partnereink
Sebők Zoltán: Freud és a mítosz
Sigmund Freud szövegeinek olvasása közben még mindig nehéz eldönteni, hogy mitikus álruhába öltöztetett tudománnyal, vagy tudományos álruhába öltöztetett mítosszal van-e dolgunk. Egy dolog azonban bizonyos: a mítosz döntő szerepet játszott a pszichoanalízis elméletének kialakulásában. Az idős Freud nem véletlenül javasolta, hogy a mítoszok tanulmányozását tegyék kötelezővé a leendő pszichoanalitikusok számára, és nem véletlenül vannak olyan sokan, akik Freud óriási huszadik századi sikerét épp a pszichoanalízis mitikus jellegével magyarázzák. A kézenfekvő összefüggések azonban ebben a kérdésben sem vezetnek messzire. Hiába rágódik immár könyvtárnyi irodalom azon a kérdésen, hogy vallástörténetileg és etnológiailag mennyire megalapozott a híres Ödipusz-komplexus, illetve hogy Freud az Ödipusz-legendából mit túlzott el, és mit hagyott figyelmen kívül. Ha ugyanis csak arról lenne szó, hogy Freud egy kész fölismerést utólag illesztett mitikus formába - mint egyesek állítják - , akkor nagyon egyszerű lenne a helyzet: aki így használja a mítoszt, az ugyanolyan egysíkú misztifikátor, mint a vonzó ideológiákat lebegtető modern politikus. Freudnál azonban tetten érhető a mítosznak egy sokkal fontosabb és mélyebb jelenléte is, de ennek felfedezésére csak az utóbbi időben kerülhetett sor. Szükséges volt, hogy a modern ember alaposabb betekintést nyerjen a mítoszok világába, és hogy a görög-római mitológián kívül az archaikus keleti világképet is kellő alapossággal fedezze fel magának.
A szóban forgó, "primitívnek" nevezett világkép és a pszichoanalízis összefüggése főleg azért izgató, mert Freud egyik legnagyobb leleményét érinti: azt a feltételezést, hogy a lelki betegségek forrása az egyén korai gyermekkorára vezethető vissza, tehát a gyógyulás akkor lehetséges, ha az egyén képzeletben visszatér életének kezdeteihez, és a lelki traumát okozó szituációt ismét átéli.
Mint ismeretes, Freud az ember személyes múltját nem tekintette függetlennek az emberiség kollektív múltjától. Épp ellenkezőleg, az emberiség "gyermekkorában" lezajlott lelki dráma szerinte az egyén gyermekkorában megismétlődik, vagyis a két kezdet analóg. Mivel az emberiség, illetve egy-egy nép gyermekkoráról a mítoszokból tájékozódhatunk, a mitikus múltat tanulmányozni Freud számára végül is valami nagyon hasonlót jelentett, mint az egyes ember lelkét tanulmányozni.
Ebből érthető meg az a hideg borzongás, amit Freudnak a kezdetekről alkotott elmélete okozott a korabeli tudományos világban. A tizenkilencedik századi evolucionista és pozitivista tanok némi érdeklődést mutattak ugyan a kezdetek, az eredet iránt, de abban rendszerint valami tökéletlent, kezdetlegest láttak, amit majd a fejlődés tökéletesít vagy javít ki. Freud viszont mind az emberiség, mind pedig az egyén vonatkozásában épp a kezdetekben jelölte ki az "aranykort", az azt követő "evolúciót" pedig - legalábbis lélektani szempontból - minden baj forrásának tekintette.
De vajon miért került át az "aranykor" az evolúció elképzelt végpontjáról az evolúció előtti kezdőpontba? A válasz Freud módszertani alapállásából következik: azért, mert a mítoszok így tanítják. S valóban így tanítják. Az újabb vallástörténeti irodalom szerint szinte minden nép mítosza számon tartja a történeti idő előtti "paradicsomi állapotot" vagy "aranykort", aminek azután valami sorsdöntő esemény következtében vége szakadt. Éppen ezért, az archaikus ember periodikusan kilépett az egy irányban pergő történeti időből és a kezdetek szent idejét, a teremtés idejét, az "aranykorban" történt eseményeket idézte fel. Illetve, nemcsak felidézte, hanem rituálisan meg is élte. Bizonyos értelmezések szerint így gyógyította ki magát azokból a traumákból, amelyeket a profán történeti időben való létezés okozott számára.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez az általános modell az archaikus korban kollektív szinten működött: egy-egy közösségben mindenki ugyanazt a szent kezdetet élte át, és mindenki számára ugyanazok a mitológiai történetek képezték a prototípust. Freudot azonban a gyógyulásnak nem a kollektív, hanem az egyéni módja érdekelte. Éppen ezért, az elmondottakat analógiásan lefordította az egyéni élet szintjére. Az ember életében így lett a kollektív aranykor megfelelője a magzati állapot, az első nagy trauma a csecsemőnek az anyamelltől való elválasztása, a gyógyulás feltétele pedig az egész folyamat képzeletbeli átélése.
