Artportal.hu

Beszélgetés Haraszty Istvánnal –Az első rólad szóló újsághírek az ezermester Harasztyt mutatják be a hatvanas évek közepén. Azt az embert, aki a mosókonyhában kibernetikai laboratóriumot állított elő, s hétköznapi mechanikai csodáival meglepetések sorát okozta alkalmi vendégeinek. Ezektől az ügyes és hasznos szerkezetektől hogyan jutottál el a tárgyak képzőművészeti igényű megformálásig? –Kezdetben valóban megelégedtem azzal, hogy technika segítségével megpróbáltam olyan tárgyakat létrehozni, amelyek egyrészt díszítették a környezetemet, másrészt javították a lakás komfortját; reggel ébresztettek, ha meleg volt, bekapcsolták a ventillátort. Ez utóbbi szerkezet reflektorokkal volt felszerelve, s változó fényhatásokkal világított meg különféle tárgyakat. Egyszer aztán nálam járt Ádám Judit, aki a kortárs képzőművészetben jártas volt, s felhívta a figyelmemet a kinetikus szobrászokra Nicolas Schöfferre, Tinguelyre, akik mozgó szerkezeteikkel művészetet hoztak létre. –Ezek szerint ő irányított a művészet felé? –Nem. Már sokkal korábban szerettem volna a művészettel kapcsolatba kerülni. Eljártam a Dési-Huber Képzőművészeti Körbe, ahol festészeti tanulmányokat folytattam. Annak idején Fenyő A. Endre, Gráber Margit, Klimó Károly és Tamás Ervin tanítottak ott, ezekre az órákra jártam hetente háromszor, s próbáltam olajképeket festeni. Mikor azonban hazafelé mentem, s lakások ablakain betekintve rengeteg festményt láttam a falakon, arra gondoltam, milyen újat tudnék e művekhez hozzátenni, valójában van-e értelme eddigi munkálkodásomnak?  A felismerés után szép lassan abba is hagytam. –De a művészet iránti érdeklődésed nem halt el? Néhány év múlva a körben megismert kollégák látták kis fém plasztikáimat, s elkezdtek bíztatni, hogy ismét járjak tanulni, de inkább szobrászati tanulmányokat folytassak. Ekkor ismét jelentkeztem a Dési Huber Körbe, de ezúttal már a szobrászmester, Laborcz Ferenc tanítványa lettem. Hogy szeretett témámhoz, a szobrászathoz közelebb kerüljek, abbahagytam az ipatanuló iskolában a tanítást, s elmentem a Lánc- és Kovácsoltáru KTSZ-be díszműlakatosnak. Azt ott készített tárgyakat azonban nem én terveztem, csupán a kivitelezést végeztem. 1968-ban az Új termék országos pályázaton első díjat nyertem, aminek nagyon örültem, mert Koczogh Ákos volt zsűri elnöke, aki a kovácsoltvas művekről egy könyvet írt, a műfaj nagy szaktekintélyének számított. Tőle kaptam a szép oklevelet, és háromezer forintos díjat. Majd a József Attila Művelődési Házba kerültem dekorációsnak, s itt moziplakátokat festettem. Ezek után hosszabb időre a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalatnál dolgoztam, ahol éttermi és vendéglátói dekorációkat készítettem. –Ez a tevékenység inkább a megélhetést biztosította, az igényes művészi formképzéssel hogyan tudtál foglalkozni?  –Még tíz évig jártam a Dési Huber Körbe, s ezalatt sok országos képzőművészeti kiállításon vettem részt. Mindig olyan munkákkal szerepeltem, amit Laborcz mesterem válogatott ki. Mindig arra biztatott, hogy ne a hagyományos szobrászattal foglalkozzam, hanem a mobilokkal. Az első kispesti bemutatómon, már három mobil szobrom is szerepelt. Korábban a József Attila Művelődési Házban, meg a Hajógyárban volt egyéni tárlatom. Itt mutattam be a Csürögő és az Egyenleg című szobromat, ide jöttek el Csáji Attila, Pauer Gyula és Csutoros Sándor, s amikor meglátták munkáimat, meghívtak a Szürenon csoportos kiállításra. A csoportos bemutató nagy sikert aratott, Perneczky Gézá·tól, Major Mátén át Solymár