partnereink
Sebők Zoltán: Végre egy filozófus
Új pincérnő van a szomszédos presszóban, ahova időről időre be szoktam térni: egy kilencven kilós, mindig szomorkás képű, ám igen szorgos húsz év körüli hölgy. Legutóbb a szakma rejtelmeiről beszélgettünk, arról, hogy felszolgáláskor a pincérnek a vendég jobb oldalán kell állnia, nem illik leülnie az asztalához, nem etikus elfogadni, ha meghív valamire. Mindazonáltal meghívtam egy italra, amit kedvesen elutasított, oda invitáltam az asztalomhoz, amit viszont végül elfogadott. Kaotikusnak mondható beszélgetés kezdődött közöttünk, hiszen közben ki kellett szolgálnia a presszóban hangoskodó vendégeket. Sokat mesélt a jelenlegi barátjáról, aki szintén profi vendéglátós, azokról a helyekről, ahol korábban dolgozott, s nem kis meglepetésemre főleg a filozófiáról, amely iránt újabban hihetetlenül élénk érdeklődést mutat. Azután váratlanul megmutatta a kezét, mondván, hogy bizonyára magamtól is észrevettem a rajta látható vágásokat és azt, hogy a jobb kezéről hiányzik a legkisebb ujja. Az igazat megvallva, addig semmit sem vettem észre a kezén. Nem figyeltem oda.
Elmondta, hogy az egész a volt barátja műve. Egyszer, amikor összevesztek, eszméletlenre verte őt, majd látva, hogy nincs magánál, egy zsilettpengével módszeresen legalább húsz helyen felmetszette a karját, majd fejszével levágta az egyik kisujját. Öt és fél évig tűrhetően éltek, mondta, ám azután elkezdődött a pokol. A fiú, aki soha életében se nem ivott, se nem drogozott, több bordáját eltörte, kicsorbította az orrsövényét, majd a már említett kaszabolás következett. A lány ezt követően májusban megszökött a fiújától, aki októberben jelentést tett eltűnéséről a rendőrségen. A rendőrség végül megtalálta a férfit, s miután kiderült, hogy mi történt, per indult ellene. A tárgyalás épp azon a napon volt, amelyen új fiújától fogant gyereküket meg kellett szülnie. Megtette vallomását a bíróságon, majd bement a kórházba, de a magzat, aki mindössze öt hónapos volt, holtan jött a világra. A hölgy azt mondta, nem tudja, mi lett a per végeredménye, de valakitől úgy hallotta, hogy volt párját több mint öt év börtönbüntetésre ítélték. Ám az illető még mindig szabadlábon van, hiszen a napokban látta őt autózni annak a presszónak a közelében, ahol épp beszélgettünk. A váratlan viszontlátás hatására a lány eszméletlenül rogyott össze.
Bevallotta, hogy fél, nagyon fél. Mondtam neki, hogy nem vagyok ugyan befolyásos ember, de azért szívesen felajánlom a segítségemet. Olyanokat említettem neki, hogy tudtommal van Magyarországon esélyegyenlőségi minisztérium, meg hogy mindenféle ombucmanokról is lehet hallani, a rendőrségről már nem is szólva. Udvariasan félbeszakított, mondván, hogy egykori fiúja szülei azzal fenyegetik telefonon, hogy kinyírják, ha ugrálni próbál. Tehát, már ne is haragudjak, nem fog ugrálni. Megértettem, annál inkább, mert ettől egy kicsit magam is megijedtem. Mintegy hálából felajánlotta, hogy tegeződjünk, amit természetesen elfogadtam. Úgy köszöntünk el egymástól, mint akik réges-régen ismerik egymást, beleértve a legmélyebb titkokat is.
Hazafelé menet ismét eszembe jutott a beszélgetésünk kezdetén elhangzott megjegyzése, miszerint újabban nagyon érdekli a filozófia, s el is határozta, hogy olyan iskolába fog iratkozni, ahol van ilyen tantárgy. De vajon mit remél ettől a diszciplínától? Bizonyára valamiféle vigaszt, spirituális kárpótlást, bölcs felülemelkedést, a félelme legyőzését. Minderre óriási szüksége lenne, hiszen a történtek annyira kizökkentették, hogy azóta remeg, mint a nyárfalevél. S folyamatosan habzsol, betegesen zabál, olyannyira, hogy néhány hónap alatt mintegy harminc kilót szedett fel. Pedig, mint elmondta, a kaszabolás előtt szép volt, rendkívül szép, s mindent megtesz, hogy ismét az legyen. Plasztikai sebészt már talált, aki rendbe hozza majd a karját, s utána kezdődhet a lelke kúrálása.
De vajon mit segíthet ebben a filozófia? Miféle bölcselet kárpótolná, s tenné ismét nyugodttá és széppé ezt az embert, akinek egész lénye egy óriásira duzzadt, vibráló vágyakozás. Legközelebb, ha találkozunk, bizonyára meg fogja kérdezni, hogy mit olvasson. Vajon mi a csudát válaszolhatnék neki? Nem tudok ugyanis olyan filozófiáról, amely hasonló ügyekben akár rövid, akár pedig hosszú távon igazán illetékes lehetne. Egy dolog azonban valószínű: ennek a lánynak óriási szüksége van a bölcsességre, nagyobb, mint a világ összes kincsére, hiszen ő maga nem kevesebbet, mint egyensúlya és szépsége visszanyerését reméli tőle. A tudásvágy hasonló fokával én még soha az életben nem találkoztam, pláne értelmiségi körökben nem. Ez a pincérnő annyira akarja, olyan mohón kívánja magának a bölcsességet, mint a világ egyetlen filozófiaprofesszora sem. Ha számításba vesszük, hogy a filozófia eredetileg távolról sem bölcsesség, hanem a bölcsesség szeretete, vágyakozás a bölcsesség után, akkor arra jutunk, hogy ez a lány máris filo-szophosz, azaz filozófus, túlontúl filozófus. A kérdés már csak az, hogy miként magyarázzam ezt el neki, ha legközelebb találkozunk.
