Artportal.hu

„…az eredmény olyan, mintha a nagy, végtelen felületből épp kivágtunk volna egy darabot és az egy kép”

Keserü Ilona festőművésznő a kortárs művészeti élet kiemelkedő személyisége. Az évtizedek során folyamatosan alakuló, formálódó festészeti tevékenysége mellett a Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Mesteriskolájának alapító professzora, a Művészeti Kar Doktori (DLA) Iskolájának festészeti témavezetője. Sokrétű munkásságát 2000-ben Kossuth-díjjal, 2003-ban Professor emeritus címmel is elismerték. 2009-ben a Prima Primissima díj Magyar Képzőművészet kategóriájában jelölték.

– 1945-ben Jászai István 1 pengőért megvette az egyik rajzát. Miért volt ez fontos?

Emlék a gyerekkoromból. Korosztályom 9-10 évesen élte át a második világháborút. A későbbi súlyos évek, nehéz történések viszonylag könnyű túlélése abból is következik, amit gyerekkorunkban végigéltünk, és mintaként elraktároztunk. A második világháború utolsó évében Máramarosszigetről menekülve családunk átmenetileg Sopron megyében lakott nagyszüleimnél, és attól függetlenül, hogy a falu házaiban hol német, hol orosz katonák voltak beszállásolva, nekünk gyerekeknek eseménydús életünk volt; a felnőttek nem nagyon értek rá velünk foglalkozni. Én akkor is állandóan rajzoltam. Minden papírt mindig elhasználtam. Rendszerint az egész papírlap el volt borítva égi és földi személyek ábráival, amelyek nem valamilyen perspektíva szabályai szerint ábrázolt térben lévő emberalakok voltak, hanem az angyalok, a Jézuska, a gyerekek, házak mind szerepeltek rajta, minden helyet kitöltve a papír felületén.

Ilyen rajz volt az is, amelyet a nagybátyám megvett. Azért lett fontos ez az eset számomra, mert a szakma mindig is létező körülményeire utalt. Egy művész működésének a velejárója az, hogy ha valamit csinál, akkor az valakinek előbb-utóbb megtetszik és megvásárolja. Emlékezetes esemény volt; a rajzaim közül valaki kiválasztott egyet – hiszen rengeteg volt – és adott érte egy pengőt. Egyfelől, egy pengő komoly pénz volt, másfelől egy kicsit jelképes is, hiszen egy gyerek számára nem annyira fölfogható, hogy a pénznek mi az értéke. És ennek a ceruzarajznak az adás-vétele nagyon komolyan zajlott le, egy művész, alkotó és egy komoly szándékú felnőtt között, akit régóta ismertem és tudtam róla, hogy nagyon sok köze van a művészetekhez.

– Milyen volt gyermekfejjel átélni a második világháborút?

Ezen sokat gondolkodom mostanában, mert írok egy eseménytörténetet mindarról, amire emlékszem. Kitűzhető dátumokkal, fontos eseményekkel kezdtem, és folyamatosan dolgozom rajta. A múltbéli történések leírásába sokszor nagyon bele lehet veszni, borzasztóan nehéz megmondani, hogy ekkor, vagy akkor tulajdonképpen mi is történt. A különböző életszakaszokban, a saját időbeli változásainak függvényeképpen ugyanarról az eseményről esetleg öt-hat féle történetet tud elmondani az ember. Mostanában nagyon jól, élesen látom mindezt, ami talán azért van, mert ítélőképesebb vagy tapasztaltabb vagyok és pontosabban, bátrabban, jobban meg tudom fogalmazni az esetlegességeket. 

A gyerekeknek tetszik minden váratlan, vidám és vad dolog. Ha jönnek a Stukák vagy a Raták zuhanórepülésben és géppuskáznak a falu közepén, az fantasztikus élmény, le kell hasalni, vagy szaladni kell hátra a kertbe és elbújni.

