Artportal.hu

A beszélgetés résztvevői: Bán Zsófia kritikus, Janáky István építész, Körösényi Tamás szobrászművész, Pótó János történész, Várnagy Tibor képzőművész. Pótó János: Költői kérdésnek tűnhet, hogy jókor beszélgetünk-e az új 56-os emlékművekről, hiszen ezek az emlékművek már állnak. Történészi tapasztalatom ugyanis, hogy a politikának mindig későn jut eszébe az emlékmű, holott ebben az esetben is legalább tizenhat éve bizton tudható: 2006-ban, az ötvenedik évfordulóra elő kell rukkolni valamilyen monumentummal. De talán ennél is lényegesebb kérdés, hogy lehet-e közös kommunikációs teret, emlékhelyet létrehozni konszenzus nélkül? Körösényi Tamás: Nem lehet. A központi emlékmű csak akkor sikerülhetett volna jobban, ha a társadalomban megegyezés van arról, mi is volt 56. Bán Zsófia: Megegyezés csak akkor jöhet létre, ha egyáltalán vitára bocsátanak valamit. A történelmi eseményekről sem igen bontakozott ki ilyen vita, az emlékműről pedig végképp nem. Nekem az is kérdés, hogy kell-e egységes programot kifejeznie egy emlékműnek. Miért nem lehet rábízni az emberekre, hogy a saját emlékezésüket konstruálják meg? Várnagy Tibor: Az elmúlt nyolc-tíz év után borítékolni lehetett nemcsak a központi emlékmű negatív fogadtatását, hanem az 56-os megemlékezések kínos körülményeit is. Ebben a kontextusban ez érthető. Bán Zsófia: Én továbbra is azt gondolom, hogy az információk közreadását és cseréjét meg lehetett volna szervezni, ahogy ez a világban szokásos az ekkora társadalmi jelentőségű emlékművek esetében. Várnagy Tibor: Itt arról van szó, hogy a rendszerváltás próbálja meg identifikálni magát politikai emlékművekkel. A szobrok ebben lényegtelenek; a szemben álló politikai erők köztéri területfoglalása zajlik. A megszerzett helyre készíttetnek valamit, ami elé oda lehet állni és szónokolni, amiről aztán a média hírt ad. Bán Zsófia: A központi emlékmű egy másik térben „szoborként” is sokkal jobban működhetne, mint ebben az autó- és busztengerben, a Felvonulási téren -- ha egyáltalán tér is ez… Pótó János: A helyet a pályázati kiírás határozta meg, tehát ez a mű ide készült, a ledöntésével a forradalom szimbólumává vált Sztálin-szobor egykori helyére. Kérdés azonban, hogy egy emlékmű helyének kell-e valamilyen szellemiséggel bírnia? Körösényi Tamás: Sok minden megváltozott arrafelé, az már nem az az út, amit gyerekkorunkban megismertünk. Nevezhetjük térnek is, meg nem is -- de ettől miért ne lehetne az emlékezés helye? Az emberek odamennek, botorkálnak az oszlopok között, és bármit is gondolunk a műről, az elkezdett működni. Ha a társadalom elfogadja, jó emlékmű lesz. Várnagy Tibor: Én mindennap arra járok, és tudom, hogy ez egy napozóhely volt. Most szépen rendbe hozták a füvet, ami a szobor takarásába került, így még védettebb is lett. Ez sikerült; de persze ennek semmi köze az emlékezéshez. Pótó János: Létezik olyan nézőpont, én legalábbis találtam, ahonnan a kétoldalt álló fák mintegy kimetszik a térből az ékformát. Így a műnek erős plasztikai hatása van. Közelről nézve azonban valóban zavarják a parkolók, és valahogy feloldódik a térben. Janáky István: Úgy tudom, a Főváros már régóta gondolkodik azon, hogy a Műcsarnoktól az Ajtósi Dürer sorig visszaparkosítsa a területet. Ezzel az én Időkerekem és az emlékmű is egészen más környezetbe kerülne. A dolog azért húzódik, mert egy hatalmas föld alatti parkolót is terveztek a