partnereink
Szombathy Bálint: A jellé keményített nyelvi szerkezetiség - Nagy Csaba válogatott művei Miskolcon
„A festő egy kicsit elhátrál a képtől. Egy pillantást vet a modelljére; talán az utolsó ecsetvonásra készül, de lehet, hogy még az elsőt sem húzta meg. Az ecsetet tartó keze nincs messze a palettától, most mozdulatlan a vászon és a festék között. Ezen az ügyes kézen megakad a tekintet, egyszersmind meg is pihen a félbeszakadt mozdulaton. Az ecset finom hegye és az acélos tekintet között bontakoztatja ki a látvány teljes terjedelmét” - írja Michel Foucault A szavak és a dolgok című könyvében. Szemlélődésének tárgya most még nem is olyan fontos számunkra, inkább az nyűgöz le bennünket, miféle finom precizitással ragadja meg a festés folyamatának első avagy utolsó pillanatait, a beállást és a kiállást, a kezdetet és a véget. Egy rítus bevezető és záró mozdulatait írja le, mintha csak a távol-keleti teafogyasztás leheletnyi gesztusokból álló visszafogott eseménysorát kívánná megközelíteni, akkora megértéssel és beleéléssel.
Amikor az író idáig ér a megfigyeléssel, még nem tudjuk, miféle piktúra bontakozik avagy bontakozott ki a festő keze nyomán. Hiszen Foucault leírása annyira absztrakt, annyira elvonatkoztatott ezen a helyen bármilyen tárgytól, hogy eme általános tulajdonságánál fogva lehetne akár a modellértékű festői gesztus mindenkori metaforája is. A festészet már megszületett, csak még azt nem tudjuk, mi született meg benne, illetve általa.
Valami ilyesmit érzünk Nagy Csaba művei előtt is, csak kicsit másképpen. Más az útja annak, ami elvezet bennünket a művészhez, a művész megismeréséhez, hiszen nem ad hozzá kézzelfogható kulcsot, csak leheletfinoman fogja meg a kezünket. Csak jeleket ad, éppen hogy jelezze: lépjünk előre. Mert ha lépünk, magunk felé lépünk.
Persze, ez a megközelítés túl leegyszerűsített, de talán pont rajta keresztül jutunk el annak a nyelvi visszafogottságnak és lényegláttatásnak a közelségébe, amely Nagy Csaba alkotásait jellemzi. Bármilyen anyaghoz nyúl, bármelyik műfajban nyilatkozik meg, ő rendre a jel szintjére redukálja a nyelvi kifejezést: tömörítve teremt mérhetetlen kiterjedésű fájlokat, melyeket nem könnyű kibontanunk ezoterikus érzékenység és filozófiai tapasztalat híján. A filozófia felé mozogva mégsem bonyolódik általános fogalmi vagy nyelvi rendszerekbe, inkább saját lelkületének bölcseleti alappillérei és poétikai kiszögellései mentén építkezik, a szubjektivitás határmezsgyéit igyekszik meghúzni és ugyanakkor tágítani. Valamit keres, és ebből a szakadatlan keresésből születik meg a művészet.
Igen, a művészet, annak egy redukciós modellje, amelynek a kiállításon látható koncentrált példái - Szepes Hédi értő válogatásában és rendezésében - éppen a szemléletesség tagadása révén mondanak sokat. Lehántják magukról a feleslegességet, mint a fa a leveleit, a karszt a füvet, hogy megmutathassák a lényeget, az önmagában-való ősformát. Nagy Csaba műveit a legfelsőbb érzékenység teremti meg, művészetét a végső szupremáció elve működteti, a már-már vallásossággal felérő elragadtatás szenvedélyessége hatja át. Az anyagiságon túlit, a tapasztaláson amonnanit érinti meg, miközben ő is a földön jár és tud egyet s mást az életről, földi itt-létünkről. Eredendően vonzódik az archetípusokhoz, s ennek megfelelően minimalista szellemiségű eszközhasználatra esküszik. A gestaltok művészete az övé, annak értelmében, ahogyan ez a fogalom a hatvanas-hetvenes évek strukturalista poétikájában érvényt szerzett.
