partnereink
Somogyi Zsófia: Tessék mosolyogni! – Euro Visions a LUMÚ-ban
Tíz Magnum fotográfus rajzott ki 2004-ben, hogy az Európai Unióhoz ekkor csatlakozott tíz országot közelebbről szemügyre vegye, s hírt vigyen a „tudatlan”1 Nyugatnak ezekről a furcsa, ismeretlen országokról. A kiállítás létrejöttét jelentősen támogatta az Alcatel, s elsőként a párizsi Pompidou Központban került megrendezésre. Nagy volumenű projektről van tehát szó. A Magnum Fotóügynökség (alapítva 1947-ben) a kezdeti küldetésnek megfelelően működik ma is: fő célja, hogy magas művészi színvonalú fotókkal tudósítson a világ, s benne az ember viselt dolgairól. Legfeljebb az idők során a fotóműfajok, az ő szempontjukból elsőrorban a dokumentarista műfajok alakulásai hoztak látásmód-változást.
Nézőpontok/Pozíciók2
Ha az ember beleéli magát az ismert kelet-európai kisebbségi érzésbe, akkor rögtön adódik a kérdés: Vajon milyen pozíciókat teremtett a Magnum azáltal, hogy kiküldte fotósait az új világok felderítésére? Lehet ezt ugyanis másképp is: erre volt példa a Neue Berliner Kunstverein 2004-es Felvétel, tessék mosolyogni! című kiállítása, ahol a tíz ország kiemelkedő fotósainak munkáiból rendeztek „ismerkedő” tárlatot (hazánkat Benkő Imre képviselte). A Magnum-kiállítás esetében azonban úgy tűnik, ismét a Nyugat az, amelyik a kérdező, tehát, domináns helyzetben van az egzotikusnak számító Kelettel (és Déllel és Északkal) szemben.
Mindezt lényegét tekintve árnyalja az anyagok jellege, és különbözősége. A legtöbb sorozat abszolút szubjektív, ami alatt most nem csak a művészi szabadságot, hanem azt is értjük, hogy a fotósok nagy része vadász-ösztönére, benyomásaira bízta saját magát, miközben sok esetben számára ismeretlen kultúrában fotózott. Ha a kiállítás alcímében megadott küldetéstől és félreértéstől – „Az új európaiak3 a Magnum fotográfusainak szemével” eltekintünk, akkor a képek szemlélése közben nyugodtan elengedhetjük magunkat: ország és egyben művészi ön-portrék ezek (éppen a szubjektív jelleg miatt), nem tabló-készítő, nem mindent-jól-megmondó célzattal jöttek létre. Benyomások közösségekről, helyszínekről. Tesztek, játékok: hiszen a legtöbb országról, amely lencse végre került, van saját képünk, ismerjük róla a sztereotípiákat, akár jártunk is ott. Így izgalmas a Ludwig Múzeumban újabb falszakasz vagy terem elé érkezni: vajon felismerjük-e, hogy melyik ország jön? S az elénk tárt kirakós játék elemei lefedik-e azt a valóságot, amelyet mi gondoltunk arról a helyről, vagy amiről azt gondoltuk, hogy mások gondolnak róla? Ez nyilván Magyarország esetén érdekes számunkra leginkább. Mintha azzal a kérdéssel állnánk oda az anyag elé: Na gyere, mutasd, szerinted kik vagyunk? Nemzeti karakter
