partnereink
Sinkovits Péter: Időn belül – a Sensaria művészcsoport kiállítása – A festészet vállalt hagyománya
Ez év március közepétől április végéig rendezték meg a Szombathelyi Képtárban nagyszabású kiállításukat a Sensaria művészcsoport tagjai, bemutatván saját műveik mellett a magyar művészettörténet azon alkotásait is, amelyeket inspiráló előzményként, vállalt hagyományként ismernek el. A tárlat címe Időn túl volt, melyet Kovács Lehel a katalógusban szereplő, programadó írásából kölcsönöztek . Ez a dolgozat fő célként a jelen visszaszerzését hirdeti, „így tudván igazán kortárs, autonóm, időben és térben, helyben lévő, az egyetemesség igényét magában hordozó művészetet létrehozni.”Az időn túl kifejezés használata számomra az időtlenséget, az idő felettiséget, a maradandóságot és az egyetemességet is sugallja. Ez a távlatkeresés tevékenységüknek tág dimenziót biztosított, így történhetett, hogy az elnevezést a csoport tagjai is elfogadták, s első fellépésüket ezzel a címadással jellemezték. Az én parafrázisos címem is erre a szellemiségre utal, ellenpontozásként ugyan, a távlat ívének, méretének szűkítésére tett javaslat.
Az időn túl másik jelentésére Kovács Lehel hívta fel a figyelmemet, mivel írásából ennek kifejtése hiányzott. A sportnyelvből vett kifejezés ugyanis azt jelenti, hogy a rendes játékidőn túl a csapat még kaphat egy lehetőséget a gólszerzésre. Ez a példázat a művészet végét jövendölő jóslásokkal szemben lép fel, mondván, hogy a vészmadarak beharangozásai ellenére is keletkezhet magas művészet. Ezzel az értelmezéssel csak az a baj, hogy túl komolyan veszi a művészet végéről szóló híreszteléseket, a néha már-már elméleti köntösbe bújtatott, neves szerzőkkel fémjelzett hamis és értelmetlen fikciókat.
A Sensaria nevet a művészcsoport Tiziano műhelyétől kölcsönözte, amely a katalógus szerzőit az őskeresésben a nagyszabású művészettörténeti hagyomány felidézésére ösztönözte. Forián Szabó Noémi egészen Giovanni Bellini és Giorgione műhelyéig nyúlik vissza, amikor az előzmények felvázolásához készül. A későbbiek során sem fukarkodik a nagy nevek emlegetésével. Így kerül elő Tiziano mellett Tintoretto, Caravaggio, Poussin és Manet az elődök között. Sturcz János még tovább megy, meg sem áll a szobrász Praxitelészig. Lenyűgöző névsor, valóban lenne mit tanulni ezektől a nagy mesterektől. Székely Bertalan és Balló Ede éveket töltöttek a Louvre-ban és a világ más nagy múzeumaiban is, s mindennap találtak újabb és újabb felfedezésre váró titkokat a nagy művészek alkotásainak tanulmányozása során. Az évek során olyan szakmai biztonságra tettek szert, amellyel kevés alkotó rendelkezik, mégsem tartjuk számon őket művészettörténetünk legnagyobbjai között.
Érdemes megvizsgálni mennyivel jobb a helyzet, ha az elődöket a magyar művészet múltjában keressük. Az ősök őse ki más lehetne, mint Csontváry Kosztka Tivadar. Különösen érvényes ez László Dánielre, akinek lakása az egykori nagy mester műtermének közvetlen tőszomszédságában van. A génius loci, betölti, átjárja , átszellemíti a szomszédos tereket. A Sensaria Társaság szíve és motorja László Dániel nem volt rest, hogy felkeresse Selmecbányán a nagy előd megfestette tájat. A hegyes -dombos vidék nem sokat változott az elmúlt száz év alatt , a hegyet átszelő villanyoszlop és huzal árulkodik a modernizációról. Az egykori festmény előterében mozgó, kaszáló, szalmát gyűjtő alakok helyén az új képen megjelenik a mai művész emblémája, a terített asztal pohár borral, gyümölcs csendélettel. Csontváry Kairói pályaudvarával Kovács Lehel Római táját állították párba. A két kép színvilága nem indokolná az egybevetést, inkább a két mű szerkezeti felépítése, a távlatos, messzeségbe vesző perspektíva érzékeltetése mutat némi hasonlóságot. A motívumok azonossága miatt került Kondor Attila Tükröződés című oszlopcsarnokos képe Csontváry A Chirurgus háza a Vezúvval(ami a katalógusban a teljesen érthetetlen és értelmetlen Pompeji Have nevet kapta) című műve közelébe, hiszen mindkét esetben a dór oszlopok dominanciája uralja a teret. Csontvárynál a festői eszközök bátor használata teszi színessé, gazdaggá a kopár környezetet, Kondor metafizikusan visszafogott világában az eseménytelenség nyugalma, a minimal art pőre eszköztelenségének hatásai derengenek fel.
