partnereink
Sturcz János: Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény, Veszprém
A klasszikus konstruktivizmustól a radikális monokrómig
Túlzás nélkül állítható, hogy Vass László magángyűjteményéből a hazai érdeklődő jobban megismerheti a kortárs magyar és nemzetközi analitikus, geometrikus absztrakt festészeti irányzatokat, mint az éppen az „inkák kincseit” felfedező vagy Fehér Lászlót laudáló közintézményeinkben. Lelki alkatából és technikai tökéletességre törekvő mesteremberi habitusából fakadóan Vass érdeklődésének középpontjában mindig is a végső harmóniákat, törvényeket kutató geometrikus absztrakt és konstruktív törekvések álltak. Ám ezen belül mind újabb és újabb területeket fedez fel, egyre frissebb, „kortársabb” alkotásokat gyűjt. Ahogy a kortárs nemzetközi szcénában ma már csaknem elképzelhetetlen a csak egy nemzet alkotásait bemutató kiállítás, úgy a korszerű magánkollekciók is kilépnek nációjuk keretei közül, s a tematikus kurátori kiállításokhoz hasonlóan egy-egy szakmai szempont, művészi szemléletmód, problémakör alapján gyűjtenek. Mintegy tíz évvel ezelőtt Vass Lászlóban is feltámadt az igény, hogy -- a hazai színtéren szinte egyedülálló módon -- gyűjtőkörét nemzetközivé tegye. Kollekciójában mára a konstruktivizmus hagyományából sarjadt jelenkori nemzetközi irányzatok, köztük a konkrét, a minimalista és a radikális monokróm festészet legjelentősebb alkotóinak reprezentatív főművei kapnak helyet, szellemi nyitottságát dicsérve. A 2003-ban Veszprémben megnyílt Modern Képtár -- Vass László Gyűjtemény tereiben így lehetőség nyílt a hazai geometrikus absztrakt festészet teljes spektrumának nemzetközi kontextusban történő bemutatására, kétévenkénti válogatásban. A kiállítás ez év májusi újrarendezésekor a magyar anyagból egy kicsiny teremnyi maradt, a gyűjtemény előtörténetét és azokat a kötődési pontokat jelezve, amelyek a hazai művészetet a nemzetközi anyaghoz fűzik: Barcsay négy 1981--1982-es minimalisztikus darabja; az organikus és geometrikus formákat gátlás nélkül, szinte posztmodern módra összekapcsoló Lossonczy Tamás tíz, 1945--1947-es játékos „meditációs” táblácskája; Gyarmathy fekete-fehér kontrasztra építő, konstruktív-szürrealista Gyásza; Korniss redukcióban a legmesszebb menő, de némiképp doktriner és megkésett három keresztje. Csiky Tibor minimalista szobrai, Ézsiás István Tatlin konstrukcióit az arte poverával egyesítő tárgykompozíciója, Károlyi Zsigmond „kibillentett” monokróm és Haász István konkrét művészettel rokon festménye jelzi a fiatalabb alkotókat, akik közvetlenül érintkeznek a következő termekben megismerhető nemzetközi irányokkal. Legelőször a konkrét művészettel, amely felé Konok Tamás és Kovács Attila művészetének megismerése után fordult Vass László. A Bauhaus és a De Stijl elvei nyomán Svájcban kialakult irányzat nem a valóság absztrahálásával, hanem a műből leolvasható „konkrét”, világos matematikai és formai princípiumokból építkezik. Az első terembe lépőt a geometrikus absztrakt művészet összes irányzatában központi szerepet játszó idom, a négyzet konkrét elveken alapuló alakítása fogadja. A kiindulási pont a Bauhaus mesterének, Joseph Albersnek már a konkrét művészethez köthető Tisztelet a négyzetnek: Allegro (1963) című festménye, amely négy -- vöröstől a narancson át a sárgáig jutó -- négyzet egymásba írásának koncepcióján alapszik. Mivel az egyre kisebb négyzetek egyre világosabbak, és középpontjuk nem esik egybe, a látszólag statikus struktúrában az oda-vissza mozgás élményét keltik. A színperspektívával való játék nyomán a néző már sejtheti, hogy a kiállítás a továbbiakban is a szín pszichológiai és szellemi hatásával foglalkozik majd. A konkrét művészet