partnereink
Sturcz János: Millenáris Park, Budapest - Egy helyben utazók
Sturcz János: Millenáris Park, Budapest - Egy helyben utazók
Kicsiny Balázs drámai erejű, archetipikus szituációkat felmutató, gazdag szimbolikus utalásokkal teli installációival vált (el)ismertté itthon és külföldön egyaránt. A Millenáris Kerengő Galériájában kiállított akvarell, gouache- és tusfestményein most képalkotó fantáziájának másik oldalát, azt a részben a tudatalattijában, részben a tudat küszöbén kavargó-fortyogó képáradatot, valóságból származó impresszióhalmazt ismerhetjük meg, ami installációinak is alapját képezi. Kicsiny folyamatos, naplószerű rajzolással és festéssel rögzíti, értelmezi a sokszor abszurd vagy enigmatikus jelenetekben, élethelyzetekben szeme előtt feltárulkozó valóságot. Az életből is azok a jelenetek, figurák és tárgyak ragadják meg, melyeknek önmagukban is látomásos, sugallatszerű karaktere van. Bármily furcsa, kiállított műveinek többsége olyan konkrét szituációkat rögzít, melyeket utazás, londoni kerékpározásai közben látott. Ezzel egy folyamatosan, de lassan mozgó, tárgyát körbejáró, álomszerű nézőpontot képez le csakúgy, mint Franz Schubert és a költő Wilhelm Müller a Téli utazás szánon és postakocsin utazó magányos főhősében.
A kiállítás anyaga két sorozatba rendeződik. Az Egy vidéki plébános naplója (Georges Bernanos regénycímét kölcsönvéve) a hétköznapokban „véletlenszerűen” elé táruló, különös, elgondolkodtató figurák és jelenetek nyitott lejegyzései, melyeket éppen azért helyez mágikus négyzethez hasonló tablószerű hálóba, mert átjárást, szellemi párbeszédet kíván létrehozni közöttük, egy többirányú történet olvasatát lehetővé téve. A harminckét lapból álló Téli utazás (Schubert dalciklusának címét idézve) pedig teljesen önálló, narratív szándéktól mentes kompozíciókat sorol egymás mellé.
A lapokon felvonulnak Kicsiny ikonográfiájának már ismert, jellegzetesen férfifoglalkozásokat űző, egyenruhás főszereplői, a hétköznapok XIX. században még szakralizált, elemekkel küzdő, önazonosságukért és az elveszett hitért harcoló, magányos hősei, a papok, bányászok, tűzoltók és tengerészek. Mint korábban, itt is folyamatosan kontrasztálja bennük a profán és a szakrális vonásokat, heroizmusukba abszurditást és iróniát csepegtetve. Bár a posztmodern világban elveszítették magabiztosságukat, tájékozódási képességüket, kötelességtudatuk a régi. Ám most egy további jelentést is kapnak: szinte mindannyian utazókká válnak, s emiatt látszólag abszurd, nem közvetlenül céljukhoz vezető tevékenységeket folytatnak. A papok sportolnak, síelnek, vívnak, navigálnak, a tűzoltók a lángoló város közepén szunyókálnak. Persze nem szabadidős tevékenységeket űznek, hanem továbbra is az elveszett kincset keresik, s nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy egyáltalán cselekszenek, harcolnak, küzdenek, sokszor a célt nem is egészen pontosan látva, de sohasem feladva. Mindannyian uniformist viselnek, de egyenruháik akár cserélgethetők is, hiszen teljesen hasonló, önmagukat feladó, a magányt önként vállaló, megszállottan kihívást, feladatot kereső személyiségek. Mintha ugyanazon szubjektum különböző aspektusai, Kicsiny szerepeket próbálgató képzeletbeli játékának egylényegű alanyai lennének.
