partnereink
Tóta József: Dizájnhét - Vágy és valóság
Valahogy 10 naposra sikeredett az idén a dizájnhét, és ez most nem baj. Az elmúlt évek feszült programakarásainak leltára ugyan nem nyújtott előre egyértelmű garanciát a tíznapos önfeledt ünneplésre, de úgy tűnik, hogy miképp a rohamrendőrség, lassan a dizájnhét is felnő a feladathoz, ha folyamatosan helyzet van. Ha az eddigi éveket jobbára a hangolgatás időszakának tekinthetjük is, ez most itt minimum egy jó főpróba volt. A dizájnhét az idén először önálló személyiséggel és teljesen független programmal jelentkezett. Nem voltak rejtett vagy leplezhetetlen átfedései a Budapesti Őszi Fesztivállal, és nem fonódott össze az Építészet Hónapja rendezvényeivel sem. Ezt a sajnálatos események tükrében tekinthetjük akár bölcs előrelátásnak is -- az Építészet Hónapja az idén ugyanis egyszerűen elmaradt. A kiállítás naptára az idén nem alibizés volt: a gazdag programkínálatot főállásúként lehetett csak végiglegelni, és bár az ilyen rendezvénysorozatokon a legtöbb program a frappáns jelenlétről szól, sok esemény kívánt teljes figyelmet. A dizájnhét mint dizájn és mint termék rendben is van, ám ha a legtöbb programhelyszínen megjelenési kreativitásban nem is volt hiány, magyar vonatkozásban a „termék” szó tárggyal kapcsolatban nagyon ritkán bukkant elő: itt bizony többnyire üresen zörgött a trendi doboz 10 napig. De legalább kiderült, hogy humorban, akcióban, retróban és recyclingban erős nemzet vagyunk.
Az rendezvény ötéves jubileumára tekintettel a szervező Design Terminál Kht. ideiglenesen megnyitotta az átadási hercehurcától kissé elgyötört hírű, majdani Design Terminál (Erzsébet téri buszpályaudvar) kapuit, és ezzel a szebb jövőt megelőlegezve az idén először kiállítóként is részt vett a rendezvénysorozatban. A választás egy dizájnként meglehetősen tágan értelmezett témára esett, az építészetre (Útravaló -- európai designtúra), és a kezdetek óta hagyományosan sikeres dizájntúra sorozatban is szállodákat (leginkább szállodabelsőket) mutogattak idén.
Székfoglaló -- Vágy és valóság volt az Intérieur Magazin programcsomagjának a címe. Maga a kiállítás alighanem szofisztikáltnak volt szánva, de inkább mesterkéltre sikerült. A koncepció a szériafölszereltségű eseménygenerátorból ugrott elő: egy tárgy -- egy kommentár. Székeket választottak és kommentáltak a dizájn környékén mozgó celebjelöltek. Úgy sikerült nekik, ahogy ez sikerülni szokott. Vásárhelyi János tervező és Kispál Ágnes művészettörténész bonyolult című előadást hozott, de mindkettő érthető és élvezetes volt. A rendezvénynek helyet adó Pintér Antik Galéria bútorokkal tömött, labirintusszerű pincebirodalma bónusz kalandparki élmény volt a kiállítás és az előadások mellé.
A KREA Művészeti Iskola viszonylag költséghatékony médiajelenlétet választott: Jerszy Seymour Easy székének átírását adta ki házi feladatul a tanárainak. Az akció a Redesign -- avagy design újratöltve cím/alcím párost kapta, sajnos találóan: az újratöltés a Mátrixnál sem jött be, az eredeti ott is jobb volt. Az akcióművészet és sajtójelenlét műfajában standard feladat, a tárgy(szék)-újraértelmezés hozta az ilyenkor szokásos végeredményt. Ha az újratöltött tárgyfelhozatal önmagában nem is volt egyértelmű sikertörténet, Szalai András értő és segítő moderátori közreműködésével végül mégis teljesen használható kerekasztal-beszélgetést folytattak az alkotók. Szalainak ugyan nem kis erőfeszítésébe került, hogy a visszafogottan nyilatkozgató művészekkel megfogalmaztassa azt, amit azok amúgy nem nagyon akartak megfogalmazni, mi több, végiggondoltassa velük azt, amit nem nagyon akartak végiggondolni: nevezetesen, hogy mit is csináltak ők tulajdonképpen a székkel.
