partnereink
Szlovák Nemzeti Galéria, Pozsony - Gótika - nemcsak szlovák szemmel
Harmadik fejezetéhez ért a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria Szlovákia (SZNG) művészettörténete című kiállítássorozata. A barokk és a XX. századi művészethez hasonlóan a Gótika is műtörténeti eseményként értékelhető -- mind a kiállítás, mind a közel 900 oldalas monografikus tanulmányok sorát tartalmazó katalógus okán. A kilencvenes évek közepén meghirdetett kiállítási program első két része rövidebb felkészülési idővel is kivitelezhető volt. A gótika művészetének szentelt átfogó tárlat előkészítése azonban a középkori művészethez társított mítoszok és a rendszeres időközönként más-más összefüggésben megfogalmazott művészeten kívüli elvárások miatt egy egész évtizedet vett igénybe.
A tervezett nagy tárlat első kurátora Anton C. Glatz volt, aki még az 1980-as és az 1990-es évek folyamán nemcsak az SZNG-ben, hanem a Szlovákia többi közgyűjteményében található középkori, illetve gótikus anyagot feldolgozta. Az ő közép-európai kontextusú összehasonlító módszerét követték a kutatás eredményeit felmutató tárlatok, így például a nemzeti galéria 1994-ben megnyílt új állandó gótikus, a Kelet-szlovákiai Múzeum gyűjteményének kassai (1995) és pozsonyi (1996), valamint a pozsonyi közgyűjtemények középkori anyagának közös 1999-es kiállítása. A mai Szlovákia területének gótikus művészeti örökségét első ízben összefoglaló kiállítás megvalósítása Anton C. Glatz váratlan halála miatt az ezredfordulón kérdésessé vált, ám a galéria fiatal, berlini képzésben részesült középkorkutatója, Dusan Buran három év alatt -- folytatva, de részben átértékelve elődje munkáját, sikerrel véve minden buktatót -- létrehozta a kiállítást és a terjedelmes katalógust.
Ehhez hasonlítható tárlatra 1937-ben, Prágában került sor utoljára. A Régi művészet Szlovenszkón című kiállítás egy közel két évtizedes műtörténeti folyamat betetőzéseként csehszlovák szempontból értékelve tette közszemlére a középkor építészeti és képzőművészeti örökségét. A gótika művészetének ideologikus megközelítése -- amely több évtizedre lehetetlenné tette a cseh/szlovák és magyar szakemberek őszinte együttműködését -- egészen a nyolcvanas évek közepéig tartott. A közép-európai polifonikus művészettörténeti koncepció (Ján Bakos) felvállalásával enyhült a szlovák magatartás, s ennek a folyamatnak a legújabb eredménye a mostani kiállítás alkalmából megjelent Gótika című katalógus-tanulmánykötet -- mintegy félszáz cseh, magyar, osztrák és szlovák kutató együttes munkájának eredménye. Közép-európai koncepciójának megvalósításához a magyar tudósok közül Marosi Ernő és Végh János két-két, Endrődi Gábor és Mikó Árpád egy-egy tanulmánnyal járult hozzá. Ez a regionális megmérettetés, közös műtörténeti értékelés volt a kurátor-katalógusszerkesztő elsődleges célja, hogy végre teret teremtsen a szomszédos országok középkorkutatóinak több évtizede óhajtott párbeszédéhez. Dusan Buran koncepciójában nem pusztán egyféle mainstream magatartást kell látni, mert a szlovákiai műtörténetírásban a pozitív folyamatokkal párhuzamosan a korábbi nemzeti megközelítésmód is jelen van. Egyesek majdhogynem harcként értelmezik egy-egy középkori alkotás nemzeti hovatartozásának kérdését. Ebből a szempontból revelációval ér fel Marosi Ernő tanulmánya a XV. század első felének szepességi és kassai építészetéről, illetve a kassai Szent Erzsébet székesegyházról. A szlovák olvasó ugyanis első ízben ismerkedhet meg (igaz, a régiók magyar megnevezését torzító fordításban) egy olyan szerző értékelésével, akit egyes szlovák kollégái méltatlanul a magyar akadémiai művészettörténet-írás ama romantikus platformjához sorolnak, amely a kassai dómot „az összmagyarság szimbólumaként” értékeli és nem más, mint a XIX. századi felfogás prolongálása. Ehhez a tetthez mind a kötet szerkesztője, mind a galéria részéről a szakmaiság melletti megingathatatlan elkötelezettségre volt szükség. A katalógus egyébként olyan témájú tanulmányokat is tartalmaz, amelyeknek tárgya objektív okok miatt nem szerepelhet a kiállításon, így hosszú évtizedek után végre egy kötetben vált hozzáférhetővé a gótika hétköznapi kultúrájának tudományos igényű értékelése a szlovákiai gótikus szakrális és világi építészettől a kőfaragáson, a szobrászaton, a fal- és táblaképfestészeten át a szárnyas oltárok művészetéig.