Ahhoz tudnám hasonlítani az akkori háborút, mint amikor az emberek még hittek abban, hogy az istenek és szentek le tudnak szállni a földre, vagy hogy az angyalok itt repdesnek körülöttünk. Hiszen mi minden jöhet az égből!? Jöttek éjszaka, nagy kötelékekben a Liberátotok és rezgett a föld, ahogy elrepültek felettünk Győrt bombázni. Néztük őket kint a ház előtt. A gyerekben mindez a világnak valami végtelenül kitágított nagyságát hozza létre, hiszen úgy nő fel, hogy megnevezhetetlen dolgok tömkelege történik, ami számára nem is mindig úgy nyilvánul meg, hogy ez jó vagy rossz, hanem valami felgyorsult időben záporoznak rá és körülötte az olyan váratlan események, amelyeket még a felnőttek sem tudnak értelmezni. 

A háborúra úgy gondolok, mint egy előző életre, amiben minden ott volt.

– A háború után visszatértek Pécsre…

A Miasszonyunk Női Kanonokrend által fenntartott középiskolába írattak be, ahol civil tanárok is tanítottak. A másodikat kezdtem ebben a nyolc osztályos gimnáziumban, majd 17 éves koromban jöttem el Budapestre, különbözeti vizsgával a Török Pál utcai Képző-, és Iparművészeti Gimnáziumba. Addigra nyilvánvalóvá vált, hogy képzőművészettel kapcsolatos tanulmányokat szeretnék folytatni. Ez idő alatt megtörténtek az államosítások, a társadalmi és politikai változások. Családomban elmondhatatlan, iszonyú dolgok történtek, de valahogy mindezen keresztül húzódott az a szál, hogy én a képzőművészettel foglalkozzam.

– Volt olyan, hogy elbizonytalanodott?

Nem, erre az embernek nincsen módja. Én egész életemben rajzoltam, amihez később párosult a festés. Gyerekkorom egy bizonyos szakaszában agyagfigurákat készítettem és azokat festettem be. Ezzel foglalkoztam, és a családom is így, „kis művészként” könyvelt el. A tevékenységem teljesen természetes módon ez volt. Amikor egyre komolyabb és felsőbb szintű tanulmányokat folytat valaki, akkor már eldőltek ezek a kérdések, hiszen így épül fel egy pálya. Budapesten az összes lehetőség – a könyvtárak, a múzeumok, a zenehallgatás, a megismerkedés lehetősége élő nagy művészekkel és műveikkel – adott volt.

Közben tartottam a kapcsolatot Pécsett Martyn Ferenccel, aki 1945-46-ban tanítványául fogadott, és főleg természet utáni rajzi feladatokat adott. Akkoriban a Kossuth téren lakott és dolgozott egy szecessziós ornamentikájú ház egyik emeleti szobájában. Kéthetente mentem hozzá, vittem elkészült rajzaimat. Mindig munka közben találtam, olyankor abbahagyta a festést és megtisztogatta a palettáját. A mozdulataira élesen emlékszem. Borzasztóan figyeltem mindent. Ő volt az első élő festő, akit ismerhettem. Láthattam a készülő műveket, térbeli alakzatokat, rajzokat és festményeket egyaránt.  Mindez – függetlenül attól, hogy maga a szoba mekkora volt – számomra végtelen kiterjedésű tér lett.

Azok a rajzok, amiket hozzá vittem, és amelyekbe sok esetben belekorrigált magyarázat közben, mind megvannak. Egy fiatal, pályakezdő festőnek, azt is meg kell tanulnia elfogadni, hogy amit csinál, az még csak egy hosszú tanulási folyamat kezdete. Ha van az életben egy-két olyan ember, akinek ad a véleményére, akkor az úgyis fontosabb, mint az összes többié. Nekem nagyon fontos, sőt döntő volt az ő véleménye, nemcsak akkor, hanem a későbbiekben is. Nem dicsért. Soha nem volt teljesen megelégedve azzal, amit csináltam és ezzel irtózatos terheket rakott rám, de tudta, hogy kire rakja. Valamire rájött velem kapcsolatban. Feltételezett valamit, aminek én a körvonalait sem láthattam akkor, és ahogy belenőttem én is és a munkáim is az általa elvárt szakmai teljesítménybe, és a személyes festői hang megtalálásába, akkor, 1965-ben kaptam tőle először fenntartás nélküli elismerést, ami számomra azt jelentette, hogy a festészet világa befogad engem. A mai napig őrzöm leveleit is ezzel kapcsolatban.

– Mennyire volt nehéz nőként megállnia a helyét a szakmában?