A Sensaria Társaság tudatos hagyomány keresése során eljutott a magyar festészet legnagyobbjaihoz Csontváry Kosztka Tivadarhoz, Mednyánszky Lászlóhoz és Ferenczy Károlyhoz. Példamutató nagyságukhoz, a magyar művészettörténetben betöltött kiemelkedő szerepükhöz nem fér kétség. Más a helyzet azonban Kontuly Bélával, Rudnay Gyulával és Tornyai Jánossal. Az utóbbi két szerény mester a Munkácsy örökség folytatója, a romantikus realizmus magyar hagyományának jellegzetes képviselője. Genthon István Rudnay közönségsikeréről így ír: ” A közönség éppen akkoriban unt bele a tiszta festői problémákkal vesződő impresszionista és posztimpresszionista festészetbe, mikor ő tárgy szerint is érdekes, heroikus, patetikus, romantikus műveivel felbukkant. …Rudnay elsősorban magyar festő akart lenni, s csak azután festői problémák megoldója.” Nem sokkal jobb a véleménye Tornyairól sem, pedig Genthont nem lehet az avantgárd apostolának nevezni, inkább a magyar művészeti tradíciók gondos őrzője. „Impresszionizmus, posztimpresszionizmus és absztrakt irányok után, az éledő újklasszicizmustól körülvéve Munkácsyhoz visszanyúlni talán még lehetséges, de visszanyúlni hozzá és a művészetét a romantikus festőiség értelmében fejleszteni nem egyéb, mint eleven anakronizmus.” A hagyományokhoz való ragaszkodás csak a korszerűség követelményének teljes feladásával valósulhatott meg. A Balló Ede-díjas Kontuly Béla sem tartozik a magyar festészet nagy forradalmárai közé, a közelmúltban az Ernst Múzeumban rendezett nagy kiállítása irányította a figyelmet elfeledett tevékenységére. A Római Iskolán nevelkedett novecentos festészete nehezen válhat a kortárs művészeti törekvések iránytűjévé, hiszen sem kvalitásában, sem festői nyelvezetének eredetiségével nem hívta fel magára a figyelmet. Valószínűleg a tájképi motívumok hasonlóságának keresése vezetett el hozzájuk, s nem festészetünk követhető értékeinek felfedezése.
Lőrincz Tamás rendkívül jó érzékkel választotta ki magának Nagy Balogh János Önarcképeit. Nagy Balogh festészetében az önportré műfaja az, amely leginkább a hagyományokba ágyazott, ez az, ami rokon a klasszikus művészettel. Először stúdiumként készülnek a húsos arc fiziognómiáját rögzítő látleletek. Később a festői hatások kezdik foglalkoztatni, az arcon megjelenő síkok, domborulatok, barázdák hiteles ábrázolása, az árnyékok és fények harmonikus elrendezése. A portrék átszövik az életművet , minden korszakról, a gyorsuló öregedés minden fázisáról híradást kapunk. Lőrincz Tamás Önarckép sorozata ugyanazzal a kíméletlen őszinteséggel tárja fel arcának tájait, mint elődje Nagy Balogh, vádlón, szigorúan szemléli a nézőt, mint egy nyomozótiszt a kihallgatáson, amikor szúrós tekintetével próbálja az elítéltet igazmondásra bírni. A művész a kopaszodó fej itt-ott hajjal borított domborzatát és a fiatalos arc markáns vonásait elég érdekesnek tartja arra, hogy több nézetből is megvizsgálja. Felülről , féloldalról, alulról az áll kihangsúlyozásával békaperspektívából, tükörből nézve, a valódi és látszatkép ütköztetésével készültek a képek, sőt teljes profilból is , a kriminológusoknak kedvezve. Az önarckép nem kíván érzelmet tolmácsolni, kíméletlenül tárgyszerű, a sötét és semleges háttér kiemeli az arc karakterisztikus vonásait, a térbe belehasító fénycsík zavaró jelenlétével tovább fokozza a rideg arc merevségét.