Istvánig jelentős emberek írtak rólam, s így lettem felfedezve. –Ebben az időben, a hatvanas évek végén nem sokan foglalkoztak mobil szobrászattal. –Z. Gács Györgyről tudtam, meg Tilles Béláról, hogy hasonló munkákat készítenek, később jó barátságba kerültem velük. –Az egyetemes kortárs művészetben igen jelentős alkotók működtek ebben az időben, akik mobil szobrokat készítettek, köztük kiemelkedtek a magyar származású Nicolas Schöffer és a svájci Tinguely. Különösen az utóbbi alkotói módszere állítható párhuzamba tevékenységeddel. Nem inspiráltak ezek az alkotók pályakezdésednél?  –Ebben az időben az égvilágon senkit nem ismertem. Irodalom sem volt róluk, nem is hallottam róluk semmit. Amit csináltam, az a saját elképzelésem szerint készült, úgy, ahogy az a szívemhez közel állt. –Hogyan kezdted el a tárgy felépítését? Milyen tervek lebegtek a szemed előtt? –Az első mobilszobromat az Apolló 8 Holdra történő kilövése alkalmából készítettem, ami később egy látogató vendégkönyvi beírása alapján Csürögőnek neveztünk el. Én is egy rakétakilövő állványt építettem, alul volt a motor, amelyik a forgó tengelyek segítségével kis kolompokat ütögetett, s közben a mennyezetet világította meg. A tetején egy gömb forgott, s a karikák egymásba játszva keringtek. Bonyolult kétméteres szerkezet volt. –Hogyan készül egy ilyen bonyolultabb szerkezet. Készítesz terveket vázlatokat? Elmesélek egy példát arról, hogyan készült a Fügemagozó. Egy csoportos kiállítás megbeszélésére összejöttünk a Szürenonon társasággal a Csiky Tibor lakásán. Egyszer csak a Csutoros az aktatáskájából elővett egy iszonyú nagy hajtóvasat és nyolc darab 32mm átmérőjű acélgolyót. Azt mondta, hogy egy ócskavastelepen találta ezeket. Én meg azt mondtam, ha enyém lenne ez a nyolc golyó, bizony megsétáltatnám a térben. Csutoros rögtön nekem adta a golyókat. Ahogy hazamentem azonnal elkezdtem építeni ezt a szobrot. Mire hazaérttem a Csiky Tibortól, a fejemben már tökéletesen előállt az egész szerkezet. A kis lakásom szenes sufnijában építettem, rajz és tervek nélkül.Kezdetleges, primitiv szerszámokkal kevés anyaggal készült, még alkatrészek is alig voltak. –Eredetileg a fejedben áll össze a müködő szerkezet képe, tudod, hogy hova akarsz eljutni, de bizonyára az is előfordul, hogy improvizálsz? –Amikor elkezdek valamit építeni, akkor pontosan tudom, hogy hova akarok eljutni, de a közbülső út az mindig pillanatnyi helyzetnek megfelelően alakul. Ilyenkor jönnek a véletlenek, azok az alkalomszerű lehetőségek, amelyeket vagy elvetek, vagy megragadok, s ezek változtathatják előnyére az egész szerkezetet. Amikor elkezdem az épíkezést, tudom a célt, amely felé haladok. A közbülső uton lehetséges, hogy elkezdem cifrázni, mert bonyolultabbá akarom tenni. De az is lehet, hogy éppen ellenkezőleg, egyszerűsíteni kell, mert rájövök arra, hogy a lehetőségeim – a rendelkezésemre álló  eszközök, anyagok – nem engedik meg a bonyolultabb kivitelezést, ilyenkor egyszerűsítenem kell. –Ezek szerint sosem készítesz tervrajzokat? –Néha előfordult, hogy különösen bonyolult elektromos kötéseket kellett csinálnom, mint például a Stempliző gépnek, amelynek egyik része itt készült Magyarországon, de eközben nyertem el a berlini  DAAD ösztöndíjat, kiutaztunk családostul Berlinbe. Szobornak el kellett készülnie a Kisplasztikai Biennáléra, igy Berlinben terveztem meg az elektromos összeköttetetéseket, ezekete lerajzoltam, hogy amikor hazajövök gyorsan elkészíthessem a szobor végleges formáját. Itt a tervrajzok alapján dolgoztam, s három nap alatt