Artportal.hu

A mezőtúri képzőművészeti alkotótelep 2006-ban ünnepelte alapításának 25 éves jubileumát. A meghívásos rendszerű művésztelep nyári, egyhónapi tartózkodással 1981- 1985 között kétévenként, majd 1986-tól évenként került megrendezésre a város közelében, a Holt-Körös üdülő övezeti kanyarulatánál.

Magyarországon a hatvanas évektől több hasonló, időszakos művésztelep működött, legtöbbjüket a megye, a város támogatásával a Művészeti Alap, a Képző- és Iparművészek Szövetsége tartotta fenn.[1]A mezőtúri főként abban különbözött előbbiektől, hogy itt egy jelentős társadalmi összefogásnak volt köszönhető a telep létrejötte, de mindenekelőtt folyamatos működése. Ennek következtében igen szoros kapcsolat alakult művészek és fenntartók között, akik az Alkotótelepi Tanács döntésein keresztül érvényesítették a befogadó közösség és a művészek érdekeit, egyben biztosították a művésztelep autonómiáját. Az alkotók igényei között az anyagiak alig játszottak szerepet, sokkal inkább az emberi kapcsolatok, annak tudata, hogy a város életében szerepet kaptak, hogy tevékenységük fontos azoknak, akik számára alkotásaik készültek. Míg a mezőtúri vállalatok, szövetkezetek, intézmények, a város vezetése a művészek anyaggal, felszereléssel, szállással, étkeztetéssel történő ellátásával lokálpatriotizmusukat, városuk szeretetét fejezték ki, addig a művészek szellemi képességeik, szélesebb körű alkotótevékenységük társadalmi szerepének fontosságáról, igényeiről győződhettek meg. S ez a közvetlen, abszolút pozitív töltésű szellemi-érzelmi kapcsolat alkotók és közönség, mecénások és művészek között Mezőtúron elementáris erejűnek bizonyult. S ami nagyon fontos; ennek az évről évre ismétlődő "együttlétnek" az eredményeként kialakult Mezőtúron egy műértő közönség, egy olyan mecenatúra, amelynek tagjai szinte együtt formálódtak a művészteleppel. Az ott folyó munka, a kész festmény, szobor növelte a képzőművészet iránti affinitásukat, fejlesztette esztétikai ízlésüket. Kialakult az a közeg, amelyik igénye és anyagi lehetősége révén képesnek ígérkezett a művészet finanszírozására.      

A Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelep tevékenységében a rendszerváltást követő lényeges változást az alapítványi működés eredményezte, illetve a már végképp kiöregedett Takács tanya helyén felépített és 1999-ben átadott új épületegyüttes elfoglalása. "Mezőtúr Város Önkormányzatának képviselőtestülete a 262/1991. (XII.17.) számú határozatával hozta létre a Mezőtúr Művészeti Alapítványa közérdekű célt szolgáló alapítványt. Az alapítók a képviselő-testület mellett az OTP Kereskedelmi Bank Rt. Jász- Nagykun-Szolnok Megyei Igazgatósága, a mezőtúri Magyar- Mongol Barátság Mgtsz és Györfi Sándor szobrászművész. 1994-ben csatlakozik a GATE Mezőgazdasági Gépészeti Főiskola és a Móricz Zsigmond Könyvtár és Közösségi Ház apparátusa, akiknek a közreműködése biztosítja a gördülékeny működést, kezdve a szervezéstől a kiállítások rendezéséig. Az operatív munkát, a szervezést 1994-től művészeti menedzser végzi."[2] Ezt a feladatot az utolsó évekig, a Móricz Zsigmond Könyvtár és Közösségi Ház igazgatói kinevezéséig Kádár Edit, majd rövid ideig Kiss Györgyi látta el. Jelenleg Gonda Sándor kuratóriumi elnök mellett ezek a feladatok Lengyel Krisztina titkár tevékenységi körébe tartoznak.   

„Az alapítvány célja, a hivatásos képzőművészeti alkotómunka feltételeinek biztosítása a Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelep keretében, amely az 1981 óta a Takács-tanyán és az ott épült műhelyben működő alkotótelep hagyományait kívánja folytatni.”[3]

Az alkotótábor céljai között kezdetektől máig érvényesül az a törekvés, hogy ott készült műalkotásokkal lássák el Mezőtúr köztereit-középületeit, hogy a telepek után kiállításon bizonyítsák az évi munka eredményét, s a közösen kiválogatott művekkel gazdagítsák a város képzőművészeti gyűjteményét. Jelenleg több mint 200, e célra védett műtárgyat regisztrált a kuratórium. Emellett közel 20 közterületen elhelyezett alkotást, amelyet a telep művészei készítettek a város számára. A nyolcvanas évek második felében Borbás Tibor mintegy alapfeladatként körvonalazta mindezt. Az elképzelések megvalósulásához a viaszvesztéses bronzöntés, s az ezt leginkább biztosító művészek jelenléte mellett voksolva. "Ezért gondoltam, hogy a művésztelep itt egy szűkebb magra kell épüljön. Három-négy emberre, nem többre. És akkor itt a feltételek évről évre javulni fognak. Én úgy látom, hogy ez mindenkinek az érdeke. Márpedig ennek a magnak az ízlése, elképzelése szerint fog alakulni az alkotótábor tevékenysége. Ha ehhez jön még néhány ember, aki ezt a magot követi, akik munkásságukkal szintén ehhez a vonalhoz kapcsolódnak, Mezőtúr képe valóban néhány év múlva meg fog változni. Mert nemcsak a szobor fontos! Azt el is kell tudni helyezni. És ebben tudunk segíteni, a Györfi (Sándor), a Balogh (Géza) és a Mihály (Gábor) is. És természetesen én is. Nemcsak a Mezőtúri Galéria számára itthagyott alkotásokat, ennél sokkal többet is nyerhet velünk a város! Bízzanak bennünk. Kérdezzék meg a véleményünket egy-egy lakónegyed rendezésénél. A környezetalakító munkáknál, terek, parkok szervezésénél. Itt vagyunk, azért is vagyunk itt, miért nem keresnek meg? Én abban hiszek, hogy egy idő múlva ez a művésztelep, a mi munkáink jellemzik majd Mezőtúr tágabb tárgyi kultúráját, külső képét. Szeretnénk mindannyian hinni, hogy az Alkotótábor jövője ebben az irányban alakul."[4]

A Györfi–Balogh–Borbás (majd E. Lakatos Aranka) szakmai irányítás a rendszerváltás után is megmaradt, az első években kikristályosodott céloknak, az elért eredményeknek jórészt ők lettek a letéteményesei. De a művészvezetés állandósága mellett legalább ennyire fontos volt a kolóniát fenntartó-működtető városvezetés művészteleppel szembeni szemléleti folyamatossága. Kezdetben még a megye is szerepelt a működtetők között, a város vezetői, a mezőtúri ipari mezőgazdasági létesítmények, szövetkezetek, a város felsőfokú tanintézete, művelődési központja mellett. A rendszerváltást követő teljes körű átrendeződés után a város új vezetői, tiszteletükre szólván, a művésztelep kérdésében képesek voltak átvenni alapító elődeik szemléletét. Átlátták, hogy a telep a városért van, de csak támogatásukkal működhet. Az eredmény viszont példaértékű; köztéri szobrokkal, állandó képtárral, kiállításokkal gazdagítani Mezőtúr arculatát, kultúráját.

Ismét csak a már önkormányzati vezető testület érdeme, hogy a helyszín sem változott - amely természeti gazdagságával szobrászokra, festőkre grafikusokra egyaránt hat. A Holt Körösök tájvédelmi vidéke különleges állat és növényvilágával, a holt részek szürreális látványával, fákat-tépő viharokkal, áradásos esőözönnel ugyanúgy lebilincselők, mint a tanya körüli dús vegetáció, a hajnalok, a közeli szántók vörös naplementéi. A Holt Körösök természeti jelenségeinek vizuális vonzása az eredeti szálláshely, a Takács Tanya átépítése után is megőrzött családias jellegével átmentődött, és mindmáig hat. S ha már a város első embereinek műpártoló szándékait említjük; a város korábbi hagyományait követve[5]a nyolcvanas években letelepítette a fiatal Váncsa Ildikó - Kis Sándor Lajos festőházaspárt, akik távozásukig jelentős részt vállaltak az alkotótelep munkájában is. Hasonló szándék vezette a rendszerváltás utáni városvezetőket, amikor állandó tartózkodási lehetőséget ajánlottak Lóránt János Demeternek akivel, s a vele letelepülő, holland Lous Stujfzanddal igencsak megerősítették Mezőtúr utolsó évtizedét.      

A Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelep 25 alkotó évet tudhat maga mögött. Ez alatt az idő alatt közel 80 művész fordult meg a művésztelepen jó néhányan külhonból is. Voltak köztük már idősebb, beérkezett mesterek, és tanulmányaikkal csak nem régen végzett alkotók. A visszatérők munkássága is jócskán változott a jelzett idő alatt, egymásra is hatással voltak, s a mezőtúri bronzműhely mindannyiuk oeuvrejében kimutatható. Az itt készült alkotásokból kialakult városi gyűjtemény várostörténeti, művelődéstörténeti jelentősége mellett művészeti jellemzőivel is tükrözi a két és fél évtizedet. Nemcsak stiláris szempontból, de azt sem hagyva figyelmen kívül, hogy hány országos jelentőségű, kiváló művész tisztelte meg jelenlétével Mezőtúrt, adta nevét és műveit a 25 évvel ezelőtti kezdeményezéshez. Az eltelt, ma már kontinuitásában vizsgálható időszak önként kínálkozik egy olyan összegzésre, amely kortárs képzőművészetünkön belül is önálló szeletként értékelhető.  

A művésztelep 25 éves folyamatos működéséről eddig két nagyobb volumenű katalógus készült; a kolónia 15, majd 25 éves jubileumára. Mindamellett, hogy belőlük teljes képet kapunk a telepen az utóbbi negyedszázad alatt hosszabb-rövidebb időt eltöltő művészekről - életrajzi adataikról, ki hányszor volt jelen illetve milyen műve szerepel a város gyűjteményében - lényegében mindkét katalógus főként szervezeti kérdéseket taglal.

Az első tizenöt évet értékelő kiadványt[6] Prokai Gábor szakmai bevezetője kíséri. Kitér Mezőtúr művészeti hagyományaira, az 1981-es telepalapítás előzményeire, az állam központi, városi és megyei kulturális szervezetek illetve ipari és mezőgazdasági üzemek, szövetkezetek támogatásának különböző formáira, majd taglalja a rendszerváltás kapcsán megtörtént jogi-szervezeti változásokat.         