A Buran-féle koncepció megvalósítása jóvoltából a kiállítótermekben olyan művek jelennek meg, amelyek különféle félelmek és félreértések miatt még sohasem szerepelhettek együtt. Nemcsak a kilencvenes évek közepén a prágai Nemzeti Galériának átadott alkotások térhettek vissza a pozsonyi kiállítás erejéig (Háromkirályok imádása, 1440--1450 körül), hanem az esztergomi Keresztény Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria is készségesen bocsátotta rendelkezésre a Szlovákia mai területéhez kötődő műveket. A szlovákiai közgyűjteményekből származó alkotások először kerültek tágabb műtörténeti közegbe, a korabeli társművek szomszédságába. Így válhatott teljesebbé a XIV. és XV. századi áttekintés az Esztergomban őrzött művek révén (Két jelenet Alexandriai Szent Katalin életéből, 1440--1450), illetve ennek köszönhetően volt kialakítható a garamszentbenedeki terem.
Az egyébként időrendet követő kiállítás meglepő eszközökhöz nyúlt a hagyományos, ám a térbeli adottságok szempontjából csöppet sem ideális kiállítótér hátrányainak leküzdésére. Csaknem minden teremben szitanyomat emlékeztet a gótikus építészet egy-egy elemére, a plasztikák pedig a szakrális elhelyezést követve a szemmagasságot meghaladó posztamensekre kerültek, ami a félhomállyal, a fehér és szürke háttérrel együtt sejtelmes-szakrális hangulatot hivatott teremteni. A nagyvonalúan szellős rendezés jóvoltából a hagyományos galériai tér (Esterházy-palota) kis szakrális terekre tagolódik. Az egykori Vízkaszárnyában a szepességi, a Pozsony és környéke, valamint a bányavárosok gótikus művészetének jutott egy-egy terem. Itt tekinthető meg -- hosszú évek után ismét -- M. S. mester Krisztus születése (1506) című műve, amely a festő legutóbbi budapesti kiállításáról is hiányzott. Ugyancsak a figyelem központjába került a szepesszombati Szent György-templomból származó Szent Anna-oltár (1508 körül), amelyet 2003 folyamán az SZNG-ben restauráltak. Hagyományos tisztelet övezi Lőcsei Pál és követői műveit, valamint a XVI. század elején készült királyszobrokat. A pozsonyi galéria tulajdonában levő Szent Imre-, Szent László- és Szent István-szobor (1500 után) az utóbbi húsz év alatt immár harmadszor élte meg keletkezése datálásának és ikonográfiai értelmezésének módosulását. Első ízben mutatják be Pozsonyban a Zápolyák Szepeshelyről származó epitáfiumait -- stílusosan a galéria alagsorában.
