partnereink
Sebők Zoltán: Őrizetlen pénz
Szellem járja be térségünket, az úgynevezett public art szelleme. Gomba módra szaporodnak már nálunk is az olyan művek, amelyek a szó tág értelmében vett művészet fogalomkörébe sorolhatók – lehet, hogy jobb híján -, ugyanakkor nem azokon a helyeken jelennek meg, ahol a művészet megjelenése várható, tehát nem művészeti intézményekben, múzeumokban, galériákban, hanem az utcán, az életben. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy eredetileg hosszú évszázadokon keresztül az emberek nem is ismerték a múzeumba zárt, úgynevezett autonóm művészet fogalmát, hanem az szerves része volt az életüknek. A szó mai értelmében vett művészet, amelyet az intézmények fegyveres őrökkel vigyáznak, újkori találmány, és szoros összefüggésben van a modern értelemben vett múzeum tizennyolcadik megjelenésével. Azoknak a képeknek és szobroknak a döntő többsége, amelyeket mi esztétikailag csodálunk, eredetileg valamilyen rendeltetése volt, például vallási vagy rituális. Viszont azzal, hogy bekerültek a múzeumba, minden funkciójukat elvesztették, és valamiféle önértékű művekként élvezzük őket. De ez igazából meghamisítása az eredeti helyzetnek, az eredeti rendeltetésnek. A public art kifejezéssel összefoglalt művészeti expanziók, amelyek egyre tömegesebben jelennek meg nálunk is, zömmel úgy értelmezhetők, mint az eredeti állapot visszaállítására tett különféle sikeres vagy kevésbé sikeres kísérletek. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezúttal nem pusztán valamiféle új intellektuális divat importjáról van szó, hiszen térségünkben már akkor megjelent egy ilyen, rendkívül sikeresnek bizonyult kísérlet, amikor még a világ fejlettebb részén sem beszéltek public artról. Érdemes hát legalább vázlatosan feleleveníteni, hogy miről is van szó.
Az 1956-os forradalom idején a Magyar Írók Szövetségének munkatársai elhelyeztek Budapest különböző pontjain, egyes adatok szerint öt, más adatok szerint hat ládát, és ráírták a következő szöveget: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak”. Fennmaradt egy fénykép is az akció rekvizitumairól: középen betűztek egy-egy száz forintost a szöveg fölé, és az emberek elkezdték beledobálni a pénzt a ládába. Viták folynak arról, hogy vajon ki találta ki ezt az akciót. Ez engem egy picikét arra a nagyon súlyos kérdésre emlékeztet, amit Aszimov vetett fel, miszerint a világ egyik legnagyobb misztériuma bizonyára az, hogy vajon ki találja ki a vicceket. A viccek esetében általában nem gondolkodunk azon, hogy vajon ki találta ki őket, nagyon kevés viccnek tudjuk meghatározni a forrását, meg nem is érdekel bennünket, hiszen nem tekintjük ilyen értelemben műalkotásnak. Itt viszont igen súlyos viták és szorgos kutatások folynak, hogy vajon ki találta ki ezt az akciót, és mellesleg, hogy vajon milyen célzattal.
» Erdély Miklós változata szerint ő a forradalom napjaiban hallgatta a rádiót, és abból megtudta, hogy belőttek egy budapesti kirakatba, és ott megsérült egy cipő. Valaki a járókelők közül odarakott egy tíz forintost a cipő sarka alá, és azt senki sem vitte el. Pénz, végül is nyilvános térben. S ő akkor kapcsolt, hogy hoppá, hát ezt a helyzetet most ki lehetne használni. Hiszen itt most más funkciója van a pénznek, mint máskor. A pénz most hirtelen, ebben a forradalmi hangulatban nem számít. És akkor kezdeményezte, hogy rakják ki ezeket a ládákat, s ami nagyon fontos, saját bevallása szerint autóval járta a várost és elzavarta a nemzetőröket a ládáktól, mondván, hogy a pénzt most nem kell őrizni. Állítólag rengeteg pénz gyűlt össze, egy szóbeli közlés szerint 192 ezer, de valószínűbb, hogy 260 ezer forint, mert az utóbbi adat az írószövetség korabeli jegyzőkönyvében olvasható. Akárhogy van is, ez akkori viszonylatban óriási összegnek számított, ha figyelembe vesszük, hogy körülbelül tíz forintért meg lehetett vacsorázni egy közepes színvonalú étteremben.
