partnereink
Sulyok Miklós: Állami monumentalizmus magántőkéből
Művészetek Palotája, Budapest
Egész lapszám is kevés lenne arra, hogy elmélyedjünk a hatalmas palota, s különösen a Millenniumi Városközpont-projekt szövevényes történetében, ezért most csak az épület legfontosabb építészeti vonatkozásairól írunk. Kultúrtörténeti jelentőségű tény, hogy végre méltó otthont kapott a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Nemzeti Táncszínház és a Ludwig Múzeum -- Kortárs Művészeti Múzeum. Írásunk nem az ünneprontás szándékával, de szépítés nélkül veszi górcső alá a „kulturális erőmű” építészeti kérdéseit.
A Művészetek Palotájának telepítésével kezdeném, azzal, hogy a Duna partjára szánt épületóriást -- megbocsáthatatlan módon -- nem a Dunára tájolták létrehozói. Nem én vagyok az első és az utolsó sem, aki ezt feszegeti, mégsem hagyhatom szó nélkül, mert az épület egyik alapkérdése ez. Nem véletlen, hogy nem csupán az építészről, hanem a ház létrehozóiról beszélek. Ilyen jelentőségű és terjedelmű épületet bonyolult, hosszú társadalmi összjáték hoz létre, s az építésznek egészében kell megragadnia, emblematikus külső formálással, nagyon-nagyon átgondolt telepítéssel kell elhelyeznie azon a helyszínen, ahová az építtető szánja. Ez most nem sikerült Zoboki Gábornak. De vajon miért nem írtak ki nemzetközi, magyar, meghívásos vagy nyílt pályázatot az épület megtervezésére? S még inkább az egész Millenniumi Városközpont beépítésének kialakítására?
Hogyan fordulhatott elő, hogy a legjelentősebb magyar kulturális beruházás körül bábáskodó számtalan politikus, vállalkozó, építész, művész, közművelődési és múzeumi szakember közül egyetlenegy sem akadt, aki az asztalra csapott volna: Hölgyeim és uraim, a Duna partján vagyunk, nem a Rákos-patak mentén, itt kötelező a folyóra tájolni az épületet!? Így azután a monumentalitásra törekedve formált ház csak téblábol, a hídról érkező úthoz szorítva féloldalasan feszeng a folyó partján. Sebaj, mondja a tervező, a Tudományos Akadémia palotája sem a víz felé fordul. Nem mentség. Jelenleg ugyanis a katasztrofális Nemzeti Színház hátsó homlokzata fogadja a Művészetek Palotájából távozó látogatót. Siralmas. Lehetett volna a budai dombokra, a Lágymányosi egyetemi városrészre, a Duna hídjaira néző séta is a dologból… Esetünkben az állam és magánszereplők összefogásából született az épület, mert a projektet indító Orbán-kormány azt mondta, nincs elég pénze a finanszírozásra. Pedig ki más feladata lenne a másfél század óta első budapesti kulturális nagyberuházás megvalósítása? Az említett összefogást köz--magán-partnerségnek nevezik, ahol az állam biztosítja a magánfél számára a hasznot. Hogyan? Úgy, hogy a magánfél banki hitelből hitelez az államnak, magasabb kamatra, mint amire saját hitelét fölvette. (Egyes sajtóinformációk szerint a Trigránit-csoport a beruházás 32 milliárdos költségének 30 százalékát állta saját forrásból, s a fennmaradó 70 százalékra vett fel hitelt.) De mekkora volt a rés a felvett banki hitel és az állam által garantált építési befektetés visszafizetésének hozama között?