Réges régi kérdés, hogy létezik-e olyasmi, hogy nemzeti karakter. Hogy ez egy tudományos kutatási terület, azt tudjuk, minden esetre, most a hétköznapi módon hozzáférhető tapasztalatokat kérdezzük. Hogy, az agyonismert kliséket leszámítva mi az, amitől egy ország egy ország? Ha mondjuk, azt játszanánk, hogy összekeverjük a kiállítás képeit, s országok szerint rendeztetnénk el a résztvevőkkel, vajon hogyan válogatnának? Mert a kiállítás egyik tanulsága számomra kétségtelenül ez: vannak speciális részletek, de ezt leszámítva, a legtöbb kép akár máshol is készülhetett volna. S itt nem CSAK a globalizáció mindent összeradírozó hatásáról van szó, hanem arról, hogy végső soron mi is a különbség ember és ember között, hogy mi a különbség a hasonló feltételeket magukénak tudható országok (a fotózottak jó része) lakói által létrehozott terekben. S végső soron talán kijelenthetjük, hogy nem sok. S nem csak azért nem, mert egyfajta uniformizálódást figyelhetünk meg, s akkor sem sok, ha világok választják el őket egymástól. Erre a legjobb példák a kiállítás azon anyagai, ahol szinte kizárólag portrékkal, emberalakokkal van dolgunk. Ilyen az észtországi, a járdát mint divatbemutató terepét kezelő sorozat, ahol Donovan Wylie járókelőket fotózott szemből, séta közben, mindenkit azonos beállításban villantva fel. Ide sorolható a litván fiatalokról depresszív, üres közegekben készült munka is (Lise Sarfati), ahol az installálás módja, a képek folyamatos vetítése, és a közben hallható sejtelmes suttogás erősen misztikus világot sző a portrék köré. De a vegyes, embereket különféle élethelyezetekben, s üres tereket magukban ábrázoló fotóknál is érvényes ez a tapasztalat: hogy falfelirat nélkül nem biztos, hogy hajszál pontosan lőnénk be a helyszínt. Terek
Érdekes kérdés, hogy mi árulkodik jobban: az emberek vagy helyeik. A ciprusi sorozaton például Peter Marlow szinte egyáltalán nem fotózott embert, vagy ha igen, csak staffázs-alakokként jelennek meg, vagy különféle táblákon piktogramokként. A lengyel képeken (Martin Power) is vegyesen jelennek meg alakok és kietlen terek – a lepusztult enteriőrökből és magányos épületekből egyébként külön sorozatot lehetne összeválogatni a tárlat anyagából. Az ember nélküli helyek ábrázolása egyébként a (hazai és nemzetközi) fiatal fotósok egy részének is érdeklődése középpontjában áll, s érdekes módon nagyon sokat árulnak el a használóikról ezek a terek nélkülük is. Mintha a hagyományos szubjektív dokumentarista érdeklődés az ember és környezete után itt nézőpontot váltott volna: már nem az embert nézi a fotós. Hanem azt, amit az ember maga néz. Vagy méginkább: az ember kreálmányait teremtőjük nélküli saját működésük, önnön létezésük pillanataiban. Kontextus
Néhány esetben hamar kiderül, hogy nem intutív módon, vagy semleges tematika alapján alakult a sorozat egységessé, hanem előzetes koncepció vezette az alkotót: ilyen például a cseh sorozat (Martine Franck). A fekete-fehér fotók gyors egymásutánban vetítődnek, s három asszony (régi rendszerrel szemben álló, így társadalmon kívülivé vált fotótörténész anya, művésszé vált két lánya, s unokái) meséli az életét, s azon keresztül Csehország utóbbi évtizedeit, s e narrációtól filmszerűvé válik, amit látunk. De kicsit hasonló a magyar anyag is: itt Patrick Zachmannt egy, évtizedekkel ezelőtt Franciaországba szakadt író-kiadó, Bíró Ádám élménybeszámolói, írásai inspirálták, illetve, ezekkel „vetette össze” saját, benyomásain alapuló belső képeit a fotográfus. De aki nem magyar, s nem ismeri jól a Gellért fürdőt vagy a Szoborparkot, annak nem biztos, hogy egyértelmű, hol jár …csak a lassúság, enyhén a 70-es – 80-as éveket idéző, melankolikus hangvétel árulkodik talán… Médium-történet