elkészültem, s időben a Műcsarnokban volt a munka. –Fontos számodra az, hogy a kivitelezést magad végezd, s a részfeladatokat se add át másnak? A hetvenes években volt egy akció a Szobrászok a gyárban címmel meghírdetve, elsősorban Győrben, majd Dunaújvárosban dolgoztak fémmunkásokkal művészek. Itt adva volt a profi kivitelezés, itt is lemondtál róla? –Ott is én csináltam a dolgok kilencven százalékát. Egyszer kellett erről lemondanom, amikor nem vittem magammal a hegesztőbizonyítványom, s a gyárban nem engedtek hegeszteni, de amint megérkeztek a papirok, megint én dolgoztam a szobraimon. Ekkor aztán az ottani melosok nagyon megszerettek, mert látták, hogy közülük való vagyok. –Hogyan határozod el, hogy milyen szerkezetet fogsz építeni? –Vegyük például a Kalitkát. Kaptam egy kiállítási meghivást Németországból, ahova nagyon szerettem volna kimenni. De az állam bácsi úgy határozott, hogy nem mehetek. Úgy éreztem, hogy noha ennek az országnak a szabad polgára vagyok, mégis a mozgásomban korlátozhatnak. Én ezt a helyzetet szerettem volna a madárral szemléletessé tenni. Milyen szabadság az, ahol látszatra nyitva van az ajtó, ha a madár a kijárattól távol ül, ha azonban megpróbál kirepülni, odaér az ajtóhoz, azonnal becsapódik előtte. Igy született a Mint a madár című szobrom. Hasonló ötletből táplálkozott a Wurslitzer című munkám. Egy bonyolult zenegépet készítettem, ebben volt magnetofon és elektronika, amikor a kiállítás indult bekapcsoltam a gépet, s az folyamatosan énekelte:” Ne búsulj, rózsám, mert az egy garast sem ér, Ne búsulj, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.”, s ezt a szöveget végtelenített szalagról folyamatosan énekelte. Ha  valaki megunta ezt az elcsépelt dalt, akkor bedobott két forintot, a gép ezt tudomásul vette, adott fél perc csendet, majd folytatta előről. Amikor terveztem ezt a szobrot megvoltak az alapvető alkatrészek; a magnetofon, a relék a hőkioldók, a különböző érzékelők, a kijelzőszemek, s ezek felhasználásával építettem meg a gépet. –Ebben az időben készült a KGST című szobor is. –Ennek volt egy fedőneve az Energiaátalakító egység. Ennek a lényege abból a tényből indult ki, hogy akkoriban még müködött a KGST, a szocialista tábor nagy nemzetközi munkamegosztási szervezete, ahol minden munkafolyamat, minden termék útja pontosan meg van tervezve. Ilyesmiket olvastam az újságokban, miközben jártam az ócskavas telepeket és az értékesebbnél értékesebb alkatrészekre bukkantam, amiket drága pénzen vásárolt az állam, majd a felhasználók a szemétre hányták. Azt tapasztaltam, hogy őrült pazarlás folyik az országban, s a tervszerütlenül, kaotikusan mennek a dolgok, az értékeknek ezt az értelmetlen elherdálását kívántam a magam eszközeivel megfogalmazni. Így készült az Energiaátalakító egység, ahol egy kis átlátszó üvegedénybe, bonyolult szerkezeteke, tartályokon, csöveken keresztül megy a levegő. A látogató a lábával elkezdi a levegőt pumpálni, s egy idő után az előtartály kezd levegővel feltöltődni, majd átjut a vizes edénybe, ahol aztán a buborékok formájában, ez a sok munka láthatóvá válik. Ezzel a géppel akartam bemutatni, hogy dolgozunk-dolgozunk, nagy erőfeszítéseket teszünk, s a végeredmény a sok-sok buborék. Hasonló szemléletű volt a bordó láda, amely ugyanezt a témakört feszegette. Ha a néző a láda tetejét felnyitotta, belül két gépet láthatott. Mindkettő hagyományos mechanikus számológép volt. Az első nyitásra indult, s kiütött a papírszalagra egy sor nullát. Ahogy fordult a gép ismét jöttek a nulla sorozatok, ötvenesével-százasával