A főbejárat felől közeledve a XX. század második feléből jól ismert állami monumentalizmus lehelete csap meg, miközben a kissé bizonytalan összképben a tömegek értelmét, a rendezőelvet keressük. Szürke üvegfalak bronzra eloxált alumíniumborítású tartószerkezetekben, mogyorószín travertinfelületek, oszlopos kultúrházi homlokzat. A híd felőli, hátsó és a két oldalhomlokzaton lőrésszerű ablaknyílások tagolják az erőd tömegét. A főbejáraton belépve, a kis belmagasságú térben szembejön velünk a hajóorrot imitáló, grandiózus (?) büfé -- mi ez? geg? fricska a hierarchikus térszervezésnek? Groteszk. Érkezéskor a ház nem üdvözöl bennünket, hanem a nagyvonalúan formált lépcsőn kell felvonulnunk az első emeletre, a tulajdonképpeni foyer-ba, ahol a Nemzeti Hangversenyterem emeleti páholyszintje türemkedik ki látványos, erőteljes plaszticitással fejünk fölé. Ez talán az épület legsikerültebb belső tere, itt érezhetjük, hogy megérkeztünk valahová. Az egyébként meglehetősen szabdalt, töredezett, három intézményt, három épületegységet tartalmazó ház belső közönségforgalmi terei közül ez nyújt valamiféle egységes térhatást. A hatalmas üvegfalon át ömlik a fény a nagyszabású, változatosan, érthetően tagolt térbe, ahol a barokkos bőségű anyaghasználat jótékonyan ellenpontozza a hatalmas, tagolatlan felületeket. Matt lakkal kezelt, szép erezetű diófa burkolatok, nem derékszögű lapokból rakott travertinburkolatok vágásszerű hasadékokkal, különféle felületkezelésű fémek, üvegek, betonok teremtik meg a luxusnak, a színházi és hangversenytermi ünnepélyességnek azt az atmoszféráját, amelyre itt szükség van. A szerkezeti elemnek látszó oszlopok közül egy vastagabbat megkocogtatva dobozhangot hallunk: nocsak, vajon mi lehet benne? (Gépészet?) Jobban szemügyre véve feltűnik, hogy át lehet látni rajta: hát csak díszlet az egész? (Ide tartozik, hogy a hátsó homlokzaton, a hídnál, némelyik függőleges falsávnak tűnő ablakosztás csak levegőben lebegő kőlap a mögötte lévő ablak előtt, hogy miért, az maradjon a tervező titka.) E kis közjáték után fölfedezzük, hogy a három nagy egységet (színház, hangversenyterem, múzeum) két maradéktér választja el egymástól, dekonstruktivista tréfák, funkciójuk talán a hangversenytermek akusztikai elkülönítése, s egyikük fényes, csúszós zöldmárvány padlószintje határozottan lejt. Barokk modern. A nagyra nőtt világítóudvarok után felemelő az Üvegterem elnevezésű, vagy 15 méteres belmagasságú tér tágassága, elefántméretű, mégis játékos világítótesteivel, jövendő fogadások és társas események vidám színhelye, ahová az emeletről is betekinthetünk.
A Nemzeti Hangversenyterem kiváló akusztikai minőségét zenészek és szakemberek méltatták, így én csak építészeti erényeit emelem ki: jó térarányaival, visszafogott formálásával, derűs színezésével nyugodt, méltóságteljes, mégis friss hangulatot sugároz. A karzatokon a hangzókamrák ajtóit díszítő, Jovánovics György tervezte gipsz domborműborítás alázatos díszítőplasztikaként szolgálja a téri egységet, nem tolakszik, élénk színeivel mégis karaktert ad a terem egészének. Különleges gépészeti szerkezet tartja a termen kívüli ellensúlyokkal a nézőtér fölé függesztett 48 tonnás hangvetőernyőt -- biztosan megszokjuk majd, s nem az jár az eszünkben, mikor esik a fejünkre.
A Duna felőli oldalon elhelyezett Ludwig Múzeumból feltáruló folyami panoráma feledteti az épület tájolási hibáját, itt kibontakozik Budapest földrajzi fekvésének lélegzetelállító látványa. A szellemesen és arányosan formált hófehér, ovális lépcsőház nagyvonalúan fogja össze a három szintet, ahonnan jól megközelíthetők az egyszerűen és sallangmentesen kialakított kiállítóterek. A „fehérdoboz-elvű” múzeumépítés rendszerét szintek közötti áttörések oldják, ami, tudomásom szerint, nem aratott osztatlan sikert a muzeológusok körében. Ők, érthetően, nem az építész formálókészségét, inkább a lehető legsemlegesebb kiállítótereket részesítették előnyben, a szintek és termek közötti átnézetek mégis élénkítik az egyébként zárt és egyhangú tereket. Nagyon jónak tűnik a termek világítási rendszere, amely lehetővé teszi, hogy szórt és irányított fényt egyaránt alkalmazhassanak.