Mások más variációt mesélnek el, például Fekete Gyula az akció eredményességét emeli ki, tehát azt hangsúlyozza, hogy mennyi pénzt sikerült összegyűjteni, amit aztán gyorsan szét is osztottak a forradalom áldozatainak családtagjai között. Erdély Miklós pedig arra helyezi a hangsúlyt, hogy van egy helyzet, amikor a pénzt nem kell, és nem is szabad őrizni. Tehát részéről az akció a pénzről szól, a pénz értéktelen voltáról, illetve a forradalmi szituáció egyik legfontosabb aspektusától: arról, hogy itt most nem a pénz a fontos, hanem van valami, ami ennél sokkal de sokkal lényegesebb. Tehát ugyanaz az akció nyerhet egy ilyen instrumentális, pragmatikus értelmezést, és akkor sikeres vagy kevésbé sikeres jótékonysági akcióról beszélhetünk. Erdély Miklósnál pedig, és később is voltak hasonló ötletei, kap egy metafizikai súlyt is ugyanaz az akció, azzal, hogy máshova helyeződik a hangsúly. Konkrétan arra gondolok, hogy 1963-ban Párizsban volt az egy ötlete, miszerint olyan akciót kellene rendezni, aminek a lényege, hogy a pénzt névérték alatt kell árulni, s ha ezt az emberek tömegesen megteszik, akkor a pénz egy idő után elértéktelenedik. Tehát bizonyos szempontból ott is ugyanarra ment ki a játék, azzal, hogy az 1963-as akció nem valósult meg, egyes források szerint azért, mert Erdély Miklósnak még kezdőtőkéje sem volt meg hozzá. Végül is, ha józanul gondolkodunk, bizony azt kell mondanunk, hogy nem volt veszélytelen az Őrizetlen pénz akció. Hiszen rengeteg olyan híradásról hallottunk, hogy amikor fölborul a korábbi társadalmi rend, akkor ott megjelennek mindenféle rablások és fosztogatások. A legutóbbi időkből elég Irak példájára gondolni, ahol a háborús-forradalmi zűrzavar közepette egyebek mellett kifosztották a legrangosabb bagdadi múzeumokat is. De Erdély Miklós zsenialitása ez esetben az volt, hogy ő ráérzett az 56-os helyzet gyökeres másságára, arra, hogy ott és akkor ilyen veszély nem volt. És igaza lett, hiszen nem tudunk róla, hogy bárki akár tíz fillért kivett volna ezekből a ládákból. Megérezte, hogy mi a helyzet és gyorsan, pontosan reagált rá. Egyébként amikor ez az őrizetlen pénz akció zajlott, akkor Erdély Miklós a saját bevallása szerint még az égvilágon semmit nem hallott sem a happeningről, sem pedig az akcionizmusról. A terv tehát tulajdonképpen ilyen értelemben nem művészi szándékkal jött létre, hanem csak úgy: reagálunk egy helyzetre. S vagy pontosan reagálunk, vagy pontatlanul, vagy bölcsen, vagy pedig ostobán. Erdély Miklós a jelek szerint bölcsen reagált. (©Sebők Zoltán)
Az 1956-os forradalom idején a Magyar Írók Szövetségének munkatársai elhelyeztek Budapest különböző pontjain, egyes adatok szerint öt, más adatok szerint hat ládát, és ráírták a következő szöveget: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak”. Fennmaradt egy fénykép is az akció rekvizitumairól: középen betűztek egy-egy száz forintost a szöveg fölé, és az emberek elkezdték beledobálni a pénzt a ládába. Viták folynak arról, hogy vajon ki találta ki ezt az akciót. Ez engem egy picikét arra a nagyon súlyos kérdésre emlékeztet, amit Aszimov vetett fel, miszerint a világ egyik legnagyobb misztériuma bizonyára az, hogy vajon ki találja ki a vicceket. A viccek esetében általában nem gondolkodunk azon, hogy vajon ki találta ki őket, nagyon kevés viccnek tudjuk meghatározni a forrását, meg nem is érdekel bennünket, hiszen nem tekintjük ilyen értelemben műalkotásnak. Itt viszont igen súlyos viták és szorgos kutatások folynak, hogy vajon ki találta ki ezt az akciót, és mellesleg, hogy vajon milyen célzattal.