László Dániel Önarcképével nem a magyar mester képi világához nyúlik vissza, hanem időben és térben sokkal távolabbra, egészen Vermeer van Delftig. A művész a kép előterében áll, a jobbról benyúló lámpa fénycsóvájába kerül, a megvilágítás intenzitása oly erős, hogy a férfialak baloldala kifehéredik, az arc karaktere a fényben úszva rajzolódik ki, míg az árnyékos rész sejtelmes homályba burkolódzik. Megjelennek a jellegzetes veermeri motívumok, a háttérben a művész felesége könyökére támasztja fejét úgy pihen a zongorán. A térelválasztó vastag keleti szőnyeg is a Vermeer művek állandó attribútuma. Lászlót a bonyolult terek kijelölése, megszervezése, valamint a fény és árnyékok telepítése foglalkoztatja. Nem dolgozza ki a részleteket, nem érdekli igazán az arc fiziognómiája, csupán jelzésszerűen, de felismerhetően jelennek meg a festmény szereplői; a feleség, a múzsa a lakás megszerkesztett enteriőrjé nek hátterében, míg előtérben a művész erős fénnyel megvilágítva. László Dániel a gyors impresszionisztikus festésmód híve, módszere, mentalitása éles ellentétben áll a vermeeri aprólékos részletező képkidolgozással.
Megyeri-Horváth Gábor Vörös aktját párba állították Lajta Gábor Hátakt takaróval című festményével. Az egybevetés kapcsán el kell gondolkodnunk a társaság generációs összetételén, vagyis azon, hogy az egy nemzedékkel idősebb Lajta csoporttagnak tekinthető-e vagy elődnek. Hiszen Lajta realisztikus akt-sorozatát és az itt is szereplő Hátaktot 1999-ben mutatta be a Szinyei Szalonban, Megyeri-Horváth ekkor elsőéves főiskolás. A fény-árnyék hatásokat elemző sokalakos éjszakai képeit Nox címen 2002-ben három budapesti helyszínen-többek között ismét a Szinyei Szalonban- állította ki. Megyeri-Horváthnál ugyanaz a festői látásmód érvényesül, ami Lajtánál is, nem csupán a vonzó női testet kívánja lefesteni, hanem a festői formálásnak olyan megoldásait is keresi, amelyekre a művészettörténelemben számtalan példát találunk, a közelmúltunkból ugyanúgy, mint a távolabbi korokból. Noha Sensariának nevezik a csoportot, s így a név révén kapcsolatot lehet találni Tizianóval és műhelyével, mégis óvatosabban bánnék az olyan típusú egybeve-tésekkel, mint amilyeneket ebben a katalógusban több helyen olvashat unk, hiszen Tizino a művészettörténet legnagyobbjai közül való, laza emlegetése veszélybe sodorhatja az írás komolyságát.