Végül is az üzleti építészet és az állami monumentalizmus ötvözete az új Művészetek Palotája úgy, ahogyan azt Finta József munkásságában látjuk. Részletesebb elemzés kimutathatná a Finta--Zoboki-párhuzam szemléletbeli és formai összetevőit, a megrendelő igényeinek olykor túlzott kiszolgálását, a funkcionalitásra törekvő és esztétizáló formálás hasonlóságát, a karakter akarását és eredményét, a behelyettesíthetőséget. Tervező: Zoboki és Demeter Iroda / Belsőépítészet: Szüts Zsuzsa és Rex Kiss Béla
A Művészetek Palotájának telepítésével kezdeném, azzal, hogy a Duna partjára szánt épületóriást -- megbocsáthatatlan módon -- nem a Dunára tájolták létrehozói. Nem én vagyok az első és az utolsó sem, aki ezt feszegeti, mégsem hagyhatom szó nélkül, mert az épület egyik alapkérdése ez. Nem véletlen, hogy nem csupán az építészről, hanem a ház létrehozóiról beszélek. Ilyen jelentőségű és terjedelmű épületet bonyolult, hosszú társadalmi összjáték hoz létre, s az építésznek egészében kell megragadnia, emblematikus külső formálással, nagyon-nagyon átgondolt telepítéssel kell elhelyeznie azon a helyszínen, ahová az építtető szánja. Ez most nem sikerült Zoboki Gábornak. De vajon miért nem írtak ki nemzetközi, magyar, meghívásos vagy nyílt pályázatot az épület megtervezésére? S még inkább az egész Millenniumi Városközpont beépítésének kialakítására?
Hogyan fordulhatott elő, hogy a legjelentősebb magyar kulturális beruházás körül bábáskodó számtalan politikus, vállalkozó, építész, művész, közművelődési és múzeumi szakember közül egyetlenegy sem akadt, aki az asztalra csapott volna: Hölgyeim és uraim, a Duna partján vagyunk, nem a Rákos-patak mentén, itt kötelező a folyóra tájolni az épületet!? Így azután a monumentalitásra törekedve formált ház csak téblábol, a hídról érkező úthoz szorítva féloldalasan feszeng a folyó partján. Sebaj, mondja a tervező, a Tudományos Akadémia palotája sem a víz felé fordul. Nem mentség. Jelenleg ugyanis a katasztrofális Nemzeti Színház hátsó homlokzata fogadja a Művészetek Palotájából távozó látogatót. Siralmas. Lehetett volna a budai dombokra, a Lágymányosi egyetemi városrészre, a Duna hídjaira néző séta is a dologból… Esetünkben az állam és magánszereplők összefogásából született az épület, mert a projektet indító Orbán-kormány azt mondta, nincs elég pénze a finanszírozásra. Pedig ki más feladata lenne a másfél század óta első budapesti kulturális nagyberuházás megvalósítása? Az említett összefogást köz--magán-partnerségnek nevezik, ahol az állam biztosítja a magánfél számára a hasznot. Hogyan? Úgy, hogy a magánfél banki hitelből hitelez az államnak, magasabb kamatra, mint amire saját hitelét fölvette. (Egyes sajtóinformációk szerint a Trigránit-csoport a beruházás 32 milliárdos költségének 30 százalékát állta saját forrásból, s a fennmaradó 70 százalékra vett fel hitelt.) De mekkora volt a rés a felvett banki hitel és az állam által garantált építési befektetés visszafizetésének hozama között?