másik fontos képviselője, Richard Paul Lohse műve mintha Albersre reflektálna. Ő is négy hasonló színű, de nem egymás fölé, hanem egymás mellé és alá helyezett négyzetet állít a középpontba, melyekben a világosból a sötétbe tartó árnyalatok szekvenciája lassú spirális mozgást visz a rácsszerkezetbe. A francia Aurélie Nemours megkétszerezi az egymásba írt négyzetek számát, és a centrumban rögzíti középpontjukat, ám a neonrózsaszínekkel, fagylaltzöldekkel játékos női fricskát ad a „férfiasan” racionális, de „unalmas” albersi képtípusnak. A kromatikus szekvenciát üde tarkaság váltja fel, a konkrét művészet szigorú elvei megkérdőjeleződnek. A következő egységben a radikális monokróm festészet legfrissebb, 2000 után készült alkotásai kapnak helyet. Thomas McEvilley a monokróm festményt a „modern művészet legmisztikusabb ikonjának” nevezte, s két típusát -- a Malevicsre visszavezethető metafizikus és a Rodcsenkótól eredő materialista fajtáját -- különítette el. Az előbbi a neoplatonizmusban gyökerező őseredeti egység, a megkülönböztetés és minőség nélküli főelv vagy főelem, az esztétikai fenségesség megragadására törekszik. Az utóbbi ennél jóval konkrétabb célt, „a festészet alapjainak festészeti vallatását”, a festmény anyagi létezőinek szisztematikus vizsgálatát tűzi maga elé, melyet a hetvenes években fundamentális vagy posztkonceptuális festészetnek is neveztek, s a konkrét művészet egy ágának is tekinthetünk. Legfontosabb amerikai képviselői Robert Ryman, Brice Marden, Agnes Martin; Európában Alan Charlton, Piero Dorazio. A Vass-gyűjteményben szereplő radikális monokróm alkotások lényegében egyesítik a McEvilley által megfogalmazott kétféle karaktert: egyszerre fogadják el a szín óhatatlanul „misztikus”, immateriális tulajdonságait és ragaszkodnak a festmény tárgyi jellegéhez. Mindez reflexió a „festészet halálát” hirdető konceptuális művészetre; a festészet egyéni újrafelfedezése, gyakorlati alapokon nyugvó újrakezdése. „A festés mint vállalkozás vált kétségessé, »törlődött«. (…) Muszáj volt befelé fordulni, a művészet eszközeihez, a művészet létrehozásához használt anyagokhoz, technikákhoz” -- írta Marcia Hafif. A látszólag nagyméretű vásznakat egyszínűre festő monokróm festők valójában bonyolult és kifinomult technikákat alkalmaznak a szín lélektani hatásainak felkeltésére. Az 1984-ben közös kiállításon fellépő New York-i festőcsoport legfontosabb alkotói Marcia Hafif, Phil Sims, Joseph Marioni, Günter Umberg, Olivier Mosset, Frededric Matys Thursz. A Vass-gyűjteményben az első négy művész egy-egy friss alkotását a német Farbmalerei képviselőinek művei és távol-keleti monokróm festmények egészítik ki. Vass László és a gyűjtésben az utóbbi három évben őt tanácsadóként és kurátorként segítő (és a kiállításon is szereplő) Gál András -- Magyarországon az egyetlen, a nemzetközi monokróm festészeti vérkeringésben közvetlenül részt vevő festő -- léptékben és karakterben olyan műveket válogatott, melyek harmonikus párbeszédet folytatnak az adott térrel. Így van ez a szokatlan, átmeneti térbe helyezett Günther Umberg-darab esetében is, amely csak relatíve távolról szemlélhető. Így jól érvényesül fekete színéből, matt, bársonyos felszínéből, a festmény síkja mögött rézsűsen elkeskenyedő hordozójából következő illuzionisztikus hatása, misztikus, távolodó jellege. Radikális monokróm festményhez illően különleges a kép technikája is. Umberg a hagyományos tölgyfa táblán gipszalapozásra vitte fel 15--20 rétegben a porfestéket a legfelső réteget fixálatlanul hagyva, ami nemcsak a kép érzékiségét erősíti, de metaforikusan is kiszolgáltatottá, sebezhetővé teszi. Hasonlóan bársonyos textúra, sokrétegű képstruktúra és a misztikus