Helyesebb lenne, ha a csoport művészetszemléletének előzményeit keressük, s műtörténeti összefüggésekbe kívánjuk őket helyezni, akkor saját házunk táján nézünk körül. A hiperrealista vagy fotorealista festészet első művei nem 2006-ban, hanem 1969-ben jelentek meg először az általam szervezett és rendezett II. Iparterv kiállításon. Itt állította ki ugyanis Lakner László Identitás I. (1969) –Kötél és lenyomat című kétrészes konceptuális szellemiségű munkáját. Az eredeti kötél mellett megjelenik annak képi mása, amelyet fotorealista eszközökkel festett meg. Ezen a Képzőművészeti Lektorátus által betiltott tárlaton jelent meg Méhes László Hétköznap című festménye is. Igazi hiperrealista alkotás, amelyen utalásszerűen még nagy üres fényfoltokkal a férfi kabátján és az újságon pop art-os remineszcenciák is feltűnnek, de a mű már alapvetően a fotorealizmus eszköztárával, szemléletével készült. A szombathelyi bemutatón az elődök táborában szerepelt Konkoly Gyula, aki az 1969-es II. Ipartervnek lágy szobraival, konceptuális emlékművével volt résztvevője. Konkoly ott bemutatott művei a hatvanas évek magyar avantgárd művészetének nagyon fontos fejezetét jelentik, de a fotorealista művészethez ebben a korszakában nem sok köze volt. A kilencvenes években azonban visszatért az ábrázoló festészethez, elsősorban Monet és Renoir derűs impresszionista világának tanulmányozása nyomán, s képeivel igyekezett megidézni a XIX. század vég ének hangulatát. Erre rendkívüli rajzi és festői képességei alkalmassá is teszik, gondoljunk csak felhők felett grumpingoló Gala (Salvador Dalí felesége és múzsája) vagy Baranyay Andrást az égbe repítő virtuóz megoldású festményeire. Konkoly impresszionisztikus és kissé anakronisztikus örömfestészete üde színfoltja a kiállításnak.
Igazi kellemes meglepetés Csernus Tibor szerepeltetése. A párizsi elvonultságban élő idős mester az elmúlt húsz év során került vissza a magyar művészeti életbe. A szombathelyi tárlat azt bizonyította, hogy a fiatal alkotók számára is példamutató munkássága, mellyel a hetvenes évektől kezdve szembefordult az avantgardizmussal, s egy sajátos klasszikus veretű festői nyelv kimunkálására törekedett. Nagy elődök –Caravaggio és Hogart- tanulmányozása során alakította ki festői nyelvezetét, mely művészi kvalitásaival követésre méltó színvonalat képvisel. 1989-óta számtalan budapesti kiállításon láthattuk műveit, megismertetésében és megértetésében igen nagy szerepet játszott a tárlaton is szereplő Lajta Gábor.
A szombathelyi tárlat igazi érdekes tematikus rendezvény, amely láthatóan nem kívánta a kortárs ábrázoló művészeti törekvések teljes körét áttekinteni. A közelmúlt és a távoli történeti anyag feldolgozása szubjektív, nélkülöz minden szakmai szempontot, hiányzik az Iparterv utáni generáció hiperrealista festészete Fehér László és Nyári István, utóbbinak mellesleg egyik főműve épp a Szombathelyi Képtár tulajdonában van. A meglehetősen konzervatív szemléletű Gyulai Művésztelepről csak Balogh Gyulát hívták meg. A fiatalok közül nem szerepelt Filp Csaba Mátis Rita, Nagy Gabriella, Surman Viktor, Szenteleki Gábor , Tóth Ágnes és Varga Rita sem, a sort természetesen lehetne folytatni. Így a tárlattól nem kell többet várni, mint amit adni képes, íz lelgetés a magyar művészet történetében, mit szeretünk a múltunkból, kikhez szeretnénk hasonlítani, kiket tartunk követendő példának, kik a barátaink, kikkel tudunk egy nagyszabású kiállítás rendezésében együttműködni. A múlt század nagy művészeti mozgalmai is hasonló szempontok szerint álltak össze együttesekké, de különböztek abban, hogy törekvéseiket egy ideológus kiáltványban vagy esszében fogalmazta meg. A szürrealistáknál André Breton, a kubistáknál Apollinaire, ha a közelmúltunkban keresünk példát, akkor az Új szenzibilitás a nyolcvanas években Hegyi Lóránd programadó kiáltványaival jelent meg. A bemutató lehetett volna egy csoport vagy egy társaság zászlóbontása, látványos visszatérése az ábrázoláshoz, ahogy a non-figuratív festészet minden megújuló formájával szakít, s ennek a folyamatnak a stációit a folyamatban résztvevő személy, az ideologus pontosan leírja. A kiállítást nagy lelkesedéssel szervezte László Dániel és Muladi Brigitta, az ő érdemük, hogy a művek több helyszínre, így Dunaszerdahelyre, majd Pécsre is eljutottak, s nem adták fel a reményt, hogy egy ilyen fontos és nagyszabású tematikus tárlatot, amelyet a közönség is szívesen látogatna, egyszer talán egy fővárosi intézménnyel is képesek lesznek elfogadtatni.
