Artportal.hu

A festészet soha véget nem érő történetével kevesen játszanak olyan ügyesen, mint a hol zseninek, hol ügyes kezű csalónak titulált John Currin, aki a kilencvenes évek eleje óta dolgozik figuratív olajképein. A londoni Serpentine Gallery és a chicagói Museum of Contemporary Art által rendezett és most a New York-i Whitney Museumban látható első retrospektív kiállításán, melyet a kritikusok nagy része a vártnál sokkal jobban fogadott, Currin 45 darab, tudatosan a nappalik falára, esetleg kandalló fölé méretezett festményt állított ki. A munkák mindegyike gondosan összerakott, technikailag tökéletesen kivitelezett pastiche -- stílus-, figura- és motívumidézet. Currin fiktív portréi és zsánerjelenetei műveltségi vetélkedőre invitálják a kritikust és az amatőr műértőt, aki arcán önelégült és hálás mosollyal sorolja a megidézett művészneveket Otto Dixtől és Botticellitől kezdve Düreren, Cranachon, Pontormón és Lucian Freudon át Norman Rockwellig, Balthusig és vissza. Elkeseredésre azonban annak sincs oka, aki nem az európai magaskultúra emlőin nőtt fel, hiszen Currin csecsemőfej nagyságú mellekkel megáldott, platinaszőke sörényű nőalakjai láttán az erotikus popkultúra színe-java is forrásként idézhetővé válik: Russ Meyer filmjei ugyanúgy, mint a Playboy és a Hustler magazin képei. Currin okos festő, aki pontosan tudja, hogy egy Tiepolo-ég előtt megfestett pornósztárgyanús nő képe vagy egy kaliforniai szőke lányfejhez társított Cranach-test már elég kétértelmű ahhoz, hogy hacsak egy pillanatra is, de zavarba hozzon minket. És mit is szeretne jobban a posztfreudiánus kultúrába belenőtt kortárs néző, mint zavarba jönni, rácsodálkozni, meglepődni és az otthon vagy a kiállítóterem melegében szelíden megborzongani. A kétértelműség és a hibriditás nemcsak a festői stílusokkal való játékban, de a figurák szexuális identitásának ábrázolásában is megjelenik. A fiktív nők meztelen vagy felöltözött portréin gyakran a festő saját vonásait fedezhetjük fel, A házitészta című festmény meleg férfipárjában pedig az otthonában nagy családi boldogság közepett főzőcskéző heteroszexuális házaspárnak a konyhai eszközök hirdetéseiről ismert típusára ismerhetünk. Currin a Mátyás király meséiből ismert okos lány mintájára lavíroz amerikai popkultúra és európai nagyfestészet, maszkulin és feminin, pornográf és szubtilis, vicces és tragikus, erotikus és undorító között, a melegtémák és a szexuális hibriditás megidézésével pedig bravúrosan bújik ki a szexizmus és a nőgyűlölet csöppet sem megalapozatlan vádjai alól. Hogy festészetét még nehezebb legyen unott legyintéssel elintézni, Currin mindezt -- tetszik, nem tetszik -- biztos kézzel teszi. Nemcsak jól fest, és ha lehet, még jobban rajzol, de mint az a vele készített interjúkból kiderül, betéve tudja azt a történetet, amelyet parodizál és amelyhez ugyanakkor csatlakozni kíván. A saját műveit nagy előszeretettel kommentáló 41 éves Currin, akinek történeti és teoretikus felkészültségét kritikusok és művészettörténészek is megirigyelhetnék, folyékonyan beszéli a művészeti világ kurrens és kevésbé kurrens dialektusait. Legyen szó akár Carl Justi vaskos művészmonográfiáiról, akár genderpolitikáról, Currin képben van, és mint azt esete mutatja, képben lenni nemcsak elegáns, de nagyon is jövedelmező dolog. Több mint tíz évvel azután, hogy Kim Levin, a Village Voice kritikusa bojkottra szólította fel a közönséget Currin pastiche-giccsei ellen, ma ugyanő óvatosan ugyan, de elismeréssel nyilatkozik részben ugyanazokról a képekről. A művész lelkes hívek és megátalkodott pfujolók kereszttüzében induló karrierje a példa rá, hogy az ellentmondásokkal aláaknázott és sajtóviharokkal kísért művek és alkotóik gyors sikerre számíthatnak, főleg akkor, ha a kritika és a közönség figyelmét és a szponzorpénzek áramlásának irányát tartósan képesek befolyásolni. Ehhez persze nem árt valóban fáradságot nem kímélve dolgozni, úgy, ahogy John Currin teszi. (Megtekinthető február 22-ig.) (Berecz Ágnes)

Berecz Ágnes