Látom magam előtt az ecsetet fogó művészt - és a fába vésőt is, persze -, amint kezének mozdulata ott van közvetlenül a kép felett, tekintete azonban sokkal messzebb jár, nagy magaslatokból néz le. Vagy annyira távolról nézi a közeli dolgokat, mint a kardjával suhintani szándékozó szamuráj. Nézi a felszín elemi formákra tagolt ábrázatát, a „kertet”, az úgynevezett „elrendeződéseket”, hogy számunkra is elérhetően, testközelbe élesítve mutathassa fel mindazt, amit mi soha sem láthatunk meg így, ilyennek. Képein és objektjein a keleti érzékenység uralkodik, vagyis a mindenkori lényegláttatás princípiuma érvényesül. Világfelfogása és létértelmezése nem az embert helyezi a dolgok középpontjába, hanem a felsőbb elrendeltetettséget projektálja jelenünkbe.
(Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum, Miskolc, 2006. III. 2-30.)
Amikor az író idáig ér a megfigyeléssel, még nem tudjuk, miféle piktúra bontakozik avagy bontakozott ki a festő keze nyomán. Hiszen Foucault leírása annyira absztrakt, annyira elvonatkoztatott ezen a helyen bármilyen tárgytól, hogy eme általános tulajdonságánál fogva lehetne akár a modellértékű festői gesztus mindenkori metaforája is. A festészet már megszületett, csak még azt nem tudjuk, mi született meg benne, illetve általa.
Valami ilyesmit érzünk Nagy Csaba művei előtt is, csak kicsit másképpen. Más az útja annak, ami elvezet bennünket a művészhez, a művész megismeréséhez, hiszen nem ad hozzá kézzelfogható kulcsot, csak leheletfinoman fogja meg a kezünket. Csak jeleket ad, éppen hogy jelezze: lépjünk előre. Mert ha lépünk, magunk felé lépünk.
Persze, ez a megközelítés túl leegyszerűsített, de talán pont rajta keresztül jutunk el annak a nyelvi visszafogottságnak és lényegláttatásnak a közelségébe, amely Nagy Csaba alkotásait jellemzi. Bármilyen anyaghoz nyúl, bármelyik műfajban nyilatkozik meg, ő rendre a jel szintjére redukálja a nyelvi kifejezést: tömörítve teremt mérhetetlen kiterjedésű fájlokat, melyeket nem könnyű kibontanunk ezoterikus érzékenység és filozófiai tapasztalat híján. A filozófia felé mozogva mégsem bonyolódik általános fogalmi vagy nyelvi rendszerekbe, inkább saját lelkületének bölcseleti alappillérei és poétikai kiszögellései mentén építkezik, a szubjektivitás határmezsgyéit igyekszik meghúzni és ugyanakkor tágítani. Valamit keres, és ebből a szakadatlan keresésből születik meg a művészet.
Igen, a művészet, annak egy redukciós modellje, amelynek a kiállításon látható koncentrált példái - Szepes Hédi értő válogatásában és rendezésében - éppen a szemléletesség tagadása révén mondanak sokat. Lehántják magukról a feleslegességet, mint a fa a leveleit, a karszt a füvet, hogy megmutathassák a lényeget, az önmagában-való ősformát. Nagy Csaba műveit a legfelsőbb érzékenység teremti meg, művészetét a végső szupremáció elve működteti, a már-már vallásossággal felérő elragadtatás szenvedélyessége hatja át. Az anyagiságon túlit, a tapasztaláson amonnanit érinti meg, miközben ő is a földön jár és tud egyet s mást az életről, földi itt-létünkről. Eredendően vonzódik az archetípusokhoz, s ennek megfelelően minimalista szellemiségű eszközhasználatra esküszik. A gestaltok művészete az övé, annak értelmében, ahogyan ez a fogalom a hatvanas-hetvenes évek strukturalista poétikájában érvényt szerzett.
Látom magam előtt az ecsetet fogó művészt - és a fába vésőt is, persze -, amint kezének mozdulata ott van közvetlenül a kép felett, tekintete azonban sokkal messzebb jár, nagy magaslatokból néz le. Vagy annyira távolról nézi a közeli dolgokat, mint a kardjával suhintani szándékozó szamuráj. Nézi a felszín elemi formákra tagolt ábrázatát, a „kertet”, az úgynevezett „elrendeződéseket”, hogy számunkra is elérhetően, testközelbe élesítve mutathassa fel mindazt, amit mi soha sem láthatunk meg így, ilyennek. Képein és objektjein a keleti érzékenység uralkodik, vagyis a mindenkori lényegláttatás princípiuma érvényesül. Világfelfogása és létértelmezése nem az embert helyezi a dolgok középpontjába, hanem a felsőbb elrendeltetettséget projektálja jelenünkbe.
(Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum, Miskolc, 2006. III. 2-30.)
©Szombathy Bálint