S maga a tárlat nem csak egyes képeivel bizonyítja, hányféleképpen látható a világ, hogy hol tart ma a dokumentarista fotográfia. Minden anyag installálása, azaz koncepciója más és más: változó képméreteivel, a falon szinte véletlenszerűen elszórt megjelenítéssel, montázs-szerűen látható a Magyarországot bemutató sorozat; a máltai anyagban (Carl De Keyzer) együtt jelennek meg a hagyományos fotók és a falba süllyeszett monitorokon váltakozó portrék, amelyek mintha az állandó ikonok mellé a változó emberi tényezőt hoznák be. A ciprusi képek négyzetes ablakok végtelenül ismételhető ritmusával lepik be a falat; Alex Majoli lett anyaga szimultán vetítéssel három síkban „játszódik”, vetítődik, s itt a képaláírások adnak drámai töltetet az amúgy sem vidám, gyönyörű fekete-fehér képeknek. Szlovákiáról (Chris Steele-Perkins) csak tíz kisméretű kép látható a falakon, ám mindegyik egy képcsoportot is jelöl, s a többi oda tartozó kép (gyakori átfedésekkel) a fotó alatti tartón albumokba rendezve tekinthető meg; vagy meglepően közeli nézőpontokból is fotózott Martin Parr Szlovéniában, s a kiállított anyagból kiemelkedő, nagyméretű képein így például egy tisztességes sültkolbászos főzelék mosolyog ránk. Képes Útikönyv
…és virtuális utazás. Kritizálható nézőpontból, kritizálható színvonalon. De ennél ezerszer félelmetesebb lenne, ha nem találnánk fogást a tárlaton. Úgyhogy inkább: Tessék mosolyogni!
(Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2006. június 9 – augusztus 27. ) 1 A kiállítást kísérő katalógusban Diane Dufour (Igazgató, Magnum Fotóügynökség) és Quentin Bajac (kurátor, Pompidou Központ) utalnak erre a tényre, miszerint a csatlakozott országokról kialakult kép és aktuális valóságuk között óriási a szakadék a nyugat embere tudásában, s így ez volt az egyik ok, ami miatt létrejött az Euro Visions.
2 Nézőpontok/Pozíciók. Művészet Közép Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum Budapest, 2000. III. 25–V. 28. (Bécs-Barcelona-Southampton-Prága)
3 A szerző kiemelése. A katalógus bevezető (1. jegyzet) egyébként éppen, hogy hibaként rója fel ezt a kifejezés-használatot e tíz országra – mégis ezzel a címmel vágott neki a nagyvilágnak a tárlat.
Ha az ember beleéli magát az ismert kelet-európai kisebbségi érzésbe, akkor rögtön adódik a kérdés: Vajon milyen pozíciókat teremtett a Magnum azáltal, hogy kiküldte fotósait az új világok felderítésére? Lehet ezt ugyanis másképp is: erre volt példa a Neue Berliner Kunstverein 2004-es Felvétel, tessék mosolyogni! című kiállítása, ahol a tíz ország kiemelkedő fotósainak munkáiból rendeztek „ismerkedő” tárlatot (hazánkat Benkő Imre képviselte). A Magnum-kiállítás esetében azonban úgy tűnik, ismét a Nyugat az, amelyik a kérdező, tehát, domináns helyzetben van az egzotikusnak számító Kelettel (és Déllel és Északkal) szemben.
