkezett. Soha nem felejtem el azt a hideg borzongást, ami akkor futott végig rajtam, amikor Warholnál azt olvastam, hogy mindenki legyen gép. Vajon mit jelent ez? A műkritika egyik kulcsszava akkoriban a kreativitás volt, tehát a progresszív művésztől azt várták el, hogy Istenhez hasonlatosan akár a semmiből is valami újat, még soha nem látottat teremtsen. De vajon hogyan teremthet ilyesmit, ha géppé vagy a géphez hasonlatossá válik? Ilyet komoly ember csak viccből vethet fel, gondoltam akkoriban, vagyis Warhol bizonyos megnyilatkozásait és műveit ugyanúgy iróniaként, sőt paródiaként értelmeztem, ahogy a korabeli európai, főleg kelet-európai műkritika is így tett a pop-art tengerentúli derékhadával. Ami érthető is, hiszen vidékünkön bizony nem volt könnyű mindennapi közhelyszerű banalitásként felfogni a pop-art olyan kedvelt témáit, mint például a Coca-Cola vagy az egy dolláros bankjegy. Ezek mifelénk a már-már elérhetetlen vágyképek birodalmába tartoztak, mint ahogy vannak helyek ezen a földkerekségen, ahol még mindig oda tartoznak. Nemrég hallottam például, hogy Afrika bizonyos eldugott vidékein, ahol kábeltévé már van, de egészségügyi ellátás nincs, az emberek annyira bedőlnek a reklámoknak, hogy a kólának tényleg gyógyító varázserőt tulajdonítanak. S így aztán ha a gyerek megbetegszik, az utolsó garasukat is hajlandók odaadni érte, ha valamely távoli idegennél esetleg megpillantják. Ezekkel az emberekkel bizony nehéz lenne elhitetni, hogy a kóla igazából az egalitarizmus jelképe, hiszen mint azt Warhol egyszer kifejtette, azért tematizálta, mert az amerikai elnök ugyanazt a kólát fogyasztja, mint a legutolsó csavargó.
S ugyanígy ironikus gesztusnak vettem Roy Lichtenstein olcsó és giccses képregények alapján festett képeit, melyekről írtam is egy ilyen tartalmú esszét. Miután írásom angolul is megjelent, elküldtem Lichtensteinnek, mert kíváncsi voltam, hogy miként is vélekedik az értelmezésemről. Válaszától valóságos hideglelést kaptam, hiszen Lichtenstein udvariasan kifejtette, hogy ő ezeket a vacak képregényeket végső soron szereti. Egy kicsit magam is úgy jártam tehát Lichtensteinnel, mint kritikus barátom a vidéki rendőrrel, ugyanakkor – s ez a lényeg -, nem lehet kizárni, hogy Lichtenstein éppúgy füllentett a levelében, mint a fiatal író ott, a díjátadáson.
©Sebők Zoltán