következtek egymás után. A másik gép szinkronba volt állítva az elsővel, s a feladata az volt, hogy a nullákat összeadja. Sor végén komoly számszerű eredmények keletkeztek, mert a másik gép feladata az volt, hogy a nulla teljesítményeket számszerűsítse, s a semmittevésből eredményeket mutasson fel. Soros György a nyolcvanas évek végén jött először Magyarországra, s meglátta ezt a gépet, nagyon megtetszett neki, s megvásárolta, s a Vezetőképző Intézetnek ajándékozta, akik három évig az aulájukban közszemlére tették. –A nyolcvanas évek elején készült az Agyágyú című szerkezet, melyet az Iparművészeti Múzeum dísztermében mutattál be. Ez a mű nemcsak a magyar, hanem az egyetemes kinetikus művészet egyik főműve. Sajnálatos módon mégsem működik, tönkre ment. Hogyan készült ez a rendkívül bonyolult szerkezet? –1981-ben kaptam egy lehetőséget, hogy egy kiállítási sorozatban szerepelhetek legújabb munkáimmal. Ekkor elhatároztam, hogy valami nagy dolgot fogok csinálni, s rendelkezésemre áll egy év. Egy olyan szerkezetet képzeltem el, ami az akkori társadalmi rend makettje lesz. A golyók mozgása modellezte azt, hogyan viszonyulnak a párttitkárok a Központi Bizottsághoz, a titkárnőjükhöz, a rendszerben milyen a Kádár szerepe, a különböző kisemberek hogyan veszik körül az apparátust, hogyan mozognak egymással szinkronban, vagy éppen ellenkezőleg egymással ellentétesen. Elképzeltem a nagy változást, egy nagy rendszerváltást, ahol minden egyes golyó majd a helyére kerül. Egy év és két hónapig dolgoztam rajta, s erőmön felül teljesítettem. A gép tökéletesen működött, a kiállítás ideje alatt száznégyszer futott végig a program, rengeteg ember jött el megnézni, ajándékot ajánlottam fel annak, aki valamely golyó útját végig tudja követni. Volt ugyan a golyóknak egy meghatározott koreográfiája, de bizonyos helyeken szabad választás elé került, hogy milyen irányba mozogjon tovább. –Nagyon tragikus, hogy ez a fantasztikus szerkezet már nem működik. Utolsó alkalommal a bonni Európa–Európa kiállításon szerepelt, s ott működött utoljára. Denise Renée is látta, és tetszett neki, mert megtapsolta. Ez volt a gépem hattyúdala, Bonnból hazaérkezve, a Ludwig Múzeum raktárába került, majd később a ruhatár elé állították, kezdetben le volt takarva, de mégis eltűntek a golyók és pótolhatatlan szerkezetek, amelyeket annak idején alkalomszerűen szereztem be. A mozgó pályákat a golyók méretéhez építettem, s ilyen golyókat manapság, beszerezni szinte lehetetlen, mert a gyártók csak nagy sorozatokat hajlandók előállítani. Folytatás –1983-ban készítettem egy interjút Nicolas Schöfferrel, aki nagy elismeréssel beszélt munkásságodról. 1984-ben részt vettél az Elektra című kiállításon a Musée d' Art Moderne de la Ville de Paris-ban, amely nemzetközi elismerést is jelentett számodra. Hogyan kerültél ebbe a rendezvénybe? –Schöffer ajánlott be engem, aki az egyik legkedvesebb jóakaróm volt. Ahol csak tudott segített nekem.  Az Elektra után következett a Kreatív Európai Városok című kiállítás a Grand Palais-ba. Itt szép nagy területet bíztosítottak számomra, ahol bemutathattam a Stemplire várva II. szobromat, amivel az akkori francia elnök Francois Mitterand is stemplizett.Nekem csak utólagt mondták, hogy akinek aláírtam, az maga a francia elnök volt, olyan sokan álltak körülöttem, hogy észre sem vettem, hogy menyílt a tömeg, s helyet adott az államfőnek. –További sikereket is aratott ez a szobor? –Még Kelet-Berlinben a fal lebontása előtt mutatták be a Magyar Intézetben, jelenleg pedig Graz-ban egy nagy