A két új sorozatban felbukkan mellettük két további, egymással ellentétes karakterű, de egymást kiegészítő, szorosan összekapcsolódó főhős: egy súlyos terheket cipelő, hajóláncokkal megkötözött, mégis folyton úton lévő középkorú férfi és egy meggyötört testű, hol földre rogyó, hol két botjára támaszkodva vánszorgó, félszemű, a rabbik és a próféták jellegzetes vonásait hordozó zsidó öregember. Az utóbbi konkrét személy, akit a művész a Royal Albert Hall egy koncertjén, a hallgatók között a szőnyegen fekve látott, s aki minden testi baja ellenére hihetetlen lelki békét és derűt sugárzott, szinte megszemélyesítve a szellem, az ember győzelmét az anyagon, a betegségen és a sorson. A két figura Kicsiny lapjain a legkülönbözőbb helyzetekben találkozik, míg alakjuk és jelentésük elválaszthatatlanul összemosódik. Az öregember többször cipőboltban vagy arca elé erősített cipőkkel tűnik fel, s ennek jelentése éppen a másik szereplő segítségével fejthető meg. A bőröndöket cipelő, olykor cipészként is felbukkanó férfi ugyanis nem más, mint a XIII. századi Franciaországban megjelenő, majd az ellenreformáció idején, a XVII. század eleji Európában etnikailag is meghatározott bolygó zsidó, aki a néphit szerint azonos azzal a jeruzsálemi cipésszel, Ahasvérussal, aki nem engedte Golgotához vezető keresztútján a boltja előtt elhaladó Jézust padján megpihenni, sőt ki is gúnyolta, s ezért az idők végezetéig, Krisztus újra eljöveteléig kell bolyongania céltalanul a földi utakon. Kicsiny lapjain -- ahol etnikai, vallási hovatartozásának már nincs szerepe, így gyakran mitikus rokonai, a szintén örök vándorlásra ítélt bolygó hollandi és a bűvös vadász helyettesítik -- az emberi sors általános megtestesítője, akit a részvét és az együttérzés, sőt olykor a szakralitás aurája vesz körül. Többször jelenik meg keresztény templomban, temetőben vagy a stációk számai között, s olykor a már-már a szenvedéseinek szentségét sejtető fecskék mandorlája övezi.
Nyilván saját élettapasztalatából is fakad, hogy Kicsiny munkáinak főszereplői utazók, hiszen ő maga is tíz évet élt „idegenben”, a tengerektől körülvett, „ködös Albionban”. (A Téli utazás első verssora is így szól: „Idegenként érkeztem, s idegenként távozom.”) De e mögött nyilván egy mélyebb, általánosabb léttapasztalat is meghúzódik az ember földi létéről, folytonos útkereséséről, bolyongásáról, amelyet az önmagát magányos szigetre vetett Robinsonként meghatározó Franz Kafka fogalmazott meg: „Mindaz, amit írtam, Robinson zászlaja, a sziget legmagasabb pontján.” -- írta Max Brodnak 1922 júliusában.
A bolygó zsidót ábrázoló lapok készítése közben Kicsiny sokat hallgatta Schubert dalait, de nem ismerte azok szövegét. Mégis megdöbbentő, hogy rajzaiban és Müller szövegében mennyi motivikus-képi egyezés van. Már maga az alaphelyzet, a kiúttalan, mindig reménytelenül ugyanoda visszatérő, önkörében mozgó utazás motívuma is közös. Csak míg a Winterreise vándora a reménytelen szerelem, Kicsiny hőse a bűn miatt kényszerül bolyongásra. A két figura ugyannak a hiábavaló menekülésnek a két oldalát ragadja meg.
Mindannyian pszichikai struktúránkba kódolva hordozzuk, hogy melyik történelmi korszakot és helyszínt érezzük szellemi otthonunknak. Kicsiny Balázs a XVIII--XIX. század fordulójának, Swiftnek, Blake-nek, Füsslinek, a tudatalattit felfedező, látomásos képeket alkotó német és angol romantikának, Friedrichnek, Schubertnek, Müllernek, Webernek, E. T. A. Hoffmannak, Wagnernek és azok utódainak szellemi kortársa. Műveiben összeolvadnak a konkrét élmények, a mitikus szereplők és azok a tárgyak, melyeket legtöbbször nem a magasművészet remekműveiből, hanem naiv, a népi képzeletvilág archetipikus toposzait hordozó populáris metszetekről, szövegekből, XVII--XVIII. századi nyomatokból és újságokból kölcsönöz. Elemi erővel ragadják meg azok az ábrázolások, melyeken ismeretlen vagy elfeledett funkciójú, de mély egzisztenciális-spirituális jelentést sejtető tárgyak, például kereszt formájú használati eszközök jelennek meg, ugyanakkor könnyedén fedezi fel a szimbolikus potenciált a jelen hétköznapi tárgyaiban is, így a budapesti trolik áramszedőjében, a búvárok vagy a vívók sisakjában. Más művein is gyakran tűnnek fel szimbolikus használati tárgyak, mérlegek, lámpák, órák, hajóhorgonyok, melyek főhőseihez kapcsolódva, attribútumokká válva erősítik azokat a lét gyökeréig hatoló jelentéseket -- a tájékozódás, a fizikai és spirituális értelemben vett eligazodás, küzdelem, munka, harc, utazás, bűn, ítélet, idő fogalmait -- amelyeket pontosan kidolgozott ikonográfiájának főszereplői megtestesítenek. Névtelen papjai, tűzoltói, bányászai, matrózai egyben bolygó zsidók, csalódott szerelmesek, bűvös vadászok és reménytelenül egy helyben utazók.