Az indulásnál segített szüleim beleegyező, sőt büszke támogatása. Számukra természetes volt, hogy egy női lény elhivatottsággal is rendelkezhet: Jászai Mari, édesanyám nagynénje volt, és az ő művészetének nagysága, legendás alakja még elevenen hatott a harmincas években, amikor én kisgyerek voltam.

Elég korán, telve ambíciókkal kezdtem a művészi pályát, de ezen belül nem válogathattam abban, hogy milyen nemű vagyok, hiszen nőnek születtem. Sokáig fel sem merült bennem, hogy ez mi mindent jelent, vagy jelenthet és nem is nagyon foglalkoztatott. Igazából nem ez jelentett nehézséget. A nehézség abban rejlik, hogy az ember a szakmáját hogyan tudja és akarja csinálni a világban. A festő egész életében birkózik egy angyallal. Ez a művészet gyakorlása.

Fiatal koromban csak jó festő akartam lenni. Féltem attól, hogy ha gyerekem lesz, megváltozom, és nem leszek ugyanaz többé, aki addig voltam. Féltem a boldogságtól, féltem elveszíteni a rettenetes magányt és a szellemi szabadságot. Mostanában úgy látom, hogy az anyai lét nélkül a világ számomra nem lenne elviselhető, ezért, mint anya, mégiscsak megálltam a helyem nőként a szakmában.

– Sok időt töltött külföldön, tanulmányutakon, vendégtanárként, kiállító művészként és egyéb kirándulásokon, miért maradt mégis itthon?

Sokat jöttem mentem – főleg az utóbbi évtizedekben – külföldre; ezek az utazások főleg egyes események, úgymint fontos nagy kiállítások, múzeumi gyűjtemények vagy színházi előadások megtekintése miatt jöttek létre. Volt világlátás is, vágyott helyek megnézése, saját külföldi kiállítás rendezése, találkozás lányommal angliai tanulmányai idején, János testvéremmel, aki Amerikában építész, Vidovszky koncert Londonban, Varsóban, hosszú repülőutak Távol-keleti országokba.

Az 1962-63-as, egy éves római tartózkodásom nagyon fontos és meghatározó volt az életemben. Több-rövidebb odautazás után, 2004-ben újra ott töltöttem néhány hónapot. Mindkét alkalommal sokat festettem. Munkásságom erősen kötődik a régi és új itáliai művészetekhez, jelenségekhez.

Szeretek máshol lenni. Azt mondhatom, hogy szinte mindenhol borzasztóan jól érzem magam, akárhova megyek, de ehhez képest nem megyek olyan sokat, mert a festészet művelése hihetetlen sok időt vesz igénybe. Már nem tudok időt kiszorítani arra, hogy csak úgy lézengjek a világban.

A kétlaki élet sok utazási vágyat kielégít. Budapest és Pécs között vonatozva vagy autózva az utóbbi 25 évben az állandó „máshol levés” rekordere lettem. Az 1980-as évek vége felé művész-tanár kollégáimmal belefogtunk a Tudományegyetemen a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola tervezésébe, majd 1990-ben megalapításába, többéves sikeres működés után a Magyarországon elsőként szerveződő képzőművészeti doktori képzés programjainak kialakításába, amely DLA képzés 1995 óta működik, most már zenei doktori képzéssel egyesülve.

Mindez a sűrű tanári és szervezői munka az utóbbi évtizedekben szorosan hozzátartozott saját művészi tevékenységemhez. Most már, mivel a tanításban is kevesebb szerepet vállalok, és lassan visszanyerem azt a szabadságot, ami fiatal koromban olyan fontos volt, talán megint lézengek egy kicsit. De az igazság az, hogy a világ valóságos helyszíneinél jóval tágasabb, ismerősebb és vonzóbb az a világ, amely megfestett képeim és a velük kapcsolatos képzetek, érzetek, gondolatok világa, amelyben bármikor ott lehetek.

– Mit szeret a tanításban?