A 25 éves évfordulóra készült kötethez[7] a város polgármesterének és a kuratórium elnökének ajánló sorait követően ismét Prokai Gábor szakmai előszava áll. Az 1996-ig körvonalazott teleptörténet itt kiegészül az elnökök nevével - Bagdán Piroska 1999-ig, dr Krizsán József 2004-ig, mikor is "a kuratórium Gonda Sándort választotta elnöknek, aki művész - és művészet szeretőként, műgyűjtőként, sikeres vállalkozása jövedelméből korábban is támogatója volt a művésztelepnek"[8]

A régiek mellett felsorolja az újabb támogatókat, megemlíti kik kapták 1981-88 között a művészeti nívódíjakat, s azt, hol és mikor mutatta be anyagát az Alapítvány. (Szolnok 1989, Sárvár 1992, Püspökladány 1993, Budapest 1994, Hollandia 1995.) Ezek az adatok igen fontosak, mivel éppen az a legfőbb hibája ezeknek a katalógusoknak, hogy a telep művészeti jellemzői, közös és egyéni kiállítások, megjelent publikációk alig vagy egyáltalán nem kapnak benne helyet. Ezzel szemben a negyedszázados jubileumra elkészített katalógus levelekkel, iratokkal, fotókkal és hivatalos dokumentumokkal közli "A Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelep létrehozásának történeté"-t, dr. Füstös Jenő kortársi részvétele és tapasztalatai alapján írt összeállítását. Anyaga bizonyítja, hogy az első művészek meghívásáig minden hivatalos és civil szervező óriási munkát végzett a telep létrehozásában, elindításában. Megérdemlik a név szerinti megemlékezést, ők voltak az alapozók. Ám legalább ilyen jelentőséggel bírt a művésztelep számára a rendszerváltást, az alapítványi átszerveződést követő évtized két kuratóriumi elnökének, Bagdán Piroskának és Krizsán Józsefnek a munkája. A menedzser-kuratóriumi titkárral, Kádár Edittel újra kellett teremteniük a művésztelepet szervezetileg, és gyakorlatilag is hiszen az ő elnöklésük alatt bontották le és építették újjá a Takács tanyát. Itt nem feladatunk, hogy az őket segítő szponzorokat név szerint megemlítsük. A lobbizásban azonban mindenképpen partnerük volt Prokai Gábor, aki pozíciójánál fogva (Képző- és Iparművészeti Lektorátus osztályvezetője) rálátással bírt az átalakulást követő támogatói rendszerre, kiváló diplomáciai érzékkel közvetített a döntéshozó országos és helyi képviselők, valamint a művészek között, s szakemberként minden segítséget megadott ahhoz, hogy művészet és művésztelep folyamatosan egzisztáljon Mezőtúron.         

Ám a 25 éves jubileumi kiadványban az alapítást megelőző időszak részletezése mellett alig esik szó arról az első tíz esztendőről, amely alatt végül is kialakult mindaz, amiből a művésztelep még ma is táplálkozik. A 15 éves kötet sem fordított különös gondot az első évtizedre, ami azért is meglepő, mert a két jubileumi kötet mellett csak ebben az időszakban jelentek meg publikációk a telep művészi munkájáról. Míg az alkotótelep utóbbi tizenöt esztendejéről csak a két jubileumi katalógus informál, addig az első tíz esztendő alatt 1983-ban, 1985-ben, 1986-ban, 1987-ben és 1989-ben a művésztelep évi munkájáról, illetve az évi kiállításhoz katalógus jelent meg[9], 1986-ban és 1987-ben a MŰVÉSZET folyóiratban a telep teljes munkásságát ismertető tanulmány[10], 1989-ben a JÁSZKUNSÁG folyóiratban a telepen alkotó művészektől felvett bőséges interjúkkal illusztrált teleptörténet látott napvilágot.[11]Elmondható, hogy az alkotótábornak nemcsak a működése, de a rendszerváltás előtti publicitása is folyamatos volt. Erről említést sem találtunk egyik jubileumi kiadványban sem. Holott ezek alapján, az első tíz évre épülve evidens lett volna a telep negyedszázadának valamiféle művészi összegzése.

Az első években a Takács tanyán több magnófelvétel készült, amelyeken a művészek a különleges környezet munkáikra tett hatásáról, a bronzöntésről, saját munkájuk és a közös feladatok kapcsolódósáról, saját elképzeléseikről, a művésztelep jelenéről-jövőjéről, a városvezetők és a művészek kapcsolatáról beszéltek. Míg a 15 éves összeállítás még válogatott ezekből a szilánkokból, a jubileumi kötetben a résztvevő művészek vallomásait indokolatlanul Márai Sándor idézetekkel helyettesítették.

Prokai mindkét katalógusban hangsúlyozza; az évtizedes működés értékteremtését meggyőzően bizonyítja a város tulajdonában lévő műtárgy-gyűjtemény. Láthatóan fontosnak tartja a művek értékelését, ezért a 15 éves kiadványban elindította a gyűjteményi anyag esztétikai elemzését. Ebből a 25 éves katalógus előszavába néhányat átvett, majd fejtegetését az elhunyt művészekre való emlékezéssel és néhány összefoglaló mondattal lezárta. A műelemzés várt folytatása helyhiány miatt elmaradt. Ugyanígy a művészek önálló kiállításainak felsorolása is hiányzik, holott a többször visszatérő törzstagokét döntően befolyásolta mezőtúri jelenlétük. Györfi, Balogh, Székhelyi Edith, Lakatos, Lous Stuijfzand, Szöllőssy Enikő munkássága jelentős részben táplálkozik Mezőtúrból.

Ha elemezni, illetve értékelni szeretnénk a mezőtúri kolónia negyedszázados tevékenységére jellemző művészet specifikumait, elsősorban azt a gerincet szükséges felvázolni, amely mentén a Mezőtúri Alkotótelep önálló karaktere felépül. Meg kell találni azokat a csomópontokat, amelyek köré sűrűsödnek a mezőtúri alkotótábor munkásságára jellemző sajátosságok, s azt a szubsztanciát, amely táplálja-biztosítja ennek a telepnek a másokkal szembeni egyediségét. Ha a választ a feltételek oldaláról közelítjük, megállapíthatjuk hogy a továbbélés szempontjából a legfontosabb a folytonosság. Ami lényegében az előzményekre, a hagyományokra figyelő, a természetes fejlődést követő következetes építkezést jelenti. Azt, hogy a telep alapításakor kitűzött célok iránya nem változik, csupán a tartalom alakul, bővül. Vonatkozik ez a bronzöntés technikájára és gyakorlatára, a festészet - grafika egyidejű jelenlétére, a telep törzstag-művészeinek állandóságára és művészeti kérdésekben elsődleges döntésjogára, a művészek és a város kölcsönösségi viszonyára, a mecenatúra támogatására.

A művésztelep működéséhez, szervezeti-művészeti formálódásához szükséges az első évtizedet lényegében alakító művészek véleményének ismerete. A teleppel kapcsolatos elképzeléseikről, azok megvalósításának feltételeiről, a művészet húszadik századvégi feladatairól és annak mezőtúri lehetőségeiről folytatott éjszakai viták hangulatához hozzátartozott az a puritán ám különleges-romantikus környezet is, amelyet a Holt-Körös kanyarulatában, a Magyar - Mongol barátság termelőszövetkezet volt szolgálati lakásában berendezett szálláshely, s a környező természetvédelmi terület biztosított. A vízparttól néhány méterre, kis dombra épült Takács-tanya két szobából, konyhából és raktárból állt, a hangulatos, petróleum-lámpás épület előtt tornác húzódott, a dombocska alján kerekes kút állt. Vize nem volt iható, azt lajtos kocsival szállították a táborhelyre. Tisztálkodásra lavórokat, az olajoshordóból eszkábált "tussolót" de leginkább a Körös vizét használták az őstelepesek. A vízpart mellett szilvát, almát, körtét lehetett zsákmányolni, a közeli tanyán friss tehéntejet árultak. Az apró konyhában palackos gázon főtt az ebéd, de a bogrács is gyakran előkerült. Aki egy kicsit is fogékony volt a természet közeli életmódra az hamar otthon érezte magát. "Lehet itt dolgozni. Persze ez a környezet, ez nem mindenkinek való. Ha nem egy kicsit nomád típusú az ember, az rosszul érzi magát. Engem például nem zavar a petróleumlámpa, az hogy fürdőszoba helyett a Körösben fürdök, de nem mindenki van ezzel így. Van, aki urbánusabb."[12]- nyilatkozta az első évekről Szabó Iván a Képzőművészeti Főiskola szobrásztanára, aki az alakuló művésztelep ázsiójának érdekében töltött egy hónapot a tanítványai között.

A festés, vázlatozás, mintázás a tetszés szerint kiválasztott helyen a szabadban folyt, a bronzöntés munkálatait pedig a domb másik oldalán kialakított területen, szintén a szabadban végezték. A viszonylag érintetlen ártéri terület, a ladikkal, gépkocsival megközelíthető védett állat és növényvilág, a művésztelep körüli vadon burjánzó illetve megművelt területek, lakatlan tanyák lenyűgözték a művészeket. A szolnoki művésztelepről meghívott Fazekas Magdolnát például költői szavakra ösztönözte. "Ez a vidék valahogy melegebb, mint a Tisza. Az ártér egészen más hatású: ősvadon. Különös hatása van. Azok a haldokló fák! Különös, nyomasztó világ, olyan mintha csápokkal, lassan mozognának. Halálhangulat azokkal a csontvázszerű csupasz ágakkal. Itt a Holt-Körösöknél együtt van jelen az élet és a halál. De felejthetetlen élményt adott itt a Takács-tanya mellett az aranyló napraforgó. És a tengeri táblák, amelyet épp akkor vágtak. Utána kitárult az egész horizont. Látszottak messze a tanyák, a város... A víz is csodálatos! Ez az egész itt olyan, mint egy sziget, ahol minden gondja eltűnik az embernek, ahol teljesen feltöltődik az ember…Rétegződnek ezek a dolgok. A családias légkör, a kollegák figyelmessége, az emberek állandó érdeklődése mindaz iránt, ami itt készül... Valahogy itt érzem igazán, hogy az ember természeti lény, a természetben, az anyagban, az ősiben találja meg újra veszendő erejét."[13]

Az  eredeti  gondolat festőket, grafikusokat és faszobrászokat szánt a telepre, de Györfi Sándor már az első alkalommal megkísérelte a viaszveszejtéses bronzszobrászat beindítását. Elképzelése a művésztelep patrónusainál vevőre talált, 1983-tól már a telep vezetésére is őt kérték fel. Ennek a technikának az előnye a megmunkálás aprólékos finomságai mellett az ősi eljárás igénytelensége.  Földbeásott gödrökben történik az öntés, szabadban rakott kemencében az égetés. A telep első éveiben a legkezdetlegesebb körülmények között készültek a szobrok. Mégis ezalatt az idő alatt alakult ki az a szellem, amelyre a későbbiek során is építeni lehetett, kovácsolódott eggyé az a kis közösség, amelynek megszállottsága, alkotóereje az alkotótábort ma is élteti. A sokszor hajnalig tartó viták, ötletbörzék mentén kristályosodott ki a művésztelep céljaira, feladataira, működésére vonatkozó szabályzata. S ha most az akkor megjelent publikációkra támaszkodva visszatekintünk az első évtizedre látható, hogy a mezőtúri alkotótábor hosszú működésének megalapozása kiváló művészek bábáskodása révén miként történt.  

