Artportal.hu

A kortárs csúcsművek kategóriájában a múzeumok már régen elvesztették a versenyt a magángyűjtőkkel szemben; még a leggazdagabb közgyűjtemények büdzséje sem elegendő akár csupán évi egy igazán magas árfekvésű műtárgy megvásárlásához. Azért persze ilyen körülmények között is gyarapodnak: számos alkotás kerül hozzájuk a gyűjtők vagy a múzeumok körül szerveződő egyesületek, baráti körök adományaként, vagy éppen maguknak a művészeknek a jóvoltából. (Így jutott hozzá a közelmúltban a budapesti Szépművészeti Múzeum is Botero egyik festményéhez a kolumbiai művész budapesti kiállítása után.)

A régi mesterek vonatkozásában eddig más volt a helyzet: a múzeumok legalábbis egyenlő esélyekkel indultak harcba az egyre kisebb számú, még magángyűjteményben őrzött remekmű megszerzéséért. Ennek több oka is volt: egyrészt a régi mesterművek árai nem szaladtak el annyira az elmúlt években, mint a klasszikus moderneké és a kortársaké; másrészt itt a konkurencia általában kisebb, azaz a múzeumoknak kevesebb magángyűjtővel kell megküzdeniük. És segített nekik az az általános felfogás is, miszerint a klasszikus remekeknek a múzeumokban a helyük. Ezt szem előtt tartva sokan jóval a piaci érték alatti áron voltak hajlandók megválni kincseiktől, ha közintézmény jelentkezett vevőként. Ugyanez a megfontolás a szponzorok pénztárcáját is könnyebben megnyitotta, ha régi mesterek munkáinak megvásárlásához kérte támogatásukat valamelyik múzeum.

Ám az olló a pénzügyi lehetőségek és a vételre felkínált művek árai között az utóbbi időben a régi mesterek esetében is tovább nőtt, s a közgyűjtemények ma már ebben a kategóriában is gyakrabban maradnak hoppon a magángyűjtőkkel szemben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek az alkotások rendszerint akkor is hozzáférhetővé válnak (vagy hozzáférhetők maradnak) a nagyközönség számára, ha a licitcsatából egy magángyűjtő kerül ki győztesen. Mi több, sokszor csak a tulajdonos változik, a mű kiállítási helye nem, mert az új tulajdonos is ugyanott helyezi tartós letétbe, ahol a régi. Ezért az ilyen ügyekben rendszerint csak akkor szoktak magasra csapni az érzelmek és indulatok, amikor a magángyűjtő vevő külföldi és új szerzeményét magával is viszi -- vagy akarja vinni -- hazájába. Ez történt tavaly a spanyol Alonso Sánchez Coello 1577-ben festett, II. Fülöp spanyol király fiát ábrázoló, Angliában őrzött portréjával, amelyre a londoni National Gallery nem tudott előteremteni 2 millió fontot, így a kép II. János Ádám liechtensteini herceg kollekciójába került. Más kérdés, hogy Nagy-Britannia különböző ürügyekkel megtagadta a kiviteli engedély kiadását, amiből a két ország között diplomáciai bonyodalom is keletkezett, és II. János Ádám lemondta gyűjteményének Londonba tervezett kiállítását.

