Artportal.hu

Karib tengeri utazásaim során az egyik legemlékezetesebb találkozásom a Grenada szigetországhoz tartozó Carriacou szigetén történt. A sziget belsejében, egy rozoga bérelt villában laktam. Az ebédlőben hangstúdiót rendeztem be, ahol éjszakánként, amikor a hőség valamelyest csillapodott, és a szemközti kocsmában nem volt éppen hajnalig tartó buli, helyi művészek dalait rögzítettem. Elbűvölve hallgattam a koldusszegény, írni-olvasni nem tudó szigetlakók gyakran wagneri komplexitású műveit, jegyeztem fel és próbáltam dekódolni hasonló összetettségű, afrikai gramatikára épülő, afrikai, arawak indián, spanyol, francia és angol szavakat használó patois nyelvjárásban megfogalmazott szövegeiket. Hamar híre ment Carriacoun és a környező szigeteken, hogy van itt egy őrült Amerikából, aki nemcsak hajlandó ingyen szalagra rögzíteni bárki zenéjét, hanem a felvételből kópiát is ad a zenésznek. Néhány hét után azt vettem észre, hogy bérelt villám körül, a bozótban zenész kolónia létesült, ahol a ladikokon a közeli és távoli szigetekről érkező zenészek laktak, türelmesen várva, hogy bebocsátást nyerjenek az ebédlőmben berendezett hang-szentélybe. A nap minden szakában finom dobszó és éneklés hallatszott a bozótból, ahogy a felvételre váró muzsikusok gyakoroltak és szórakoztatták magukat és egymást. Két-három naponta megjelent a rendőrség, s ha kedvük éppen úgy tartotta, elvittek pár zenészt a bozótból, amihez könnyű volt ürügyet találniuk, mert a nagymamáktól a gyerekekig mindenki szívott füvet azon a környéken. A rendőrök engem nem bántottak, s ha hellyel és rumos teával kínáltam őket a teraszomon, a bozótlakókat is békén hagyták, legfeljebb durva vicceket kiabáltak feléjük. Előfordult az is, hogy sikerült a letartóztatottak némelyikét pár dollárért kiváltanom a fogságból. Ezt a jótékonysági tevékenységet gyorsan abbahagytam, mert észrevettem, hogy a rendőrök csak azért tartóztatnak le embereket, hogy kiváltsam őket. Napfelkeltekor és napnyugta előtt úszni mentem a csodálatosan tiszta, türkizkék vizű Tyrrel öbölbe. Ilyenkor nem zártam be az ajtót, a bozótlakók ügyeltek arra, hogy illetéktelen ne lépjen a villába. Egy különösen szép estén – minden este különösen szép Carriacou szigetén – egy magas, szemüveges, remekül öltözött, kifinomultan udvarias, halk szavú raszta várt a teraszon mosolygós barátnőjével, amikor hazaértem az úszásból. Bemutatkozott, Usom Youngnak hívták, a barátnőjét Lady Lou-nak. A mintegy negyven kilométerre lévő St. Vincent szigetről érkeztek csónakon, abban a reményben, hogy felveszem Usom dalait. Természetesen tudják, hogy nagyon elfoglalt ember vagyok, ezért időmért cserébe ajándékokat hoztak. Ceremoniális gondossággal kibontottak egy jókora batyut, amelyből yam gyökerek, édes burgonya gumók, gyümölcsök, mangó, zöld banán, narancs, édes citrom, papaya, számomra ismeretlen zöldségek, néhány régi, spanyol ezüstpénz, és egy ganjával (marihuána) megtömött kókuszdió héj került elő. Lady Lou felajánlotta, hogy vacsorát főz a zöldségekből, míg mi Usommal a teraszon beszélgetünk. Miközben ő lágyan énekelve készítette a konyhában a vacsorát, megtudtam, hogy Usom farmer, St. Vincent szigetének belsejében, egy Rosebank nevű településen él barátnőjével és zöldségeket termeszt. Eddig nem volt ideje megtanulni írni és olvasni, de nagyon szeretne, mert már valóságos könyvtára van a turistáktól kapott