A viaszos mintázás, a bronzöntés ősi csodája mindenkit elvarázsolt. Szinte minden művész felfedezett ebben az eljárásban valami elemi vonzerőt, amiben saját képességeit is ki akarta próbálni. "A legnagyobb előnye, hogy a szobor öntőformáját maga a művész is elkészítheti, hiszen a gipszöntés technikájához igen közel áll - magyarázta Györfi - így kikerülhető a homokformázás minden szakmai és technikai nehézsége, időigényessége. Az eredmény: sokkal szebb felületű és vékonyabb öntvények készíthetők, és bármilyen bonyolult térszerkezetű kompozíció szétvágás nélküli megönthető."[14]

Váncsa Ildikó aki Kis Sándor Lajossal 1985-től Mezőtúr megpályáztatott művészházában lakott a műveletek látványosságát emelte ki. "Ahogy a beviaszolt vagy viaszból készült plasztikákra felkerül a vastag samott réteg, majd ezek kiégetése, azután a kiégett formákba a kifolyt viasz helyére a vörösen folyó bronz beöntése csodálatos látvány. És az az izgalom, ami a félig hűlt samott leverése közben elfogja az embert; vajon hogy sikerült az öntés, mennyire maradtak épek a formák, mennyire láthatók a hajszálfinom domborulatok... Nemcsak engem, minden festőt megihletett ez az eljárás, többen próbát is tettünk plasztikák mintázására... Persze ez csak olyan boldogító kirándulás volt."[15]

Mihály Gábor ugyan csak egyetlen alkalommal dolgozott a telepen, de több ízben is meglátogatta ott dolgozó kollegáit, rendszeresen részt vett a közös beszélgetésekben, véleményével megerősítette Borbásék szándékainak helyes irányát. A bronzöntés elsődlegességéről, a munka közösségi jellegéről, a folyamatosságról, az egymásrautaltságról folytatott viták során talán egyik legfontosabb szempontra, a bronzöntés kohéziós erejére hívta fel a figyelmet. "A szabadban történő bronzöntés ezzel a technikával (viaszolás, samottozás, öntés illetve az égetések) közösségi munka. Hasonló elképzelésű, plasztikai érzékenységű emberek találkoznak egy ilyenfajta telepen, mint a mezőtúri. A közös felelősség egymás munkája iránt, a mindannyiukat érintő eredmény iránt, az egymásrautaltság több tapasztalattal gazdagít. Egyrészt nagyon rövid időn belül kiderül, ki alkalmatlan az ilyenfajta együttélésre, kiben van meg illetve kiből hiányzik a kölcsönös segítség, a másiknak szerzett öröm, a többség számára hozott áldozat, belső képessége. Ezek az egymásrautaltságból táplálkozó érzések hasonlók ahhoz, amelyet sportban a váltó, cirkuszban a trapéz számok tagjai érezhetnek. Ennek a telepnek a léte művészek és fenntartók közös érdekén alapuló műhelymunka során alakul. Eszmei alkotóközösségek csődjével valamennyien találkoztunk. A jelen helyzet racionálisabb, és talán eredményesebb, mert természetesebb ösztönzők irányítják. Nagyon fontos, hogy azért vállalják Mezőtúrt a művészek, mert itt műhelylehetőségek között készíthetik el azokat a munkákat, amelyekre kinek-kinek otthon nincs lehetősége. Már a tíz ember is sok, alkalmanként. Új elképzelésekkel érkező túl nagy társaság lezüllesztheti a telepet."[16]

Már a negyedik-ötödik tábor után egyetértés született abban, hogy csak egy összeforrott és ismételten jelenlévő művészközösség képes fenntartani a folyamatosságot és megvalósítani az alapítók, a város és a művészek által is elfogadott elképzeléseket. "Azt tartom lényegesnek, hogy legyen egy folyamatosság, amelyre én a legalkalmasabbnak a Györfi Sanyit és a Balogh Gézát tartom, mint a szobrászati és a festészeti vonal kézbentartóját. Mellette pedig olyan művészek meghívását, akiknek ez a vidék, ez az élet való. Ha ügyesen szervezik, akkor egy kitűnő gyűjteményhez juthat a város. Múzeumot hozhat össze az itt készült anyagból, ami igazán nemes cél. Gyors eredményt nem szabad sürgetni. Majd tíz év múlva beérik az eredmény. A kultúra az folyamatosság, nem tűzijáték. Nem szabad sürgetni."[17] - sommázta Szabó Iván. Borbás Tibor szerint " ...Az a lényeg, hogy egy mag formálódjon ki itt, nem az, hogy név szerint kik lesznek azok. Ez ki fog alakulni azt hiszem… az, hogy kivel tudunk együtt dolgozni, az, hogy fél szóból vagy egy pillantásból is értsük egymást, mert ez a fontos. Ez a legfontosabb."[18]

Ezt a magot jelentette Györfi Sándor Balogh Gézával, akivel együtt dolgoztak Nyíregyháza - Sóstó művésztelepén, majd 1985-ben csatlakozott hozzájuk Borbás Tibor. Borbás halála után megüresedett helyére az 1990-től jelen lévő Lakatos Aranka került. Szakmai vezetésük egy olyan hagyományt alakított ki, amelyre a rendszerváltás után is támaszkodni lehetett, ők lettek a telep meghatározó személyiségei. Ez a grémium mindig megvitatva, de végül egyetértésben hozta meg a telepre vonatkozó döntéseket. Jelentős részben az ő egyéniségükből fakad az a kohézió, ami összetartja-jellemzi ezt a nagyon is emberléptékű művésztelepet. A meghívandó művészek névsora is az ő figyelmükkel alakult, a művészek mesterségbeli eredményei mellett mindig figyelve egymáshoz fűződő kapcsolataikra, közösségi, együttélési képességeikre is. Mert a nyári telepi időszak rövidnek tűnik ugyan, de a viszonylagos összezártságban eltöltött közös munka csak egymást tisztelő-segítő közösségben lehet eredményes. Elsősorban az ő javaslatuk alapján kerültek kiválasztásra a meghívandó művészek, akik között ha nem is többségi arányban, de külföldiek, utóbbi években a "Visegrádi országok"-ból jelentkezők is meghívást kaptak.

         A viaszvesztéses bronzöntés gyökeresedése mellett az első években még minden művész saját stílusában, technikájával dolgozott. A doyen főiskolai tanár, Szabó Iván jelenlétével támogatta indulásakor a művésztelepet, reliefet, érmeket készített. Kisújszálláson élő szobrászművészünk Papi Lajos hatalmas köveket, fát faragott, a kortárs grafika egyik kiválósága Rékassy Csaba szarkasztikus metszeteihez vázlatokat rajzolt, Ágotha Margit linóleummetszeteinek burjánzó flóráját holt-körösi motívumok gazdagították. A nyolcvanas évek közepének névsorához kapcsolódott Orr Lajos, Csikai Márta, Péter Ágnes akkor még realista szemléletű plasztikáival, s a kilencvenes években a közeli Túrkevéről rendszeresen átjáró Talamasz Lajos, aki kő, fa munkái mellett itt valósíthatta meg valamennyi bronzba álmodott plasztikáját. 1993-1998- között dolgozott a művésztelepen, segített a bronzöntéseknél, a szoborállításoknál. Az 1999-es táborba már nem jöhetett el, ereje teljében távozott. 2000-ben Posztumusz Túrkeve Városért kitüntetéssel emlékeztek meg munkásságáról.         

       A művészek többsége itt ismerkedett meg a viaszvesztéses eljárás gyakorlatával, volt, akit valamely növény, levél, uszadék-fa, elkorhadt ág emígyen történő megönthetősége bűvölt el, volt aki viaszolható anyagot, kötelet, drótot, fát szervezett kompozíciója alapjául. Volt, aki egy kifröccsent, kihűlt bronz tócsába látott bele valamely állat vagy növényi formát, áradó folyó, forrás vizét, voltak többen olyan művészek is, akik addig kőben, fában megjelenő formáikat kívánták bronzban is látni. Kiváló ötlettel egyik esztendőben mindenki 1-1 csengőt készített. Játékos humorral díszítette minden művész saját egyéniségéhez igazítva az egységes kis harangot; angyallal, aprócska levéllel, Szent Szilvóriummal, elnyúló nőalakkal. Ebbe festő, szobrász egyaránt bedolgozott, a telep hírnevét jelenlétével egy ízben megtisztelő Németh József is subás pásztorral jelölt kis harangjával. Ez a kis "akció" is jelezte, hogy a mezőtúri alkotótáborban a plasztikai formázás nem csupán a szobrászok privilégiuma.     

      A kísérletek száma szinte megegyezik a művésztelep résztvevőinek számával. De mindenben a viasz adottságai, s a bronzöntés lehetőségei domináltak. Kölcsönhatások működtek szinte minden téren. A festőkre oly mértékben hatott a viaszmintázás, hogy Balogh Géza, Lous Stuijfzand festészeti professziójához egy idő után a szobrászat egyenértékkel társult. De többen kipróbálták a mintázás élvezetét, akárcsak ahogy Váncsa Ildikó nyilatkozta "egy boldogító kirándulás" erejéig is.  