A végtelen evolúcióról szóló tizenkilencedik századi hittan számára mindez egyszerűen őrültségnek számított. Mindaddig, míg a vallástörténészek be nem bizonyították, hogy az archaikus ember nemcsak a kollektív lelki gyógyulásról tudott, hanem annak egyéni változatairól is. Ráadásul ezek az egyéni gyógytechnikák szoros hasonlóságot mutatnak a pszichoanalitikus módszerrel. Mindkét eljárás arra a föltételezésre épül, hogy az "aranykor", illetve a "paradicsomi állapot" az embrionális létezés. Éppen ezért, az embernek ide kell visszatérnie, hogy szellemileg újjászülessen. De nem mindegy, hogy ezt miként teszi meg. Az ősi gyógytechnikák és a pszichoanalízis sikerének ugyanaz a feltétele: nem elég, ha az ember intellektuálisan idézi fel a kezdeteket, hanem ezt lehetőleg egész lényével kell megtennie.
Vegyünk néhány példát a vallástörténeti irodalomból. Az etnológus Brandt egy ausztrál törzs beavatási szertartásában azt tapasztalta, hogy a kalitka, amelybe a beavatásra váró fiatalembert napokra bezárják, éppen olyan alakú, mint az anyaméh. A jelölt csak azután válik a felnőtt közösség egyenrangú tagjává, miután a kalitkába zárva lelkileg megtisztul, vagyis miután szimbolikusan ismét átéli a magzati állapotot, majd pedig újjászületik. Mircea Eliade Kínában figyelt fel egy hasonló jelenségre. Az úgynevezett embrionális légzésről van szó, aminek a taoizmus különös jelentőséget tulajdonít. A beavatásra váró személy lelke úgy tisztul meg, hogy az embrióhoz hasonlóan zárt körben lélegzik, így idézve fel a fetus és az anya közötti vérkeringés irányát. E beavatási szertartás értelmét az embrionális légzés ősrégi kézikönyve árulja el: "Visszatérve az alapokhoz - olvashatjuk a bevezetőben -, visszatérve a kezdethez, az öregség elűzetik: visszatérsz az embrionális állapotba". Hasonló jelenségre figyelhetünk fel a tradicionális indiai gyógyászatban is. Az idős, kimerült embereket Indiában még ma is méh alakú gödörbe helyezik, hogy azután néhány nappal később úgymond a Földanya méhéből szülessenek újjá. Természetesen megfiatalodva, testi és lelki egészségben.
Fölösleges tovább szaporítani a példákat. Az említettek is épp elég alapot nyújtanak a pszichoanalízis és a "primitív" gyógytechnikák közötti párhuzam szemléltetésére. A párhuzam azonban természetesen nem csupa hasonlóságokból áll. A legizgatóbb különbség számomra az, hogy míg Freudot olvasva a lelki zavarok egész tömegével találkozunk, amelyek között egyáltalán nem könnyű eligazodni, az ősi gyógytechnikákról szóló irodalomban épp a legfontosabb hiányzik: maga a lelki betegség. E gyógytechnikákat - ha egyáltalán jogos így nevezni őket - beavatási szertartásokban alkalmazták: segítségükkel mentették át az embert a zavaros serdülőkorból az érett felnőttkorba, az anyaméhbe utalt aggastyánoknak pedig a jelek szerint az volt a legnagyobb bajuk, hogy megöregedtek.
