Artportal

Sárosdy Judit: Posztmodern felhőrajzoló – Orosz István kiállítása az Ernst Múzeumban


A zsenialitás nem más, mint végtelen türelem.(Michelangelo)
Az ember ősi vágya, hogy a végzetet legyőzve a múló időt kicselezze. Elszánt tudósok s nyughatatlan művészek hada ősidők óta próbálja a legkülönfélébb eszközökkel és módszerekkel tágítani véges létünk kereteit, illetve a már ismert tér-idő koordinátáinkat. A távoli, ismeretlen – tájak, korok, kultúrák stb. – vonzása sem korunk sajátja. Olykor szűkösnek, hazugnak érzett világunkból ki-ki a maga módján próbál szabadulni. Technicizált - merkantilizált korunkban mintha felednénk, hogy egy ceruza is lehet menedék. Persze nem árt mellé némi fantázia és tehetség!
Az Ernst Múzeum főfala előttegy hónapon át fogadta a látogatókat egy, a sok látványos, talányos műhöz képest jelentéktelennek tűnő alkotás. Pedig a konceptualista elemeket is tartalmazó Tiszta lap I-II-III. (1975 k.) egy friss diplomás magyar grafikusművész ars poeticájaként is felfogható. E több jelentéssel bíró műegyüttes főszereplője egy késsel hegyesre faragott, hegyével égnek meredő grafitceruza, mely magányosan áll egy fehér lap közepén; árnyéka a lehetséges utat mutatja – négy különböző irányba! A „felhőrajzoló” következő darabján megkettőzött látvány a mini installáció harmadik részén már eleve a leképezett (fény)képének reprodukálásával indul.  E korai „álanamorfózis” – ahol a finoman vibráló virtuális-optikai kép helyén még valós tárgy áll, mely az eredetitől távolodva fokozatosan torzul önmaga árnyékává – hiteles kordokumentum. A direkt kinyilatkoztatás helyett elvont, rejtett üzenet.  A ceruza – mely a legegyszerűbb munkaeszköz, művészi attributum, Duchamp-i ready made és többrétű szimbólum – fokozatos átalakulása, torzulása örökérvényű figyelmeztetés mindnyájunknak. Már e korai mű is számos művészetelméleti és műtörténeti fejtegetés kiindulópontja lehetne: az eredeti és a képmás, látszat és valóság bonyolult filozófiai problematikájától kezdve az avantgárd eszközhasználatig. Hisz a rajztábla és a ceruza primer valósága, illetve a fényérzékeny papíron megsokszorozott látvány kettőse tág jelentéssel bír. Előre- és visszamutat: az első barlangrajzoktól a reneszánszig, az egyszerű vonalrajztól a művészetek fejedelmének tartott disegno-ig és a perspektíváig. Sőt, a fény-árnyék összetett problematikájáig – Platóntól Moholy-Nagyig. Nem is szólva a hetedik múzsa uralta mozgóképről és a modern filmművészetről!
Bő negyed századdal később az alkotó – aki azóta sok ceruzát, tollat elkoptatott, s számos műfajt elsajátított – egy másik installációja, a Lyukas kép (2000-2006) már közelebb visz a titokhoz. Ha a néző – a művészhez hasonlóan – fél szemét a lyukra tapasztja, addig ismeretlen látvány tárul fel előtte. A kép alcíme … és Ön mit lát ser Filippo?, illetve egy másik installáció (In memoriam Filippo Brunelleschi, 1999) is tanúsítja, hogy művészünk a nyugati művészetet forradalmasító reneszánsz perspektíva felfedezője előtt tiszteleg. Bár ez utóbbi, kissé spekulatív mű csak úgy érthető, ha a három festőállványra helyezett kép, tükör és üveglap mindegyike precízen a helyén marad. Mert csak megfelelő szögből nézve állnak össze a részek egységes egésszé, értelmes képpé. Ám a helyes nézőpont megtalálása, mint ahogy azt a kiállított művek jó része is bizonyítja, nem egyszerű dolog. Ebben segíthet a tudomány és művészet szintézise, mely ez esetben egy, az eddigieknél bonyolultabb, különös műben éri el tetőfokát. Az Öreglik (2006) című négy részes installáció egyszerre grafika, festmény, talált tárgy és optikai törvényszerűség; látszat és valóság mesteri elegye, mely a kiállítás emblémája, sőt ereklyéje is lehetne. De ne fussunk a dolgok elébe!
