Artportal.hu

Vasari, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című grandiózus művében, miután részletesen ismerteti Lorenzo Ghiberti életútját, leírja műveit, köztük nagy alapossággal a legnevezetesebbet, a firenzei Battistero keleti bronzkapujának tíz, ótestamentumi jeleneteket, ábrázoló reliefjét és a keretek szobordíszeit, összegzésként többek között ezt írja: „Valóban elmondhatjuk, hogy ez a mű minden részletében tökéletes, hogy ilyen szépet még senki sem alkotott a világon”. Aztán idézi Michelangelo mondását erről a műről: „Olyan szép, hogy méltán lehetne a Paradicsom kapuja”.

Földényi F. László ezt a több mint öt és félszáz éves, huszonhét esztendőn át készült remekművet említi – hangsúlyozottan egy (ám így is vitatható vonatkozásban) - Jovánovics György Művészetek Palotája-béli reliefjeinek párhuzamaként. (Zengő tér, Élet és Irodalom 16, /2009. április 17.) „Ez a bronz reliefekkel borított kapu úgy kínál belépést egy szakrális térbe, ahogyan a zengőkamrák ajtói (Jovánovics művei ezeken találhatók –K. S.) a zene misztériumába”- írja Földényi.

A nagy műveltségű és briliáns tollú szerző hatalmas tűzijátékot rendez a szavakkal és fogalmakkal. Petárdáinak töltete ez: „Jovánovics a reliefművészet legnagyobb huszadik századi mestere…. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben élete legnagyobb, ezer négyzetméternyi relief-együttesét hozta létre.” Ezek a masszív állítások bomlanak aztán számtalan csillogó szóvirággá, elkápráztatva az olvasót a misztikus, meg transzcendes fejtegetésekkel. Azt is mondhatnánk, hogy a fényről szóló elmélkedéssel, a ködösítő frazeológiával, a kétes hivatkozásokkal úgy fel lett öltöztetve itt a szóban forgó műegyüttes, mint ama mesebeli király…

Hosszú volt az a huszadik század és sokféle a színtér! Mégis, higgyünk a tekintélyes szerzőnek, lehetséges, hogy Jovánovics annak a századnak a legnagyobb reliefművésze. Ötszáz év múlva, elfogulatlanabb szemlélet és átfogóbb ismeretek birtokában ez bizonyára kétségbevonhatatlanul kiderül majd. Most azonban, az olyannyira hiányzó tisztánlátás érdekében, a szerző által mondottakhoz hadd tegyem hozzá a magam véleményét és kérdéseit.

Jovánovics itt minden paraméterében (felteszem: a színek vonatkozásában is) szigorúan előírt, az építész/belsőépítész és az akusztikus által meghatározott, megkövetelt feltételeknek megfelelő feladatot oldott meg, mondhatjuk így: a lehetséges legmagasabb szinten. Kényszerűen, de egyfajta, az aleatórikus mozzanatokat sem nélkülöző minimal art ez. Voltaképpen alkalmazott művészetről van szó, mely szerénységet, művészi alázatot kíván az alkotótól, éppen a feladat legtökéletesebb megoldása érdekében.

Szerzőnk nem szólt arról, hogy hogyan készültek, hogyan jutottak a tervezéstől a kivitelezésig ezek a színezett gipsz reliefek, amely műfajnak egyébként Jovánovics köztudottan a legjelesebb mestere manapság nálunk. Vajon itt is, mint némely korábbi művén, összegyűrt és kisimított papír, préselt fólia szolgáltatta a változatos, noha diffúz (a szerző kifejezése), azaz alig észlelhető mintázatot? Így ennek és az öntés meghagyott véletlenjeinek köszönhető a felületek különbözősége? Persze, szónoki kérdések ezek. Ezer négyzetméternyi dombormű hogyan is készülhetett volna másképpen ily rövid idő alatt.

Azt is jó lett volna megtudni, hogy Russel Johnson találmányát, a zengő kamrák rendszerét alkalmazó többi koncertteremben kik és hogyan oldották meg a Jovánovicséval feltehetően azonos, vagy ahhoz hasonló feladatukat. Vajon azokban a termekben található nyílászárókon is „átragyog a transzcendencia”, vajon ott is „másként ragyognak és fénylenek a reliefek” (ha vannak), „ha Bach szólal meg, mint ha Berlioz”? Vagy mindez a misztérium csak nálunk, a lapos gipszöntvényeknek és szerzőnk fantáziadús interpretációjának köszönhetően játszódik le?