A tányér újra kerek, az aktuális trendállat pedig a bagoly lesz. Ezt már Dávidházy Panni közölte a tátott szájú nagyérdeművel a MOME auditóriumában, ahol átfogónak szánt helyzetképet vázolt föl Li Edelkoort trendkutató műhelyének kutatási eredményeiből. A trendérzékeny előadás 2050-ig nyújtott laza skiccet a dizájn hogysmintjéről, ami kicsit merész előreszaladásnak tűnt, főleg a friss napi hírek ismeretében. A nagyon is lehetséges valóságra kicsivel később Zalavári József formatervező irányította rá az figyelem vékony fénysugarát a Geppetto Design workshop-kiállításának (Ehető tárgyak) megnyitóján. Ő már kitért arra az aprócska tényre, hogy a minden dizájner vágyainak és lehetőségeinek netovábbja -- az autóipar -- a szokásosnál jóval hosszasabb cigarettaszünetet tart mostanában szerte a világon. Mint Zalavári rámutatott: egy gazdasági hullámvölgy bizony átrajzolhatja a térképet, más utakat, más vágyakat jelölhet ki. Lehet, hogy a dizájner holnap egy szaloncukor megtervezésében találja meg az aktuális feladatot és a munka örömét. Ez a közlés kissé szíven ütötte a közönséget, pedig egy olyan közegben hangzott el, ahol a világmegváltás szüneteiben „Apád egy fasz” programcímen sütibetűt terveznek profi dizájnerek.
A Ráday utcai Karton-Art galéria egy már-már ötletes bútor/papír installációval nevezett be a megnyitók sorába. A kartonnal kiegészített bútortöredékek a beharangozóban több izgalmat nyújtottak, mint a valóságban, és kissé rontotta a megítélésüket, hogy a megnyitóbeszédben felröppent a „kézműves munka” kifejezés, ami azért nagyon távol volt a kiállított produkciók szellemiségétől. A FISE nem ismételte meg tavalyi nagy dobását, idén nem volt kerek évfordulója. Azért egy tematikus kiállításra nekik is futotta: a kiállítás a Transport-Art -- eljutni Art-ból B-be címet kapta, ha már a Design Terminál is utazásra hívott. A Zsennyei Műhely saját fennállásának 30 éves évfordulóját ünnepelte egy szerény kiállítással. Ha egy műhely harmincéves, akkor lehetnek elképzeléseink az alapító tagok koráról, ami önmagában se nem érdem, se nem bűn, mindenesetre tény, hogy ez meglátszott a rendezvényen.
A MOME TasteMOMEnts -- terítéken a design című produkciója hatásos, jól fotózható installációval jelent meg az Iparművészeti Múzeumban. A jó ötleteket felsorakoztató, sokszor szívderítő és meghökkentő, néhol érthetetlen és talán sehol sem kínos eklektikus ötletbazár a dizájn szabad értelmezése, roadshow, és mint ilyen kétségkívül alkalmas egy emlékezetes jelenlét nyugtázására. Ám hiába jegyzik nemzetközi reputációval rendelkező professzionális dizájnerek a kiállított tárgyakat, a világot járt produkció sem egészében, sem részleteiben nem tekinthető maradandó alapműnek, legfőképp nem terméknek. Ebben a műfajban magasra került néhány léc az idők során, elég csak Peter Greenaway díszleteire emlékeztetnünk, miközben nem hallgathatjuk el, hogy ma már azért Greenaway sem tűnik annyira lenyűgözőnek és eredetinek.
Egy légtérben ezzel a kiállítással a Magyar Formatervezési Díj hasonló kihívásokkal küzdött: kevés termék, sok szabad hely. Hivatalból ők valószínűleg nem tehették meg, hogy könnyítsenek a tárlat hangvételén, így a hagyományos installációs iskolát képviselő kiállítás kissé száraz főfogásait a vizuális nyalánkságok desszertje nélkül kell megemésztenie a nézőnek.