nemzetközi kinetikus művészeti tárlaton szerepel, amelyet nyáron Bázelban fognak bemutatni. –Kinek a tulajdonában van a szobor. –Bartha László bázeli galériás és műgyűjtő vásárolta meg, de a grázi bemutatón a Tinguely Muzeum tulajdonaként jegyezték be, tehát lehetséges, hogy Bartha a muzeumnak eladta. –A hagyományos kinetikus műfajtól elrugadszkodtál, amikor részt vettél a Soproni Érem Biennálén, hogyan kerültél oda? –Csiky Tibor vett rá, hogy készítsek munkákat erre a biennáléra, jó társaság gyűlik itt össze, érdemes részt venni rajta. Hét kisméretű munkát készítettem; a Díszmérték, az Idea, A leghűségesebb város kulcsa, a Patkánycsapda, az Üzenem  ……..az összes kisplasztika a Kiscelli Muzeum tulajdonába került, ötöt megvettek, egyet a minisztérium vásárolt meg a számukra,  egyet pedig én ajándékoztam nekik. –Azt hiszem alapvető változást az okozott életedben, amikor elnyerted a DAAD ösztöndíjat, s kimentél Berlinbe, mert itt már nem szobrokat, hanem képeket készítettél? –Amikor családostul kikerültünk a Behtania Künstlerhaus-ba, ami eredetileg kórházépület volt, s művészházzá alakították át.  Itt kaptam egy kis műtermet, de ebben nem voltak szerszámok a szobrok készítéséhez. Alul a pincében találtam egy nagy közös műhelyt, itt már találtam néhány használható eszközt, de még az induláshoz nem volt elegendő.  Közben jártuk a bolhapiacokat, s lassan összeszedegettük a legfontossabb szerszámokat. Amig azonban a körülményeim kedvezőre fodultak, addig is szerettem volna dolgozni. Képeket festettem, mert ehhez megvoltak a feltételek, vászon, olajfesték a rendelkezésemre állt. Szerencsémre a Benyáz Galéria (???) el tudta adni képeimet, igy kerestem egy kis pénzt, amin már tudtam vásárolni szerszámokat, s elkezdhettem szobrokat tervezni. Akkor készült a  Honecker áldozatainak emlékműve, s a Flamingó, amely a szőuli Olimpia Parkban  a vivócsarnok előtt áll.  –Hogyan jelenítette meg az áldozatok emlékét ez a szobor? –Amikor Berlinben éltünk, elmentünk a Reichstaghoz, megnéztük a falat,amely a két városrészt egymástól elválasztotta, sokan itt próbáltak átszőkni nyugatra, s a határőrök lelőtték őket. A falra a hozzátartozók kereszteket raktak fából, fémből az emlékükre.Ez a látvány inditotta el bennem is folyamatot. Egy két méter hosszú, egy méter magas szerkezetet építettem, amelyben egy lánc végtelenítve viszi magával a gyertyákat. A nézők meggyújthatták őket, majd amikor kiléptek a képből egy szerkezet elfújta mindegyiket. Ezután újból visszatértek, s ismét meg lehetett gyújtani őket. Háttérben hálós rendszerben fölfeszítve álltak a keresztek, melyeket a gyertyák fénye világított meg. Ez a Bethanien Künstlerhaus tulajdona, de a nagy műcsarnoki kiállításomra hazahozattam. –Hasonló szellemiségű és szerkezetű a 1956-os emlékműved is a mozgó gyertyákkal. –Hasonló volt valóban, csak itt a gyeretyák függölegesen mozogtak, egy páternoszter vitte fel őket az emlékezés termébe, s nem építettem be elfújó szerkezetet. –Ezt a munkádat nem állították fel. Vajon kibírta volna a szerkezet, hogy köztéri szoborként funkcionáljon? –Ezt a szobrot 21 méteres magasságra képzeltem el a 301-es parcellában. Valóban nagyon költséges és nagy karbantartási munkát igényelt volna, ezért nem állították fel. –Elkészült viszont egy komoly szerkezetű köztéri szobrod Székesfehérváron a Csók István Képtár előtt, ezt Deák Dénes a híres műgyűjtő szponzorálta, meg azt a könyvet is, amelyet a szobor felállítása alkalmából adtam ki az Új Művészet Kiadó monográfia sorozatában. Milyen igényeket támasztott Deák