Vajon mivel magyarázható ez a furcsaság, a lelki betegségek már-már fájó hiánya az archaikus korban? A kérdésre nagyképűség lenne egyértelmű választ adni, közvetett úton azonban találgathatunk. Egy bizarr statisztikai adatra szeretném felhívni a figyelmet, amelyet az amerikai pszichiáterek 1975-ben rendezett kongresszusán tettek közzé. Eszerint 1859-ben egy őrültre 533 normális jutott; 1897-re az egy őrültre jutó normálisok száma 320-ra csökkent, 1926-ban 150-re, 1945-ben pedig mindössze százra. Az őrültek vészesen növekvő tendenciája alapján az amerikai pszichoanalitikusok kiszámították, hogy 2138-ra a világ összes embere elmebeteg lesz, beleértve természetesen a gyógyítókat, magukat a derék pszichiátereket is. Időrendben visszafelé haladva viszont az elmebetegek arányának olyan fokú csökkenését kell megállapítanunk, hogy mire az archaikus korba érünk, minden számítás szerint el kell fogyniuk az őrülteknek.
Vagy mégsem? Attól tartok, hogy ebben a vonatkozásban bizony meglehetősen csalóka a statisztikai extrapoláció módszeréhez folyamodnunk. Bizonyára érdemesebb az imaginációnkra, no meg a józan eszünkre támaszkodni, már amennyiben rendelkezünk még ilyesmivel. Azt a nem mindennapi szituációt kellene minél plasztikusabban elképzelnünk, hogy egy archaikus átlagember fölkeres egy ugyancsak átlagos modern lélekgyógyászt, s nagy vonalakban elmeséli neki, miként is látja a világot. Természetesen roppant nehéz ilyesmit feltételeznünk, hiszen az archaikus embernek nincs becsületes munkahelye, így aztán pénze és egészségügyi biztosítása se. Ez már eleve felkeltené a lélekgyógyász figyelmét, s ha egyáltalán hajlandó lenne ilyen feltételek mellett fogadni, mindenképpen rákérdezne a társadalmi beilleszkedés elmulasztásának lehetséges okaira. Csakhamar kiderülne, hogy az archaikus ember fütyül a modern civilizációra és annak összes technikái vívmányára. Érzéketlen mindenféle újításra, s ahelyett, hogy szépen elfogadná a fennálló társadalmi-gazdasági körülményeket, gyáván visszavonul a nosztalgikus régmúltba, s korlátozott számú cselekedetek és viselkedésformák krónikusan monoton ismételgetésére ragadtatja magát. A mai pszichológus az ilyenfajta magatartásban Eliade szerint is legszívesebben az "új kockázata miatti szorongást", a "hiteles történeti létért vállalt felelősség gyáva elutasítását" látná. Vagyis, lélekgyógyászunk jó esetben azt írná az archaikus ember kórlapjára, hogy képtelen az alkalmazkodásra, rosszabb esetben, hogy betegesen különc, vagy egyenesen őrült, akinek semmi helye a mi világunkban. Az efféle diagnózis azonban, ha egy kicsit is komolyan vesszük az idézett statisztikai következtést, már nem sokáig bír értelemmel. Ha semmi különös nem történik, hanem csak a pszichoanalitikusok által regisztrált tendencia folytatódik, legfeljebb 2138-ig.
A szóban forgó, "primitívnek" nevezett világkép és a pszichoanalízis összefüggése főleg azért izgató, mert Freud egyik legnagyobb leleményét érinti: azt a feltételezést, hogy a lelki betegségek forrása az egyén korai gyermekkorára vezethető vissza, tehát a gyógyulás akkor lehetséges, ha az egyén képzeletben visszatér életének kezdeteihez, és a lelki traumát okozó szituációt ismét átéli.
Mint ismeretes, Freud az ember személyes múltját nem tekintette függetlennek az emberiség kollektív múltjától. Épp ellenkezőleg, az emberiség "gyermekkorában" lezajlott lelki dráma szerinte az egyén gyermekkorában megismétlődik, vagyis a két kezdet analóg. Mivel az emberiség, illetve egy-egy nép gyermekkoráról a mítoszokból tájékozódhatunk, a mitikus múltat tanulmányozni Freud számára végül is valami nagyon hasonlót jelentett, mint az egyes ember lelkét tanulmányozni.
