partnereink
Varga Marina: Hamburger Bahnhof, Berlin
Varga Marina: Hamburger Bahnhof, Berlin
<?xml:namespace prefix = o />Életpálya – műfolyam
Berlin utcáin mindenütt Joseph Beuys jön szemben a járókelővel – persze csak plakátokon, egyik fiatalkori képén, művészvédjegyévé vált jellegzetes öltözékében. A katonai és polgári viselet keverékét képzelje el az olvasó: bakancs, vászonnadrág, munkásmellény, kalap. Tudják, ki volt Joseph Beuys? Megkérdezve egy átlagos középkorú német házaspártól, meglepően gyorsan jön a válasz: „zsírművész”. Az ifjabb korosztály már inkább bajban lenne. A média, ha csak bulvárszinten is, anno eleget foglalkozott a nyilvánosságot erőteljesen polarizáló szerepléseivel, meghökkentő objektjeivel, nagy port felverő közéleti és művészeti aktivitásával ahhoz, hogy az utca – akkori – embere legalább a nevét megjegyezze. A düsseldorfi Művészeti Akadémián osztályába – fittyet hányva az intézmény szabályaira – válogatás nélkül felvett bárkit. Diákjaival demokratikus jogokat követelve elfoglalta az intézmény titkárságát, amiért eltávolították állásából, később bizonyos kompromisszumok árán névleg visszahelyezték. Az utolsó részvételével zajló kasseli Documentán elindított konceptuális környezetvédő akcióját, legnagyobb szobrát az utódok még befejezték és elültettek 7000 fát (Stadtverwaldung), de egy másik, még életében előkészített és elfogadott nagy volumenű művészeti projektje kivitelezésénél utólag a hatóságok már akadályokat támasztottak. A hamburgi kikötőt készült kikotortatni és a szennyeződésektől megtisztíttatni. Annak érdekében, hogy a világ ne felejtse el nemzetközi hírű, rebellis akcióművészüket, a németek azért megteszik, ami a művészet hagyományos hatáskörén belül tőlük telik. Életműve épp 20 éve zárult le, s ez kiváló alkalom a pókhálók eltávolítására néhány múzeumi raktárakban, archívumokban őrzött műről. Tavaly a londoni Tate Modern állította ki fontosabb alkotásait, majd egyidejűleg három németországi városban, Berlinben, Bonnban és Düsseldorfban rendeztek munkáiból – jelenleg is megtekinthető – tárlatot. A hatvanas években, miután csatlakozott a fluxusmozgalomhoz (John Cage, Robert Filliou, George Maciunas, Nam June Paik), Beuys hamar közfeltűnést keltve a művészet élvonalába került. Életében hatalmas összegeket fizettek ki egy-egy munkájáért. A kilencvenes évek közepétől – amikor már nem lehetett belőle médiaszenzációt kreálni – fokozatosan esett az árfolyama (az interneten 300 euróért már hozzájuthatunk egy nem szignált rajzához), de ez nem jelenti azt, hogy veszített volna művészettörténeti jelentőségéből. Grafikai lapjai, installációi, objektjei, az akcióiról készült filmek és fotók továbbra is ott lesznek minden számottevő modern múzeum gyűjteményében. Munkáiból a legnagyobb egységek Kleve körzetében találhatók – Beuys éveken át itt, a két testvér, Hans és Franz Joseph van der Grinten kastélyában lakott. Bedburg-Hau községben, a Moyland-kastélymúzeumban kapott helyet a düsseldorfi Művészeti Akadémia Joseph Beuys-archívuma, a klevei Museum Kurhausban – melynek tereit éveken át műteremként használta – szintén láthatók munkái. Egyedülállót alkotott az általa szimbolikus jelentéssel felruházott egyszerű anyagok (filc, zsír, méz, viasz), ipari eszközök és tárgyak alkalmazásában. Máig páratlanok átfogó antropozofikus teóriái, közéleti-művészeti tettei, így a németországi Zöld Párt alapítása – s egyáltalán az a következetesség, amellyel a mindennapi tárgyakat, anyagokat, kérdéseket bevonta a művészet körébe, felhívva a figyelmet azok esztétikai hatóerejére és ehhez kapcsolódva a minden emberben meglévő alkotó lehetőségekre. A formanyelvet, amelyen megszólalt és amelyet saját mitológiájából hívott életre, néhány világhírűvé vált tanítvány (Anselm Kiefer, Katharina Sieverding, Jörg Immendorff) vitte tovább. Beuysnak kiterjedt irodalma van, de önmaga is elárult bizonyos