Akárcsak mi mindnyájan. (Megtekinthető január 20-ig.) (Sturcz János)
Kicsiny Balázs drámai erejű, archetipikus szituációkat felmutató, gazdag szimbolikus utalásokkal teli installációival vált (el)ismertté itthon és külföldön egyaránt. A Millenáris Kerengő Galériájában kiállított akvarell, gouache- és tusfestményein most képalkotó fantáziájának másik oldalát, azt a részben a tudatalattijában, részben a tudat küszöbén kavargó-fortyogó képáradatot, valóságból származó impresszióhalmazt ismerhetjük meg, ami installációinak is alapját képezi. Kicsiny folyamatos, naplószerű rajzolással és festéssel rögzíti, értelmezi a sokszor abszurd vagy enigmatikus jelenetekben, élethelyzetekben szeme előtt feltárulkozó valóságot. Az életből is azok a jelenetek, figurák és tárgyak ragadják meg, melyeknek önmagukban is látomásos, sugallatszerű karaktere van. Bármily furcsa, kiállított műveinek többsége olyan konkrét szituációkat rögzít, melyeket utazás, londoni kerékpározásai közben látott. Ezzel egy folyamatosan, de lassan mozgó, tárgyát körbejáró, álomszerű nézőpontot képez le csakúgy, mint Franz Schubert és a költő Wilhelm Müller a Téli utazás szánon és postakocsin utazó magányos főhősében.
A kiállítás anyaga két sorozatba rendeződik. Az Egy vidéki plébános naplója (Georges Bernanos regénycímét kölcsönvéve) a hétköznapokban „véletlenszerűen” elé táruló, különös, elgondolkodtató figurák és jelenetek nyitott lejegyzései, melyeket éppen azért helyez mágikus négyzethez hasonló tablószerű hálóba, mert átjárást, szellemi párbeszédet kíván létrehozni közöttük, egy többirányú történet olvasatát lehetővé téve. A harminckét lapból álló Téli utazás (Schubert dalciklusának címét idézve) pedig teljesen önálló, narratív szándéktól mentes kompozíciókat sorol egymás mellé.
A lapokon felvonulnak Kicsiny ikonográfiájának már ismert, jellegzetesen férfifoglalkozásokat űző, egyenruhás főszereplői, a hétköznapok XIX. században még szakralizált, elemekkel küzdő, önazonosságukért és az elveszett hitért harcoló, magányos hősei, a papok, bányászok, tűzoltók és tengerészek. Mint korábban, itt is folyamatosan kontrasztálja bennük a profán és a szakrális vonásokat, heroizmusukba abszurditást és iróniát csepegtetve. Bár a posztmodern világban elveszítették magabiztosságukat, tájékozódási képességüket, kötelességtudatuk a régi. Ám most egy további jelentést is kapnak: szinte mindannyian utazókká válnak, s emiatt látszólag abszurd, nem közvetlenül céljukhoz vezető tevékenységeket folytatnak. A papok sportolnak, síelnek, vívnak, navigálnak, a tűzoltók a lángoló város közepén szunyókálnak. Persze nem szabadidős tevékenységeket űznek, hanem továbbra is az elveszett kincset keresik, s nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy egyáltalán cselekszenek, harcolnak, küzdenek, sokszor a célt nem is egészen pontosan látva, de sohasem feladva. Mindannyian uniformist viselnek, de egyenruháik akár cserélgethetők is, hiszen teljesen hasonló, önmagukat feladó, a magányt önként vállaló, megszállottan kihívást, feladatot kereső személyiségek. Mintha ugyanazon szubjektum különböző aspektusai, Kicsiny szerepeket próbálgató képzeletbeli játékának egylényegű alanyai lennének.