hatású középkék szín intenzivitása, az itáliai reneszánsz freskók fénnyel telített anyagisága jellemzi Phil Sims monokrómját. A keramikusként is működő Sims technikája is falfestményt idéz: a pigmentet agyaggal és ásványi anyagokkal keveri, s finom, rövid, horizontális és vertikális ecsetvonásokkal „leheli” fel a gipszalapozású vászonra. Lélekkel teli, meditatív alkotói módszerét a közép-keleti és indiai művészet szemlélete is befolyásolta, melyet a helyszínen tanulmányozott. Marcia Hafif munkásságát is befolyásolták a freskó- és zománcfestés technikái. A radikális csoport doyenjét némileg materiálisabb nézőpont jellemzi, nála a metafizikus vonások helyett az életre helyeződik a hangsúly, amit képének vérvörös színe mellett ecsetvonásainak személyes, már-már nőies jellege is jelez. Munkája, az Irgazine Ruby az organikus eredetű pigmentről kapta a címét -- a festékanyag egyben a kép témája is --, melyet Hafif lazúrosan, egymás alá helyezett, egyenletes, függőleges ecsetvonásokban visz fel a széles ecsettel vízszintesen felkent gipszalapra. Az ellentétes irányú struktúrák találkozásából tócsaszerű foltok, egyfajta lebegő belső mozgás, vitalitás keletkezik a képen. Joseph Marioni a kép készítésére helyezi a hangsúlyt, monokrómja a Veszprémben láthatók közül a legmateriálisabb jellegű. Morris Louis csurgatásos technikáját viszi tovább, s a szabadon hagyott éleken a kép létrehozásának folyamatát, a festék megfolyását és az egymást fedő öt réteget mutatja be, melyet nagy részében eltakar a zsírosan fénylő, masszaszerű sötétzöld. A fekete, lila, kék és zöld akrilfestéket szarvasbőr hengerrel teríti szét, felülről lefelé, mintha a festőeszközzel is a földhöz kötöttséget, evilágiságot, természeti jelleget hangsúlyozná, ami a domináns zöld színből eleve következik. Jakob Gasteiger, Stephan Baumkötter, Peter Tollens, Thomas Pihl és Gál András hol dekoratív, hol meditatív, hol expresszív alkotásai a radikális amerikai festőcsoport európai kontextusát teremtik meg, s felvillantják a monokróm festészet legújabb generációja, a reflexív festészet szemléletét is. A két Európában élő japán művésznő, Yuko Shiraishi és Yuko Sakurai alkotásai a monokróm kép távol-keleti dimenzióit érzékeltetik. Hartwig Kompa német radikális monokrómfestő falrészletet asszociáló fehér munkája vezet át a kiállítás következő egységébe, melyben a konkrét és a konceptuális művészet határán álló fekete-fehér művek, Nemours, Kovács, Francois Morellet, Julije Kniefer, Henri Prosi, Manfred Mohr és Marta Pan alkotásai kaptak helyet. A záró részben színes, sok műfajú, formázott vásznakat és plasztikákat is tartalmazó válogatás ad keresztmetszetet a gyűjtemény további területeiről. Közülük Deim Pál új kezdetet sejtető festményét, Diet Sayler és Fajó János formázott képeit, Morellet konkrét művészethez, Alfred Luther, Ludwig Wilding Zero-csoporthoz és Jesus Rafael Soto op-arthoz közelálló képobjektjeit, Hetey Katalin variálható minimalista szobrait, Haraszty István mobilját és Megyik János projektív geometrián alapuló áttört lapreliefjét emelném ki. S ha mindez nem lenne elég, a néző figyelmébe ajánlhatom az emeleti grafikai terem önmagában is megálló válogatását olyan nevekkel, mint Robert Mangold, Max Bill, Günther Uecker, Tony Cragg, Eduardo Chillida, Farkas Ádám, Hermann de Vries, Morellet, Konok, Hetey, Baumkötter. A kiállítás ebben a formában 2009-ig lesz látható, 2008 tavaszán kiegészül az említett Hartwig Kompa egyéni bemutatójával. Az új válogatáshoz katalógus is készült, lényegre törő és közérthető szövege Imre Györgyit dicséri. Vass László gyűjteményét és elszántságát ismerve biztos vagyok benne, hogy 2009 után is tartogat számunkra meglepetéseket.