tér alá. Pótó János: Az emlékmű kiegészítő elemeként -- egy kompromisszum eredményeként -- zászlórudat állítottak mellé lyukas magyar zászlóval. (Érdekes, ezek a lyukas zászlók nem tudnak hosszasan lobogni, mert ez is meghasadt már, a Tímár utcánál a Makovecz-féle pedig egyenesen rongyokban lóg) A zászló tövében van egy fekete gránitlap, melyen egy hosszú mondat mintegy „képaláírásként” elmagyarázza, mit fejez ki az emlékmű. De lehet-e annyira elvont egy emlékmű, hogy szöveges magyarázat kelljen hozzá? Körösényi Tamás: Ami ráadásul nem is egyezik a kiírásban megfogalmazottakkal… Itt több dolog is egymásra csúszik, és talán most mindezek világossá válhatnak. Az emlékműveket nem tekintették a képzőművészet részének, csak elvétve jelentek meg róluk kritikák. Jobb lenne, ha a szobrászaton belül tárgyalhatnánk ezekről. Most a központi emlékművet számos kritika éri, de a rendszerváltás óta százszámra emeltek emlékműveket, és mindig az aktuális politikai érdekek mentén kavarogtak körülöttük a dolgok, szobrászatról alig esett szó. A közgondolkodásban az emlékműszobrászat olyan, mint a futball: mindenki jobban ért hozzá: a közember, a politikus, az önkormányzati képviselő, mint akinek ez a szakmája. És ahány hozzá- és beleszóló, annyi vélemény. Pótó János: A harmincas években mondta Genthon István művészettörténész, hogy „szobrászat és emlékműszobrászat két külön világ, […] az előbbinek alkotója szobrász, az utóbbinak állami zsoldba kényszerült emlékműkészítő”. A most készült 56-os emlékművek par excellence emlékhelyek, avagy politikai emlékművek, azaz emlékeztető jelek inkább? Körösényi Tamás: Ezeknek emlékhelyekké kellene válniuk, de a magyar társadalom annyira megosztott, hogy egyből kettőt kellett állítani. Janáky István: Miért kellene egy köztéri szoborművet köznépileg megvitatni? Donatello sem bocsátotta ilyen vitára a lovas szobra ügyét. Nem a vita hiánya a baj, hanem az, hogy két rossz mű született. A központi emlékmű Libeskind és Eisenman berlini holokauszt-emlékhelyeinek az utánzata. Két sztárépítészről van szó, akiknek nincs mondanivalójuk egy nemzethez, mert Kínától Amerikáig röpködnek a világban, és olyan dolgokat építenek, amik mindenhova jók. Ezt az érzéketlen semlegességet importálták a Felvonulási térre. A másik, Csíkszentmihályi Róberté a Műegyetemnél, még rémesebb, mert a szobor -- bár mindkét mű azt a felfelé emelkedést ábrázolja, ami a szovjet filmek elején volt (Vera Muhina és a szputnyik jut még eszembe), csak az előbbinél egy absztrakt elem, az utóbbinál egy Delacroix festményéről közismert nőalak magasodik fel. Az hogy az emlékmű álnovellisztikus körítése, hogy úgymond keresztültöri a kerítést, teljesen anakronisztikus. Elegánsabb lett volna, ha ez a Rodin-féle tömegkompozíció a kovácsoltvas rács mögött áll, és fák közül látszik előtörni. Engem nem érdekel ezeknek a szobroknak a politikai körítése. Ha két jó műről lenne szó, mindegy volna, mivel manipulálnak a politikusok. Pótó János: A műegyetemi szoborral nekem az az egyik bajom, hogy nem járható körbe. Olyan, mint egy túlméretezett domborműves emléktábla. Körösényi Tamás: Ez a mű a köztér és magántér határán áll, és a magántér rovására némiképp betüremkedik a kertbe. De a műegyetemisták láthatják a hátsó oldalát is. Janáky István: A szobor -- kivéve a kicsúcsosodást -- egyfajta kvalitást mutat, de teljesen tönkreteszik a színpadi kulisszákat idéző