Az idei dizájnhét bővelkedett az alcímekben. A Formatervezési Díj felhozatala sajnos évek óta egy helyben topog, a kiállítás nyugodtan viselhetné a „termékeny terméktelenség” alcímet (e helyen grátisz felajánlva). Az idei sem volt rosszabb, mint az elmúlt évek átlaga, de a pályázók töretlen makettező kedve most valamiért kiverte a biztosítékot a kiíróknál, így az idén nem adtak ki termékdíjat.
A MOME az idén is több fronton támadott: a Ponton Galériában a dizájnhét alatt nyílt meg a MOME BESTiárium című válogatás is. Hogy ez a mi dizájnunk folyamatosan csúszik a termékek felől a virtualitás és az akcióművészet felé, azt ez a kiállítás is kiválóan reprezentálta. Winkler Róbert megnyitóbeszéde azonban maga volt az élő figyelmeztetés művészek és tervezők számára, hogy az átgondolt koncepció még ebben a látszólag lazuló világban is nagyon fontos, mert csak nagyon rövid ideig szórakoztató, ha valaki mondanivaló nélkül áll neki idétlenkedni nagyobb közönség előtt. A Merlin Színház szervezésében tartott Ökosztüm divatbemutatóját megcsapta az érdektelenség szele, holott összeszedett, jól koreografált, értékes teljesítményeket felmutató produkció volt. Ám a MOME hasonló szellemű tavaszi divatbemutatójának tükrében már most fölmerült a kérdés, hogy fél év múlva lehet-e majd még egy „öko” jelszóval felcímkézett újrahasznosított bőrt lehúzni ugyanerről a rókáról.
Az idei nagy durranás kétségtelenül Marcel Wanders előadása volt. A sztárdizájner mindenképpen emelte a dizájnhét rangját. A tervező roadshow-ját az Ivanka Beton Design menedzselte, ezzel is jelezve, hogy vannak itt komoly tőkeerővel bíró friss cégek is, amelyek már a fitogtatásig és a visszaáramoltatásig is eljutottak a tőkésedésben. A VAM Design jól viszonyult a rendezvényhez, nem mintha nem lenne saját programterve, de két megnyitót is időzítettek a dizájnhétre. A Design Match című kiállítás cseh, magyar, osztrák, szlovák iparművészek és dizájnerek munkáit sorakoztatta föl párszáz négyzetméteren, és az olasz bútor I-Dot (Italian Design on Tour) vándorkiállítása is ideért. Alapkiállítás, alapművekkel. A fedett udvaron minden este divatbemutató, I-Fot (Italian Fashion On Tour), valamint szétbontott Forma--1-es versenyautók alkatrészei dísztárggyá alakítva katalógusáron.
Valószínűleg kihúzta a dugót a palackból a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum tárlata azzal, hogy megalkotta a SzocDeko szóösszetételt, és Kerámika Kádárika alcímmel mutatott be egy válogatást a kádári Magyarországon készült kerámia dísztárgyakból. A SzocDeko alighanem nehezen kimerülő sikersorozat lesz az elkövetkező évek dizájnheteinek programjai között. Már meg is van a jövő évi epizód forgatókönyve: a szocialista Magyarország bútorai. Ott leszünk.
Az rendezvény ötéves jubileumára tekintettel a szervező Design Terminál Kht. ideiglenesen megnyitotta az átadási hercehurcától kissé elgyötört hírű, majdani Design Terminál (Erzsébet téri buszpályaudvar) kapuit, és ezzel a szebb jövőt megelőlegezve az idén először kiállítóként is részt vett a rendezvénysorozatban. A választás egy dizájnként meglehetősen tágan értelmezett témára esett, az építészetre (Útravaló -- európai designtúra), és a kezdetek óta hagyományosan sikeres dizájntúra sorozatban is szállodákat (leginkább szállodabelsőket) mutogattak idén.
Székfoglaló -- Vágy és valóság volt az Intérieur Magazin programcsomagjának a címe. Maga a kiállítás alighanem szofisztikáltnak volt szánva, de inkább mesterkéltre sikerült. A koncepció a szériafölszereltségű eseménygenerátorból ugrott elő: egy tárgy -- egy kommentár. Székeket választottak és kommentáltak a dizájn környékén mozgó celebjelöltek. Úgy sikerült nekik, ahogy ez sikerülni szokott. Vásárhelyi János tervező és Kispál Ágnes művészettörténész bonyolult című előadást hozott, de mindkettő érthető és élvezetes volt. A rendezvénynek helyet adó Pintér Antik Galéria bútorokkal tömött, labirintusszerű pincebirodalma bónusz kalandparki élmény volt a kiállítás és az előadások mellé.
