partnereink
Szabó Noémi: A Világ Tejhatalom Álvalóság Konventje ellen – A szentendrei Nemzetközi Performansz és NehézZenei Fesztivál
Ismét eltelt egy év, ezért idén augusztusban már a 8. alkalommal került megrendezésre Szentendrén az ef Zámbó István, fe Lugossy László és Szirtes János ötletén alapuló és szervezésében létrejött Nemzetközi Performansz és NehézZenei Fesztivál. Az alternatív összművészeti dzsembori ezen a hétvégén azonban nem csupán egyedül próbálta a Dunakanyar kapujába csábítani az érdeklődőket, hanem a vele párhuzamosan zajló Szentendre éjjel-nappal nyitva rendezvény is, amelynek célja, hogy a várost régi hagyományához híven ismét a régió kulturális-művészeti központjává tegye.
A MűvészetMalomban évről évre, performerek, képzőművészek, költők, zenészek, a szakma krémje és fiatal alkotók vesznek részt, azért, hogy együtt kísérletezve népszerűsítsék a performansz műfaját, ami egy másik, alternatív értéket mutat fel a globalizált világ tömegigényeket kiszolgáló kultúrájával szemben.
A vallási szeánszokra, illetve az ősi kultúrák rituáléinak atmoszférájára emlékeztető fesztivál nagyon kritikus a populáris műfajokkal szemben. Ezt fogalmazta meg feLugosy László néhány évvel ezelőtt abban a pár mondatban, ami azóta a fesztivál mottójává vált: „Az a fajta művészi nonkonformizmus még mindig a peformansz műfajban koncentrálódik, amely az összművészet legszabadabb sajátosságait tudja megjeleníteni, a konvencióktól mentes előadók időben és térben, hangban és képben, de mindenképpen élőben és valóságosságában egyszeri és megismételhetetlen módon, tehát fenomenális jelenléttel teremti meg a kapcsolatot a közönséggel, olyan ez, mint a születés.”
Ez a „definíció” rámutat a performansz művészet egyik legfontosabb ismérvére, hogy nem egy körülhatárolható művészeti irányzatot, hanem mint a művészet minden ágát átható jelenséget kell értelmezni, ahol a műfajok és médiumok sokszor intermédiává olvadnak össze. A performanszokban nem választhatóak külön egymástól a képzőművészeti, a színházi, a zenei, és az irodalmi, jellegű elemek, ezek szabadon, minden társítást megengedve törik szét a klasszikus műfaji határokat. A performansz összművészet jellegéből és mindenfajta szabály-nélküliségéből fakadóan végső célja nem a hagyományos műtárgy előállítása, hanem egy olyan folyamat bemutatása, ami egyszeri és megismételhetetlen. Ezért van óriási szerepe a befogadónak, akinek együttműködése és nyitottsága vagy éppen felháborodása és elutasító viselkedése maga is a performansz része, sőt célja.
Ha mégis megpróbálkozunk a szentendrei fesztivál előadóinak kategorizálásával legalább három markáns csoportot hozhatunk létre: a (nehéz) zenét, a színházi ihletésű performanszot és a képzőművészetet.
A zenei produkciók közül a klasszikusabb, de improvizatív irányvonalat képviselte a Plastic Septet, és a Mondo, valamint az ef Zámbó Happy Dead Band. Az igényes irodalmi szöveg és professzionális fúvós megoldások jellemezték a Tudósok koncertjét, míg a Budapastis spontánnak tűnő, ám jó felépített zajzenéje, a kakofóniát súrolta.
A zene, az irodalom és a performansz szintézisét valósítja meg hangköltészet egyik legfontosabb képviselője Szkárosi Endre, aki kemény és ironikus várospolitika ellenes költeményét ritmikus kántálásban adta elő. A fiatal fellépők táborát erősítette Tatár Balázs János, aki Sajáthangkereső-Rendszer című egyszemélyes fellépésében felszabadult „üvöltéshangköltészetet” produkált.
A színházi jelleget előtérbe helyező performanszot mutatott be fe Lugossy László és Szirtes János, ahol mágikus-rituális elemek, illetve az önsanyargató aszkézis jelképeként az önostorozás jelent meg. Dénes Imre hatásos előadása formailag némiképp Rudolf Schwarzkogler egyik akciójára emlékeztet, Dénes ugyanis döglött halak helyett egy darab húst rögzített az arcára, majd fehér kendőbe bugyolálta fejét. Az ember és testének kapcsolatát (elsősorban a meztelenséget) állította középpontjába a Neoneon csoport és Kovács István performansza.
A képzőművészet terén olyan installációk kerültek bemutatásra, mint a Szemétszobor tárlat, ahol a Duna árteréből összegyűjtött szemét felhasználásával hozták létre a kiállított műtárgyakat. Témaválasztását tekintve szintén kritikai éllel hívja fel a figyelmet a globális világ visszásságaira a KÓD című installáció kiállítás, ahol társadalmi (Csontó Lajos: Yes Daddy, Eike: Irányítók), illetve ellehetetlenülő környezetünk problémáira (Beöthy Balázs: Olaj) reflektálnak az alkotók.