Mindezt lényegét tekintve árnyalja az anyagok jellege, és különbözősége. A legtöbb sorozat abszolút szubjektív, ami alatt most nem csak a művészi szabadságot, hanem azt is értjük, hogy a fotósok nagy része vadász-ösztönére, benyomásaira bízta saját magát, miközben sok esetben számára ismeretlen kultúrában fotózott. Ha a kiállítás alcímében megadott küldetéstől és félreértéstől – „Az új európaiak3 a Magnum fotográfusainak szemével” eltekintünk, akkor a képek szemlélése közben nyugodtan elengedhetjük magunkat: ország és egyben művészi ön-portrék ezek (éppen a szubjektív jelleg miatt), nem tabló-készítő, nem mindent-jól-megmondó célzattal jöttek létre. Benyomások közösségekről, helyszínekről. Tesztek, játékok: hiszen a legtöbb országról, amely lencse végre került, van saját képünk, ismerjük róla a sztereotípiákat, akár jártunk is ott. Így izgalmas a Ludwig Múzeumban újabb falszakasz vagy terem elé érkezni: vajon felismerjük-e, hogy melyik ország jön? S az elénk tárt kirakós játék elemei lefedik-e azt a valóságot, amelyet mi gondoltunk arról a helyről, vagy amiről azt gondoltuk, hogy mások gondolnak róla? Ez nyilván Magyarország esetén érdekes számunkra leginkább. Mintha azzal a kérdéssel állnánk oda az anyag elé: Na gyere, mutasd, szerinted kik vagyunk? Nemzeti karakter
Réges régi kérdés, hogy létezik-e olyasmi, hogy nemzeti karakter. Hogy ez egy tudományos kutatási terület, azt tudjuk, minden esetre, most a hétköznapi módon hozzáférhető tapasztalatokat kérdezzük. Hogy, az agyonismert kliséket leszámítva mi az, amitől egy ország egy ország? Ha mondjuk, azt játszanánk, hogy összekeverjük a kiállítás képeit, s országok szerint rendeztetnénk el a résztvevőkkel, vajon hogyan válogatnának? Mert a kiállítás egyik tanulsága számomra kétségtelenül ez: vannak speciális részletek, de ezt leszámítva, a legtöbb kép akár máshol is készülhetett volna. S itt nem CSAK a globalizáció mindent összeradírozó hatásáról van szó, hanem arról, hogy végső soron mi is a különbség ember és ember között, hogy mi a különbség a hasonló feltételeket magukénak tudható országok (a fotózottak jó része) lakói által létrehozott terekben. S végső soron talán kijelenthetjük, hogy nem sok. S nem csak azért nem, mert egyfajta uniformizálódást figyelhetünk meg, s akkor sem sok, ha világok választják el őket egymástól. Erre a legjobb példák a kiállítás azon anyagai, ahol szinte kizárólag portrékkal, emberalakokkal van dolgunk. Ilyen az észtországi, a járdát mint divatbemutató terepét kezelő sorozat, ahol Donovan Wylie járókelőket fotózott szemből, séta közben, mindenkit azonos beállításban villantva fel. Ide sorolható a litván fiatalokról depresszív, üres közegekben készült munka is (Lise Sarfati), ahol az installálás módja, a képek folyamatos vetítése, és a közben hallható sejtelmes suttogás erősen misztikus világot sző a portrék köré. De a vegyes, embereket különféle élethelyezetekben, s üres tereket magukban ábrázoló fotóknál is érvényes ez a tapasztalat: hogy falfelirat nélkül nem biztos, hogy hajszál pontosan lőnénk be a helyszínt. Terek
Érdekes kérdés, hogy mi árulkodik jobban: az emberek vagy helyeik. A ciprusi sorozaton például Peter Marlow szinte egyáltalán nem fotózott embert, vagy ha igen, csak staffázs-alakokként jelennek meg, vagy különféle táblákon piktogramokként. A lengyel képeken (Martin Power) is vegyesen jelennek meg alakok és kietlen terek – a lepusztult enteriőrökből és magányos épületekből egyébként külön sorozatot lehetne összeválogatni a tárlat anyagából. Az ember nélküli helyek ábrázolása egyébként a (hazai és nemzetközi) fiatal fotósok egy részének is érdeklődése középpontjában áll, s érdekes módon nagyon sokat árulnak el a használóikról ezek a terek nélkülük is. Mintha a hagyományos szubjektív dokumentarista érdeklődés az ember és környezete után itt nézőpontot váltott volna: már nem az embert nézi a fotós. Hanem azt, amit az ember maga néz. Vagy méginkább: az ember kreálmányait teremtőjük nélküli saját működésük, önnön létezésük pillanataiban. Kontextus