Én nem igazán szeretek tanítani. A fiatalok munkáit szeretem látni, és azzal tudok jól dolgozni, akiben működik egy motor és akarja csinálni. Néha megnézem, ami készül és beszélgetünk róla, de főleg az érdekel, hogy megérti-e, alkalmazza-e a gyakorlatban, a munkájában valamilyen értelemben azt, amit én mondok neki, vagy, hogy abból, amit a képeimből lát, mit hasznosít. Ez óhatatlanul úgy van, hogy a fiatal festő használja a mesterének a tudását valamilyen formában, ahogy az én korai képeimben Martyn Ferenc nagyon benne van. És érdekel, hogy mikor kezd el egy fiatal festő valamilyen saját dologgal foglalkozni, ami nagyon nehéz. Húsz fiatal között két-három olyan van, akinek van egy szerves, saját művészi energia-góca, amit át is tud vinni a képeibe.

Van a tanításnak olyan része, ami a dolgok ismétlését jelenti, ez nagyon távol áll tőlem, idegesít és zavar. Akkor szeretek foglalkozni a fiatalokkal, amikor már valamit kapisgálnak arról, hogy mit akarnak csinálni, mert akkor saját erejükkel viszik már a tevékenységüket.

Ellenben nagy öröm számomra, hogy sokan azok közül, akik velem dolgoztak az elmúlt huszonöt évben, már tanárok, ki általános iskolában, ki művészeti szakközépiskolában, és a Pécsi Egyetem Művészeti Karán, vagy a Képzőművészeti Egyetemen is vannak olyanok, akik már ledoktoráltak és részt vesznek a felső szintű művészképzésben.

Van egy fontos dolog, egy meghirdetett DLA gyakorlati festészeti kurzus, amelynek keretében mindazokkal, akiknek közük volt ehhez a mesteriskolához, együtt dolgozunk.

A SZÍNERŐ kurzuson nagyon sokan vesznek részt, olyanok is, akik húsz évvel ezelőtt voltak mesteriskolások és olyanok is, akik épp most doktoranduszok. Évente egyszer vagy kétszer rendezzük meg. A kurzus tárgya: táblaképnél nagyobb képek festése, egyfajta léptékváltás. A helyszín a Zsolnay gyár éppen használaton kívüli üzemcsarnokai, ahol a hatalmas képfelületek elférnek. Minden szükséges anyagot szponzori támogatásokból biztosítunk.

2-3 hetes festészeti munka végén kiállítást rendeznek a fiatal művészek az ott készült képekből, és mindenkitől egy mű a Mesteriskola gyűjteményében marad. Jövőre a kurzussal kapcsolatban konferencia megrendezését is tervezi a Kar, mert húsz éve lesz annak, hogy a mesteriskola megalapozódott. Minden kollégát meghívunk, és várunk, aki akkor 1990-ben, az első tíz évben, vagy már 2000 után művésztanárként, vagy elméleti szakemberként részt vett a pécsi posztgraduális művészeti képzésben. Szponzorainkat is meghívjuk.

Nagyon boldog vagyok, hogy ez kurzus létrejött, működőképes, mert messze a jövőbe mutat.

– Amikor egy üres vászon előtt áll, látja maga előtt a képet, amit majd meg fog festeni? Milyen fázisokon esik át, egyfajta erőakkumulálás vagy inkább meditatív tevékenység előzi meg a festést?

Mind a kettő. A festményeket nem is feltétlenül egyes művekként kell nézni, mert az eredmény olyan, mintha a nagy, végtelen felületből épp kivágtunk volna egy darabot és az egy kép. Ami a festés előtt bennem zajlik, az nem arra az egy képre vonatkozik, ami éppen készül, hanem az egész tevékenységre és mindenre, ami ebben részt vesz: az idegrendszerre, az agyra, a látás szem mögötti szerveire, a kezekre, az aznapi léttel kapcsolatos gondolatokra. Úgy kell elképzelni, mint egy intenzíven gomolygó dolgot, amiben megjelennek hangsúlyok. Nem látom előre, hogy milyen lesz a kép. Valamit sejtek és látni szeretnék, valami miatt nagyon el akarom kezdeni csinálni, és az meg is jelenik valamilyen értelemben, inkább az érzékelésemben, mint belső látásban. Egyfajta szerelmi vágy visz bizonyos fajta szín-, és anyagalakítások felé, aminek nem vagyok képes ellenállni. Valahogy hozzányúlok a felülethez. Megteszem az első mozdulatot festékkel, kézzel, ecsettel. Attól kezdve az a részlet, ami már ott van, velem együtt alakítja a munka folytatását. Ahogy halad a festés folyamata, az addig felkerült részletek már bizonyos további gesztusokat nem tesznek lehetővé, más, váratlan beavatkozásokat viszont nagyon is. Ezt előre nem lehet tudni. Sok olyan címet használok, mint: „Alakuló kép” vagy: „Képződő tér” – mintha a folyamatot – aminek én az egyik közreműködője vagyok – címmé is adnám.

