Artportal.hu

„Hogy mi a művészet, azt meghatározni nem, csak eldönteni lehet” -- mondja Erdély Miklós a Marly-tézisekben, amihez hozzátennék még egy kiegészítő mondatot tőle, amely szintén tökéletesen jellemzi a kortárs művészetek fogalma körül hosszú évtizedek óta gomolygó vitákat: „Minden művészet, amire valaki azt mondja, hogy művészet.” Az előzőket szeretném kiegészíteni az Emberi Jogok Ítélőszékének azon állásfoglalásával, melyben két alkalommal is szót emel a művészi szólásszabadság mint a demokrácia egyik alapvető értéke védelmében, s kizárja a cenzúra jogosultságát. Itt csupán egyetlen probléma merül fel: ki a művész és mi a műalkotás? Volt már alkalmam beszámolni a lengyelországi képzőművészeti botrányokról (Műértő, 2001. február). Jelen cikkemet az előző folytatásának tekintem, s szeretném leszögezni, hogy nem a szenzáció hajhászása a célom, hanem hogy konkrét példák segítségével illusztráljam azt a bizonytalanságot, abszurditást, mely korunkban a művész és a műalkotás fogalma körül burjánzik mind a nagyközönség -- s ebbe a fogalomba számos populista politikus is benne foglaltatik --, mind a kritikusok körében. E bizonytalanság mindenekelőtt a művészi produktumra vonatkozik, nem pedig a művészre, hiszen ellenkező esetben meg lehetne kérdőjelezni diplomájának jogos odaítélését, s ennek bizonyítása nyilván számos akadályba ütközne. Lengyelország esetében külön gondot okoznak-okozhatnak a keresztény ikonográfiát felhasználó, katolikus tematikájú művek. Különösen azok, melyeket az úgynevezett „kritikai művészet” trendjéhez sorolnak a hazai szakírók, mint az itt tárgyalandó Passió című installáció is -- tekintve, hogy a lengyel társadalom egyházi hovatartozását illetően egységes: katolikus vallású. Egyes munkák alkalmat adnak az állampolgároknak és jobboldali politikusoknak arra, hogy „vallási érzéseik megsértésére” hivatkozva protestáljanak. Mindez nemegyszer abszurd helyzetek forrása. Dorota Nieznalska 2001 decemberének elején mutatta be a gdanski Wyspa Galériában Passió című installációját. A kiállítás 2002. január végéig lett volna nyitva, tehát advent és a karácsonyi ünnepek idején is. A mű egy láncra akasztott fém görögkeresztből s egy videofilmből állt. A művésznő a keresztre egy jelentős méretű fallosz színes fényképét helyezte, míg a videón edzőteremben súlyzózó férfiak alkatukat megváltoztatni vágyó keserves és heroikus küzdelmét szemlélhették a nézők. Az akciót a szereplők fájdalmas kiáltásai, hörgései kísérték. A művet egy kritikus „Szentnek és profánnak” nevezte, utalva Krisztus szenvedésének és a mai fiatalok „Mekkájának” jelenségére, melyek között Nieznalska intuíciója vont párhuzamot. 2002. január 20-án feljelentés érkezett a gdanski ügyészségre egy magánszemélytől és a Lengyel Családok Ligája (LPR) két országgyűlési képviselőjétől a művésznő által elkövetett bűnügyben, vallási érzelmeik megsértésére hivatkozva. Egyikük sem látta a kiállítást, csak hallomás révén szereztek róla tudomást. Az akadémia vezetősége a tárlatot január 29-én bezáratta, s ezzel kezdetét vette a lengyelországi képzőművészeti élet talán legnagyobb botránya. 