Néhány esetben hamar kiderül, hogy nem intutív módon, vagy semleges tematika alapján alakult a sorozat egységessé, hanem előzetes koncepció vezette az alkotót: ilyen például a cseh sorozat (Martine Franck). A fekete-fehér fotók gyors egymásutánban vetítődnek, s három asszony (régi rendszerrel szemben álló, így társadalmon kívülivé vált fotótörténész anya, művésszé vált két lánya, s unokái) meséli az életét, s azon keresztül Csehország utóbbi évtizedeit, s e narrációtól filmszerűvé válik, amit látunk. De kicsit hasonló a magyar anyag is: itt Patrick Zachmannt egy, évtizedekkel ezelőtt Franciaországba szakadt író-kiadó, Bíró Ádám élménybeszámolói, írásai inspirálták, illetve, ezekkel „vetette össze” saját, benyomásain alapuló belső képeit a fotográfus. De aki nem magyar, s nem ismeri jól a Gellért fürdőt vagy a Szoborparkot, annak nem biztos, hogy egyértelmű, hol jár …csak a lassúság, enyhén a 70-es – 80-as éveket idéző, melankolikus hangvétel árulkodik talán… Médium-történet
S maga a tárlat nem csak egyes képeivel bizonyítja, hányféleképpen látható a világ, hogy hol tart ma a dokumentarista fotográfia. Minden anyag installálása, azaz koncepciója más és más: változó képméreteivel, a falon szinte véletlenszerűen elszórt megjelenítéssel, montázs-szerűen látható a Magyarországot bemutató sorozat; a máltai anyagban (Carl De Keyzer) együtt jelennek meg a hagyományos fotók és a falba süllyeszett monitorokon váltakozó portrék, amelyek mintha az állandó ikonok mellé a változó emberi tényezőt hoznák be. A ciprusi képek négyzetes ablakok végtelenül ismételhető ritmusával lepik be a falat; Alex Majoli lett anyaga szimultán vetítéssel három síkban „játszódik”, vetítődik, s itt a képaláírások adnak drámai töltetet az amúgy sem vidám, gyönyörű fekete-fehér képeknek. Szlovákiáról (Chris Steele-Perkins) csak tíz kisméretű kép látható a falakon, ám mindegyik egy képcsoportot is jelöl, s a többi oda tartozó kép (gyakori átfedésekkel) a fotó alatti tartón albumokba rendezve tekinthető meg; vagy meglepően közeli nézőpontokból is fotózott Martin Parr Szlovéniában, s a kiállított anyagból kiemelkedő, nagyméretű képein így például egy tisztességes sültkolbászos főzelék mosolyog ránk. Képes Útikönyv
…és virtuális utazás. Kritizálható nézőpontból, kritizálható színvonalon. De ennél ezerszer félelmetesebb lenne, ha nem találnánk fogást a tárlaton. Úgyhogy inkább: Tessék mosolyogni!
(Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2006. június 9 – augusztus 27. ) 1 A kiállítást kísérő katalógusban Diane Dufour (Igazgató, Magnum Fotóügynökség) és Quentin Bajac (kurátor, Pompidou Központ) utalnak erre a tényre, miszerint a csatlakozott országokról kialakult kép és aktuális valóságuk között óriási a szakadék a nyugat embere tudásában, s így ez volt az egyik ok, ami miatt létrejött az Euro Visions.
2 Nézőpontok/Pozíciók. Művészet Közép Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum Budapest, 2000. III. 25–V. 28. (Bécs-Barcelona-Southampton-Prága)
3 A szerző kiemelése. A katalógus bevezető (1. jegyzet) egyébként éppen, hogy hibaként rója fel ezt a kifejezés-használatot e tíz országra – mégis ezzel a címmel vágott neki a nagyvilágnak a tárlat.
© Somogyi Zsófia