Túlzás nélkül állítható, hogy Vass László magángyűjteményéből a hazai érdeklődő jobban megismerheti a kortárs magyar és nemzetközi analitikus, geometrikus absztrakt festészeti irányzatokat, mint az éppen az „inkák kincseit” felfedező vagy Fehér Lászlót laudáló közintézményeinkben. Lelki alkatából és technikai tökéletességre törekvő mesteremberi habitusából fakadóan Vass érdeklődésének középpontjában mindig is a végső harmóniákat, törvényeket kutató geometrikus absztrakt és konstruktív törekvések álltak. Ám ezen belül mind újabb és újabb területeket fedez fel, egyre frissebb, „kortársabb” alkotásokat gyűjt. Ahogy a kortárs nemzetközi szcénában ma már csaknem elképzelhetetlen a csak egy nemzet alkotásait bemutató kiállítás, úgy a korszerű magánkollekciók is kilépnek nációjuk keretei közül, s a tematikus kurátori kiállításokhoz hasonlóan egy-egy szakmai szempont, művészi szemléletmód, problémakör alapján gyűjtenek. Mintegy tíz évvel ezelőtt Vass Lászlóban is feltámadt az igény, hogy -- a hazai színtéren szinte egyedülálló módon -- gyűjtőkörét nemzetközivé tegye. Kollekciójában mára a konstruktivizmus hagyományából sarjadt jelenkori nemzetközi irányzatok, köztük a konkrét, a minimalista és a radikális monokróm festészet legjelentősebb alkotóinak reprezentatív főművei kapnak helyet, szellemi nyitottságát dicsérve. A 2003-ban Veszprémben megnyílt Modern Képtár -- Vass László Gyűjtemény tereiben így lehetőség nyílt a hazai geometrikus absztrakt festészet teljes spektrumának nemzetközi kontextusban történő bemutatására, kétévenkénti válogatásban. A kiállítás ez év májusi újrarendezésekor a magyar anyagból egy kicsiny teremnyi maradt, a gyűjtemény előtörténetét és azokat a kötődési pontokat jelezve, amelyek a hazai művészetet a nemzetközi anyaghoz fűzik: Barcsay négy 1981--1982-es minimalisztikus darabja; az organikus és geometrikus formákat gátlás nélkül, szinte posztmodern módra összekapcsoló Lossonczy Tamás tíz, 1945--1947-es játékos „meditációs” táblácskája; Gyarmathy fekete-fehér kontrasztra építő, konstruktív-szürrealista Gyásza; Korniss redukcióban a legmesszebb menő, de némiképp doktriner és megkésett három keresztje. Csiky Tibor minimalista szobrai, Ézsiás István Tatlin konstrukcióit az arte poverával egyesítő tárgykompozíciója, Károlyi Zsigmond „kibillentett” monokróm és Haász István konkrét művészettel rokon festménye jelzi a fiatalabb alkotókat, akik közvetlenül érintkeznek a következő termekben megismerhető nemzetközi irányokkal. Legelőször a konkrét művészettel, amely felé Konok Tamás és Kovács Attila művészetének megismerése után fordult Vass László. A Bauhaus és a De Stijl elvei nyomán Svájcban kialakult irányzat nem a valóság absztrahálásával, hanem a műből leolvasható „konkrét”, világos matematikai és formai princípiumokból építkezik. Az első terembe lépőt a geometrikus absztrakt művészet összes irányzatában központi szerepet játszó idom, a négyzet konkrét elveken alapuló alakítása fogadja. A kiindulási pont a Bauhaus mesterének, Joseph Albersnek már a konkrét művészethez köthető Tisztelet a négyzetnek: Allegro (1963) című festménye, amely négy -- vöröstől a narancson át a sárgáig jutó -- négyzet egymásba írásának koncepcióján alapszik. Mivel az egyre kisebb négyzetek egyre világosabbak, és középpontjuk nem esik egybe, a látszólag statikus struktúrában az oda-vissza mozgás élményét keltik. A színperspektívával való játék nyomán a néző már sejtheti, hogy a kiállítás a továbbiakban is a szín pszichológiai és szellemi hatásával foglalkozik majd. A konkrét művészet másik fontos képviselője, Richard Paul Lohse műve mintha Albersre reflektálna. Ő is négy hasonló