2002. március 28-án a bíróság ismertette a művésszel a vádiratot, melynek alapján pénzbüntetéssel, szabadságkorlátozással, illetve két évig terjedő börtönbüntetéssel is sújtható. Szeptember 16-án került sor az első, majd november 18-án a második tárgyalásra. Végül 2003. július 18-án Nieznalskát féléves közmunkára ítélték. Már a feljelentés után számos tiltakozó felszólalás látott napvilágot a sajtóban. A büntetés kihirdetését óriási felháborodás követte, kiváló művészek, művészettörténészek, kritikusok, professzorok tiltakoztak ellene. A Gazeta Wyborcza hasábjain megjelent cikkek -- mint például a Sacrum és Genitalium vagy a Rendőri erkölcsiség című -- nem keltették fel az ítélethozók figyelmét, ha elolvasták ezeket egyáltalán. Nem így az a hír, mely néhány nappal a verdikt kihirdetése után jutott el Varsóba, miszerint Brüsszel máris foglalkozik az üggyel, és megfontolás tárgyává teszi, vajon a művésznőre kiszabott büntetés következtében fel kell-e vetni a Lengyelországgal folytatott tárgyalásokon a szólásszabadság európai mércéjének kérdését. Ez már kellemetlenül érintheti a lengyel politikusokat, nem szólva a bírókról, hiszen az eset újabb akadályt jelenthet az EU-val folytatott tárgyalások amúgy is rögös útján. Reijo Kempinen, a bizottság fő szóvivője sajtóértekezletén kijelentette, hogy a szólásszabadság az unió egyik fundamentális értéke, és az üggyel személyesen és behatóan foglalkozik majd. Az újságírók részéről felmerült, hogy Romano Prodinak levélben kellene interveniálnia Leszek Miller miniszterelnöknél. Olyan kijelentések is elhangzottak, melyek arra utalnak, hogy a lengyel művésznővel kapcsolatos események negatív következményei sem kizártak az ország EU-csatlakozásának ratifikálásakor, ami egyben azt is jelenti, hogy a Nieznalska-ügy precedenssé válhat, s ez új feladatokat róna az EU törvényhozóira. Mint a lengyel sajtó 2003. október elején közölte, Nieznalska elkeseredésének adott hangot, hogy következő, Slupsk városában tervezett kiállítását az ottani galéria a már említett Lengyel Családok Ligája helyi szervezetének nyomására lemondta annak ellenére, hogy a Passiót nem tervezték bemutatni. A történtekhez elengedhetetlen egy megjegyzés: ekkora nemzetközi reklámot, népszerűséget talán még egyetlen lengyel kortárs képzőművésznek sem ajándékozott valamely állami intézmény ingyen -- ráadásul éppen egy bíróság. Az ügynek természetesen van egy másik, lényegbevágó aspektusa, amelyik a művész és a műalkotás értelmezését illeti. Ez utóbbi vonatkozásában a nézetek, bár korlátozott mértékben, de eltérőek, nem a cenzúra abszurditását illetően, sokkal inkább Nieznalska installációját tekintve. A kritikusok két csoportra oszthatók. Az elsőbe tartoznak azok, akik a szélsőséges -- használjuk itt egy letűnt kor kifejezését: a „polgárpukkasztó” -- műveket helyezik érdeklődésük középpontjába. Ők ezúttal tartózkodtak a műalkotás elemzésétől, csupán a körülötte történtek ellen tiltakoztak. A másodikba sorolhatók szintén elvetik a cenzúrát és a bírói döntést, de emellett kritikus hangnemben -- és tegyük hozzá: széles perspektívába helyezve -- fejezték ki véleményüket. Bóvli című írásában Janusz Andermann reálisan áttekinti az eseményeket, majd cikke konklúziójaként megjegyzi: „Zielinski bíró ítéletébe sajnos egy apró hiba csúszott: a bírónak a művésznőt félévi közmunkára kötelező ítéletét meg kellett volna toldania egy megjegyzéssel, éspedig hogy az ítélet az elítélt alkotói műhelyének tökéletesítésére vonatkozik.” Andrzej Oseka részletesen elemzi a témát, megvizsgálja a kereszt szimbolikus jelentését számos nem keresztény kultúrában is, valamint a Krisztust kereszttel, perizonium (ágyékkötő) nélkül ábrázoló alkotásokban (Michelangelo, Michelozzo, Giuliano da Sangallo mely művek nem váltottak és nem váltanak ki felháborodást. Nieznalska installációja azonban primitív, mélyebb értelme nincsen -- inkább a tévedés, mint a bűncselekmény kategóriájába tartozik. A „tévedést” én inkább szerény erudíciónak nevezném.
(Brendel János)

Brendel János