kétoldali felvezető panelek és a dőlést imitáló oszlopok. Ehhez jön még a rettenetes burkolat és a brutális vízelvezető rács, ami keresztülszeli a teret. Körösényi Tamás: Nekem túlságosan XIX. századi a gondolat, hogy a tömegből kiemelünk egy figurát, ilyet utoljára Kiss István Dózsa-szobránál láttam. Persze értem, hogy a forradalmi erő szétfeszíti, ledönti, ami elébe kerül; így az oszlopokat is. Sokkal kevésbé hivalkodó volna, ha a csoport a kerítés síkjában állna. Várnagy Tibor: A hazai kontextusban kizárt, hogy jó mű szülessen. A kiegyezéstől indul az a folyamat, amiben minden új rendszer elhelyezi a szobrait, amiket a következő lerombol, és a sajátjaival pótolja őket. Ez a játék megy több mint száz éve, de az utóbbi időben felpörgött és valóságos tébollyá vált, miközben a szobrok minősége régebben sem volt túl jó. Rengeteg szobor áll Budapesten, de egyik sem vált a város jelképévé, leszámítva a Szabadság-szobrot, ami viszont szerintem kínos. Korábban akadt köztük, ami rákerülhetett képeslapokra, de az utóbbi tizenöt évből még ilyet sem tudnék mondani. Körösényi Tamás: Minden pályázat elbírálásánál hajlanak arra, hogy eredménytelennek nyilvánítsák, mert a lehetetlen elvárásokat lehetetlen teljesíteni. Van tíz-húsz zsűritag, mindegyiknek van egy elképzelése, és ezek sem a beadott művekkel, sem egymással nem találkoznak. De a második forduló általában még siralmasabb, az elsőben még vannak plasztikai gondolatok, a másodikban elvétve. Én szobrászként tekintek az emlékművekre is, de lehet, hogy ez egy olyan műfaj, amihez másféle hozzáállás szükséges. Pótó János: A zsűri talán vállalhatta volna annak a felelősségét is, hogy kijelenti: az ötvenedik évfordulóra nem lesz központi emlékmű. Akkor lesz majd, ha a körülmények ezt lehetővé teszik, és ha megfelelő mű születik. Körösényi Tamás: Nincs arra garancia, hogy utóbb jobb művek keletkeznek. Bán Zsófia: Érdemes lenne különbséget tenni az emlékműszobrászat és az emlékhelyépítés között. Szerencsésnek tartom, hogy a Felvonulási térre került mű képzőművészek és építészek együttműködéséből született. Hiszen itt nem pusztán szoborállításról volt szó, hanem egy emlékezésre alkalmas tér létrehozásáról. Nem a szokásos passzív, „nézői” befogadási attitűdöt, hanem egy aktív, személyes emlékezést kell elősegíteni. Sajnos ez a hely, ahová az i-Ypszilon csoport műve került, alkalmatlan az efféle elmélyedésre. Az Eisenman-féle emlékhelynél ezt megoldották; a lesüllyesztéssel egy elkülönült teret hoztak létre. Janáky István: Bennem régóta motoszkál egy gondolat: a tartalmat és a formát -- az elvi fejtegetések ellenére -- nem lehet egyesíteni. A forma a szobrászatban is egy néma dolog; a tárgyba nem hatol bele semmiféle szó. A tartalom pedig -- ne misztifikáljuk -- azonos a tárgyra vonatkozó szavakkal. A szavakat nem lehet összevegyíteni a tárggyal. A politikusok és a nép azt követeli egy köztéri szobortól, hogy legyen tartalma -- lehessen értelmezni, emlékezni mellette --, de a szobor nem azonos a körülötte röpködő szavakkal. Emléket csak szépséggel lehet állítani valaminek. Ha ez a két mű remekmű lenne, akkor mindenkinek kötelessége lenne elfelejtkezni a tartalmukról. Körösényi Tamás: A védelmükben azért elmondanám, hogy nem könnyű ilyen szobrot készíteni. Az Eisenmanné zseniális, nekem tetszik Rachel Whitereadé is Bécsben a Judenplatzon, de világszerte ritka dolog, ha egy emlékmű jól sikerül.