Ebből érthető meg az a hideg borzongás, amit Freudnak a kezdetekről alkotott elmélete okozott a korabeli tudományos világban. A tizenkilencedik századi evolucionista és pozitivista tanok némi érdeklődést mutattak ugyan a kezdetek, az eredet iránt, de abban rendszerint valami tökéletlent, kezdetlegest láttak, amit majd a fejlődés tökéletesít vagy javít ki. Freud viszont mind az emberiség, mind pedig az egyén vonatkozásában épp a kezdetekben jelölte ki az "aranykort", az azt követő "evolúciót" pedig - legalábbis lélektani szempontból - minden baj forrásának tekintette.
De vajon miért került át az "aranykor" az evolúció elképzelt végpontjáról az evolúció előtti kezdőpontba? A válasz Freud módszertani alapállásából következik: azért, mert a mítoszok így tanítják. S valóban így tanítják. Az újabb vallástörténeti irodalom szerint szinte minden nép mítosza számon tartja a történeti idő előtti "paradicsomi állapotot" vagy "aranykort", aminek azután valami sorsdöntő esemény következtében vége szakadt. Éppen ezért, az archaikus ember periodikusan kilépett az egy irányban pergő történeti időből és a kezdetek szent idejét, a teremtés idejét, az "aranykorban" történt eseményeket idézte fel. Illetve, nemcsak felidézte, hanem rituálisan meg is élte. Bizonyos értelmezések szerint így gyógyította ki magát azokból a traumákból, amelyeket a profán történeti időben való létezés okozott számára.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez az általános modell az archaikus korban kollektív szinten működött: egy-egy közösségben mindenki ugyanazt a szent kezdetet élte át, és mindenki számára ugyanazok a mitológiai történetek képezték a prototípust. Freudot azonban a gyógyulásnak nem a kollektív, hanem az egyéni módja érdekelte. Éppen ezért, az elmondottakat analógiásan lefordította az egyéni élet szintjére. Az ember életében így lett a kollektív aranykor megfelelője a magzati állapot, az első nagy trauma a csecsemőnek az anyamelltől való elválasztása, a gyógyulás feltétele pedig az egész folyamat képzeletbeli átélése.
A végtelen evolúcióról szóló tizenkilencedik századi hittan számára mindez egyszerűen őrültségnek számított. Mindaddig, míg a vallástörténészek be nem bizonyították, hogy az archaikus ember nemcsak a kollektív lelki gyógyulásról tudott, hanem annak egyéni változatairól is. Ráadásul ezek az egyéni gyógytechnikák szoros hasonlóságot mutatnak a pszichoanalitikus módszerrel. Mindkét eljárás arra a föltételezésre épül, hogy az "aranykor", illetve a "paradicsomi állapot" az embrionális létezés. Éppen ezért, az embernek ide kell visszatérnie, hogy szellemileg újjászülessen. De nem mindegy, hogy ezt miként teszi meg. Az ősi gyógytechnikák és a pszichoanalízis sikerének ugyanaz a feltétele: nem elég, ha az ember intellektuálisan idézi fel a kezdeteket, hanem ezt lehetőleg egész lényével kell megtennie.
Vegyünk néhány példát a vallástörténeti irodalomból. Az etnológus Brandt egy ausztrál törzs beavatási szertartásában azt tapasztalta, hogy a kalitka, amelybe a beavatásra váró fiatalembert napokra bezárják, éppen olyan alakú, mint az anyaméh. A jelölt csak azután válik a felnőtt közösség egyenrangú tagjává, miután a kalitkába zárva lelkileg megtisztul, vagyis miután szimbolikusan ismét átéli a magzati állapotot, majd pedig újjászületik. Mircea Eliade Kínában figyelt fel egy hasonló jelenségre. Az úgynevezett embrionális légzésről van szó, aminek a taoizmus különös jelentőséget tulajdonít. A beavatásra váró személy lelke úgy tisztul meg, hogy az embrióhoz hasonlóan zárt körben lélegzik, így idézve fel a fetus és az anya közötti vérkeringés irányát. E beavatási szertartás értelmét az embrionális légzés ősrégi kézikönyve árulja el: "Visszatérve az alapokhoz - olvashatjuk a bevezetőben -, visszatérve a kezdethez, az öregség elűzetik: visszatérsz az embrionális állapotba". Hasonló jelenségre figyelhetünk fel a tradicionális indiai gyógyászatban is. Az idős, kimerült embereket Indiában még ma is méh alakú gödörbe helyezik, hogy azután néhány nappal később úgymond a Földanya méhéből szülessenek újjá. Természetesen megfiatalodva, testi és lelki egészségben.