A KREA Művészeti Iskola viszonylag költséghatékony médiajelenlétet választott: Jerszy Seymour Easy székének átírását adta ki házi feladatul a tanárainak. Az akció a Redesign -- avagy design újratöltve cím/alcím párost kapta, sajnos találóan: az újratöltés a Mátrixnál sem jött be, az eredeti ott is jobb volt. Az akcióművészet és sajtójelenlét műfajában standard feladat, a tárgy(szék)-újraértelmezés hozta az ilyenkor szokásos végeredményt. Ha az újratöltött tárgyfelhozatal önmagában nem is volt egyértelmű sikertörténet, Szalai András értő és segítő moderátori közreműködésével végül mégis teljesen használható kerekasztal-beszélgetést folytattak az alkotók. Szalainak ugyan nem kis erőfeszítésébe került, hogy a visszafogottan nyilatkozgató művészekkel megfogalmaztassa azt, amit azok amúgy nem nagyon akartak megfogalmazni, mi több, végiggondoltassa velük azt, amit nem nagyon akartak végiggondolni: nevezetesen, hogy mit is csináltak ők tulajdonképpen a székkel.
A tányér újra kerek, az aktuális trendállat pedig a bagoly lesz. Ezt már Dávidházy Panni közölte a tátott szájú nagyérdeművel a MOME auditóriumában, ahol átfogónak szánt helyzetképet vázolt föl Li Edelkoort trendkutató műhelyének kutatási eredményeiből. A trendérzékeny előadás 2050-ig nyújtott laza skiccet a dizájn hogysmintjéről, ami kicsit merész előreszaladásnak tűnt, főleg a friss napi hírek ismeretében. A nagyon is lehetséges valóságra kicsivel később Zalavári József formatervező irányította rá az figyelem vékony fénysugarát a Geppetto Design workshop-kiállításának (Ehető tárgyak) megnyitóján. Ő már kitért arra az aprócska tényre, hogy a minden dizájner vágyainak és lehetőségeinek netovábbja -- az autóipar -- a szokásosnál jóval hosszasabb cigarettaszünetet tart mostanában szerte a világon. Mint Zalavári rámutatott: egy gazdasági hullámvölgy bizony átrajzolhatja a térképet, más utakat, más vágyakat jelölhet ki. Lehet, hogy a dizájner holnap egy szaloncukor megtervezésében találja meg az aktuális feladatot és a munka örömét. Ez a közlés kissé szíven ütötte a közönséget, pedig egy olyan közegben hangzott el, ahol a világmegváltás szüneteiben „Apád egy fasz” programcímen sütibetűt terveznek profi dizájnerek.
A Ráday utcai Karton-Art galéria egy már-már ötletes bútor/papír installációval nevezett be a megnyitók sorába. A kartonnal kiegészített bútortöredékek a beharangozóban több izgalmat nyújtottak, mint a valóságban, és kissé rontotta a megítélésüket, hogy a megnyitóbeszédben felröppent a „kézműves munka” kifejezés, ami azért nagyon távol volt a kiállított produkciók szellemiségétől. A FISE nem ismételte meg tavalyi nagy dobását, idén nem volt kerek évfordulója. Azért egy tematikus kiállításra nekik is futotta: a kiállítás a Transport-Art -- eljutni Art-ból B-be címet kapta, ha már a Design Terminál is utazásra hívott. A Zsennyei Műhely saját fennállásának 30 éves évfordulóját ünnepelte egy szerény kiállítással. Ha egy műhely harmincéves, akkor lehetnek elképzeléseink az alapító tagok koráról, ami önmagában se nem érdem, se nem bűn, mindenesetre tény, hogy ez meglátszott a rendezvényen.
