partnereink
Somhegyi Zoltán: Szó és látvány – Yona Friedman és Douglas Gordon kiállítása
Rovereto, Mart; Friedman 2006. XII. 26-ig, Gordon 2007. I. 21-ig
A Mario Botta tervezte roveretói Mart Múzeumban, a lépcsőház melletti, több emeletet egybefogó térben szűkölködik Yona Friedman két új műve. A szűkölködés persze inkább csak a szemlélő szempontja felől érvényes, maguk a művek ironikus, posztdada felhangjukkal nem igényeskednek, nem követelnek többet. Bemutatkoznak, megmutatják magukat, tervezőjük elképzelését vagy játékos kedvét, de nem világot váltanak.
A 2005 nyarán már a velencei Telecom Italia Future Centre-ben bemutatott, a Domus Academy „Art Experience” programjának keretén belül létrehozott Merzstrukturen a kiállítás után a Mart állandó gyűjteményének része lesz, Friedman első műveként, mely olasz múzeumba kerül. Az összecelluxozott csomagolókartonokból kialakított építmény nemcsak elnevezésével, hanem megformálásával is utal Kurt Schwittersre, mintha csak kárpótolna minket az elveszett Merzbaukért.
Mondhatnánk, hogy emléket állít előtte, ha az emlékmű-kategória nem a másik művet illetné meg inkább, avagy talán mégse: a Nonument elnevezésű, a múzeum eme kiállítására létrehozott alkotás hullámosra-hengeresre csavart kartonokból felépített elnyújtott piramisszerű váza szinte öntevékenyen tovább folytatható, igazolva Friedman „megvalósítható utópia” elképzeléseit, mely szerint az építészet közügy, mindenki végezheti, maga az építész pedig inkább csak tanácsadó szerepet tölt be. Mégis, a mű címében rejlő szójáték a kérdés összetettségére és visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ugyanez a szójáték viszont továbbvezeti a látogatót a magasföldszint sötét tereibe, ahol a bejáratnál elhelyezett tévén óriási ujj hívogat.
„Videó- és szóművész”, állhatna a névjegyén. Douglas Gordon eddigi munkássága során jórészt ezen a két területen mozgott. A két terület látszólag teljesen különbözik egymástól, eltérő megközelítések, módszerek, kérdésfelvetések jelentkeznek, a műfajtörténeti fejlődés sem hasonló.
Legfőképpen pedig természetesen maga a médium. Ám mégis, jól elkülöníthető egy fő kérdés, amely a megfogalmazás formájától függetlenül izgatja, és amit jobb híján jelentésváltoz(tat)ásnak mondhatnánk. A kérdés komplexitását mutatja, hogy nemigen tudjuk a zárójeleket feloldani, egyetlen kifejezésben megfogalmazni. A jelentés olykor esetlegesen, konvencionálisan tapad formájához (szavak), olykor belekerül hordozójába (alkotás), mely utóbbinál jelen esetben felesleges és céltalan feleleveníteni olyan kérdéseket, hogy mikor és mi által „kerül” a jelentés a műbe, sőt, még azt is haszontalan, hogy mi a jelentés.
Annál is inkább, hiszen mindkettő megváltozhat, vagy megváltoztatható, és éppen erre épül Gordon jó néhány műve.
A változ(tat)ás azonban legalább annyira különböző, mint a tárgya. Vegyük a szavakat, melyek eredeti, illetve inkább „megszokott” értelmét betűcserékkel, központozás megváltoztatásával, vagy a betűk képéből kiinduló hasonló jelek cseréjével módosítja. Maga az alapanyag azonban adott, ahogy saját készítésű filmjeinél is. De egész más megközelítést vehetünk szemügyre már meglévő mozgóképek, híres vagy amatőr felvételek, illetve kanonizált filmremekek átdolgozásánál. A szavak szimultaneitása, illetve a maga alkotta filmek önnön időmeghatározása helyett itt épp a tempó megváltoztatásával alakítja át a mű a művet.
Ezt a három változatot mutatja be a roveretóban az 1966-os glasgow-i születésű, és 1996-ban Turner-díjjal jutalmazott művész az első önálló olaszországi kiállításaként számon tartott eseményen. Néhány munkája már korábban bemutatásra került a milánói Fondazione Davide Halevimben, ahol az algériai Philippe Parrenóval együtt állított ki, legfőképpen a Nevek listája (1990-től) című műve, mely egy folyamatosan bővülő lista azokról az emberekről, akikkel Gordon életében találkozott-találkozik. Ennek előképe talán On Kawara I met sorozata (1968–1979) lehet, melytől – egyelőre – leginkább lezáratlansága különbözteti meg.