A kiállítás meglepetése a gótikus ötvösművészet, hiszen a tárlatnak ez a fejezete a csaknem egytől egyig egyházi tulajdonban lévő monstranciák, poharak, kelyhek és liturgikus tárgyak kikölcsönzésével vált megvalósíthatóvá. Ugyanitt kell megemlítenem a csak elvétve szereplő középkori kéziratok és dísznyomtatványok bemutatását, amelynek a Pozsonyi Városi Múzeum ad otthont, az Óváros-háza termeiben. (Megtekinthető március 21-ig.)
A tervezett nagy tárlat első kurátora Anton C. Glatz volt, aki még az 1980-as és az 1990-es évek folyamán nemcsak az SZNG-ben, hanem a Szlovákia többi közgyűjteményében található középkori, illetve gótikus anyagot feldolgozta. Az ő közép-európai kontextusú összehasonlító módszerét követték a kutatás eredményeit felmutató tárlatok, így például a nemzeti galéria 1994-ben megnyílt új állandó gótikus, a Kelet-szlovákiai Múzeum gyűjteményének kassai (1995) és pozsonyi (1996), valamint a pozsonyi közgyűjtemények középkori anyagának közös 1999-es kiállítása. A mai Szlovákia területének gótikus művészeti örökségét első ízben összefoglaló kiállítás megvalósítása Anton C. Glatz váratlan halála miatt az ezredfordulón kérdésessé vált, ám a galéria fiatal, berlini képzésben részesült középkorkutatója, Dusan Buran három év alatt -- folytatva, de részben átértékelve elődje munkáját, sikerrel véve minden buktatót -- létrehozta a kiállítást és a terjedelmes katalógust.
Ehhez hasonlítható tárlatra 1937-ben, Prágában került sor utoljára. A Régi művészet Szlovenszkón című kiállítás egy közel két évtizedes műtörténeti folyamat betetőzéseként csehszlovák szempontból értékelve tette közszemlére a középkor építészeti és képzőművészeti örökségét. A gótika művészetének ideologikus megközelítése -- amely több évtizedre lehetetlenné tette a cseh/szlovák és magyar szakemberek őszinte együttműködését -- egészen a nyolcvanas évek közepéig tartott. A közép-európai polifonikus művészettörténeti koncepció (Ján Bakos) felvállalásával enyhült a szlovák magatartás, s ennek a folyamatnak a legújabb eredménye a mostani kiállítás alkalmából megjelent Gótika című katalógus-tanulmánykötet -- mintegy félszáz cseh, magyar, osztrák és szlovák kutató együttes munkájának eredménye. Közép-európai koncepciójának megvalósításához a magyar tudósok közül Marosi Ernő és Végh János két-két, Endrődi Gábor és Mikó Árpád egy-egy tanulmánnyal járult hozzá. Ez a regionális megmérettetés, közös műtörténeti értékelés volt a kurátor-katalógusszerkesztő elsődleges célja, hogy végre teret teremtsen a szomszédos országok középkorkutatóinak több évtizede óhajtott párbeszédéhez. Dusan Buran koncepciójában nem pusztán egyféle mainstream magatartást kell látni, mert a szlovákiai műtörténetírásban a pozitív folyamatokkal párhuzamosan a korábbi nemzeti megközelítésmód is jelen van. Egyesek majdhogynem harcként értelmezik egy-egy középkori alkotás nemzeti hovatartozásának kérdését. Ebből a szempontból revelációval ér fel Marosi Ernő tanulmánya a XV. század első felének szepességi és kassai építészetéről, illetve a kassai Szent Erzsébet székesegyházról. A szlovák olvasó ugyanis első ízben ismerkedhet meg (igaz, a régiók magyar megnevezését torzító fordításban) egy olyan szerző értékelésével, akit egyes szlovák kollégái méltatlanul a magyar akadémiai művészettörténet-írás ama romantikus platformjához sorolnak, amely a kassai dómot „az összmagyarság szimbólumaként” értékeli és nem más, mint a XIX. századi felfogás prolongálása. Ehhez a tetthez mind a kötet szerkesztője, mind a galéria részéről a szakmaiság melletti megingathatatlan elkötelezettségre volt szükség. A katalógus egyébként olyan témájú tanulmányokat is tartalmaz, amelyeknek tárgya objektív okok miatt nem szerepelhet a kiállításon, így hosszú évtizedek után végre egy kötetben vált hozzáférhetővé a gótika hétköznapi kultúrájának tudományos igényű értékelése a szlovákiai gótikus szakrális és világi építészettől a kőfaragáson, a szobrászaton, a fal- és táblaképfestészeten át a szárnyas oltárok művészetéig.