színű, de nem egymás fölé, hanem egymás mellé és alá helyezett négyzetet állít a középpontba, melyekben a világosból a sötétbe tartó árnyalatok szekvenciája lassú spirális mozgást visz a rácsszerkezetbe. A francia Aurélie Nemours megkétszerezi az egymásba írt négyzetek számát, és a centrumban rögzíti középpontjukat, ám a neonrózsaszínekkel, fagylaltzöldekkel játékos női fricskát ad a „férfiasan” racionális, de „unalmas” albersi képtípusnak. A kromatikus szekvenciát üde tarkaság váltja fel, a konkrét művészet szigorú elvei megkérdőjeleződnek. A következő egységben a radikális monokróm festészet legfrissebb, 2000 után készült alkotásai kapnak helyet. Thomas McEvilley a monokróm festményt a „modern művészet legmisztikusabb ikonjának” nevezte, s két típusát -- a Malevicsre visszavezethető metafizikus és a Rodcsenkótól eredő materialista fajtáját -- különítette el. Az előbbi a neoplatonizmusban gyökerező őseredeti egység, a megkülönböztetés és minőség nélküli főelv vagy főelem, az esztétikai fenségesség megragadására törekszik. Az utóbbi ennél jóval konkrétabb célt, „a festészet alapjainak festészeti vallatását”, a festmény anyagi létezőinek szisztematikus vizsgálatát tűzi maga elé, melyet a hetvenes években fundamentális vagy posztkonceptuális festészetnek is neveztek, s a konkrét művészet egy ágának is tekinthetünk. Legfontosabb amerikai képviselői Robert Ryman, Brice Marden, Agnes Martin; Európában Alan Charlton, Piero Dorazio. A Vass-gyűjteményben szereplő radikális monokróm alkotások lényegében egyesítik a McEvilley által megfogalmazott kétféle karaktert: egyszerre fogadják el a szín óhatatlanul „misztikus”, immateriális tulajdonságait és ragaszkodnak a festmény tárgyi jellegéhez. Mindez reflexió a „festészet halálát” hirdető konceptuális művészetre; a festészet egyéni újrafelfedezése, gyakorlati alapokon nyugvó újrakezdése. „A festés mint vállalkozás vált kétségessé, »törlődött«. (…) Muszáj volt befelé fordulni, a művészet eszközeihez, a művészet létrehozásához használt anyagokhoz, technikákhoz” -- írta Marcia Hafif. A látszólag nagyméretű vásznakat egyszínűre festő monokróm festők valójában bonyolult és kifinomult technikákat alkalmaznak a szín lélektani hatásainak felkeltésére. Az 1984-ben közös kiállításon fellépő New York-i festőcsoport legfontosabb alkotói Marcia Hafif, Phil Sims, Joseph Marioni, Günter Umberg, Olivier Mosset, Frededric Matys Thursz. A Vass-gyűjteményben az első négy művész egy-egy friss alkotását a német Farbmalerei képviselőinek művei és távol-keleti monokróm festmények egészítik ki. Vass László és a gyűjtésben az utóbbi három évben őt tanácsadóként és kurátorként segítő (és a kiállításon is szereplő) Gál András -- Magyarországon az egyetlen, a nemzetközi monokróm festészeti vérkeringésben közvetlenül részt vevő festő -- léptékben és karakterben olyan műveket válogatott, melyek harmonikus párbeszédet folytatnak az adott térrel. Így van ez a szokatlan, átmeneti térbe helyezett Günther Umberg-darab esetében is, amely csak relatíve távolról szemlélhető. Így jól érvényesül fekete színéből, matt, bársonyos felszínéből, a festmény síkja mögött rézsűsen elkeskenyedő hordozójából következő illuzionisztikus hatása, misztikus, távolodó jellege. Radikális monokróm festményhez illően különleges a kép technikája is. Umberg a hagyományos tölgyfa táblán gipszalapozásra vitte fel 15--20 rétegben a porfestéket a legfelső réteget fixálatlanul hagyva, ami nemcsak a kép érzékiségét erősíti, de metaforikusan is kiszolgáltatottá, sebezhetővé teszi. Hasonlóan bársonyos textúra, sokrétegű képstruktúra és a misztikus hatású középkék szín intenzivitása, az itáliai reneszánsz