        Ágotha Margit is példát adott arra, miként ragadta magával a művészeket a bronzöntés. Négy ízben dolgozott Mezőtúron, az 1989-es nyári alkotótelepen készült munkáiról írta Tiszai Lajos. "Ágotha Margit színes linómetszetei igen dekoratívak, míg miniatűr fametszetei erőteljesen balladai hangvételűek, bronzmunkái jóval túlmutatnak a meglepetés értékén, a Kettős térkompozíció, a Rivalda, stb. az erőteljes szobrászati anyag része."[19]

        De a bronzöntés hatása úgy is érvényesült, hogy a viaszmintázással foglalkozó festők vásznait is átszervezték a plasztikai formák. Ismét csak Balogh Géza munkássága kínálkozik például, akinek érzelmi-gondolati jelentést hordozó figurális  akvarelljeit, plasztikai tevékenységének hatására különböző térrendszerekből szerveződött nagyméretű olajképek váltották fel. A két és háromdimenziós térformálás kettősségében érlelődő művészete évről évre követhető. Balogh mellett Györfi Sándor, s a kilencvenes évektől társuló Lakatos Aranka művészete is a telephez kapcsolódóan, szinte a szemünk láttára alakult, kétségtelenül egymásra is hatott közös munkálkodásuk. 1985-től lett a telep egyik mozgatója a néhány évvel idősebb Borbás Tibor, aki tíz éven át, tragikus haláláig művészetével, ötleteivel, kollegalitásával a telep egyik talpköve volt. A szabadon kezelt téri viszonyok között egzisztáló figurális kompozíció, a formázás finom részletei ugyanakkor nagyvonalúsága, a bronz festőiségének érvényesítése mai napig táplálják valamilyen formában a telepen dolgozók munkásságát. Hármójuk keze nyomán számos köztéri munkával gazdagodott a város, plasztikai stílusuk adott irányt az egész kolónia tevékenységének. Legjelentősebb közös munkájukról, az 1990-es művésztelepi kiállításon még csak tervként bemutatott II. világháborús emlékműről szintén Tiszai Lajos írt a megyei napilap hasábjain. "Felfokozott érdeklődés övezte már a megnyitón is Balogh Géza- Borbás Tibor- Györfi Sándor emlékműtervét, amelynek találó címe: a Megbékélés . A második világháború áldozatainak kíván emléket állítani ezzel a nagy hatású, egyelőre csak makettben látható művével a három alkotó. Szándékuk szerint a három méter sugarú körben elhelyezkedő, két méter magas, ötszögletű, tagolt gránittalapzatot - amelyen egy másfél méteres, bronz, stilizált kápolna lenne - a város főterén állítanák fel. A kupola alatt örökmécses égne, a csúcson pedig a "lélekmadár" őrizné az áldozatok emlékét.

      A mezőtúri alkotótelepen már évekkel ezelőtt megfogant, kristálytisztán humanista, európai gondolatot hordozó terv nem tesz különbséget az áldozatok között sem vallási, sem nemzetiségi megközelítésből. A keletre vagy nyugatra elhurcoltak, a keletről vagy másfelől jött háborús áldozatok nevei a függőleges gránitmezők különböző oldalaira kerülnének fel, örök emlékeztetőül: a zsarnokságnak, a mindenkori háborúnak csak közös vesztesei, áldozatai lehetnek."[20]

         Györfi Sándor néhány éve végzett szobrászművészként kapta meg a mezőtúri művésztelep vezetését. Pontosan tudta mit akar, de szüksége volt olyan társakra, barátokra, akikkel megbeszélhette és megvalósíthatta szándékait. Balogh Gézával Nyiregyháza - Sóstón dolgozott együtt, Borbás Tibor középiskolai szobrásztanára, később barátja volt. Velük alakította ki a Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelep szellemi és gyakorlati működését. A telep 25 éve az ő pályájának negyedszázadát is jelenti. A tehetséges fiatal szobrászból ezalatt az idő alatt az ország egyik legismertebb köztéri szobrásza lett. Fő területe a bronz, de a kő faragásában is gyakorlott. Figurális művész. Azzal együtt, hogy vannak munkái között alkalmazott vagy díszítő jellegű feladatok is. (Díszkút, ornamentális díszítésű emlékkapu, emlékharang, szimbolikus oszlop stb.) Az absztrakció nála természetes folyamat, amelyet csupán addig hajlandó fokozni, amíg még a formákban felfedezhető az eredeti organizmus. 

         Először Nyíregyháza - Sóstón, majd Mezőtúron vett részt művésztelep szervezésében. Mindkettőt egy ősi bronzöntési eljárás újraélesztésének szándéka vezérelte. Györfi a gyerekkorban megszokott környezet révén érezte otthon magát a Holt Körösök vidékén is szinte első perctől kezdődően. A város kulturális tervei között 1981-ben vállalt nyári művésztelep még nem rendelkezett meghatározott profillal. A táji adottságokat figyelembe véve elsősorban festőket invitáltak, de mindjárt az első esztendőben meghívást kapott, mint megyei illetőségű művész, Györfi Sándor is. A művésztelep már a második alkalomtól az ő elképzelése szerint, s az ő vezetésével alakult. A Kőrös parti kolónián több ízben beszélgettünk arról, miért vállalta a művész a sóstói mellett a mezőtúrit is, mit jelent számára ez a technikai fejlettségét, kényelmi szempontjait figyelembe véve jóval kevesebb pozitívummal rendelkező telep. Mi lehet az akkor még a néhány helyiséges vízparti tanyaépületben rendezhető alkotóműhely célja, jövője. "Én azt hiszem, hogy senki sem jön ide előre meghatározott céllal. Itt kell szülessenek a gondolatok, és az a jó. Nem akarok sok művet csinálni, ez a hely ha egy kicsit megihlet, akkor biztosan születik belőle valami. Le kell tisztulnia egy gondolatnak ahhoz, hogy abból legyen valami. Én elég gyorsan dolgozom, de csak akkor szoktam odaülni, amikor már teljesen megérett valami bennem. Tehát ha van róla valami mondanivalóm. Nem nagyon szoktam vele kínlódni. Inkább várok. Mint a horgász. Ott ül a horgászbotnál, nézi a vizet mozdulatlanul, egyszer csak megjön a kapás, akkor bevág neki."[21]

     Az a kérdés is felmerült, hogy a tanyakörüli hasznosítható domb bronzöntési adottságai, a város segítőkész hozzáállása mellett maga a különleges tájvédelmi környezet, maga a táj adhat-e a szobrászok számára is valamilyen ösztönzést. Csak áttételesen jelenthet pozitív értékeket, vagy láthatóan is termékenyítheti munkásságukat. A kérdésfelvetést a későbbiek során egyértelműen igazolták és a mai napig igazolják az ott készült táj-szobor változatok.

"… azt hiszem, ugyanúgy meg lehet mintázni egy tájat, mint ahogy meg lehet festeni. Az a dolog plasztikailag is izgalmas lehet. Érdekes tereket lehet létrehozni, érdekes lehet az anyagnak a minősége, meg az, ahogy alakul. Mondjuk itt sajátossá alakulhat, mert viaszból csinálom. Semmi nem jelent problémát. És a bronznak is nemes patinát lehet adni. Tehát egy táj, ahogy változik színekben, azt bronzban is vissza lehet adni. Tehát a bronznak is lehet több színe."[22]Györfi telepen készült első nagyméretű reliefje a Körösparti táj szinte azonnal követőre talált. A nyolcvanas évek közepén készült Orr Lajos Naplemente, Napfelkelte, Balogh Géza Vízpart című domborműve, mindegyik mű elkészülte után valamelyik intézmény falára került. (Ma részben a városi gyűjteményben kaptak elhelyezést.)  

    A 80-as években Györfi elmerült a viaszveszejtéses bronzöntés kimeríthetetlen lehetőségeibe. Egyre szabadabban kezeli a viaszt, egyre biztosabb a módszer alkalmazásában. A Holt-Körösök félig-holt archaikus világa, védett madarainak, növényeinek látványa inspirálja viaszba formált kis tájplasztikáit. Két kócsag, a szélben hajladozó fák, az ártér növényzete jelennek meg egy-egy önálló térben létező plasztikáján. (Vihar, Felhők, Kőrösparti táj, Kócsagok)

      Györfinél ezek a szoborként, posztamensen egzisztáló művek többnyire felülnézetből szemlélendők. Ez a kompozíciós megoldás egyben kétdimenziós kiterítettséget is jelent. Ezt használja fel a mezőtúri tájszobroknál, kiegészítve fák, madarak három dimenzióban kiemelkedő formáival. Az a kérdés ezeknél a táj szobroknál, hogy milyen mértékű absztrakció szükséges ahhoz, hogy a művész egy kis területen sűrítve az egész tájra jellemzőt adjon. "Ez attól is függ, mi a téma. Énnekem most az a célom, hogy egy olyan jellemző, itteni tájképet csináljak, ami a vízpartot, a legfontosabb itteni motívumokat egyaránt visszaadja."[23]

      Külön tanulmányt érdemelne, hogy ennek a természetvédelmi területnek a szürrealitást is súroló látványa miként sűrűsödik plasztikában. Elgondolkoztató, hogy ami bronzban szinte sokkoló hatású, az megfestve naturalizmus. A táj-szobor térbeli megjelenése miatt eleve rendelkezik azokkal az esztétikai lehetőségekkel, illetve kikerüli azokat a buktatókat, amit például egy képen belül az illúzionisztikus tér kelt. Sűríti a relief lehetőségeit, de körplasztikaként formált kimagasodó részeivel egy újfajta, a két és három dimenziót együttesen használó szoborminőség. Nyilvánvalóan a viaszveszejtéses bronzöntési eljáráshoz kapcsolódik, "…mert másból, másként ezt nem lehetne megcsinálni. Az azonos stílus, formarend, azonos technika bizonyos mértékig lehatárol. Egy új technika például másfajta elképzelések megvalósítására alkalmas."[24]   

      Györfi  háromdimenziós tájszobrainak különböző, személyes adaptációi egymást követve jelentek meg a társuló alkotók munkásságában. Felszabadította a kisplasztika dimenzionális, tematikai és technikai konvencióit, bizonyítva hogy a képtémaként "megszokott" motívumokból, a legkülönbözőbb kompozíciós nézőpontból, s bármilyen, bronzba önthető anyagból lehet szobrot csinálni. Csikai Márta Holtág-tél plasztikájának felülnézetből komponált, jégbedermedt hullámai Lakatos Aranka Hullám, Lepecsételt víz munkáin mintegy "kivágott", kimerevített, kvázi hullámként posztamensre állítva önállósodnak. Míg Györfi Mezőtúri torony kompozíciója, Talamasz Lajos Ecsegi látomása csupán a látványt sűríti három dimenzióba, addig  Szöllőssy Enikő Takács tanya tájszobra már áttételesebb, nem csupán a domb, az áramló folyó vizuális élményét közvetíti, de az aprócska épületet körbefogó képkeret a magasba nyúló létra (Szöllőssy egyik fő motívuma) már az ott folyó művészi munkára is utal. Szintén áttételes, asszociatív tartalmú Varga Éva Nő a fű bronzának felfelé meredő hegyes kardlap sora, Györfi fakéreg Babilonja.                  