Kovács Lehel:”Időn túl”. Időn túl-A festészet vállalt hagyománya c. katalógus 4.l.
Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar Bp.1964.0 27.l.
Genthon István:Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935, 158-159.l.; u.o. 157.l.
Az időn túl másik jelentésére Kovács Lehel hívta fel a figyelmemet, mivel írásából ennek kifejtése hiányzott. A sportnyelvből vett kifejezés ugyanis azt jelenti, hogy a rendes játékidőn túl a csapat még kaphat egy lehetőséget a gólszerzésre. Ez a példázat a művészet végét jövendölő jóslásokkal szemben lép fel, mondván, hogy a vészmadarak beharangozásai ellenére is keletkezhet magas művészet. Ezzel az értelmezéssel csak az a baj, hogy túl komolyan veszi a művészet végéről szóló híreszteléseket, a néha már-már elméleti köntösbe bújtatott, neves szerzőkkel fémjelzett hamis és értelmetlen fikciókat.
A Sensaria nevet a művészcsoport Tiziano műhelyétől kölcsönözte, amely a katalógus szerzőit az őskeresésben a nagyszabású művészettörténeti hagyomány felidézésére ösztönözte. Forián Szabó Noémi egészen Giovanni Bellini és Giorgione műhelyéig nyúlik vissza, amikor az előzmények felvázolásához készül. A későbbiek során sem fukarkodik a nagy nevek emlegetésével. Így kerül elő Tiziano mellett Tintoretto, Caravaggio, Poussin és Manet az elődök között. Sturcz János még tovább megy, meg sem áll a szobrász Praxitelészig. Lenyűgöző névsor, valóban lenne mit tanulni ezektől a nagy mesterektől. Székely Bertalan és Balló Ede éveket töltöttek a Louvre-ban és a világ más nagy múzeumaiban is, s mindennap találtak újabb és újabb felfedezésre váró titkokat a nagy művészek alkotásainak tanulmányozása során. Az évek során olyan szakmai biztonságra tettek szert, amellyel kevés alkotó rendelkezik, mégsem tartjuk számon őket művészettörténetünk legnagyobbjai között.
Érdemes megvizsgálni mennyivel jobb a helyzet, ha az elődöket a magyar művészet múltjában keressük. Az ősök őse ki más lehetne, mint Csontváry Kosztka Tivadar. Különösen érvényes ez László Dánielre, akinek lakása az egykori nagy mester műtermének közvetlen tőszomszédságában van. A génius loci, betölti, átjárja , átszellemíti a szomszédos tereket. A Sensaria Társaság szíve és motorja László Dániel nem volt rest, hogy felkeresse Selmecbányán a nagy előd megfestette tájat. A hegyes -dombos vidék nem sokat változott az elmúlt száz év alatt , a hegyet átszelő villanyoszlop és huzal árulkodik a modernizációról. Az egykori festmény előterében mozgó, kaszáló, szalmát gyűjtő alakok helyén az új képen megjelenik a mai művész emblémája, a terített asztal pohár borral, gyümölcs csendélettel. Csontváry Kairói pályaudvarával Kovács Lehel Római táját állították párba. A két kép színvilága nem indokolná az egybevetést, inkább a két mű szerkezeti felépítése, a távlatos, messzeségbe vesző perspektíva érzékeltetése mutat némi hasonlóságot. A motívumok azonossága miatt került Kondor Attila Tükröződés című oszlopcsarnokos képe Csontváry A Chirurgus háza a Vezúvval(ami a katalógusban a teljesen érthetetlen és értelmetlen Pompeji Have nevet kapta) című műve közelébe, hiszen mindkét esetben a dór oszlopok dominanciája uralja a teret. Csontvárynál a festői eszközök bátor használata teszi színessé, gazdaggá a kopár környezetet, Kondor metafizikusan visszafogott világában az eseménytelenség nyugalma, a minimal art pőre eszköztelenségének hatásai derengenek fel.