vonatkozásokat alkotásai hátteréről. Így köztudott, hogy „kiterjesztett művészet”-fogalmára – minden ember művész abban az értelemben, hogy a társadalomban mint egy hatalmas, mindig más képet mutató plasztikában (Soziale Plastik) egyéni kreativitásunk adódik össze – annak a Rudolf Steinernek a társadalmat természeti organizmusként tételező tanai voltak hatással, akinek írásai világháborús katonai szolgálata alatt kerültek a kezébe. A két fontos anyag, a zsír és a filc arra az életrajzi momentumra utal, amikor a II. világháborúban vadászgépét a Krím felett találat érte. A földbe csapódó gépből szerencsésen kirepült, szinte élettelen testét tatár őslakók találták meg és vitték magukkal. Sebeit zsírral kenték be, őt pedig nemezbe tekerték. Sámánisztikus módszerekkel hozták vissza az életbe, csodával határos módon teljesen felépült. Az állandóan viselt kalappal itt szerzett koponyasérülése ezüstinplantátummal borított helyét védte. Az esetet a háború után mintegy 30 évvel mesélte el egy rádióbeszélgetés során. Egyes életrajzírói szerint az egész csak legenda, a sebesült pilóta hallucinációja, mivel katonakönyvében az áll, hogy a balesetet követő napon a Krímben levő Kruman- Kemektcsibe szállították, ahol 13 napig állt orvosi kezelés alatt. Mások szerint mégis igaz lehet a történet, mivel sokkal súlyosabb sebek nyomait viselte, mint amiről a katonai jelentésekben szó esik. A háború idején barátjával, a később híres állatfilmes Heinz Sielmannal a poseni (Poznan) egyetemen vendéghallgatóként állattani, növénytani, földtani előadásokat látogatott. Kutatómunka helyett azonban inkább műalkotásokat szeretett volna létrehozni. Joseph Enseling, valamint Ewald Mataré keze alatt elvégezte a düsseldorfi Művészeti Akadémia szobrász szakát. Megnősült, egy zoológiaprofesszor lányát vette feleségül, akitől két gyermeke született. Mataré ellenvéleménye dacára, aki tehetségesnek, ám teljesen kezelhetetlennek tartotta, tanári állást kapott a düsseldorfi akadémián. Szobrai, rajzai eleinte egészen hagyományosak voltak, első önálló kiállításával nem váltott ki semmilyen érdeklődést. Akcióművészként legelőször egy fluxusfesztiválon lépett föl. Csoportos, illetve önálló akcióin az emberi természet racionális és irracionális oldalával foglalkozott („mutasd a sebeid”; „hogyan magyarázz képet egy döglött nyúlnak?”). Meghívták a kasseli Documentára, amelynek később állandó szereplője lett. Egyik rendezvénytől a másikig olyan társadalmi, politikai és ökológiai témákat fedezett fel magának, amelyeknél már az sem volt lényeges, hogy valamilyen tárgyszerű művészeti terméket hozzon létre. Munkái mindig komplexek, ám szimbólumrendszerük elég zárt ahhoz, hogy önmagukban is megállják a helyüket. Bizonyos híres, sokat idézett és sokszor félreértett, olykor gúny tárgyát képező kijelentései – „minden ember művész”, „művészet egyenlő töke”, „a művészet gyógyít”, „a demokrácia vicces vagy szórakoztató” – azonban teljes gondolatkörük ismerete nélkül nehezen értékelhetők. A demokráciát is műalkotásnak tekintette, mivel megalkotásához egyéni szabadság, kreativitás és fantázia szükséges. Egyes elemzői misztikus-spirituális természetszemlélete miatt a művészet sámánjának tartják. Antropozófiai nézeteire alapozva politikai szervezetek sorát hozta létre, és egészen az Európa Parlamentbe való (ön)jelölésig jutott Hírneve ellenére szerény, szinte visszafogott volt. „Rendbontó” elgondolásait magától értetődő egyszerűséggel adta elő, s ez ellentétben állt az azokból magasra csapó, a közvéleményt megosztó viták hevességével. A berlini Hamburger Bahnhof Lebenslauf – Werklauf (Életpálya – műfolyam) című kiállítása Joseph Beuys műtárgyjellegű munkáiból és a múzeum médiaarchívumában őrzött, fontosabb akcióit dokumentáló filmekből áll. Az összezsúfolt, ám minden részletében nevezetes anyag levegősebb rendezésben sokkal élvezhetőbb lenne. (Megtekinthető április 23-ig.)