      A mezőtúri művésztelep másik erőssége, Györfi támasza-segítsége a telep első éveitől Balogh Géza. Művészi attitűdjét a kettősség jellemzi. Egyidejűen organikus és absztrakt a szó nonfiguratív értelmében, teremt két és három dimenziót. Korábbi figurális akvarelljeinek, temperáinak, vegyes technikájú képeinek szimbolikája, színvilága érzéki közegben mozog, "lét-képei" a szubjektum és a külvilág pillanatnyi viszonyát tükrözik. Az utóbbi években egyre inkább mellőzi képein a tárgyiasságot, foltokból szerveződő lírai koloritját egynemű színekkel kitöltött konstruktív terek váltják fel. Objektivitásra törekvése újfajta esélyt kapott, amikor Nyíregyháza- Sóstón, majd a mezőtúri művésztelepen megismerkedett a háromdimenziós fogalmazás lehetőségeivel. A plasztikai gondolkodás átalakította festészetét is. Utóbbi években készült olajképein, plasztikáin sokkal erősebben absztrahál. Két és háromdimenziós munkáin különböző tereket szerkeszt, bezárt vagy nyitott formákkal önálló létezésben, egymásmellé épülve, átjárókkal, s különválva egymástól. A dolgok érzéki és lényegüket kereső, formailag leegyszerűsített, absztrahált közelítése egyidejűen izgatja. Jelenleg a mesélő részletekkel, aprólékos formákkal való bíbelődés örömét érmeiben éli ki. Itt láthatóan élvezi, és bőséggel alkalmazza is a viaszveszejtéses bronzöntés finom mintázási lehetőségeit. Az érmekkel szemben minden újabb háromdimenziós alkotása síkokból épített, tömör absztrakció, szimbólum, amely kollektív tudatunkban leli asszociatív gyökereit.

    Mindvégig társuk, barátjuk a művészi hírnevét akkor már megalapozó, néhány évvel idősebb Borbás Tibor. Abban az évben, amikor csatlakozott a mezőtúri művésztelephez,  a MŰVÉSZET folyóiratban Menyhárt László így jellemezte művészetét. "Borbás Tibor Munkácsy-díjas szobrász Pátzay - növendék volt, két évtizede a pályán van, huszonnégy köztéri munkáját helyezték el az országban, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus sűrűn foglalkoztatott, szakavatott zsűrora, hivatásos szobrász. Művészi sajátosságai föltérképezéséhez mégsem szükséges szemellenzővel közeledni. Teljesen szabadon, a maga örömére is mintáz megbízásból, illetve a művészi minőség fegyelmében csupán belső megrendelésre portrét, köztéri szobrot, érmet, reliefet, domborművet stb. Nem sorolható a divatok váltógazdálkodásában érdekelt csoportok egyikéhez sem, a szó meghonosodott értelmében (bár nem jelent semmit) "figuratív", "természetelvű" művész, akit ezért a kritika a kiállításokon rendre nagyvonalúan figyelmen kívül hagy. Eddig kellőképpen nem méltatott értékőrző és- teremtő (tehát reveláló) művészetét, nem utolsó sorban nem mindennapi szakmai képességeit túlnyomórészt köztereinken bontakoztatja ki…"[25]

   Borbás 1985-ben kapcsolódott a mezőtúri telephez. Művészi kvalitásai mellett éveken át művészpalánták oktatásával is foglalkozó művészet-szervező, olykor komoly bölcsességről, pszichológiai érzékről is tanúskodó közösségi ember, és az önfeláldozásig jó barát. Legalábbis a mezőtúri művészközösségben, a kolóniát hivatalos és társadalmi összefogásban fenntartók körében megbecsült helye ezekből a tulajdonságaiból adódott. 

    A művésztelepi munkát, a közösségi létet érintő ambivalens érzéseiről is beszélt a nyolcvanas évek közepén. "én utálom a 'művésztelepeket'. Egyedül szeretek dolgozni. Vagy tudok csak dolgozni. Itt is egy kicsit elvonulok. Nem tudok ott a terep közepén dolgozni,  állandóan beszélgetni kell, és elmegy az idő ezzel-azzal... nem halad a munka, megszakítódnak a gondolataim, beleszólnak, mit tudom én…Én ilyen vagyok, lehet hogy más másmilyen. De nem vagyok közösségi ember…Így, ebből a szempontból. Másrészről viszont közösségi ember vagyok, mert igenis odajövök, na vigyük, hozzuk, öntsük. Tehát a technikai részénél. De kitalálni a szobrot, azt én nem tudom másképp. Itt lehet, hogy kitalálni is tudok szobrot, mert itt is megteremtem magamnak azt a kis miliőt, mert van hely … Ahány művésztelepen voltam, ott mindig az volt a baj, hogy szűk volt a hely. Túl sokan voltunk. Ez a lényeg. Tehát, hogy legyen egy mag, de ne túl sok ember… ne legyen tizennyolc különféle elképzelésű művész... Érdemes többször meghívni valakit, mert akkor esetleg egy pár remekmű születik…"[26] 

       Borbás konkrét dolgokban gondolkozott. Úgy ajánlotta fel magát, tehetségét, szellemét, tanácsát és segítségét, minden ellenszolgáltatás nélkül, csak bizalmat kért és várt cserébe. Tervezett villanyt, erősáramot, utat, mintázó színt. "hogy ne legyünk megkötve, hogyha esik az eső, bármikor ide kijöhessünk és dolgozhassunk. Ez talán a legfontosabb, de szerintem ez összefügg azzal, hogy ezen a kis fészerszerű dolgon ne fújjon át a szél, villany legyen, erős áram legyen. …Ennek vannak olyan kritériumai, amit majd Sanyival lediktálunk - ha kérdezik - hogy hogyan legyen. Akár le is rajzoljuk. De hogyha ezt itt fel akarják építeni, akkor nyilván az utat is meg kell csinálni, mert ide teherautó forgalom lesz. Tehát a legelső szerintem az út."[27]

     Borbást kezdettől az mozgatta, miként lehet a művésztelep Mezőtúr hasznára.   

Pétery Károly bronz emléktáblája kapcsán hosszabban beszélt arról, milyen szobrokat, domborműveket kellene tervezni, a telepen közösen megönteni ahhoz, hogy a város érezze, felfogja a művészek jelenlétének hasznosságát. "Inkább ilyen legyen a művészek ajándéka - hangsúlyozta. Most én csináltam, jövőre a Mihály Gábor csinál, azután hívunk valakit, akinek adunk egy ilyen feladatot. Kinézünk mindig egy olyan helyet, ahová lehet valamit csinálni. Megbeszéljük, hogy mire van igény... bele tartozhat sok minden. Várost szépítő dolgok."[28] Pétery Károly emléktáblája mellett Csabai Wágner József domborműves portréját, Kossuth Lajos mellszobrát készítette Mezőtúr számára, illetve Balogh Gézával és Györfi Sándorral közösen állítottak emlékművet a II. világháború áldozatainak. 1985 és 1994 között Borbás Tibor személye, egyénisége fémjelezte a mezőtúri művésztelep tevékenységét.     

      Oly sokszor tesszük fel a kérdést: megérzi-e az ember közelgő halálát. Nem az öregkorit, a betegséget követőt, hanem a fiatalt kiütő váratlan tragédiát. Vagy csupán Radnótival mondjuk? "mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már."[29] Borbás a Zuhanás törött szárnyú repülőgépét Mezőtúron készítette. Utolsó munkája volt. "1995. július 24-én a művésztelep megnyitójára mindenki nagyon várta Tibort - emlékezik Kádár Edit. Késő volt már, és ő még mindig nem jött. Felhívtuk mobiltelefonján. Valaki beleszólt a telefonba: Halló, itt a rendőrség…! Ne hülyéskedj, Tibor! Már nagyon várunk, gyere! Azonnal kiderült, megmásíthatatlanul, végérvényesen, hogy a baleset helyszínén vették föl a telefont, és Tibor már soha többé nem fog velünk hülyéskedni, és semmit sem csinálni, mert ő már akkor itthagyott minket."[30]

   Tisztét az alkotótábor művészvezetésében E. Lakatos Aranka vette át. A szobrászművész Debrecenben dolgozik, de munkásságában meghatározó részvétele a Nyíregyháza - sóstói illetve a Mezőtúri Alkotótelepeken. Egyike azoknak a művészeknek, akik a viaszos formázásban találtak önmagukra. A mezőtúri művészkolónia természetvédelmi területe, a Holt-Körösök vidéke számos érmét, kisplasztikáját ösztönzi. Az örvényes- hullámzó víz, az állat és növényvilág két és háromdimenziós bronzain egyaránt jelen van. Emellett munkáinak jelentős része a legfontosabb emberi érzelmeket érinti. A társkeresés, a barátság, a vonzások különféle formája manifesztálódik egy-egy munkáján.

      Talán mondhatjuk, hogy a művész legerősebb oldala a portré.  Szelíd empátiával közelít modelljéhez, átérezve annak teljes karakterét. Nagy erénye, hogy összességében képes megidézni a választott személyről azt a képet, benyomást, amely ismereteink révén mindannyiunkban él. Hogy csak művészportréit említsük, Krúdy, Kölcsey, Holló László, Márai, Dali különbözőségükkel bizonyítják, milyen magas fokon képes átélni alanyának személyiségét. Mindegyik mű más és más, eltérőek annyiban, amennyiben személyiségük különbözik egymástól. Lakatos formák iránti nyitottságát bizonyítja például Dali, Tóth Árpád büsztjének illetve a Márai, Holló László portré plasztikai megoldásának különbözősége.

      A közönség számára igényelt külső hasonlóságok mellett a művész tökéletesen érzékelteti alanya belső jellemzőit. Mintázásának finom modulációval teremti meg azokat az asszociációkat, amelyek felvillantják előttünk a személyiség belső jegyeit. Elég csak felidéznünk a művésztelep menedzser vezetőjének Kádár Editnek a nagyszerű portréját. Ez a kitűnő büszt is beletartozik abba a "művész-galériába", amelyet a telep alkotói kollegáikról készítettek, s amely a város gyűjteményében vizuálisan is bemutatja a művésztelephez kapcsolódó alkotókat, munkatársakat.    