Gordon roveretói kiállításán szóművészeti alkotásai mellett tehát inkább videómunkái dominálnak. A látogatót Haláljáték: Valós idő (2003) című műve fogadja, két óriási kivetítőre vetített 21, illetve 11 perces videója. Az állandóan körbe-körbe forgó kép egy elefántot mutat, mely rendre elveszíti egyensúlyát, kibillen és eldől, majd feltápászkodik, mintha csak forgószínpadon állna. Valójában a kamera köröz a betanított állat körül, amely egy a néző számára nem látható-hallható idomár parancsának eleget téve „halottat játszik”, majd felkel. A művet mégsem a megtévesztés felől érdemes magyarázni, sem annak humoros, sem „komoly” trompe l’oeil-jellege felől, sokkal inkább a háromdimenziós térérzékelésünkhöz jelen esetben kapcsolódó szédítő könnyedség és az állat vehemens mozgása közti ellentét lehet izgalmas.
Nem csodálható, hogy a sötét térben továbbhaladva az elefánt után találjuk leghíresebb művét, a 24 órás Psychót (1993). Alfred Hitchcock 1960-as művének 24 órásra lassított változata a jelentésproblémát a hatásprobléma felől közelíti. Az eredeti film a horror-thriller egyik legjelentősebb klasszisa, melynek lelassítása épp a thriller-jelleget semmisíti meg. Megsemmisíti, ugyanakkor más nézetet ajánl helyette. Ezért kellett egy ennyire közismert és már-már unalomig idézett művet választania, mint ahogy Pierre Huyghe-nek is, aki többek között szintén Hitchcock-filmekből indult ki, igaz, nem tempójukat változtatva, hanem fotóvideó remake-eket készítve (Remake, 1995). Hiszen egy közismert film esetében még izgalmasabb rádöbbenni, hogy az eredeti „jelentés” szempontja felől élvezhetetlenül lassúnak ítélhető bemutatás mi minden mást mutathat meg, vagy fel. Például a gesztusok széppé, festőivé stilizálódnak, vagy megfigyelhető a mimika minden játéka, melynek során egy szemvillanás egy szemvillanásnyi idő helyett folyamattá lesz. A pillanatnyiság, vagy pillanatnyiként érzékelt történések folyamatának bemutatását végzi el, mellyel egyben szinte ki is figurázza a szavakat, akár Bill Viola Nantes Triptichonja (1992), ahol fél órán át láthatjuk azt, amit csak úgy mondunk: megszületett. A szó tömörsége áll szemben a kép és képben-fogalmazás végteleníthető bőségével. Voltaképpen ugyanezt a dichotómiát fejezi ki maga a kiállítás címe is: „prettymucheverywordwritten, spoken, heard, overheard from 1989...” mely szó-léte ellenére (vagy mellett) képiséggé alakul át.
Pretty much every, azaz majdnem minden mű, hiszen harmadik egységként 1992 és 2006 közti videómunkáit láthatjuk a viszonylag közel egymás mellé, ám különböző magasságokban elhelyezett televíziókészülékeken. Az eredetileg önálló művek egymással is kapcsolatba kerülve módosítják az egymás megjelen(t)ését, ahogy Gordonról kialakult elképzeléseinket is felülírják. A művész magát a „remix-generáció” tagjának tartja, így nem csodálható a majdnem másfél évtized munkáinak egyben megmutatása. Ugyanezt láthatjuk szavak viszonylatában: a Mart félemeletének középső teréből kiinduló és az állandó gyűjteményeket bemutató második emeletre vezető hosszú, félkörös folyosó falszakaszait borítják be szóművei. Ahogy a kiállítás címe is mutatta, az 1989 és 2006 között született „majdnem minden” nyelvi ötlet sorakozik itt fel. A tipográfiai játékok mellett sokkal fontosabb lesz viszont – ismét – a jelentésmódosulás: hiszen akár más kiállítási terek faláról, akár különböző címzetteknek írt magánlevelekről és képeslapokról származnak is az önidézetek, mégis, a Martban mást fog mondani – csak nem tudjuk, hogy már a maga a szó, vagy csak vele Gordon.