» Erdély Miklós változata szerint ő a forradalom napjaiban hallgatta a rádiót, és abból megtudta, hogy belőttek egy budapesti kirakatba, és ott megsérült egy cipő. Valaki a járókelők közül odarakott egy tíz forintost a cipő sarka alá, és azt senki sem vitte el. Pénz, végül is nyilvános térben. S ő akkor kapcsolt, hogy hoppá, hát ezt a helyzetet most ki lehetne használni. Hiszen itt most más funkciója van a pénznek, mint máskor. A pénz most hirtelen, ebben a forradalmi hangulatban nem számít. És akkor kezdeményezte, hogy rakják ki ezeket a ládákat, s ami nagyon fontos, saját bevallása szerint autóval járta a várost és elzavarta a nemzetőröket a ládáktól, mondván, hogy a pénzt most nem kell őrizni. Állítólag rengeteg pénz gyűlt össze, egy szóbeli közlés szerint 192 ezer, de valószínűbb, hogy 260 ezer forint, mert az utóbbi adat az írószövetség korabeli jegyzőkönyvében olvasható. Akárhogy van is, ez akkori viszonylatban óriási összegnek számított, ha figyelembe vesszük, hogy körülbelül tíz forintért meg lehetett vacsorázni egy közepes színvonalú étteremben.
Mások más variációt mesélnek el, például Fekete Gyula az akció eredményességét emeli ki, tehát azt hangsúlyozza, hogy mennyi pénzt sikerült összegyűjteni, amit aztán gyorsan szét is osztottak a forradalom áldozatainak családtagjai között. Erdély Miklós pedig arra helyezi a hangsúlyt, hogy van egy helyzet, amikor a pénzt nem kell, és nem is szabad őrizni. Tehát részéről az akció a pénzről szól, a pénz értéktelen voltáról, illetve a forradalmi szituáció egyik legfontosabb aspektusától: arról, hogy itt most nem a pénz a fontos, hanem van valami, ami ennél sokkal de sokkal lényegesebb. Tehát ugyanaz az akció nyerhet egy ilyen instrumentális, pragmatikus értelmezést, és akkor sikeres vagy kevésbé sikeres jótékonysági akcióról beszélhetünk. Erdély Miklósnál pedig, és később is voltak hasonló ötletei, kap egy metafizikai súlyt is ugyanaz az akció, azzal, hogy máshova helyeződik a hangsúly. Konkrétan arra gondolok, hogy 1963-ban Párizsban volt az egy ötlete, miszerint olyan akciót kellene rendezni, aminek a lényege, hogy a pénzt névérték alatt kell árulni, s ha ezt az emberek tömegesen megteszik, akkor a pénz egy idő után elértéktelenedik. Tehát bizonyos szempontból ott is ugyanarra ment ki a játék, azzal, hogy az 1963-as akció nem valósult meg, egyes források szerint azért, mert Erdély Miklósnak még kezdőtőkéje sem volt meg hozzá. Végül is, ha józanul gondolkodunk, bizony azt kell mondanunk, hogy nem volt veszélytelen az Őrizetlen pénz akció. Hiszen rengeteg olyan híradásról hallottunk, hogy amikor fölborul a korábbi társadalmi rend, akkor ott megjelennek mindenféle rablások és fosztogatások. A legutóbbi időkből elég Irak példájára gondolni, ahol a háborús-forradalmi zűrzavar közepette egyebek mellett kifosztották a legrangosabb bagdadi múzeumokat is. De Erdély Miklós zsenialitása ez esetben az volt, hogy ő ráérzett az 56-os helyzet gyökeres másságára, arra, hogy ott és akkor ilyen veszély nem volt. És igaza lett, hiszen nem tudunk róla, hogy bárki akár tíz fillért kivett volna ezekből a ládákból. Megérezte, hogy mi a helyzet és gyorsan, pontosan reagált rá. Egyébként amikor ez az őrizetlen pénz akció zajlott, akkor Erdély Miklós a saját bevallása szerint még az égvilágon semmit nem hallott sem a happeningről, sem pedig az akcionizmusról. A terv tehát tulajdonképpen ilyen értelemben nem művészi szándékkal jött létre, hanem csak úgy: reagálunk egy helyzetre. S vagy pontosan reagálunk, vagy pontatlanul, vagy bölcsen, vagy pedig ostobán. Erdély Miklós a jelek szerint bölcsen reagált. (©Sebők Zoltán)
© Sebők Zoltán