Kádár Edit megihlette Fazekas Magdolnát is, az ő vászna őrzi a Takács tanya első évtizedének "mindenesét", Ilonka nénit, Székhelyi Edit festőművész vonásait. Takács Lajosné Ilonka nénit Borbás Márton is megformázta, Péter Ágnes Kiss György kollegáját mintázta. Györfi Sándor A szobrász munkája Papi Lajos szobrászművész feledhetetlen alakját őrzi. De a korábbi évekből feltétlen ebbe a sorba kívánkozik Györfi E. Lakatos Arankáról készült ELA portréja, s a 2006-os alkotótábor szlovákiai résztvevőjének, Gabriela Gasparova-Illesova szobrászművésznek évekkel ezelőtt a Sóstói művésztelepen készült Gabriella büsztje. Ha a mezőtúri kolónián készült, Városi Galériát gazdagító művészportrék sorát tágabban tekintjük meg kell említenünk

Borbás Tibor Radnótiját, Gáti Gábor Mikszáthját, Lakatos Aranka Dalit, Holló Lászlót, Márait, Tóth Árpádot megidéző arcmását.

     Bár a művésztelep évek során kialakult profilja a viaszveszejtéses bronzöntés lett, 1981-től kezdődően jelen voltak a táborban festők, grafikusok is. A festők részéről a legtöbbször a 2003-ban elhunyt Meggyes László és Fazekas Magdolna fordultak meg a kolónián. A tanya körüli táj lírai, oldott-puha színfoltokkal történő átfogalmazása munkásságuk meghatározója, mindkettőjüknél a táj egyenértékű része az ember-, állatalak, kivéve ha portrét festenek. Számukra a látvány konkrét inspirációja festészetük feltétele. Meggyes László 1957-től a Szolnoki Művésztelephez kapcsolódott. A látvány impresszióját hol nagyobb, összefogottabb, erőteljesebb kolorittal, hol tünékeny, párás színfoltokkal idézte elénk. Olajképei mellett sokat rajzolt, akvarellezett. 1986-tól kapcsolódott a nyári Mezőtúri Művésztelephez, ahol a Holt Körösök vidékének egyedülálló élővilága, napszakonként változó különös hangulatai kitűnő inspirációt jelentettek festészete számára. Művészi szándékai, alkotói felfogása pályája során nem változott. Elsősorban festői problémák izgatták, a folyton változó természeti látvány képpé transzponálásának lehetőségei. Ezért nincsenek különösebb kitérők, eltérő korszakok festészetében. 

        Természetelvűségében, alkotói felfogását illetően hasonló művekkel gazdagítják Mezőtúr gyűjteményét Fazekas Magdolna festményei, akvarelljei. Tanulmányainak befejezése, 1958-óta a szolnoki művésztelepen él. Kétségtelenül a természeti látvány indítja ecsetjét, de a motívumon túl a színek, fények, egymásba úszó formák vásznain a természeti jelenség egy-egy látomásos hangulatát sűrítik. Egész életében csupán egyetlen tájjal került még intimebb kapcsolatba, 1986 óta minden évben a holt Körös melletti Takács tanya vendége. Számára a festés erős érzelmi kapcsolat azzal a körülötte létező tájjal, az abból áradó érzéki hangulattal, ami festés közben körülöleli. Emellett kiváló portretista. A modell maga éppúgy mint a látvány tájainál, csendéleteinél csak arra szolgál, hogy a benne felgyülemlő, megmozgatott érzelmeket életre keltse. A kész arckép már nemcsak modellje vonásait, de belső világát, egyéniségét is jellemzi. Fazekas Magdolna ars poeticája évtizedek óta vallott életfilozófiájából fakad. „A művész egyszeri és megismételhetetlen személyisége érzelmi szűrőjén keresztül érzékeli és láttatja a világot. Műveivel akkor tud hatni, ha az átélt élményből – a látványon túl – a táj lelkét képes megragadni. Ez csak akkor lehetséges, ha ahhoz a környezethez gyökerekkel kötődik, benne létezik, és a természettel bensőségesen együtt élve, annak minden rezdülésében ráérez a teremtő rejtett jelenlétére, a harmóniára”[31].     

       Kis-Sándor Lajos elvontabb színformákból építi fel képeit, Váncsa Ildikó az expresszív figuralitás öniróniába forduló egyéni jegyeit hordozza. Pályázaton nyerték el a Mezőtúr által felajánlott műtermet, így egy ideig szorosabban tartoztak a városhoz, mint nyári művésztelepi kollegái. Kis Sándor Lajos kevésbé figurális, mint Váncsa, aki többnyire emberalakjainak eltúlzott gesztusaival, mimikájával fejezi ki önmagát. Kis Sándor Lajos vásznai inkább a lírai absztrakt kolorista trendjét követik. "Én színekkel szeretek festeni - vallotta. Tulajdonképpen amikor valami történik, az színben is történik. Mert végül is mi hordozza a képet? A kompozíció, a szín; függetlenül attól, hogy figurális vagy nem figurális. Nálam ahhoz, hogy a kép figurális legyen, két-három hozzányúlás szükséges. Benne vannak abban a figurák, csak még nem annyira láthatóan. Szóval a foltok még nincsenek azokkal a jelekkel ellátva, hogy legyen orra, füle, szája... Mert ezekből a jelekből mindenki azt látja, hogy ez egy ember, emberek egy szituációban. Én viszont igyekszem azért nemcsak tárgyakat lefesteni. Tehát nálam nem úgy jelenik meg a dolog, hogy kitalálok valamit és akkor azt egy tárgyra kódolom, vagyis azt a tárgyat, tárgyakat megfestem... hanem hagyok magamnak annyi szabadságot, hogy a konkrét tárgy, később nyerje el tárgy-formáját. Mondjuk azt, hogy nekem fontosabbak a foltok, a színek. Nekem minden élmény először színben jelentkezik."[32]

       Míg Kis Sándor Lajos két évet töltött a városban, Váncsa Ildikó 1985-től 1994-ig élt Mezőtúron, nagyméretű figurális olajképei mellett kisebb vásznakon, akvarelleken vallott a Körös-vidék bűvöletéről. Önarckép-jellegű alakos műveiben saját vágyait, magányát, kapcsolatkeresését manifesztálja. "Váncsa Ildikó ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek jó néhány képviselője az úgynevezett nonfiguratív törekvések, a különféle néven jelölt konceptuális megnyilvánulások közvetlen és pillanatnyi élményen alapuló alkotói ötletek mellett újra az ábrázolásról kezdett ábrándozni. A nyugat-európai, tengerentúli csoportokat fellépésük idején nevezték új vadaknak, új expresszionistáknak, új figuratívistáknak; talán a gesztusok hevülete, a színek ereje, az antropomorf közlés miatt….a lényeget adaptálja: az ábrázolást, a figurák gesztusaival, mimikájával, mozgásával való kifejezés lehetőségeit. Van mondanivalója a világról, a környezetében tapasztaltakról, s azt erőteljesen megrajzolt figuráinak képi helyzeteivel közli. Fontos nála az alakok mozdulatainak kifejező ereje, egymáshoz való viszonyuk, öltözékük avagy éppen mezítelenségük…Váncsánál is több ízben jelentkeznek önarcképi jelleggel arcának vonásai. Vallomások ezek a portrék vagy portré jellegű kompozíciók az emberről, a festőről, önmagáról, sokszor a groteszkig túlozva arca részleteit..."[33]

        A mezőtúri alkotótáborokban 1989-től rendszeresen vesz részt a nyíregyházi honosságú Székhelyi Edith festőművész. Olaj és akvarelljeinek, nagyméretű pasztell-, és szénrajzainak idő és térszemléletét benső invenciója irányítja. Ezen belül sajátos egységben működik képein a kompozíció, a tárgyiasítható elemek, részletek rendeződése. Sem a méreteknek, sem a formáknak, sem a térnek nincs reális alapja, színválasztását is benső látása motiválja. Székhelyi világában minden szubjektív. Művészetének motívumkincse saját létének emlékrétegeiben rejtezik, amelyből a művész saját nyelvezetet alakít. Eredete a személyes mítosz, a legbensőbb élményvilág - amiben talán felködlenek a születés mélynyomai is. Ezen belül sajátos egységben működik képein a kompozíció, a tárgyiasítható elemek, részletek rendeződése. Egy-egy témát variálva, egyre kevésbé fontos a konkrét tárgy, egyre szubjektívabb a szín, s a tér, amiben a festett foltok, elúszó vagy különváló formák megjelennek.

        Ezek a mélyrégiókból felmerülő tárgyformák egymásmellettiségükben jelképpé válnak, jelrendszerré szerveződnek Székhelyi képein. Tér-idő rendszerében sajátos kiterítettségben vizualizálódnak mindazok a motívumok, amelyek képeit legbensőbb rétegeiből előhívják. Mindezt érzékeny festőiséggel, hol vonalakkal szétválasztva, hol a gazdagon lüktető foltokat egymásba folyatva. Legújabb kis képei oldottabbak, rajtuk inkább kerüli a tárgyiasságot, a formai lehatároltságot. Mezőtúr elsősorban környezetével, vízi világával érintette meg festészetét. Hálóban című tus, illetve pasztell sorozatát a téma jelképi értelmezésének szentelte. Vidám színes kis faszobrait is fickándozó halak ösztönözték.                                                          

     A Mezőtúrhoz kapcsolódó festők között Székhelyiéhez hasonló szubjektív tér és formaképzést, színalakítást tapasztalhatunk a tragikusan korán meghalt, munkásságát teljességében nem eléggé értékelt Simsay Ildikó munkáinál. De míg ő a szürrealizmus irányában haladt, Székhelyi térképzését motívum választását egy naiv, nosztalgikus, gyermeki látásmód irányítja. Egyikük szemlélete sem idegen kortárs művészetünkben. Csakhogy az itt készült olajképek, akvarellek, grafikák ennek a tájnak az inspirációjában születtek. Mint ahogy Ágotha Margit dús vegetációjú rajzai, metszetei, Szabó Ágnes ágbogas állat-növény mutációi, Szily Géza táj és emberalakokat kisebb-nagyobb színformákra bontó mesélő képei. Szily a nyolcvanas években több ízben dolgozott a szolnoki művésztelep egyik vendégműtermében. Így kapott meghívást az alakuló mezőtúri alkotótelepre is, ahol hat alkalommal színesítette a festőművészek munkásságát. Elsősorban akvarellel fest, bravúrosan használja ennek a technikának minden adottságát. Tüzes kolorittal építi egymáshoz motívumait, amelynek lüktető foltjaiból tűnnek elő- merülnek fel, sokszor feliratokkal körbevett alakjai. A tág asszociációjú, sokszor a szürrealitást érintő képei időnként szarkasztikus humorral lepnek meg.