A Buran-féle koncepció megvalósítása jóvoltából a kiállítótermekben olyan művek jelennek meg, amelyek különféle félelmek és félreértések miatt még sohasem szerepelhettek együtt. Nemcsak a kilencvenes évek közepén a prágai Nemzeti Galériának átadott alkotások térhettek vissza a pozsonyi kiállítás erejéig (Háromkirályok imádása, 1440--1450 körül), hanem az esztergomi Keresztény Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria is készségesen bocsátotta rendelkezésre a Szlovákia mai területéhez kötődő műveket. A szlovákiai közgyűjteményekből származó alkotások először kerültek tágabb műtörténeti közegbe, a korabeli társművek szomszédságába. Így válhatott teljesebbé a XIV. és XV. századi áttekintés az Esztergomban őrzött művek révén (Két jelenet Alexandriai Szent Katalin életéből, 1440--1450), illetve ennek köszönhetően volt kialakítható a garamszentbenedeki terem.
Az egyébként időrendet követő kiállítás meglepő eszközökhöz nyúlt a hagyományos, ám a térbeli adottságok szempontjából csöppet sem ideális kiállítótér hátrányainak leküzdésére. Csaknem minden teremben szitanyomat emlékeztet a gótikus építészet egy-egy elemére, a plasztikák pedig a szakrális elhelyezést követve a szemmagasságot meghaladó posztamensekre kerültek, ami a félhomállyal, a fehér és szürke háttérrel együtt sejtelmes-szakrális hangulatot hivatott teremteni. A nagyvonalúan szellős rendezés jóvoltából a hagyományos galériai tér (Esterházy-palota) kis szakrális terekre tagolódik. Az egykori Vízkaszárnyában a szepességi, a Pozsony és környéke, valamint a bányavárosok gótikus művészetének jutott egy-egy terem. Itt tekinthető meg -- hosszú évek után ismét -- M. S. mester Krisztus születése (1506) című műve, amely a festő legutóbbi budapesti kiállításáról is hiányzott. Ugyancsak a figyelem központjába került a szepesszombati Szent György-templomból származó Szent Anna-oltár (1508 körül), amelyet 2003 folyamán az SZNG-ben restauráltak. Hagyományos tisztelet övezi Lőcsei Pál és követői műveit, valamint a XVI. század elején készült királyszobrokat. A pozsonyi galéria tulajdonában levő Szent Imre-, Szent László- és Szent István-szobor (1500 után) az utóbbi húsz év alatt immár harmadszor élte meg keletkezése datálásának és ikonográfiai értelmezésének módosulását. Első ízben mutatják be Pozsonyban a Zápolyák Szepeshelyről származó epitáfiumait -- stílusosan a galéria alagsorában.
A kiállítás meglepetése a gótikus ötvösművészet, hiszen a tárlatnak ez a fejezete a csaknem egytől egyig egyházi tulajdonban lévő monstranciák, poharak, kelyhek és liturgikus tárgyak kikölcsönzésével vált megvalósíthatóvá. Ugyanitt kell megemlítenem a csak elvétve szereplő középkori kéziratok és dísznyomtatványok bemutatását, amelynek a Pozsonyi Városi Múzeum ad otthont, az Óváros-háza termeiben. (Megtekinthető március 21-ig.)
Hushegyi Gábor