freskók fénnyel telített anyagisága jellemzi Phil Sims monokrómját. A keramikusként is működő Sims technikája is falfestményt idéz: a pigmentet agyaggal és ásványi anyagokkal keveri, s finom, rövid, horizontális és vertikális ecsetvonásokkal „leheli” fel a gipszalapozású vászonra. Lélekkel teli, meditatív alkotói módszerét a közép-keleti és indiai művészet szemlélete is befolyásolta, melyet a helyszínen tanulmányozott. Marcia Hafif munkásságát is befolyásolták a freskó- és zománcfestés technikái. A radikális csoport doyenjét némileg materiálisabb nézőpont jellemzi, nála a metafizikus vonások helyett az életre helyeződik a hangsúly, amit képének vérvörös színe mellett ecsetvonásainak személyes, már-már nőies jellege is jelez. Munkája, az Irgazine Ruby az organikus eredetű pigmentről kapta a címét -- a festékanyag egyben a kép témája is --, melyet Hafif lazúrosan, egymás alá helyezett, egyenletes, függőleges ecsetvonásokban visz fel a széles ecsettel vízszintesen felkent gipszalapra. Az ellentétes irányú struktúrák találkozásából tócsaszerű foltok, egyfajta lebegő belső mozgás, vitalitás keletkezik a képen. Joseph Marioni a kép készítésére helyezi a hangsúlyt, monokrómja a Veszprémben láthatók közül a legmateriálisabb jellegű. Morris Louis csurgatásos technikáját viszi tovább, s a szabadon hagyott éleken a kép létrehozásának folyamatát, a festék megfolyását és az egymást fedő öt réteget mutatja be, melyet nagy részében eltakar a zsírosan fénylő, masszaszerű sötétzöld. A fekete, lila, kék és zöld akrilfestéket szarvasbőr hengerrel teríti szét, felülről lefelé, mintha a festőeszközzel is a földhöz kötöttséget, evilágiságot, természeti jelleget hangsúlyozná, ami a domináns zöld színből eleve következik. Jakob Gasteiger, Stephan Baumkötter, Peter Tollens, Thomas Pihl és Gál András hol dekoratív, hol meditatív, hol expresszív alkotásai a radikális amerikai festőcsoport európai kontextusát teremtik meg, s felvillantják a monokróm festészet legújabb generációja, a reflexív festészet szemléletét is. A két Európában élő japán művésznő, Yuko Shiraishi és Yuko Sakurai alkotásai a monokróm kép távol-keleti dimenzióit érzékeltetik. Hartwig Kompa német radikális monokrómfestő falrészletet asszociáló fehér munkája vezet át a kiállítás következő egységébe, melyben a konkrét és a konceptuális művészet határán álló fekete-fehér művek, Nemours, Kovács, Francois Morellet, Julije Kniefer, Henri Prosi, Manfred Mohr és Marta Pan alkotásai kaptak helyet. A záró részben színes, sok műfajú, formázott vásznakat és plasztikákat is tartalmazó válogatás ad keresztmetszetet a gyűjtemény további területeiről. Közülük Deim Pál új kezdetet sejtető festményét, Diet Sayler és Fajó János formázott képeit, Morellet konkrét művészethez, Alfred Luther, Ludwig Wilding Zero-csoporthoz és Jesus Rafael Soto op-arthoz közelálló képobjektjeit, Hetey Katalin variálható minimalista szobrait, Haraszty István mobilját és Megyik János projektív geometrián alapuló áttört lapreliefjét emelném ki. S ha mindez nem lenne elég, a néző figyelmébe ajánlhatom az emeleti grafikai terem önmagában is megálló válogatását olyan nevekkel, mint Robert Mangold, Max Bill, Günther Uecker, Tony Cragg, Eduardo Chillida, Farkas Ádám, Hermann de Vries, Morellet, Konok, Hetey, Baumkötter. A kiállítás ebben a formában 2009-ig lesz látható, 2008 tavaszán kiegészül az említett Hartwig Kompa egyéni bemutatójával. Az új válogatáshoz katalógus is készült, lényegre törő és közérthető szövege Imre Györgyit dicséri. Vass László gyűjteményét és elszántságát ismerve biztos vagyok benne, hogy 2009 után is tartogat számunkra meglepetéseket.
©Sturcz János