     A Váncsa-Kis művész pár távozása után a kilencvenes évek közepén ismét próbálkozott a város, s szerencsés választásuk révén két kitűnő művészt is nyert Mezőtúr, Lóránt János Demeter és Lous Stuijfzand személyével. Hollandiában és Mezőtúron élnek, de munkáik bizonyítják, hogy amerre járnak, a világ számukra szinte mindenütt felkínálkozik. 1999 március 27-én nyílt műterem-galériájuk, az ART naTURa. Az első kiállításhoz Lóránt János Demeter az alábbi írást mellékelte. "1997 novemberében költöztünk Mezőtúrra, az én kötődésem régebbi: a Takács-tanyai nyári alkotótelepek, meg szülőfalum, Békésszentandrás sincs olyan messze.

      A párom távolabbról - Hollandiából - érkezett. 1995-ben vett részt először a nyári alkotótelepen. A város jóvoltából kaptunk egy házat - s mi több, terveink alapján két tetővilágítású műtermet is kialakítottak. A két műterem közötti szobát pedig mi építettük ki galériának olyan céllal, hogy saját munkáinkat megfelelő környezetben tudjuk bemutatni, azonkívül művészbarátainkat is meg fogjuk hívni egy-egy kiállítás erejéig…."[34]

    Lóránt János Demeter természeti ösztönzésű, több rétegű asszociációkkal átfogalmazott figurális szín és formavilága évek óta termékenyíti kortárs képzőművészetünket. Művészetének fő profilja a festészet; az olaj és az akvarell, bár az utóbbi években festett fa, kő alkotásokkal bővül oeuvreje. "Tudatosan kereste, keresi azokat a darab fákat, amelyekben alakítva, festve már benne látja szobrait. Az eredmény egy-egy megdöbbentően kifejező erejű idol, melyek mintha képeiből léptek volna ki. Ősi kultúrákra emlékeztető természetes, tiszta, sallangtalan formálásuk esetenként a modern plasztika feszes formaképzésével ötvöződik, így emeli, nemesíti át azt, amit alakításra, formálásra kézbe vesz, talált tárgyból művé"[35] - írja Prokai Gábor kiállításának katalógusában. S bár Lous Stuijfzanddal való kapcsolata Hollandiáig tágította barangolásainak tereit, műveinek inspirációi között óhatatlanul jelen van a Holt-Körösök vidéke. Mezőtúri letelepedésével tulajdonképpen ismét "hazatért", szülővárosa Békésszentandrás vonzáskörébe. "Most Mezőtúron vagyok - túl a Körösön, de ha megyek pár kilométert a gáton, saját horgászhelyemmel szemben tudok horgászni, - s mivel a halak mindig a másik oldalon vannak - így hát megtréfálhatom őket."[36]

   Lous Stuijfzand szobrászatban, festészetben, grafikában egyaránt honos.  Műveit nem a táj hangulata, festőisége, hanem a természetes és az épített környezet konkrét látványa inspirálja. Pontosabban az ember környezetében tapasztalható naturális és művi formák. A megművelt föld domborulatai, mozgása, a munkagépek rajzolta geometrikus sávok, felrakott, karókkal átdöfött-megerősített boglyák, primitív gazdasági építmények.

   Magáról mondja: "természeti emlékeket, formákat használok, mint tette azt a gyakorlatias gazda a földjén, nem tudva, hogy a legkedvesebb szobrot alkotja a száraz fűből és fából."[37]

        Lous Stuijfzandra elementáris erővel hatott a Körös part, s a viaszos mintázás. Átírt, absztrahált, visszafogott színekkel megfestett táj-formáit egyre inkább plasztikáiba adaptálja. Két és három dimenzióban is megjelenő formái kiegészítik, erősítik egymást, kettős létezésüknek különös hatása van. Egy-egy forma elsőként mint "object" bronzban jelenik meg. Egyéniségének racionális része először konkrét tárgyi megvalósítást kíván. De a művekben az eredeti formák már átalakultak, adaptálódtak, a művész teremtményeivé váltak. Az itt is bemutatott különös, lábakon álló tárgy-sor lehet akár leshely, boglya, vagy felfordítva fészek de lehet akár egy bronzba merevült sajátos állatvilág is. Asszociációs körét ki-ki saját fantáziája szerint bővítheti. Mindenesetre az anyag és a három dimenzió bizonyos mértékig ezeket a munkákat konkretizálja, valószerűsíti. Lous Stuijfzand alkotói folyamatában ezekből a plasztikákból nőnek ki szénrajzai, színes krétarajzai, vegyes technikájú vagy olajképei. Ahol már alig-alig követhetők az eredeti formák, szimbolikus jelentőséget kapnak a részletek, a kemény és lágy felületek, a karcosan vagy puhán felvitt színek, a hegyes élek és gömbölyded kerekítések. Képei már az ő történéseit, szubjektumán átszűrt emlékezéseit, érzékeny személyiségének hangulatait is rejtik. S az egyéniségéből fakadó ellentéteket. Általában sorozatokban gondolkodik. Talán a három dimenzió élményét csak így tudja két dimenzión kielégítően közvetíteni. Ahogy alakul a mű, alakulnak a színek, változik az alapforma, az indító gondolat. A mű-teremtés folyamatába maga a mű is beleszól. Idővel már alig van köze egy-egy sorozatnak az eredeti látványhoz. Az átalakult formák már jelek, amelyeket Lous Stuijfzand hagy a világban maga után.

        Mint ahogy a formák is a természettől, a földtől kapják inspirációjukat, a képek is a régi földfestékek, a növényi festékek színeit idézik. Olajképeinél a vászon alapra ronggyal, ecsettel, ujjal, tenyérrel simítgatja, építgeti, tapogatja a rétegeket, másutt beleragaszt, textíliákat, papírokat, cellulózt ágyaz egymásra. Így az érzékelhető rétegzettséggel lapjain maga az Idő is szerepet kap.

        A mezőtúri művésztelep természeti környezetének megfelelően az első évtizedben a tájszobrok mellett több figurális plasztika készült főként fákról, madarakról, lepkékről. Györfi Kócsagok, Papi Rézmadár, kubai Lecour Szitakötő, a mongol Barsboldt Csikó munkája bővítik a sort, hogy külföldi művészek nevét is említsük. A figuralitás igénye egyébként már a telep indulásánál jelen volt. Az "Ember és természet" témakörben vártak műveket az alkotóktól, s ennek megfelelően alakult a meghívottak névsora is. Azzal együtt, hogy már az első években kiderült, semmiféle megkötést nem tartalmaz a szlogen, a 25 éves jubileumi katalógusra is rákerült a "Homo et natura". A kérdés kapcsán több művész kifejtette erről véleményét az első években folytatott beszélgetések során. "A mezőtúrinak nincs olyan profilja, mint egyik másik művésztelepnek, de gondolom, hogy ide azok az emberek jönnek, akik a természetet kedvelik elsősorban, vagy ilyesmi téma érdekli őket - nyilatkozta Györfi - Nincsen ráerőszakolva a művészre az, hogy ember és természet címszó alatt alkosson, de mondjuk énhozzám ez egyébként is közel áll. Csak nem érzem annyira meghatározhatónak. Különben is ez a témakör eléggé tág, minden belefér gyakorlatilag. Egyébként az absztrakció egy olyan fogalom, amelynek mindenképp a valóságból kell kiindulni. És nem biztos, hogy az első reagálás az egy elvont dolog. Ez attól függ, hogy milyen mély az a hatás, ami az embert éri. Én úgy gondolom, hogy az élmény minősége is meghatározza azt, hogy miképpen, milyen formában készül el a mű. Én nem vagyok híve annak, hogy egy életen át egy stílusban alkossak. Van úgy, hogy elvontabb, mélyebb, van úgy, hogy érzelmibb hatású plasztika születik, van úgy, hogy inkább a tér érdekel... Én azt hiszem, hogy egy életműnek sokszínűnek kell lenni."[38]

      Mihály Gábor a tárgynélküli fogalmazás felől közelített, de szintén a művész kifejezésmódjának szabadsága mellett érvelt. "Én soha nem határoltam el magam a nem figurális munkáktól. Olyan szobrásznak érzem magam, aki hogyha a saját gondolatait, belső világát próbálja megvalósítani, nem határozza el magát mereven előre, hogy csak figurákkal fog dolgozni. Mindenesetre én figurális gyakorláson nőttem föl és ennek örülök is, mert ezt máshogy nem is lehet csinálni, csak így lehet elkezdeni a művészetet, megismerni a környezetet, a körülvevő világot. Amelyet az ember minél többet rajzol, annál inkább megismer. Azután bővülhet ki az ember elképzelése... Én is több figurális munkát készítettem, attól függően, hogy milyen igény hívta életre. Ugyanakkor több nem figurális megbízásom is volt. A nem figurális munkák terveinél, munkálatainál az ember közel sem érzi azt az örömet, amit például egy portré mintázásánál érez. Abszolút nem hasonlítható össze például egy absztrakt és egy figuratív kisplasztika mintázásának öröme. Ekkor érzi az ember, vagy legalábbis én, hogy az igazi művészet mi. Érdekel a nonfiguratív is, de ez azért más. A művészet lényege szerintem az, hogy az ember másként lát mint az átlagember, máshogy akar fogalmazni, és úgy gondolja, hogy amit ő el akar mondani, azt csak ő mondhatja el úgy és ahogy elmondja... Az átlagember alig tesz hozzá valamit ahhoz, amit hall, tanul, tapasztal. A művész mindig újat csinál, újat gondol, teremt. A semmiből - valamit."[39]

         Az elmúlt negyedszázadban a figurális művészi kifejezés alakulása a látványrealizmustól a különböző expresszív, naiv, szürreális stb. egyéni manifesztálódásokig, illetve egyidejű létezésük Mezőtúron is követhető. Mindannak ismeretében, amit Györfi Sándor és Mihály Gábor elmondott, s ami természetesen munkásságukban is igazolódik megállapítható, hogy a természetelvű realitás mindinkább egy szubjektív átfogalmazású figurativitásra illetve egy szintén egyénre szabott tárgyiasságra váltott. Nagyobb vonalakban a plasztikában a Györfi - Borbás - Mihály Gábor - Lakatos, festészetben Meggyes- Fazekas - bizonyos mértékig Szily, Novák András, Egri Erzsébet, Váncsa képviselik ezt a vonalat. (Kifejezetten mezőtúri időszakukat, munkásságukat vizsgálva.) Míg Kis Sándor Lajos a lírai absztrakt, Simsay, Szabó Ágnes szürreális, Székhelyi a naiv térszemlélet irányába tér el. Lóránt János karakterekkel szcenizált történetei bár a figuralitás mesgyéjén vizuálódnak, valódi tartalmuk csak a Lóránti világ teljességében tárul fel.