Mérhetetlenül tisztelem az anyagokat. Mivel olajfestményeket készítek, ezért ugyanazokat a módszereket, anyagokat és eszközöket használom, mint amit az európai festészet mondjuk öt-hatszáz év óta. Hihetetlen begyakorolt tradíciók és ezek tapasztalatai állnak rendelkezésemre, amit nem is lehet figyelmen kívül hagyni, egyrészt azért, amit tanultam ezzel kapcsolatban, másrészt azért, mert a dolgok mindig is egymásra épültek. Ez nagyon fontos. Lehet, hogy általam több olyan festészeti részlet jön létre, ami úgy tűnik, hogy ilyen módon még nem jelent meg eddig, de mögötte ott van minden, ami eddig történt. 

Ha jó a kész festmény, akkor nagyon hasonlít valamiféle élő organizmushoz. Ezt lehet egyfajta kísérteties történetnek is tekinteni, hogy az ember saját magából sok mindent áttesz a képbe, és mi az a szellemi vagy fizikai részecskékből álló hatóanyag, ami belekerül a képbe az élő emberből? De hát a jó képek, az igazán jó művek hatóerejét valamivel meg kell tudni magyarázni. Miért nézik évszázadokon keresztül megbabonázva az emberek? Ez nem csak azért van, mert nagy hírverés volt körülöttük, ma már nem azért csodálják, hogy ki, mikor, mennyiért vette meg, hanem azért mert valami olyan van benne, ami a legkülönbözőbb életkorú és vérmérsékletű emberre egyaránt lenyűgöző erővel hat. És miért járnak emberek tömegekben megnézni olyan műveket, amelyeket jól ismernek, csak megint, újra akarják őket látni?

– Melyik az a pont, amikor úgy érzi, hogy a mű kész és jó?

Az ember, amikor a képességeinek a birtokába jut – tehát elég későn, mert a festészet nem a fiatalkori sikerek terepe –, amikor nagyjából birtokában van azoknak a lehetőségeknek, hogy csináljon valami érdemlegeset, gyakran előfordul, hogy munka közben pontosan megérzi, hogy most kell abbahagynia, érzi, hogy valami megtörtént a képpel, mostantól működőképes. Nem szabad többször hozzányúlni.

Főleg a hatvanas években volt egy olyan időszak, amikor egyszerre festettem meg egy képet. Az egy menetben, egy nekifutásra készült képeknek vannak bizonyos technikai korlátai is. Van, hogy „alla prima”, egyszerre festek, de van, hogy több rétegben, több alkalommal foglalkozom vele, közben nagyon átalakul a festmény. Előfordul, hogy az a kép, ami létrejön, alig-alig emlékeztet arra, ahogy elkezdtem. És van olyan is, hogy nem sikerül befejeznem, tehát nem vagyok elégedett vele, de ugyanakkor megsemmisíteni sem akarom. Sajnos fiatal koromban előfordult ilyesmi is, de annak az volt az oka, hogy nem volt új vászonra pénzem és festenem kellett, ezért átfestettem már kész képeket. Ez örök veszteség.

Szeretem magam felfeszíteni a vásznat, előkészíteni a dolgokat. Ha hosszasabban festek egy képet, és nem vagyok vele elégedett, akkor félreteszem, néha akár több év is eltelik, és később valahogy előkerül. Ránézek, és egész jónak tartom, de mi bajom volt nekem ezzel a képpel, miért nem éreztem azt, hogy ez így kész? És akkor egyszer csak felkapom az eszközöket, nekimegyek, valamit csinálok rajta, és egyszerre nyilvánvaló, hogy most kész, és ragyog.

A festészet egy nagykiterjedésű működési terep és azon belül csinál az ember sok mindent, de akkor is ott van, ha éppen nem fest, a működés valamelyik fázisával mindig kapcsolatban van.

– Mi az, amire büszke?

Mindenre büszke vagyok.

Köszönöm a beszélgetést!