A Mario Botta tervezte roveretói Mart Múzeumban, a lépcsőház melletti, több emeletet egybefogó térben szűkölködik Yona Friedman két új műve. A szűkölködés persze inkább csak a szemlélő szempontja felől érvényes, maguk a művek ironikus, posztdada felhangjukkal nem igényeskednek, nem követelnek többet. Bemutatkoznak, megmutatják magukat, tervezőjük elképzelését vagy játékos kedvét, de nem világot váltanak.
A 2005 nyarán már a velencei Telecom Italia Future Centre-ben bemutatott, a Domus Academy „Art Experience” programjának keretén belül létrehozott Merzstrukturen a kiállítás után a Mart állandó gyűjteményének része lesz, Friedman első műveként, mely olasz múzeumba kerül. Az összecelluxozott csomagolókartonokból kialakított építmény nemcsak elnevezésével, hanem megformálásával is utal Kurt Schwittersre, mintha csak kárpótolna minket az elveszett Merzbaukért.
Mondhatnánk, hogy emléket állít előtte, ha az emlékmű-kategória nem a másik művet illetné meg inkább, avagy talán mégse: a Nonument elnevezésű, a múzeum eme kiállítására létrehozott alkotás hullámosra-hengeresre csavart kartonokból felépített elnyújtott piramisszerű váza szinte öntevékenyen tovább folytatható, igazolva Friedman „megvalósítható utópia” elképzeléseit, mely szerint az építészet közügy, mindenki végezheti, maga az építész pedig inkább csak tanácsadó szerepet tölt be. Mégis, a mű címében rejlő szójáték a kérdés összetettségére és visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ugyanez a szójáték viszont továbbvezeti a látogatót a magasföldszint sötét tereibe, ahol a bejáratnál elhelyezett tévén óriási ujj hívogat.
„Videó- és szóművész”, állhatna a névjegyén. Douglas Gordon eddigi munkássága során jórészt ezen a két területen mozgott. A két terület látszólag teljesen különbözik egymástól, eltérő megközelítések, módszerek, kérdésfelvetések jelentkeznek, a műfajtörténeti fejlődés sem hasonló.
Legfőképpen pedig természetesen maga a médium. Ám mégis, jól elkülöníthető egy fő kérdés, amely a megfogalmazás formájától függetlenül izgatja, és amit jobb híján jelentésváltoz(tat)ásnak mondhatnánk. A kérdés komplexitását mutatja, hogy nemigen tudjuk a zárójeleket feloldani, egyetlen kifejezésben megfogalmazni. A jelentés olykor esetlegesen, konvencionálisan tapad formájához (szavak), olykor belekerül hordozójába (alkotás), mely utóbbinál jelen esetben felesleges és céltalan feleleveníteni olyan kérdéseket, hogy mikor és mi által „kerül” a jelentés a műbe, sőt, még azt is haszontalan, hogy mi a jelentés.
Annál is inkább, hiszen mindkettő megváltozhat, vagy megváltoztatható, és éppen erre épül Gordon jó néhány műve.
A változ(tat)ás azonban legalább annyira különböző, mint a tárgya. Vegyük a szavakat, melyek eredeti, illetve inkább „megszokott” értelmét betűcserékkel, központozás megváltoztatásával, vagy a betűk képéből kiinduló hasonló jelek cseréjével módosítja. Maga az alapanyag azonban adott, ahogy saját készítésű filmjeinél is. De egész más megközelítést vehetünk szemügyre már meglévő mozgóképek, híres vagy amatőr felvételek, illetve kanonizált filmremekek átdolgozásánál. A szavak szimultaneitása, illetve a maga alkotta filmek önnön időmeghatározása helyett itt épp a tempó megváltoztatásával alakítja át a mű a művet.
Ezt a három változatot mutatja be a roveretóban az 1966-os glasgow-i születésű, és 1996-ban Turner-díjjal jutalmazott művész az első önálló olaszországi kiállításaként számon tartott eseményen. Néhány munkája már korábban bemutatásra került a milánói Fondazione Davide Halevimben, ahol az algériai Philippe Parrenóval együtt állított ki, legfőképpen a Nevek listája (1990-től) című műve, mely egy folyamatosan bővülő lista azokról az emberekről, akikkel Gordon életében találkozott-találkozik. Ennek előképe talán On Kawara I met sorozata (1968–1979) lehet, melytől – egyelőre – leginkább lezáratlansága különbözteti meg.