A MOME TasteMOMEnts -- terítéken a design című produkciója hatásos, jól fotózható installációval jelent meg az Iparművészeti Múzeumban. A jó ötleteket felsorakoztató, sokszor szívderítő és meghökkentő, néhol érthetetlen és talán sehol sem kínos eklektikus ötletbazár a dizájn szabad értelmezése, roadshow, és mint ilyen kétségkívül alkalmas egy emlékezetes jelenlét nyugtázására. Ám hiába jegyzik nemzetközi reputációval rendelkező professzionális dizájnerek a kiállított tárgyakat, a világot járt produkció sem egészében, sem részleteiben nem tekinthető maradandó alapműnek, legfőképp nem terméknek. Ebben a műfajban magasra került néhány léc az idők során, elég csak Peter Greenaway díszleteire emlékeztetnünk, miközben nem hallgathatjuk el, hogy ma már azért Greenaway sem tűnik annyira lenyűgözőnek és eredetinek.
Egy légtérben ezzel a kiállítással a Magyar Formatervezési Díj hasonló kihívásokkal küzdött: kevés termék, sok szabad hely. Hivatalból ők valószínűleg nem tehették meg, hogy könnyítsenek a tárlat hangvételén, így a hagyományos installációs iskolát képviselő kiállítás kissé száraz főfogásait a vizuális nyalánkságok desszertje nélkül kell megemésztenie a nézőnek.
Az idei dizájnhét bővelkedett az alcímekben. A Formatervezési Díj felhozatala sajnos évek óta egy helyben topog, a kiállítás nyugodtan viselhetné a „termékeny terméktelenség” alcímet (e helyen grátisz felajánlva). Az idei sem volt rosszabb, mint az elmúlt évek átlaga, de a pályázók töretlen makettező kedve most valamiért kiverte a biztosítékot a kiíróknál, így az idén nem adtak ki termékdíjat.
A MOME az idén is több fronton támadott: a Ponton Galériában a dizájnhét alatt nyílt meg a MOME BESTiárium című válogatás is. Hogy ez a mi dizájnunk folyamatosan csúszik a termékek felől a virtualitás és az akcióművészet felé, azt ez a kiállítás is kiválóan reprezentálta. Winkler Róbert megnyitóbeszéde azonban maga volt az élő figyelmeztetés művészek és tervezők számára, hogy az átgondolt koncepció még ebben a látszólag lazuló világban is nagyon fontos, mert csak nagyon rövid ideig szórakoztató, ha valaki mondanivaló nélkül áll neki idétlenkedni nagyobb közönség előtt. A Merlin Színház szervezésében tartott Ökosztüm divatbemutatóját megcsapta az érdektelenség szele, holott összeszedett, jól koreografált, értékes teljesítményeket felmutató produkció volt. Ám a MOME hasonló szellemű tavaszi divatbemutatójának tükrében már most fölmerült a kérdés, hogy fél év múlva lehet-e majd még egy „öko” jelszóval felcímkézett újrahasznosított bőrt lehúzni ugyanerről a rókáról.
Az idei nagy durranás kétségtelenül Marcel Wanders előadása volt. A sztárdizájner mindenképpen emelte a dizájnhét rangját. A tervező roadshow-ját az Ivanka Beton Design menedzselte, ezzel is jelezve, hogy vannak itt komoly tőkeerővel bíró friss cégek is, amelyek már a fitogtatásig és a visszaáramoltatásig is eljutottak a tőkésedésben. A VAM Design jól viszonyult a rendezvényhez, nem mintha nem lenne saját programterve, de két megnyitót is időzítettek a dizájnhétre. A Design Match című kiállítás cseh, magyar, osztrák, szlovák iparművészek és dizájnerek munkáit sorakoztatta föl párszáz négyzetméteren, és az olasz bútor I-Dot (Italian Design on Tour) vándorkiállítása is ideért. Alapkiállítás, alapművekkel. A fedett udvaron minden este divatbemutató, I-Fot (Italian Fashion On Tour), valamint szétbontott Forma--1-es versenyautók alkatrészei dísztárggyá alakítva katalógusáron.
Valószínűleg kihúzta a dugót a palackból a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum tárlata azzal, hogy megalkotta a SzocDeko szóösszetételt, és Kerámika Kádárika alcímmel mutatott be egy válogatást a kádári Magyarországon készült kerámia dísztárgyakból. A SzocDeko alighanem nehezen kimerülő sikersorozat lesz az elkövetkező évek dizájnheteinek programjai között. Már meg is van a jövő évi epizód forgatókönyve: a szocialista Magyarország bútorai. Ott leszünk.
Tóta József