Dénes, volt valami különös kivánsága a szobor megformálásával kapcsolatban? –Deák Dénes arra kért, hogy  egy nagyon attraktív, sok funkciójú, látványos, szórakoztató, vidám, villogó, mozgó, vízzel működő szerkezetet találjak ki. Elmeséltem neki, mire gondolok, nem kért sem vázlatot, sem tervrajzot, el tudta képzelni az elbeszélés nyomán is. Tulajdonképpen olyan lett, mint amilyet elképzelt, amilyet szeretett volna A halála előtt látta, részt vett az átadási ünnepségen, a gépen huszonöt olyan mozzanat vagy esemény volt, amely őt boldoggá tette, s úgy érezhette, hogy vidám és érdekes szobrot adott át Székesfehérvár városának. –Úgy látom, hogy az elmúlt években korábbi szobraid irónikus, groteszk szellemiségéhez Bokros-csomag című szoborral tértél vissza. –Ez megrendelésre készült, felkeresett Jancsó Miklós, Hernádi Gyula és Rózsa T. Endre, hogy szeretnének egy napra a Bokros Lajosnak szobrot állítani a Vörösmarty térre. Megkérdezték, van-e elképzelésem milyen legyen. Én alapvetően nem akartam a Bokrost kigúnyolni, megterveztem egy nagy, magas bajuszos figurát, amint a feje fölött tart egy glóriát. Ez a glória plexiből készült, jól megszórtam magokkal, mert a galamboknak kívántam leszállópályát létrehozni. Ha ugyanis a galamb rászáll, akkor a plexi tál valamilyen irányba elbillen, s a szobor bajusza billegni kezd, szemei pedig hol kigúvadnak, hol visszasüllyednek. Ez az elképzelés azonban nem valósult meg, mert csak egy napig állt a mű, s mindig hatalmas tömegek zajongtak körülötte, s így a galambok nem tudtak odaszokni. –Úgy látom, hogy a rendszerváltás után is megtartottad munkáid ironikus karakterét a Budapest Galériában bemutatott szobraid között is sokat meg  megtalálunk az újak közül; a Nézetváltót, a Szemforgatót, a Csúsztatásmutatót, a Vacillátort, a Népnemzeti Nyalókatárat. –A fakanalas Népnemzeti nyalókatár, a rendszerváltás után készült, amikor mindenki arról beszélt, hogy mi mindent tett meg a rendszerváltásért, mondták a szebbnél szebb gondolatokat, aki pedig közel volt a tűzhöz jól megszedte magát. A Nézetváltó azokról szól, akik egy év alatt az igenből nemet tudtak csinálni, a Szemforgatók pedig azokról, akik szüntelenül jobbra-balra néznek, keresik hol jobb a helyzet, hol nagyobb a kalács. ?  –Részt vettél a grazi nemzetközi kinetikus kiállításon, s találkoztál a műfaj sok jelentős képviselőjével. Én Düsseldorfban láttam egy nagy Rebecca Horn tárlatot. A művész gigantikus méretű mozgó szerkezeteket mutatott be. Ha ilyesmikkel találkozol, foglalkoztat, elindít benned valamit? Mindig nagy tisztelettel nézem azok munkáit, akik valamilyen úton-módon feszegetik a meglévő, az elért határokat. Úgy érzem ezzel az én munkámat is segítik, de sopsem úgy közelítek ezekhez a művekhez, hogy engem inspiráljanak. Nekem hoszú távra megvan a programom, s ettől nem tudok, s nem is akarok eltérni. –A mostani Budapest Galériabeli kiállításodon mintha háttérbe szorultak volna a nagy, bonyolult szerkezetű gépezetek, helyüket a kabocák, az esztétikus mobilok vették át. Valóban ezt a tendencia érvényesül jelenleg munkásságodban? –Ahogy az évek szaladnak, az erőm kisebb lesz nem szívesen vágok bele nagyobb szerkezetek tervezésébe. Sok helyet foglalnak, nem tudom elhelyezni, betöltik a lakást. Ezért csinálok kisebb méretű esztétikus kabócákat, amelyeket magánlakásokban is el lehet helyezni, mostanában a múzeumok vásárlással nem kényeztetnek el, így a legutóbb is két nagyméretű szobromat kellett szétszednem, mert egy másik munkához szükségem volt az alkatrészekre.

©Sinkovits Péter