A Sensaria Társaság tudatos hagyomány keresése során eljutott a magyar festészet legnagyobbjaihoz Csontváry Kosztka Tivadarhoz, Mednyánszky Lászlóhoz és Ferenczy Károlyhoz. Példamutató nagyságukhoz, a magyar művészettörténetben betöltött kiemelkedő szerepükhöz nem fér kétség. Más a helyzet azonban Kontuly Bélával, Rudnay Gyulával és Tornyai Jánossal. Az utóbbi két szerény mester a Munkácsy örökség folytatója, a romantikus realizmus magyar hagyományának jellegzetes képviselője. Genthon István Rudnay közönségsikeréről így ír: ” A közönség éppen akkoriban unt bele a tiszta festői problémákkal vesződő impresszionista és posztimpresszionista festészetbe, mikor ő tárgy szerint is érdekes, heroikus, patetikus, romantikus műveivel felbukkant. …Rudnay elsősorban magyar festő akart lenni, s csak azután festői problémák megoldója.” Nem sokkal jobb a véleménye Tornyairól sem, pedig Genthont nem lehet az avantgárd apostolának nevezni, inkább a magyar művészeti tradíciók gondos őrzője. „Impresszionizmus, posztimpresszionizmus és absztrakt irányok után, az éledő újklasszicizmustól körülvéve Munkácsyhoz visszanyúlni talán még lehetséges, de visszanyúlni hozzá és a művészetét a romantikus festőiség értelmében fejleszteni nem egyéb, mint eleven anakronizmus.” A hagyományokhoz való ragaszkodás csak a korszerűség követelményének teljes feladásával valósulhatott meg. A Balló Ede-díjas Kontuly Béla sem tartozik a magyar festészet nagy forradalmárai közé, a közelmúltban az Ernst Múzeumban rendezett nagy kiállítása irányította a figyelmet elfeledett tevékenységére. A Római Iskolán nevelkedett novecentos festészete nehezen válhat a kortárs művészeti törekvések iránytűjévé, hiszen sem kvalitásában, sem festői nyelvezetének eredetiségével nem hívta fel magára a figyelmet. Valószínűleg a tájképi motívumok hasonlóságának keresése vezetett el hozzájuk, s nem festészetünk követhető értékeinek felfedezése.
Lőrincz Tamás rendkívül jó érzékkel választotta ki magának Nagy Balogh János Önarcképeit. Nagy Balogh festészetében az önportré műfaja az, amely leginkább a hagyományokba ágyazott, ez az, ami rokon a klasszikus művészettel. Először stúdiumként készülnek a húsos arc fiziognómiáját rögzítő látleletek. Később a festői hatások kezdik foglalkoztatni, az arcon megjelenő síkok, domborulatok, barázdák hiteles ábrázolása, az árnyékok és fények harmonikus elrendezése. A portrék átszövik az életművet , minden korszakról, a gyorsuló öregedés minden fázisáról híradást kapunk. Lőrincz Tamás Önarckép sorozata ugyanazzal a kíméletlen őszinteséggel tárja fel arcának tájait, mint elődje Nagy Balogh, vádlón, szigorúan szemléli a nézőt, mint egy nyomozótiszt a kihallgatáson, amikor szúrós tekintetével próbálja az elítéltet igazmondásra bírni. A művész a kopaszodó fej itt-ott hajjal borított domborzatát és a fiatalos arc markáns vonásait elég érdekesnek tartja arra, hogy több nézetből is megvizsgálja. Felülről , féloldalról, alulról az áll kihangsúlyozásával békaperspektívából, tükörből nézve, a valódi és látszatkép ütköztetésével készültek a képek, sőt teljes profilból is , a kriminológusoknak kedvezve. Az önarckép nem kíván érzelmet tolmácsolni, kíméletlenül tárgyszerű, a sötét és semleges háttér kiemeli az arc karakterisztikus vonásait, a térbe belehasító fénycsík zavaró jelenlétével tovább fokozza a rideg arc merevségét.