A művészettörténészek szerint a nem is túl távoli múltban a műveknek volt programjuk. Emlékműszobrászat esetében minimális tartalmi elvárás, hogy az emberek tudják, mit tematizál a mű. Janáky István: Akadnak nagyvonalú példák is. Az egyik világkiállításon a franciák meg merték csinálni, hogy a teljesen üres pavilonba egyetlen Baudelaire-mondatot függesztettek ki. Egy ilyen egyszerű, hatásos dolog rohamszerűen tud előhívni különféle képzeteket. Várnagy Tibor: A Gellérthegyet a XV. század óta hívják így, de a püspök mártíromsága után a névadásig eltelt négyszáz év, és utána még négyszáz, amikor Ferenc József adományaként felállították a szobrot. Tudom, felgyorsult az idő, de nonszensz, hogy manapság félóránként akarnak hasonló helyzetet teremteni. Ezért áll minden utcasarkon szobor. Bán Zsófia: Relatív dolog, hogy sok az emlékmű vagy kevés. Egy nemzetközi konferencia résztvevői például azt kérdezték, hogy hol van a magyar központi holokauszt-emlékmű. Az a kérdés, hogy miből van sok, és miből kevés. Pótó János: A politika rossz lelkiismerete már 89-ben számtalan helyet jelölt meg 56-ot idéző alkalmi emlékeztetőkkel, kopjafákkal, és várható volt, ha igazi emlékművekkel kell majd felváltani ezeket, ehhez nem lesz elegendő gondolat, invenció és kifejezési eszköz. Várnagy Tibor: Németországban és Ausztriában is rendszerváltás volt 45 után, de nem a szoborállítással kezdték, hanem az ország rendbetételével. 89-ben mi sem álltunk valami fényesen, de Magyarországon a politikai reprezentációra nagyobb hangsúly esett, mint a gazdasági és szociális problémákra. Pótó János: A politikai reprezentációnak nálunk erős hagyományai vannak a köztéri kultúrában. A húszas években kezdődött, amikor Trianon után már fél évvel felállították az irredenta szobrokat, 45-ben pedig tavasszal, amikor még vége sincs a háborúnak -- a monumentális propaganda lenini elvét követve -- már három szovjet emlékművet állítanak Budapesten. A cirill betűk emlékeztetnek a politikai realitásra, és szakrális tér keletkezik, ahol a hatalmat gyakorlók megnyilvánulhatnak. 89 után pedig a régi rendszer szimbólumainak eltávolításával sajnos nem járt együtt az emlékművek politikai célú alkalmazási gyakorlatának elutasítása. Várnagy Tibor: Én azt vártam, hogy a rendszerváltással átalakul a szoborállítás politikai gyakorlata. De nem történt semmi, csak a Lenineket Szent Istvánokra és Nagy Imrékre cserélték. Vagyis a köztérről való gondolkodás, a köztérhez való viszony változatlan maradt. Legfőbb ideje, hogy a politikai elit adja vissza a köztereket a civileknek. Például az utcanevek ismét kapcsolódjanak a hely és a közemberek történeteihez, foglalkozásához, földrajzhoz. És miért ne lehetne emlékművek helyett parkot, játszóteret építeni, és valahogy jelezni, milyen alkalomból adták át? Így nem lenne lehetőség a politikai konfrontációra. Janáky István: Egyre nagyobb jelentőséghez jut a közhasználatú terek építészete, és ez már az oktatásban is nyomon követhető. Az a cél, hogy az eddigieknél sokkal érzékenyebben kezeljék az efféle helyeket. Bán Zsófia: Washingtonban a Vietnam-emlékmű nem kíván elmesélhető történetet, sem explicit politikai tartalmat közvetíteni. Nincs „megmondva”, hogy volt-e és ha igen, mi volt az értelme a háborúnak, amiben ezek a szegény fiúk elestek. Az emberek odamennek, a kőről papírra satírozzák a hozzátartozóik nevét, és hazaviszik emlékbe. Nálunk mindkét emlékműre áll, hogy nem lehet őket használni. Nem generálnak aktivitást, sem a magánemlékezés tekintetében, sem egyéb, a Tibor említette civil módon. Az sem volna tragédia, ha egy ilyen műnek a használatban fokozatosan elhomályosulna az eredeti apropója, és beépülne a város szövetébe.