Gordon roveretói kiállításán szóművészeti alkotásai mellett tehát inkább videómunkái dominálnak. A látogatót Haláljáték: Valós idő (2003) című műve fogadja, két óriási kivetítőre vetített 21, illetve 11 perces videója. Az állandóan körbe-körbe forgó kép egy elefántot mutat, mely rendre elveszíti egyensúlyát, kibillen és eldől, majd feltápászkodik, mintha csak forgószínpadon állna. Valójában a kamera köröz a betanított állat körül, amely egy a néző számára nem látható-hallható idomár parancsának eleget téve „halottat játszik”, majd felkel. A művet mégsem a megtévesztés felől érdemes magyarázni, sem annak humoros, sem „komoly” trompe l’oeil-jellege felől, sokkal inkább a háromdimenziós térérzékelésünkhöz jelen esetben kapcsolódó szédítő könnyedség és az állat vehemens mozgása közti ellentét lehet izgalmas.
Nem csodálható, hogy a sötét térben továbbhaladva az elefánt után találjuk leghíresebb művét, a 24 órás Psychót (1993). Alfred Hitchcock 1960-as művének 24 órásra lassított változata a jelentésproblémát a hatásprobléma felől közelíti. Az eredeti film a horror-thriller egyik legjelentősebb klasszisa, melynek lelassítása épp a thriller-jelleget semmisíti meg. Megsemmisíti, ugyanakkor más nézetet ajánl helyette. Ezért kellett egy ennyire közismert és már-már unalomig idézett művet választania, mint ahogy Pierre Huyghe-nek is, aki többek között szintén Hitchcock-filmekből indult ki, igaz, nem tempójukat változtatva, hanem fotóvideó remake-eket készítve (Remake, 1995). Hiszen egy közismert film esetében még izgalmasabb rádöbbenni, hogy az eredeti „jelentés” szempontja felől élvezhetetlenül lassúnak ítélhető bemutatás mi minden mást mutathat meg, vagy fel. Például a gesztusok széppé, festőivé stilizálódnak, vagy megfigyelhető a mimika minden játéka, melynek során egy szemvillanás egy szemvillanásnyi idő helyett folyamattá lesz. A pillanatnyiság, vagy pillanatnyiként érzékelt történések folyamatának bemutatását végzi el, mellyel egyben szinte ki is figurázza a szavakat, akár Bill Viola Nantes Triptichonja (1992), ahol fél órán át láthatjuk azt, amit csak úgy mondunk: megszületett. A szó tömörsége áll szemben a kép és képben-fogalmazás végteleníthető bőségével. Voltaképpen ugyanezt a dichotómiát fejezi ki maga a kiállítás címe is: „prettymucheverywordwritten, spoken, heard, overheard from 1989...” mely szó-léte ellenére (vagy mellett) képiséggé alakul át.
Pretty much every, azaz majdnem minden mű, hiszen harmadik egységként 1992 és 2006 közti videómunkáit láthatjuk a viszonylag közel egymás mellé, ám különböző magasságokban elhelyezett televíziókészülékeken. Az eredetileg önálló művek egymással is kapcsolatba kerülve módosítják az egymás megjelen(t)ését, ahogy Gordonról kialakult elképzeléseinket is felülírják. A művész magát a „remix-generáció” tagjának tartja, így nem csodálható a majdnem másfél évtized munkáinak egyben megmutatása. Ugyanezt láthatjuk szavak viszonylatában: a Mart félemeletének középső teréből kiinduló és az állandó gyűjteményeket bemutató második emeletre vezető hosszú, félkörös folyosó falszakaszait borítják be szóművei. Ahogy a kiállítás címe is mutatta, az 1989 és 2006 között született „majdnem minden” nyelvi ötlet sorakozik itt fel. A tipográfiai játékok mellett sokkal fontosabb lesz viszont – ismét – a jelentésmódosulás: hiszen akár más kiállítási terek faláról, akár különböző címzetteknek írt magánlevelekről és képeslapokról származnak is az önidézetek, mégis, a Martban mást fog mondani – csak nem tudjuk, hogy már a maga a szó, vagy csak vele Gordon.
© Somhegyi Zoltán