Elmondta, hogy az egész a volt barátja műve. Egyszer, amikor összevesztek, eszméletlenre verte őt, majd látva, hogy nincs magánál, egy zsilettpengével módszeresen legalább húsz helyen felmetszette a karját, majd fejszével levágta az egyik kisujját. Öt és fél évig tűrhetően éltek, mondta, ám azután elkezdődött a pokol. A fiú, aki soha életében se nem ivott, se nem drogozott, több bordáját eltörte, kicsorbította az orrsövényét, majd a már említett kaszabolás következett. A lány ezt követően májusban megszökött a fiújától, aki októberben jelentést tett eltűnéséről a rendőrségen. A rendőrség végül megtalálta a férfit, s miután kiderült, hogy mi történt, per indult ellene. A tárgyalás épp azon a napon volt, amelyen új fiújától fogant gyereküket meg kellett szülnie. Megtette vallomását a bíróságon, majd bement a kórházba, de a magzat, aki mindössze öt hónapos volt, holtan jött a világra. A hölgy azt mondta, nem tudja, mi lett a per végeredménye, de valakitől úgy hallotta, hogy volt párját több mint öt év börtönbüntetésre ítélték. Ám az illető még mindig szabadlábon van, hiszen a napokban látta őt autózni annak a presszónak a közelében, ahol épp beszélgettünk. A váratlan viszontlátás hatására a lány eszméletlenül rogyott össze.
Bevallotta, hogy fél, nagyon fél. Mondtam neki, hogy nem vagyok ugyan befolyásos ember, de azért szívesen felajánlom a segítségemet. Olyanokat említettem neki, hogy tudtommal van Magyarországon esélyegyenlőségi minisztérium, meg hogy mindenféle ombucmanokról is lehet hallani, a rendőrségről már nem is szólva. Udvariasan félbeszakított, mondván, hogy egykori fiúja szülei azzal fenyegetik telefonon, hogy kinyírják, ha ugrálni próbál. Tehát, már ne is haragudjak, nem fog ugrálni. Megértettem, annál inkább, mert ettől egy kicsit magam is megijedtem. Mintegy hálából felajánlotta, hogy tegeződjünk, amit természetesen elfogadtam. Úgy köszöntünk el egymástól, mint akik réges-régen ismerik egymást, beleértve a legmélyebb titkokat is.
Hazafelé menet ismét eszembe jutott a beszélgetésünk kezdetén elhangzott megjegyzése, miszerint újabban nagyon érdekli a filozófia, s el is határozta, hogy olyan iskolába fog iratkozni, ahol van ilyen tantárgy. De vajon mit remél ettől a diszciplínától? Bizonyára valamiféle vigaszt, spirituális kárpótlást, bölcs felülemelkedést, a félelme legyőzését. Minderre óriási szüksége lenne, hiszen a történtek annyira kizökkentették, hogy azóta remeg, mint a nyárfalevél. S folyamatosan habzsol, betegesen zabál, olyannyira, hogy néhány hónap alatt mintegy harminc kilót szedett fel. Pedig, mint elmondta, a kaszabolás előtt szép volt, rendkívül szép, s mindent megtesz, hogy ismét az legyen. Plasztikai sebészt már talált, aki rendbe hozza majd a karját, s utána kezdődhet a lelke kúrálása.
De vajon mit segíthet ebben a filozófia? Miféle bölcselet kárpótolná, s tenné ismét nyugodttá és széppé ezt az embert, akinek egész lénye egy óriásira duzzadt, vibráló vágyakozás. Legközelebb, ha találkozunk, bizonyára meg fogja kérdezni, hogy mit olvasson. Vajon mi a csudát válaszolhatnék neki? Nem tudok ugyanis olyan filozófiáról, amely hasonló ügyekben akár rövid, akár pedig hosszú távon igazán illetékes lehetne. Egy dolog azonban valószínű: ennek a lánynak óriási szüksége van a bölcsességre, nagyobb, mint a világ összes kincsére, hiszen ő maga nem kevesebbet, mint egyensúlya és szépsége visszanyerését reméli tőle. A tudásvágy hasonló fokával én még soha az életben nem találkoztam, pláne értelmiségi körökben nem. Ez a pincérnő annyira akarja, olyan mohón kívánja magának a bölcsességet, mint a világ egyetlen filozófiaprofesszora sem. Ha számításba vesszük, hogy a filozófia eredetileg távolról sem bölcsesség, hanem a bölcsesség szeretete, vágyakozás a bölcsesség után, akkor arra jutunk, hogy ez a lány máris filo-szophosz, azaz filozófus, túlontúl filozófus. A kérdés már csak az, hogy miként magyarázzam ezt el neki, ha legközelebb találkozunk.
©Sebők Zoltán