Orosz Istvánt, e kivételes tehetségű grafikust, rajzfilmrendezőt, festőt és az irodalomban is jártas tollforgatót aligha kell bemutatni a hazai közönségnek. Az elmúlt harminc évben megszámlálhatatlanul sok kiállításon vett részt itthon és a nagyvilágban. Díjait felsorolni is lehetetlen; plakátjai, grafikái, anamorfózisai és animációs filmjei New Yorktól Belgrádig mindenütt sikert arattak. Kulturális plakátjait a színház- és kiállításlátogatók jól ismerik, a rendszerváltás évében, 1989-ben készült politikai plakátját pedig milliók láthatták; a Tovarisi, konyec! egy korszak szimbólumává vált. A 20. század utolsó harmadának magyar képzőművészetét sajátos módon reprezentáló posztmodern alkotó gyűjteményes kiállítása joggal került hát az Ernst Múzeumba. Tán a kritikus hibája, ha mind ezek dacára némiképp csalódott. No, nem a művekben, hisz azok sokadszorra is lebilincselőek. Akárcsak a kiegészítő programok, ahol Orosz István látványos módon nyújtott betekintést a nagy elődök műhelytitkaiba. Az általa újra felfedezett anamorfózisok kiváló mesterei (mint pl. a Követek (1533) c. híres kép festője, az ifj. Hans Holbein, vagy az első szakkönyv, a /La Perspective curieuse, 1638/ szerzője, a tudós francia szerzetes J. F. Niceron) mellett magunk is sok ismerősre bukkanunk. Az európai, sőt az egyetemes kultúra és tudomány valóságos arcképcsarnoka bontakozik ki szemünk előtt. Dürertől Escherig, Liszttől Einstenig igazán széles a paletta. A Hiány azonban így is jelen van.Részemről egy múló érzet csupán, ám a művésznek egyik tudatosan használt, kedvenc eszköze (ld.: a kiállításon is szereplő rézkarcsorozatot: Hiány I-V., 2002-2006). A kiállítótérben és a kiadványokon (meghívó, plakát és kétnyelvű, remek írásokat tartalmazó katalógus) is végigvonuló puritánság azonban, mely megpróbál erényt kovácsolni a szükségből, egy látványzsonglőrtől elég szokatlan. Akár csak az a kissé didaktikusnak tűnő szemléletmód, mely a padlóra helyezett pontokkal, nyilakkal akarta a néző helyét kijelölni. Szerencsére a falakon sorakozó grafikák és a többi játékosan izgalmas alkotás különös világa hamar feledteti a méltatlan körülményeket.  Boldogan belefeledkezünk az Elrejtett arcok, Lehetetlen épületek, szokatlan Tájképek varázsos látványába. Sok közöttük az ismerős, mint ahogy az általa felelevenített anamorfózisok – azaz visszaváltozások –különböző variációival is találkozhatott már a kiállításlátogató – itthon és külföldön egyaránt. Nem is oly rég (2006. május 12 – július 30. között) például a váci Tragor Ignác Múzeumban, ahol a megnyitón maga a művész avatta be a közönséget az anamorfózisok titkaiba. Hisz e különös, „két és féldimenziós” képek történetéről, technikájáról, filozófiájáról nála hitelesebben senkise szólhat. Senkise, azaz „?????” (Utisz) a művész majd negyed százada használt álneve, melyet a furfangos Odüsszeusztól „örökölt”. Így nevezte magát a görög mitológia éles elméjű hőse, aki e csel révén mentette meg életét a megvakított Polüphémosz bosszújától. Ithaka bátor, erős és agyafúrt királyának életmentő akcióját az utókor is elismerte; a „millió fortély” tudója fel-felbukkan a világirodalomban. Ábrázolták már cinikusnak, demagógnak, kétkedőnek, ám Dante a pokol XXVI. körébe helyezte, azok közé, aki egész életükben az ismeretlent és a tökéletest kutatták.
Nomen est omen – a világirodalomban és a régi technikákban egyaránt jártas fortélyos kortársunk szerencsére nem íly drasztikus módon próbálja „kiszúrni” a néző szemét. Pedig eredeti végzettsége szinte predesztinálná rá, mivel Orosz jó nevű plakátművész, de posztmodern alkotóként – aki számos történeti korban és stílusban otthonos – már nem a tömegekhez szól. A DOPP-csoport oszlopos tagja legutóbbi munkáiban ugyan kísérletet tesz a műfaj feltámasztására (ld.: centenáriumi József Attila plakát /2005/, illetve a korábbi plakátok és grafikák közt is kiemelt helyet kapó In memoriam 1956, I-V., 2006), de a filozofikus művész nem forradalmár. Fegyvere nem az utcakő – bár nosztalgikus eszköztárában kő és rom bőven akad. Míg a gyermekkori emlékek, személyes élmények művészi átiratai csak rejtve jelentek meg a terem végében (Egy mondat a zsarnokságról,I-IV., /2006/), s a százéves orosz-német-magyar avantgárd grafikák hangulatát, szín- és formavilágát, tipográfiáját idéző alkotások (ld.: Brecht 100 éves, 1998) is csak mellékszereplők voltak, a Forradalom jubileumára készült nagyméretű együttes mívesebb, szofisztikusabb megoldásaival a hősies-tragikus időknek állít időtlen emléket. A fal (2005) és társai – a megnövelt méretek és a drámai színhasználat révén – a mindenkori zsarnokság elleni küzdelem emblematikus jelképeivé magasztosulnak.