A két új sorozatban felbukkan mellettük két további, egymással ellentétes karakterű, de egymást kiegészítő, szorosan összekapcsolódó főhős: egy súlyos terheket cipelő, hajóláncokkal megkötözött, mégis folyton úton lévő középkorú férfi és egy meggyötört testű, hol földre rogyó, hol két botjára támaszkodva vánszorgó, félszemű, a rabbik és a próféták jellegzetes vonásait hordozó zsidó öregember. Az utóbbi konkrét személy, akit a művész a Royal Albert Hall egy koncertjén, a hallgatók között a szőnyegen fekve látott, s aki minden testi baja ellenére hihetetlen lelki békét és derűt sugárzott, szinte megszemélyesítve a szellem, az ember győzelmét az anyagon, a betegségen és a sorson. A két figura Kicsiny lapjain a legkülönbözőbb helyzetekben találkozik, míg alakjuk és jelentésük elválaszthatatlanul összemosódik. Az öregember többször cipőboltban vagy arca elé erősített cipőkkel tűnik fel, s ennek jelentése éppen a másik szereplő segítségével fejthető meg. A bőröndöket cipelő, olykor cipészként is felbukkanó férfi ugyanis nem más, mint a XIII. századi Franciaországban megjelenő, majd az ellenreformáció idején, a XVII. század eleji Európában etnikailag is meghatározott bolygó zsidó, aki a néphit szerint azonos azzal a jeruzsálemi cipésszel, Ahasvérussal, aki nem engedte Golgotához vezető keresztútján a boltja előtt elhaladó Jézust padján megpihenni, sőt ki is gúnyolta, s ezért az idők végezetéig, Krisztus újra eljöveteléig kell bolyongania céltalanul a földi utakon. Kicsiny lapjain -- ahol etnikai, vallási hovatartozásának már nincs szerepe, így gyakran mitikus rokonai, a szintén örök vándorlásra ítélt bolygó hollandi és a bűvös vadász helyettesítik -- az emberi sors általános megtestesítője, akit a részvét és az együttérzés, sőt olykor a szakralitás aurája vesz körül. Többször jelenik meg keresztény templomban, temetőben vagy a stációk számai között, s olykor a már-már a szenvedéseinek szentségét sejtető fecskék mandorlája övezi.
Nyilván saját élettapasztalatából is fakad, hogy Kicsiny munkáinak főszereplői utazók, hiszen ő maga is tíz évet élt „idegenben”, a tengerektől körülvett, „ködös Albionban”. (A Téli utazás első verssora is így szól: „Idegenként érkeztem, s idegenként távozom.”) De e mögött nyilván egy mélyebb, általánosabb léttapasztalat is meghúzódik az ember földi létéről, folytonos útkereséséről, bolyongásáról, amelyet az önmagát magányos szigetre vetett Robinsonként meghatározó Franz Kafka fogalmazott meg: „Mindaz, amit írtam, Robinson zászlaja, a sziget legmagasabb pontján.” -- írta Max Brodnak 1922 júliusában.
A bolygó zsidót ábrázoló lapok készítése közben Kicsiny sokat hallgatta Schubert dalait, de nem ismerte azok szövegét. Mégis megdöbbentő, hogy rajzaiban és Müller szövegében mennyi motivikus-képi egyezés van. Már maga az alaphelyzet, a kiúttalan, mindig reménytelenül ugyanoda visszatérő, önkörében mozgó utazás motívuma is közös. Csak míg a Winterreise vándora a reménytelen szerelem, Kicsiny hőse a bűn miatt kényszerül bolyongásra. A két figura ugyannak a hiábavaló menekülésnek a két oldalát ragadja meg.
Mindannyian pszichikai struktúránkba kódolva hordozzuk, hogy melyik történelmi korszakot és helyszínt érezzük szellemi otthonunknak. Kicsiny Balázs a XVIII--XIX. század fordulójának, Swiftnek, Blake-nek, Füsslinek, a tudatalattit felfedező, látomásos képeket alkotó német és angol romantikának, Friedrichnek, Schubertnek, Müllernek, Webernek, E. T. A. Hoffmannak, Wagnernek és azok utódainak szellemi kortársa. Műveiben összeolvadnak a konkrét élmények, a mitikus szereplők és azok a tárgyak, melyeket legtöbbször nem a magasművészet remekműveiből, hanem naiv, a népi képzeletvilág archetipikus toposzait hordozó populáris metszetekről, szövegekből, XVII--XVIII. századi nyomatokból és újságokból kölcsönöz. Elemi erővel ragadják meg azok az ábrázolások, melyeken ismeretlen vagy elfeledett funkciójú, de mély egzisztenciális-spirituális jelentést sejtető tárgyak, például kereszt formájú használati eszközök jelennek meg, ugyanakkor könnyedén fedezi fel a szimbolikus potenciált a jelen hétköznapi tárgyaiban is, így a budapesti trolik áramszedőjében, a búvárok vagy a vívók sisakjában. Más művein is gyakran tűnnek fel szimbolikus használati tárgyak, mérlegek, lámpák, órák, hajóhorgonyok, melyek főhőseihez kapcsolódva, attribútumokká válva erősítik azokat a lét gyökeréig hatoló jelentéseket -- a tájékozódás, a fizikai és spirituális értelemben vett eligazodás, küzdelem, munka, harc, utazás, bűn, ítélet, idő fogalmait -- amelyeket pontosan kidolgozott ikonográfiájának főszereplői megtestesítenek. Névtelen papjai, tűzoltói, bányászai, matrózai egyben bolygó zsidók, csalódott szerelmesek, bűvös vadászok és reménytelenül egy helyben utazók.
Akárcsak mi mindnyájan. (Megtekinthető január 20-ig.) (Sturcz János)
© Sturcz János