A magyarországi performansz művészet történetében a 80-as évek közepétől kiemelkedően fontos szerepet játszottak az alternatív fesztiválok, amelyek legfőbb bemutatkozási terepei voltak az experimentális alkotóknak. A szentendrei fesztivál, olyan nemzetközi hírű rendezvények koncepcióját viszi tovább, mint a váci Expanzió, vagy az érsekújvári Transart Communication Festival, tehát az a feladata, hogy valóban hiteles közvetítője és egyben megújítója legyen a performansz műfajának. A lehetősége még tengernyi. „Hölgyeim és Uraim, Előre…vagy hátra!” (fe Lugossy László)
(VIII. Nemzetközi Performansz Fesztivál, Szentendre, 2006. VIII. 25–27.)
A MűvészetMalomban évről évre, performerek, képzőművészek, költők, zenészek, a szakma krémje és fiatal alkotók vesznek részt, azért, hogy együtt kísérletezve népszerűsítsék a performansz műfaját, ami egy másik, alternatív értéket mutat fel a globalizált világ tömegigényeket kiszolgáló kultúrájával szemben.
A vallási szeánszokra, illetve az ősi kultúrák rituáléinak atmoszférájára emlékeztető fesztivál nagyon kritikus a populáris műfajokkal szemben. Ezt fogalmazta meg feLugosy László néhány évvel ezelőtt abban a pár mondatban, ami azóta a fesztivál mottójává vált: „Az a fajta művészi nonkonformizmus még mindig a peformansz műfajban koncentrálódik, amely az összművészet legszabadabb sajátosságait tudja megjeleníteni, a konvencióktól mentes előadók időben és térben, hangban és képben, de mindenképpen élőben és valóságosságában egyszeri és megismételhetetlen módon, tehát fenomenális jelenléttel teremti meg a kapcsolatot a közönséggel, olyan ez, mint a születés.”
Ez a „definíció” rámutat a performansz művészet egyik legfontosabb ismérvére, hogy nem egy körülhatárolható művészeti irányzatot, hanem mint a művészet minden ágát átható jelenséget kell értelmezni, ahol a műfajok és médiumok sokszor intermédiává olvadnak össze. A performanszokban nem választhatóak külön egymástól a képzőművészeti, a színházi, a zenei, és az irodalmi, jellegű elemek, ezek szabadon, minden társítást megengedve törik szét a klasszikus műfaji határokat. A performansz összművészet jellegéből és mindenfajta szabály-nélküliségéből fakadóan végső célja nem a hagyományos műtárgy előállítása, hanem egy olyan folyamat bemutatása, ami egyszeri és megismételhetetlen. Ezért van óriási szerepe a befogadónak, akinek együttműködése és nyitottsága vagy éppen felháborodása és elutasító viselkedése maga is a performansz része, sőt célja.
Ha mégis megpróbálkozunk a szentendrei fesztivál előadóinak kategorizálásával legalább három markáns csoportot hozhatunk létre: a (nehéz) zenét, a színházi ihletésű performanszot és a képzőművészetet.
A zenei produkciók közül a klasszikusabb, de improvizatív irányvonalat képviselte a Plastic Septet, és a Mondo, valamint az ef Zámbó Happy Dead Band. Az igényes irodalmi szöveg és professzionális fúvós megoldások jellemezték a Tudósok koncertjét, míg a Budapastis spontánnak tűnő, ám jó felépített zajzenéje, a kakofóniát súrolta.
A zene, az irodalom és a performansz szintézisét valósítja meg hangköltészet egyik legfontosabb képviselője Szkárosi Endre, aki kemény és ironikus várospolitika ellenes költeményét ritmikus kántálásban adta elő. A fiatal fellépők táborát erősítette Tatár Balázs János, aki Sajáthangkereső-Rendszer című egyszemélyes fellépésében felszabadult „üvöltéshangköltészetet” produkált.
A színházi jelleget előtérbe helyező performanszot mutatott be fe Lugossy László és Szirtes János, ahol mágikus-rituális elemek, illetve az önsanyargató aszkézis jelképeként az önostorozás jelent meg. Dénes Imre hatásos előadása formailag némiképp Rudolf Schwarzkogler egyik akciójára emlékeztet, Dénes ugyanis döglött halak helyett egy darab húst rögzített az arcára, majd fehér kendőbe bugyolálta fejét. Az ember és testének kapcsolatát (elsősorban a meztelenséget) állította középpontjába a Neoneon csoport és Kovács István performansza.
A képzőművészet terén olyan installációk kerültek bemutatásra, mint a Szemétszobor tárlat, ahol a Duna árteréből összegyűjtött szemét felhasználásával hozták létre a kiállított műtárgyakat. Témaválasztását tekintve szintén kritikai éllel hívja fel a figyelmet a globális világ visszásságaira a KÓD című installáció kiállítás, ahol társadalmi (Csontó Lajos: Yes Daddy, Eike: Irányítók), illetve ellehetetlenülő környezetünk problémáira (Beöthy Balázs: Olaj) reflektálnak az alkotók.
A magyarországi performansz művészet történetében a 80-as évek közepétől kiemelkedően fontos szerepet játszottak az alternatív fesztiválok, amelyek legfőbb bemutatkozási terepei voltak az experimentális alkotóknak. A szentendrei fesztivál, olyan nemzetközi hírű rendezvények koncepcióját viszi tovább, mint a váci Expanzió, vagy az érsekújvári Transart Communication Festival, tehát az a feladata, hogy valóban hiteles közvetítője és egyben megújítója legyen a performansz műfajának. A lehetősége még tengernyi. „Hölgyeim és Uraim, Előre…vagy hátra!” (fe Lugossy László)
(VIII. Nemzetközi Performansz Fesztivál, Szentendre, 2006. VIII. 25–27.)
© Szabó Noémi