László Dániel Önarcképével nem a magyar mester képi világához nyúlik vissza, hanem időben és térben sokkal távolabbra, egészen Vermeer van Delftig. A művész a kép előterében áll, a jobbról benyúló lámpa fénycsóvájába kerül, a megvilágítás intenzitása oly erős, hogy a férfialak baloldala kifehéredik, az arc karaktere a fényben úszva rajzolódik ki, míg az árnyékos rész sejtelmes homályba burkolódzik. Megjelennek a jellegzetes veermeri motívumok, a háttérben a művész felesége könyökére támasztja fejét úgy pihen a zongorán. A térelválasztó vastag keleti szőnyeg is a Vermeer művek állandó attribútuma. Lászlót a bonyolult terek kijelölése, megszervezése, valamint a fény és árnyékok telepítése foglalkoztatja. Nem dolgozza ki a részleteket, nem érdekli igazán az arc fiziognómiája, csupán jelzésszerűen, de felismerhetően jelennek meg a festmény szereplői; a feleség, a múzsa a lakás megszerkesztett enteriőrjé nek hátterében, míg előtérben a művész erős fénnyel megvilágítva. László Dániel a gyors impresszionisztikus festésmód híve, módszere, mentalitása éles ellentétben áll a vermeeri aprólékos részletező képkidolgozással.
Megyeri-Horváth Gábor Vörös aktját párba állították Lajta Gábor Hátakt takaróval című festményével. Az egybevetés kapcsán el kell gondolkodnunk a társaság generációs összetételén, vagyis azon, hogy az egy nemzedékkel idősebb Lajta csoporttagnak tekinthető-e vagy elődnek. Hiszen Lajta realisztikus akt-sorozatát és az itt is szereplő Hátaktot 1999-ben mutatta be a Szinyei Szalonban, Megyeri-Horváth ekkor elsőéves főiskolás. A fény-árnyék hatásokat elemző sokalakos éjszakai képeit Nox címen 2002-ben három budapesti helyszínen-többek között ismét a Szinyei Szalonban- állította ki. Megyeri-Horváthnál ugyanaz a festői látásmód érvényesül, ami Lajtánál is, nem csupán a vonzó női testet kívánja lefesteni, hanem a festői formálásnak olyan megoldásait is keresi, amelyekre a művészettörténelemben számtalan példát találunk, a közelmúltunkból ugyanúgy, mint a távolabbi korokból. Noha Sensariának nevezik a csoportot, s így a név révén kapcsolatot lehet találni Tizianóval és műhelyével, mégis óvatosabban bánnék az olyan típusú egybeve-tésekkel, mint amilyeneket ebben a katalógusban több helyen olvashat unk, hiszen Tizino a művészettörténet legnagyobbjai közül való, laza emlegetése veszélybe sodorhatja az írás komolyságát.
Helyesebb lenne, ha a csoport művészetszemléletének előzményeit keressük, s műtörténeti összefüggésekbe kívánjuk őket helyezni, akkor saját házunk táján nézünk körül. A hiperrealista vagy fotorealista festészet első művei nem 2006-ban, hanem 1969-ben jelentek meg először az általam szervezett és rendezett II. Iparterv kiállításon. Itt állította ki ugyanis Lakner László Identitás I. (1969) –Kötél és lenyomat című kétrészes konceptuális szellemiségű munkáját. Az eredeti kötél mellett megjelenik annak képi mása, amelyet fotorealista eszközökkel festett meg. Ezen a Képzőművészeti Lektorátus által betiltott tárlaton jelent meg Méhes László Hétköznap című festménye is. Igazi hiperrealista alkotás, amelyen utalásszerűen még nagy üres fényfoltokkal a férfi kabátján és az újságon pop art-os remineszcenciák is feltűnnek, de a mű már alapvetően a fotorealizmus eszköztárával, szemléletével készült. A szombathelyi bemutatón az elődök táborában szerepelt Konkoly Gyula, aki az 1969-es II. Ipartervnek lágy szobraival, konceptuális emlékművével volt résztvevője. Konkoly ott bemutatott művei a hatvanas évek magyar avantgárd művészetének nagyon fontos fejezetét jelentik, de a fotorealista művészethez ebben a korszakában nem sok köze volt. A kilencvenes években azonban visszatért az ábrázoló festészethez, elsősorban Monet és Renoir derűs impresszionista világának tanulmányozása nyomán, s képeivel igyekezett megidézni a XIX. század vég ének hangulatát. Erre rendkívüli rajzi és festői képességei alkalmassá is teszik, gondoljunk csak felhők felett grumpingoló Gala (Salvador Dalí felesége és múzsája) vagy Baranyay Andrást az égbe repítő virtuóz megoldású festményeire. Konkoly impresszionisztikus és kissé anakronisztikus örömfestészete üde színfoltja a kiállításnak.