Fölösleges tovább szaporítani a példákat. Az említettek is épp elég alapot nyújtanak a pszichoanalízis és a "primitív" gyógytechnikák közötti párhuzam szemléltetésére. A párhuzam azonban természetesen nem csupa hasonlóságokból áll. A legizgatóbb különbség számomra az, hogy míg Freudot olvasva a lelki zavarok egész tömegével találkozunk, amelyek között egyáltalán nem könnyű eligazodni, az ősi gyógytechnikákról szóló irodalomban épp a legfontosabb hiányzik: maga a lelki betegség. E gyógytechnikákat - ha egyáltalán jogos így nevezni őket - beavatási szertartásokban alkalmazták: segítségükkel mentették át az embert a zavaros serdülőkorból az érett felnőttkorba, az anyaméhbe utalt aggastyánoknak pedig a jelek szerint az volt a legnagyobb bajuk, hogy megöregedtek.
Vajon mivel magyarázható ez a furcsaság, a lelki betegségek már-már fájó hiánya az archaikus korban? A kérdésre nagyképűség lenne egyértelmű választ adni, közvetett úton azonban találgathatunk. Egy bizarr statisztikai adatra szeretném felhívni a figyelmet, amelyet az amerikai pszichiáterek 1975-ben rendezett kongresszusán tettek közzé. Eszerint 1859-ben egy őrültre 533 normális jutott; 1897-re az egy őrültre jutó normálisok száma 320-ra csökkent, 1926-ban 150-re, 1945-ben pedig mindössze százra. Az őrültek vészesen növekvő tendenciája alapján az amerikai pszichoanalitikusok kiszámították, hogy 2138-ra a világ összes embere elmebeteg lesz, beleértve természetesen a gyógyítókat, magukat a derék pszichiátereket is. Időrendben visszafelé haladva viszont az elmebetegek arányának olyan fokú csökkenését kell megállapítanunk, hogy mire az archaikus korba érünk, minden számítás szerint el kell fogyniuk az őrülteknek.
Vagy mégsem? Attól tartok, hogy ebben a vonatkozásban bizony meglehetősen csalóka a statisztikai extrapoláció módszeréhez folyamodnunk. Bizonyára érdemesebb az imaginációnkra, no meg a józan eszünkre támaszkodni, már amennyiben rendelkezünk még ilyesmivel. Azt a nem mindennapi szituációt kellene minél plasztikusabban elképzelnünk, hogy egy archaikus átlagember fölkeres egy ugyancsak átlagos modern lélekgyógyászt, s nagy vonalakban elmeséli neki, miként is látja a világot. Természetesen roppant nehéz ilyesmit feltételeznünk, hiszen az archaikus embernek nincs becsületes munkahelye, így aztán pénze és egészségügyi biztosítása se. Ez már eleve felkeltené a lélekgyógyász figyelmét, s ha egyáltalán hajlandó lenne ilyen feltételek mellett fogadni, mindenképpen rákérdezne a társadalmi beilleszkedés elmulasztásának lehetséges okaira. Csakhamar kiderülne, hogy az archaikus ember fütyül a modern civilizációra és annak összes technikái vívmányára. Érzéketlen mindenféle újításra, s ahelyett, hogy szépen elfogadná a fennálló társadalmi-gazdasági körülményeket, gyáván visszavonul a nosztalgikus régmúltba, s korlátozott számú cselekedetek és viselkedésformák krónikusan monoton ismételgetésére ragadtatja magát. A mai pszichológus az ilyenfajta magatartásban Eliade szerint is legszívesebben az "új kockázata miatti szorongást", a "hiteles történeti létért vállalt felelősség gyáva elutasítását" látná. Vagyis, lélekgyógyászunk jó esetben azt írná az archaikus ember kórlapjára, hogy képtelen az alkalmazkodásra, rosszabb esetben, hogy betegesen különc, vagy egyenesen őrült, akinek semmi helye a mi világunkban. Az efféle diagnózis azonban, ha egy kicsit is komolyan vesszük az idézett statisztikai következtést, már nem sokáig bír értelemmel. Ha semmi különös nem történik, hanem csak a pszichoanalitikusok által regisztrált tendencia folytatódik, legfeljebb 2138-ig.
©Sebők Zoltán