A lehetetlen épületek romjainak háttérben úszó fellegek, melyek több műben is fel-felbukkannak, már a szomszéd terembe vezetnek. A kiállítás címe – Felhők Poloniusnak – játékos utalás Shakespeare Hamletjére, ahol a magát bolondnak tettető főhős és a mindenkori hatalmat szolgáló udvaronc, kisstílű besúgó folytatnak különös párbeszédet. A tárlat mottójául választott „felhős” hatsoros színtere ezúttal nem a híres Globe – melyet két remek, anamorfikus (arc)képen is megcsodálhattunk (ld.: Shakespeare színház I., 1986; Shakespeare színháza, 1998) – , hanem egy (jel)képes labirintus. E korunkra dramatizált rendhagyó „miniszínház” a kiállítás utolsó stációjaként katartikus élményben részesítheti a képek és rejtélyek közt bolyongó vándort. A labirintus, ez az ősi életszimbólum, Orosz egyik kedvelt motívuma, ám ezúttal nem érte be a tőle megszokott két, illetve két és fél dimenzióval! Individuális teátrumában így mi is átélhetjük a tépelődő dán királyfi dilemmáját, s fájdalmas magányát egy etikátlan világban. A hatalmas tükrök és tenyérnyi képek közt bolyongva e fekete tükörlabirintusban egyszerre lehetünk a hős Thészeusz és a szörny Minotaurusz. Hisz az 56(!) kis rézkarc mindegyike egy-egy koponyába(!) rejtett életkép, melyeket Orosz eredetileg Sebastian Brant A bolondok hajója című moralizáló művéhez készített. Az egyetemes igazság kegyétől megfosztott modern ember, az örök kétkedő entellektüel szerepét tudatosan is vállaló művész játékos didaxisa egy vérbeli homo ludens ajándéka, aki immár évtizedek óta próbálja felnyitni a szemünket a maga különös eszközeivel. Labirintusa önmagunkkal és a mulandóság gondolatával egyszerre szembesít. Hisz a „tükrös trükkök” hazai feltalálója – s immár kétszeres akadémikus „nagymestere” – kedvelt varázsképeivel sem csak szórakoztatni, gyönyörködtetni akar. Átesztétizált művei, finoman cizellált rajzai, ötletektől sziporkázó munkái egyszerre tanítanak és provokálnak; s főként gondolkodásra serkentenek, amit a modern média csak ritkán tesz meg. Ehhez a nagyszabású vállalkozáshoz művészünk segítségül hívta kedvenc mestereit: Arcimboldótól Vernéig, Brunelleschitől Piranesiig, Jan van Eycktől Velázquezig, Holbeintől Duchamp-ig – hogy csak az ismertebbeket említsük. Sokuk szellemét megidézte, arcképüket manierista trükkökkel táj- vagy egyéb képekbe, jelenetekbe rejtve (ld.: M. C. Escher Itáliában,1987; a remekbe sikerült Dürer az erdőben, 1987; a bravúros Dalí és a Szent család, 1988; illetve TivoLiszt, 1990; Lamarck, 2004 stb.). A tükröző felületű hengerpaláston pillanatonként újjászülető, vibráló képekbe rejtett arcok (ld.: a nagy példakép, a svájci „matematikus”-grafikus emlékére  alkotott A kút /In memoriam M. C. Escher, 1997-98), anamorfikus tájak és testtájak változatos látványa a művész-rendező elképzelése szerint a labirintusba torkollik. Ahol a változatos jelenetekbe és élethelyzetekbe bravúrosan elrejtve ott a végső bizonyosság, mely előbb-utóbb mindnyájunkra vár.
A most 55 éves művészt rég óta foglalkoztatják a lét nagy kérdései. A koponya, mely Hamlet közismert „rekvizituma” számos munkáján visszaköszön. A Memento mori gondolata középkori és barokk pályatársaihoz hasonlóan tőle sem idegen. Tán ezért kapott oly kiemelt helyet a korábban már említett Öreglik című installációja, melyben az aprólékos műgonddal megrajzolt, illetve megfestett koponya eredetije is jelen van. Sőt, a befelé fordított tükörlapokból összeállított piramis is egy igazi koponyadarabot rejt. A virtuóz technika, s e különös optikai monstrancia célja nem holmi formai bravúr; a játéknak komoly tétje van. E csendes, esztétikus tabudöntögetéssel is arra ösztönöz minket, hogy találjuk meg végre a helyes nézőpontot, merjünk változni, változtatni és végül szembesülni a halál valóságával.
Szerző: © Sárosdy Judit