Igazi kellemes meglepetés Csernus Tibor szerepeltetése. A párizsi elvonultságban élő idős mester az elmúlt húsz év során került vissza a magyar művészeti életbe. A szombathelyi tárlat azt bizonyította, hogy a fiatal alkotók számára is példamutató munkássága, mellyel a hetvenes évektől kezdve szembefordult az avantgardizmussal, s egy sajátos klasszikus veretű festői nyelv kimunkálására törekedett. Nagy elődök –Caravaggio és Hogart- tanulmányozása során alakította ki festői nyelvezetét, mely művészi kvalitásaival követésre méltó színvonalat képvisel. 1989-óta számtalan budapesti kiállításon láthattuk műveit, megismertetésében és megértetésében igen nagy szerepet játszott a tárlaton is szereplő Lajta Gábor.
A szombathelyi tárlat igazi érdekes tematikus rendezvény, amely láthatóan nem kívánta a kortárs ábrázoló művészeti törekvések teljes körét áttekinteni. A közelmúlt és a távoli történeti anyag feldolgozása szubjektív, nélkülöz minden szakmai szempontot, hiányzik az Iparterv utáni generáció hiperrealista festészete Fehér László és Nyári István, utóbbinak mellesleg egyik főműve épp a Szombathelyi Képtár tulajdonában van. A meglehetősen konzervatív szemléletű Gyulai Művésztelepről csak Balogh Gyulát hívták meg. A fiatalok közül nem szerepelt Filp Csaba Mátis Rita, Nagy Gabriella, Surman Viktor, Szenteleki Gábor , Tóth Ágnes és Varga Rita sem, a sort természetesen lehetne folytatni. Így a tárlattól nem kell többet várni, mint amit adni képes, íz lelgetés a magyar művészet történetében, mit szeretünk a múltunkból, kikhez szeretnénk hasonlítani, kiket tartunk követendő példának, kik a barátaink, kikkel tudunk egy nagyszabású kiállítás rendezésében együttműködni. A múlt század nagy művészeti mozgalmai is hasonló szempontok szerint álltak össze együttesekké, de különböztek abban, hogy törekvéseiket egy ideológus kiáltványban vagy esszében fogalmazta meg. A szürrealistáknál André Breton, a kubistáknál Apollinaire, ha a közelmúltunkban keresünk példát, akkor az Új szenzibilitás a nyolcvanas években Hegyi Lóránd programadó kiáltványaival jelent meg. A bemutató lehetett volna egy csoport vagy egy társaság zászlóbontása, látványos visszatérése az ábrázoláshoz, ahogy a non-figuratív festészet minden megújuló formájával szakít, s ennek a folyamatnak a stációit a folyamatban résztvevő személy, az ideologus pontosan leírja. A kiállítást nagy lelkesedéssel szervezte László Dániel és Muladi Brigitta, az ő érdemük, hogy a művek több helyszínre, így Dunaszerdahelyre, majd Pécsre is eljutottak, s nem adták fel a reményt, hogy egy ilyen fontos és nagyszabású tematikus tárlatot, amelyet a közönség is szívesen látogatna, egyszer talán egy fővárosi intézménnyel is képesek lesznek elfogadtatni.
Kovács Lehel:”Időn túl”. Időn túl-A festészet vállalt hagyománya c. katalógus 4.l.
Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar Bp.1964.0 27.l.
Genthon István:Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935, 158-159.l.; u.o. 157.l.
©Sinkovits Péter