       A legkülönbözőbb módon megjelenő, a művész egyénisége szerint átírt alakokkal történő kifejezés szobrászoknál, festőknél egyaránt követhető. Reálisabban a nyolcvanas években, később mindinkább absztrahálódva, de még mindig felfedezhetően. Például az új kifejezési formákkal kísérletező Balás Eszter szarkasztikus plasztikai figurációjában. (Életszínház, Jin-Jang)

        Emellett megjelenik, s Györfi, Balogh, Stuijfzand szobrászatában egyre erőteljesebben érvényesül az emberalakot, a természeti formákat nélkülöző, de az ember által teremtett, környezetéhez, történetéhez tartozó asszociatív formák megjelenése. Akár önálló tárgyként, építményként, akár részleteiben utalva vissza eredeti funkciójára. Esetükben a létrejött formák szimbólumként sűrítik mindazt, amit idéznek, jelölnek; Györfinél katedrálist, Bábel tornyot, Stujfzandnál kaptárt, madárlest,  Baloghnál pódiumot, emlékjelet, tájrészletet. A művészenként eltérő, stilárisan jellemző bronzformák asszociációs köre végtelenül tág. Egyszerű tárgyi utalásoktól fogalmak közelítéséig, szubjektív érzelmi motivációktól történelmi kérdésekig, az élet kezdetének, fennmaradásának felvetéséig. Györfi építményeinek kialakításánál is romantikusabb felfogású, Balogh elvontabb, nehezebben közelíthető. Szöllőssy csupa misztika, betöltetlen hiány, útkeresés. Stuijfzand is Szabó György is archaikus formákból merít, mégis egyikük kifelé zárt, lábakon álló, megközelíthetetlen építménybe rejtezik, míg a másik elveszve bolyong belső labirintusaiban, amelynek zegzugait csak sejteti.

       Szöllőssy Enikő 1995-től dolgozik a mezőtúri művésztelepen, amelynek utóbbi tíz esztendejében a viaszvesztéses bronzöntéssel termékenyített munkáival egy erőteljes, saját vonalat képvisel. Nem figuratív abban az értelemben, hogy a műveivel megmozgatott érzelmeket, gondolatokat nem emberi formák hordozzák. Ebben az értelemben a Balogh-Stujfzand-Szabó trendhez tartozik. S hozzájuk hasonlóan az általa teremtett alakzatokhoz is gazdag érzelmi asszociáció társul. Szöllőssy egyszerű formákat és egyszerű természetes anyagokat használ. Néhány állványszerű, nyitott szerkezetet, létrákat, köteleket. Ezek és még néhány kiegészítő bronzforma viszonya, elhelyezése, kapcsolódása érzékelteti, asszociálja mindazt, amit a szobor kifejez. Bronzkötelek hínárszerű tekervényéből szőtt, lecsüngő lábakon álló magányos Szigete, a Folyón át hullámai közt vergődő aprócska ladik ismert, de újrafogalmazott, átírt képekkel utal magányra s az ellene való küszködésre. A Kezdet körkörösen fekvő majd felszökő és ágasan szétnyúló bronzkötele az eredendő, tiszta "lehetőség", míg a Helyzet korcs ágai jelzik, mi lesz a gazdag gyökérzetből sziklához kötözve. Az eleve meghatározottság, a személyiség formálódásának lehetőségei, vágyak és kötöttségek, a menekülés útjai körül szerveződnek Szöllőssy kompozíciói. Motívumai között fontos szerepet kap a létra. Fémből, kötélből épített kisebb nagyobb méretükkel földön fekve, sehová sem vezetve, rövidebben vagy hosszabban elnyújtva az illúziót, hogy általuk elérhetünk "valahová". Sokszor úgy tűnik a félút is lehet cél, vagy csupán egy kezdet és vég nélküli, magasba vesző út  a puszta létével is adhat megnyugvást, a "lehetőség", a kitörés pőre illúziójával. (Széllétra, Kiút felfelé). Monográfusa, Kovalovszky Márta mintha a városi gyűjteményben őrzött Világtengely kompozíciójáról írná. "A kilencvenes évek közepén született művek egy csoportja különös, többemeletes konstrukció, eleven testként viselkedő torony-építmény, amelynek szintjei között lépcsők, hágcsók, lajtorják teremtenek összeköttetést, olykor meredeken, akadálytalanul futnak fölfelé, a magasba, a csúcsok irányába, máskor reménytelenül és lemondóan függenek a térben, a semmiben, egy képzelt táj szakadékai fölött."[40]

       Szabó György 2002-től kapcsolódott a mezőtúri alkotótáborhoz, az ő gondolkodását is alapjaiban változtatta meg a viaszveszejtéses technika. A figurális, emberalakos kifejezésről áttért az épített szerkezetekkel történő közlésmódra. Apró térelemekből, építészeti egységekből, tárgyiasított jelképekből szerkeszti építményeit, amelyek vizuális tapasztalatainkból merítik részleteiket, de Szabó által összerakva egy új, fiktív valósággá burjánzanak. Szabó bonyolult építményeiből, átjárható szerkezeteiből az utóbbi években egy belakott, körüljárható világot teremtett, amelynek csak egy-egy darabja azonos valamennyire szokott fogalmainkkal, inkább valamilyen régvolt, olvasott, látott emlékre utalnak.

      Szabó György plasztikai konstrukcióinak alapanyaga alapjában véve az emberiség tárgyi kultúrája, gyökérzete pedig ennek a kultúrának a kollektív tudata. Ehhez használ ismert formákat, amelyek külön-külön is hordoznak tartalmakat, együttesük azonban önálló, önmagábanvaló értelmezhetőséggel, asszociációval bővül.

     Az érem a kisplasztika intimebb műfaja. Lehetőséget ad a művésznek arra, hogy szubjektívebb, személyesebb legyen, olykor egy-egy gondolatot több oldalról is közelítsen. Olyanok ezek a kis mesterművek, mint a szonettek; a művész legbensőbb érzelmei, vallomásai. A legtöbb szobrász készített érmet a kolónián, így az érmeken keresztül a negyedszázad elemzése külön tanulmányt érdemelne.

         A 25 év alatt több hazai művész kapcsolódott a mezőtúri telepekhez, akik - alkotásaikkal mint a legutóbb Nagy Gábor vezetésével néhány napig itt tartózkodó festő csoport munkája - színesítik a mezőtúri törzsanyagot. Külön kell megemlítenünk néhány olyan művész nevét, aki csupán egy-két alkalommal ajándékozta meg jelenlétével a mezőtúri művésztelepet, de itt készült, vagy itt hagyott alkotásával emelte a város műgyűjteményének színvonalát. 

         1987-ben, egy alkalommal dolgozott a telepen a manapság méltatlanul kevéssé emlegetett nagyszerű alföldi festőnk, Németh József. Vásárhelyen, Mártélyon dolgozott,  barátai, Rékassy Csaba, Ágotha Margit, Csikai Márta társaságában egy alkalommal tisztelte meg a Körös parti kolóniát, így került a gyűjteménybe Kerekeskút festménye. Rékassy Csaba a húszadik század második felében nemzetközileg is elismert magyar grafikusnemzedék legjobbjai közé tartozott. Két alkalommal dolgozott a Takács tanyán, 1987-ben és 1988-ban. Az első évben Németh Józseffel együtt. Mindketten kipróbálták a bronzöntést is, Rékassy az itt készültekből 2 érmet, egy kisharangot, valamint szarkasztikus humorú "mesélő" rézkarcaiból hetet adott a gyűjteménynek.   

     Ligeti Erika 1989-ben látogatott a művésztelepre, s ajándékozta meg a városi gyűjteményt Körösi Csoma Sándor lapozgatója című munkájával. A művésztelep egy évvel később megrendezett számadó kiállításáról Tiszai Lajos így írt Ligeti Erika munkájáról. "Olyan egyszerű, hogy egyenesen zseniális. Tulajdonképpen hat érem egy-egy négyszögletű fémlapon, közös tengelyen, ha úgy tetszik obeliszken elhelyezve. Egyaránt utal a nagy utazó járta világrész imamalom hagyományaira, a modern világ mechanizmusára, s egészében monumentalitást sugall."[41]

      Borbás Márton még kamaszként, rendszeresen látogatta apjával a telepet, s főiskolai tanulmányainak elvégzése után lett a kolónia aktív tagja. Többféle irányban tevékenykedik, fotózik, kiadványt tervez, ő végezte a művésztelep jubileumi katalógusának grafikai munkálatait is. Szobraiban önálló, egyéni ötletei öltenek testet. (3 évesen, Hallgatózó, Hangulat) Pázmándi Antal személyében 2005-ben keramikus is megjelent a Takács tanyán, akit a festőkhöz, grafikusokhoz hasonlóan elragadott a viaszveszejtéses bronzöntés szenvedélye, így a következő évben is visszatért, két alkotással gazdagítva a város gyűjteményét. (Próbababa, Kemények és puhák)

      Igen fontos a külföldről érkező művészek jelenléte, Mongólia, Kuba, Észtország, Belorusszia, Bulgária, Németország, a környező országok köztük a Visegrádi Négyek területéről érkezők. Ladislav Sabót kivéve egy-két alkalommal jártak a Körös parton. Ezért természetszerűen Sabó illeszkedett leginkább a telep munkájába, a többiek inkább ismerkedtek a tájjal, tanulták a viaszvesztéses bronzöntés adottságait. De mint említettem a folyamatosságot tartva szem előtt most teljesebben a törzsgárdáról, az itt készült művek nyomán összegezhető sajátos jellemzőkről szóltunk. Hozzátéve, hogy a mezőtúri művésztelep negyedszázados művészetének körvonalazásához ki-ki azokkal a stiláris jellemzőkkel járult hozzá, amelyek az itt töltött időszakaszban született műveiket jellemezték. Minden alkotó önálló karakterű, mégis figuralitásuk, szellemiségük révén egy összetartozó egységben illeszkednek egymáshoz.

     Hosszú az eltelt negyedszázad, sokan távoztak közülünk. Papi Lajos, Rékassy Csaba, Németh József, Borbás Tibor, Simsay Ildikó, Szabó Iván, Talamasz Lajos, Meggyes László és legutóbb Ligeti Erika. Munkásságuk kiteljesítette, gazdagította a Mezőtúri Alkotótelep arculatát. Emléküket alkotásaikkal együtt örökre őrizzük.

Megjelent: TISICUM A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XVI.

Szolnok, 2007. 393–411.