<?xml:namespace prefix = o />Életpálya – műfolyam
Berlin utcáin mindenütt Joseph Beuys jön szemben a járókelővel – persze csak plakátokon, egyik fiatalkori képén, művészvédjegyévé vált jellegzetes öltözékében. A katonai és polgári viselet keverékét képzelje el az olvasó: bakancs, vászonnadrág, munkásmellény, kalap. Tudják, ki volt Joseph Beuys? Megkérdezve egy átlagos középkorú német házaspártól, meglepően gyorsan jön a válasz: „zsírművész”. Az ifjabb korosztály már inkább bajban lenne. A média, ha csak bulvárszinten is, anno eleget foglalkozott a nyilvánosságot erőteljesen polarizáló szerepléseivel, meghökkentő objektjeivel, nagy port felverő közéleti és művészeti aktivitásával ahhoz, hogy az utca – akkori – embere legalább a nevét megjegyezze. A düsseldorfi Művészeti Akadémián osztályába – fittyet hányva az intézmény szabályaira – válogatás nélkül felvett bárkit. Diákjaival demokratikus jogokat követelve elfoglalta az intézmény titkárságát, amiért eltávolították állásából, később bizonyos kompromisszumok árán névleg visszahelyezték. Az utolsó részvételével zajló kasseli Documentán elindított konceptuális környezetvédő akcióját, legnagyobb szobrát az utódok még befejezték és elültettek 7000 fát (Stadtverwaldung), de egy másik, még életében előkészített és elfogadott nagy volumenű művészeti projektje kivitelezésénél utólag a hatóságok már akadályokat támasztottak. A hamburgi kikötőt készült kikotortatni és a szennyeződésektől megtisztíttatni. Annak érdekében, hogy a világ ne felejtse el nemzetközi hírű, rebellis akcióművészüket, a németek azért megteszik, ami a művészet hagyományos hatáskörén belül tőlük telik. Életműve épp 20 éve zárult le, s ez kiváló alkalom a pókhálók eltávolítására néhány múzeumi raktárakban, archívumokban őrzött műről. Tavaly a londoni Tate Modern állította ki fontosabb alkotásait, majd egyidejűleg három németországi városban, Berlinben, Bonnban és Düsseldorfban rendeztek munkáiból – jelenleg is megtekinthető – tárlatot. A hatvanas években, miután csatlakozott a fluxusmozgalomhoz (John Cage, Robert Filliou, George Maciunas, Nam June Paik), Beuys hamar közfeltűnést keltve a művészet élvonalába került. Életében hatalmas összegeket fizettek ki egy-egy munkájáért. A kilencvenes évek közepétől – amikor már nem lehetett belőle médiaszenzációt kreálni – fokozatosan esett az árfolyama (az interneten 300 euróért már hozzájuthatunk egy nem szignált rajzához), de ez nem jelenti azt, hogy veszített volna művészettörténeti jelentőségéből. Grafikai lapjai, installációi, objektjei, az akcióiról készült filmek és fotók továbbra is ott lesznek minden számottevő modern múzeum gyűjteményében. Munkáiból a legnagyobb egységek Kleve körzetében találhatók – Beuys éveken át itt, a két testvér, Hans és Franz Joseph van der Grinten kastélyában lakott. Bedburg-Hau községben, a Moyland-kastélymúzeumban kapott helyet a düsseldorfi Művészeti Akadémia Joseph Beuys-archívuma, a klevei Museum Kurhausban – melynek tereit éveken át műteremként használta – szintén láthatók munkái. Egyedülállót alkotott az általa szimbolikus jelentéssel felruházott egyszerű anyagok (filc, zsír, méz, viasz), ipari eszközök és tárgyak alkalmazásában. Máig páratlanok átfogó antropozofikus teóriái, közéleti-művészeti tettei, így a németországi Zöld Párt alapítása – s egyáltalán az a következetesség, amellyel a mindennapi tárgyakat, anyagokat, kérdéseket bevonta a művészet körébe, felhívva a figyelmet azok esztétikai hatóerejére és ehhez kapcsolódva a minden emberben meglévő alkotó lehetőségekre. A formanyelvet, amelyen megszólalt és amelyet saját mitológiájából hívott életre, néhány világhírűvé vált tanítvány (Anselm Kiefer, Katharina Sieverding, Jörg Immendorff) vitte tovább. Beuysnak kiterjedt irodalma van, de önmaga is elárult bizonyos vonatkozásokat alkotásai hátteréről. Így köztudott, hogy „kiterjesztett művészet”-fogalmára – minden ember művész abban az értelemben, hogy a társadalomban mint egy hatalmas, mindig más képet mutató plasztikában (Soziale Plastik) egyéni kreativitásunk adódik össze – annak a Rudolf Steinernek a társadalmat természeti organizmusként tételező tanai voltak hatással, akinek írásai világháborús katonai szolgálata alatt kerültek a kezébe. A két fontos anyag, a zsír és a filc arra az életrajzi momentumra utal, amikor a II. világháborúban vadászgépét a Krím felett találat érte. A földbe csapódó gépből szerencsésen kirepült, szinte élettelen testét tatár őslakók találták meg és vitték magukkal. Sebeit zsírral kenték be, őt pedig nemezbe tekerték. Sámánisztikus módszerekkel hozták vissza az életbe, csodával határos módon teljesen felépült. Az állandóan viselt kalappal itt szerzett koponyasérülése ezüstinplantátummal borított helyét védte. Az esetet a háború után mintegy 30 évvel mesélte el egy rádióbeszélgetés során. Egyes életrajzírói szerint az egész csak legenda, a sebesült pilóta hallucinációja, mivel katonakönyvében az áll, hogy a balesetet követő napon a Krímben levő Kruman- Kemektcsibe szállították, ahol 13 napig állt orvosi kezelés alatt. Mások szerint mégis igaz lehet a történet, mivel sokkal súlyosabb sebek nyomait viselte, mint amiről a katonai jelentésekben szó esik. A háború idején barátjával, a később híres állatfilmes Heinz Sielmannal a poseni (Poznan) egyetemen vendéghallgatóként állattani, növénytani, földtani előadásokat látogatott. Kutatómunka helyett azonban inkább műalkotásokat szeretett volna létrehozni. Joseph Enseling, valamint Ewald Mataré keze alatt elvégezte a düsseldorfi Művészeti Akadémia szobrász szakát. Megnősült, egy zoológiaprofesszor lányát vette feleségül, akitől két gyermeke született. Mataré ellenvéleménye dacára, aki tehetségesnek, ám teljesen kezelhetetlennek tartotta, tanári állást kapott a düsseldorfi akadémián. Szobrai, rajzai eleinte egészen hagyományosak voltak, első önálló kiállításával nem váltott ki semmilyen érdeklődést. Akcióművészként legelőször egy fluxusfesztiválon lépett föl. Csoportos, illetve önálló akcióin az emberi természet racionális és irracionális oldalával foglalkozott („mutasd a sebeid”; „hogyan magyarázz képet egy döglött nyúlnak?”). Meghívták a kasseli Documentára, amelynek később állandó szereplője lett. Egyik rendezvénytől a másikig olyan társadalmi, politikai és ökológiai témákat fedezett fel magának, amelyeknél már az sem volt lényeges, hogy valamilyen tárgyszerű művészeti terméket hozzon létre. Munkái mindig komplexek, ám szimbólumrendszerük elég zárt ahhoz, hogy önmagukban is megállják a helyüket. Bizonyos híres, sokat idézett és sokszor félreértett, olykor gúny tárgyát képező kijelentései – „minden ember művész”, „művészet egyenlő töke”, „a művészet gyógyít”, „a demokrácia vicces vagy szórakoztató” – azonban teljes gondolatkörük ismerete nélkül nehezen értékelhetők. A demokráciát is műalkotásnak tekintette, mivel megalkotásához egyéni szabadság, kreativitás és fantázia szükséges. Egyes elemzői misztikus-spirituális természetszemlélete miatt a művészet sámánjának tartják. Antropozófiai nézeteire alapozva politikai szervezetek sorát hozta létre, és egészen az Európa Parlamentbe való (ön)jelölésig jutott Hírneve ellenére szerény, szinte visszafogott volt. „Rendbontó” elgondolásait magától értetődő egyszerűséggel adta elő, s ez ellentétben állt az azokból magasra csapó, a közvéleményt megosztó viták hevességével. A berlini Hamburger Bahnhof Lebenslauf – Werklauf (Életpálya – műfolyam) című kiállítása Joseph Beuys műtárgyjellegű munkáiból és a múzeum médiaarchívumában őrzött, fontosabb akcióit dokumentáló filmekből áll. Az összezsúfolt, ám minden részletében nevezetes anyag levegősebb rendezésben sokkal élvezhetőbb lenne. (Megtekinthető április 23-ig.)
©Varga Marina