A főbejárat felől közeledve a XX. század második feléből jól ismert állami monumentalizmus lehelete csap meg, miközben a kissé bizonytalan összképben a tömegek értelmét, a rendezőelvet keressük. Szürke üvegfalak bronzra eloxált alumíniumborítású tartószerkezetekben, mogyorószín travertinfelületek, oszlopos kultúrházi homlokzat. A híd felőli, hátsó és a két oldalhomlokzaton lőrésszerű ablaknyílások tagolják az erőd tömegét. A főbejáraton belépve, a kis belmagasságú térben szembejön velünk a hajóorrot imitáló, grandiózus (?) büfé -- mi ez? geg? fricska a hierarchikus térszervezésnek? Groteszk. Érkezéskor a ház nem üdvözöl bennünket, hanem a nagyvonalúan formált lépcsőn kell felvonulnunk az első emeletre, a tulajdonképpeni foyer-ba, ahol a Nemzeti Hangversenyterem emeleti páholyszintje türemkedik ki látványos, erőteljes plaszticitással fejünk fölé. Ez talán az épület legsikerültebb belső tere, itt érezhetjük, hogy megérkeztünk valahová. Az egyébként meglehetősen szabdalt, töredezett, három intézményt, három épületegységet tartalmazó ház belső közönségforgalmi terei közül ez nyújt valamiféle egységes térhatást. A hatalmas üvegfalon át ömlik a fény a nagyszabású, változatosan, érthetően tagolt térbe, ahol a barokkos bőségű anyaghasználat jótékonyan ellenpontozza a hatalmas, tagolatlan felületeket. Matt lakkal kezelt, szép erezetű diófa burkolatok, nem derékszögű lapokból rakott travertinburkolatok vágásszerű hasadékokkal, különféle felületkezelésű fémek, üvegek, betonok teremtik meg a luxusnak, a színházi és hangversenytermi ünnepélyességnek azt az atmoszféráját, amelyre itt szükség van. A szerkezeti elemnek látszó oszlopok közül egy vastagabbat megkocogtatva dobozhangot hallunk: nocsak, vajon mi lehet benne? (Gépészet?) Jobban szemügyre véve feltűnik, hogy át lehet látni rajta: hát csak díszlet az egész? (Ide tartozik, hogy a hátsó homlokzaton, a hídnál, némelyik függőleges falsávnak tűnő ablakosztás csak levegőben lebegő kőlap a mögötte lévő ablak előtt, hogy miért, az maradjon a tervező titka.) E kis közjáték után fölfedezzük, hogy a három nagy egységet (színház, hangversenyterem, múzeum) két maradéktér választja el egymástól, dekonstruktivista tréfák, funkciójuk talán a hangversenytermek akusztikai elkülönítése, s egyikük fényes, csúszós zöldmárvány padlószintje határozottan lejt. Barokk modern. A nagyra nőtt világítóudvarok után felemelő az Üvegterem elnevezésű, vagy 15 méteres belmagasságú tér tágassága, elefántméretű, mégis játékos világítótesteivel, jövendő fogadások és társas események vidám színhelye, ahová az emeletről is betekinthetünk.
A Nemzeti Hangversenyterem kiváló akusztikai minőségét zenészek és szakemberek méltatták, így én csak építészeti erényeit emelem ki: jó térarányaival, visszafogott formálásával, derűs színezésével nyugodt, méltóságteljes, mégis friss hangulatot sugároz. A karzatokon a hangzókamrák ajtóit díszítő, Jovánovics György tervezte gipsz domborműborítás alázatos díszítőplasztikaként szolgálja a téri egységet, nem tolakszik, élénk színeivel mégis karaktert ad a terem egészének. Különleges gépészeti szerkezet tartja a termen kívüli ellensúlyokkal a nézőtér fölé függesztett 48 tonnás hangvetőernyőt -- biztosan megszokjuk majd, s nem az jár az eszünkben, mikor esik a fejünkre.
A Duna felőli oldalon elhelyezett Ludwig Múzeumból feltáruló folyami panoráma feledteti az épület tájolási hibáját, itt kibontakozik Budapest földrajzi fekvésének lélegzetelállító látványa. A szellemesen és arányosan formált hófehér, ovális lépcsőház nagyvonalúan fogja össze a három szintet, ahonnan jól megközelíthetők az egyszerűen és sallangmentesen kialakított kiállítóterek. A „fehérdoboz-elvű” múzeumépítés rendszerét szintek közötti áttörések oldják, ami, tudomásom szerint, nem aratott osztatlan sikert a muzeológusok körében. Ők, érthetően, nem az építész formálókészségét, inkább a lehető legsemlegesebb kiállítótereket részesítették előnyben, a szintek és termek közötti átnézetek mégis élénkítik az egyébként zárt és egyhangú tereket. Nagyon jónak tűnik a termek világítási rendszere, amely lehetővé teszi, hogy szórt és irányított fényt egyaránt alkalmazhassanak.
Végül is az üzleti építészet és az állami monumentalizmus ötvözete az új Művészetek Palotája úgy, ahogyan azt Finta József munkásságában látjuk. Részletesebb elemzés kimutathatná a Finta--Zoboki-párhuzam szemléletbeli és formai összetevőit, a megrendelő igényeinek olykor túlzott kiszolgálását, a funkcionalitásra törekvő és esztétizáló formálás hasonlóságát, a karakter akarását és eredményét, a behelyettesíthetőséget. Tervező: Zoboki és Demeter Iroda / Belsőépítészet: Szüts Zsuzsa és Rex Kiss Béla
©Sulyok Miklós