Nem kísérték ilyen bonyodalmak ifj. Hans Holbein úgynevezett Darmstadti Madonnájának az elmúlt hetekben történt eladását, amely inkább rendkívüli összege miatt került a figyelem középpontjába. A képet Holbein 1526--1528 között Jakob Meyer zum Hasen bázeli polgármester megrendelésére festette, s a művészettörténet a XVI. századi európai festészet egyik legfontosabb alkotásaként tartja számon. Provenienciája meglehetősen jól ismert: pontosan egy évszázadig maradt a megrendelő család birtokában, majd egy amszterdami műkereskedő közreműködésével váltott tulajdonost, már az akkori viszonyokhoz képest is igen magas áron. 1822-től Vilmos porosz herceg tulajdonában volt, míg a század közepe táján Vilmos feleségének családja, a hesseni és rajnai nagyhercegek meg nem örökölték. Az ő leszármazottjaik bocsátották most áruba a festményt, amely az utóbbi években előbb a darmstadti Hessisches Landesmuseumban, majd a frankfurti Städel Museumban volt látható. A Städel meg is tett mindent a megtartásáért: a tartományi kormány és a szponzorok támogatását is bekalkulálva a saját anyagi lehetőségeit nagyságrendekkel meghaladó 40 millió eurós vételi ajánlatot tett, ám a sikerhez ez sem volt elég. A képet végül a „csavarkirály” nagyvállalkozó, a cégeivel Magyarországon is jelen lévő Reinhold Würth szerezte meg magánmúzeuma számára. Hogy pontosan mennyiért, arról egyik fél sem nyilatkozik, de a piaci megfigyelők egyetértenek abban, hogy a summa 50 és 60 millió euró között lehet. Ez a legmagasabb összeg, amit műalkotásért Németországban valaha is adtak. Ez természetesen Holbein számára is új rekordot jelent, és egyben a második legmagasabb, legalább nagyságrendjében ismert ár, amit eddig régi mester munkájáért a világon kifizettek. (Az óvatos megfogalmazás indokolt, hiszen a műkereskedelmi csatornák nem mindegyike egyforma mértékben átlátható.) Itt a csúcsot Rubens Betlehemi gyermekgyilkosság című munkája tartja, amelyet a Sotheby’s egyik 2002-es londoni aukcióján 49,5 millió fontért vett meg David Thomson kanadai üzletember. Rubens remeke ma már egy közgyűjtemény féltve őrzött darabja, mivel Thomson a torontói Art Gallery of Ontariónak adományozta. Würth a Holbein-képet előreláthatólag Schwäbisch Hallban lévő magánmúzeumában állítja ki, ahol már igen jelentős gyűjteményt épített fel középkori táblaképekből. Nyilatkozata szerint nem zárkózik el a kölcsönzése elől sem, elsősorban olyan múzeumok esetében, ahol az eddig volt látható. Christoph Graf Douglas, az üzletet tető alá hozó korábbi németországi Sotheby’s-főnök egyébként úgy nyilatkozott, hogy a mű a most fizetett árnak akár a duplájáért is eladható lett volna, ha nem lenne védett. Utóbb cáfolt információ szerint a Los Angeles-i Getty Museum 100 millió eurós ajánlatot tett az alkotásra.

Persze azért néha még ma is a múzeumok kerülnek ki győztesen a régi mesterek műveiért folytatott küzdelemből. Ez főleg akkor sikerül nekik, amikor egy-egy alkotás megvásárlását közüggyé tudják tenni, azaz nemcsak szponzorok, hanem a szélesebb műpártoló közvélemény támogatására is számíthatnak. A Louvre például tavaly a honlapján keresztül szólította fel a barátait, hogy adományaikkal segítsék id. Lucas Cranach Három grácia című festményének megvásárlását. A 4 millió eurós vételár egynegyedét sikerült így összegyűjteni, s ennyi már elég volt a sikerhez. A brit National Trusthoz tartozó Nostell Priory az állami támogatástól az alapítványi hozzájárulásokon keresztül az egyéni befizetésekig minden forrást igénybe vett, hogy előteremtse az ifj. Pieter Brueghel Keresztvitel című festményének megvásárlásához szükséges 2,7 millió fontot. A londoni National Gallery és Skócia azonos nevű intézménye egymással is összefogva tudott megszerezni egy főnemesi családtól két Tiziano-művet a művek piaci értékénél kevesebbért, de még így is igen tekintélyes összegért, együttesen 100 millió fontért. A Diana és Actaeont még 2009-ben kifizették, párjára, a Diana és Callistóra 2012-ig kaptak haladékot.

Valószínűleg minden rekord újraíródik, ha -- mint azt sokan feltételezik -- jövőre piacra kerül Leonardo da Vinci nemrégiben felbukkant festménye, a Salvator Mundi. A kép jelenleg egy amerikai kereskedelmi konzorcium tulajdona, és novemberben kerül nyilvánosság elé a londoni National Galleryben, amelynek szabályzata nem engedi értékesítésre meghirdetett műtárgyak kiállítását. A tárlat után viszont szabad lehet a vásár… A mű értékét 150 millió euróra becsülik, noha Leonardo szerzőségét illetően a szakértők véleménye nem teljesen egységes. Néhány múzeum feltehetően máris vizsgálja, hogyan teremthetné elő ezt az egyedülállóan magas összeget. És aligha kétséges, hogy a magángyűjtők köréből is akad majd érdeklődő.