könyvekből. Ahogy kivettem szavaiból könyvtára valószínűleg jórészt német nyelvű könyvekből áll, mert csak a német turisták merészkednek a sziget fehér emberek számára nem veszélytelen belsejébe. Az ízletes vacsora a raszta kulináris hagyományok szerint só és olaj nélkül készült, barna rizsből és párolt zöldségekből állt, desszertként a világ legédesebb mangóit ettük. Kinyitottam egy üveg bort, de vendégeim nem ittak belőle, mert vallásuk tiltja az alkoholfogyasztást. Vacsora után bevonultunk a hangstúdióba, hogy elkezdjük Usom dalait felvenni. Egy apró dobon poliritmusokat játszva kísérte magát, magas falsetto hangon énekelt, Lady Lou tercelt hozzá. Dalai kivétel nélkül zöldségekről és gyümölcsökről szóltak. Megénekelte a harmatos karalábé levelek szépségét, a friss sárgarépa ízét, a callaloo (amaranth; taro) vágyát, hogy levest főzzenek belőle, a tengeren sodródó kókuszdió emlékeit és gondolatait, a fűszernövények pajzánságát, a mangó édes lelkét, az avocado titkait (a helyi hitrendszer szerint a tápláló gyümölcsben a Jumbie Zabooka nevű, csintalan szellem lakik), a kenyérgyümölcs (pana) ambícióit, a cassava gyökér elkészítésének módját, a gyömbér legendáját, a guava gyógyhatását hasmenés esetén, a hatalmasra növő jackfruit és az apró kashew (kesu) dió végzetes szerelmét, a nutmeg (szerecsendió) túladagolásának veszélyeit, az okra (bamee) gyulladáscsökkentő hatását, a gusztustalan kinézetű, de igen kellemes ízű passion fruit szenvedélynövelő képességeit. Usom dalaiból megtudtam, hogy mi módon lehet édes lekvárt készíteni a sós ízű tengeri szőlőből (seagrape), pörköltet a mammee almából, pudingot a sapodillából (naseberry), hogyan lehet megszabadulni a dasheen gyökér keserű ízétől. Több mint két hétig tartott, amíg Usom valamennyi dalát felvettem, noha mindegyiket csak egyszer, mindig hibátlanul énekelte el. A dalok változatos hangnemekben íródtak, néha templomi énekekhez, máskor kuplékhoz, vagy rhythm and blues balladákhoz hasonlítottak, de volt közöttük soca, raga soca, calypso, salsa és reaggae is. Fogalmam sincs, hogy milyen módon sajátította el Usom az általa mesteri fokon használt számtalan stílust, hiszen elmondása szerint falujában még rádió sincs, s televíziót is csak egyszer, egy német turista által bérelt villában látott. A felvételek idejére Usom és Lady Lou beköltöztek hozzám, a kisebbik hálószobában laktak, s mire felébredtem, már készen várt a reggeli és a két vendég ragyogó tisztára takarította a helyiségeket. Soha ilyen kellemes vendégeim nem voltak, s remélem én is hasonló emlékeket hagytam hátra, amikor néhány hónappal később meglátogattam őket St. Vincent szigetén.

Francisco Goya kortársa, Louis Meléndez (1715-1780) spanyol festő csendéleteiről Usom zöldségekről és gyümölcsökről írt dalai jutnak az eszembe. Egyforma gyengéd, szinte rokoni szeretet fűzi mindkét művészt művészete ízletes tárgyához. Goya példáját követve Meléndez hosszú évekig próbált udvari festői státuszt szerezni, de a spanyol király kegye nem mosolygott le rá, kérelmeit rendre visszautasították. Így a királyi család és az előkelőségek portréi helyett kisméretű, sokkolóan realisztikus, ugyanakkor költői szépségű gyümölcs- és konyhai eszköz csendéletek festője lett, a legnagyobb ebben a műfajban a 18. századi Spanyolországban. Képeiben most az amerikai fővárosban lévő National Gallery of Art Luis Meléndez: Master of Spanish Still Life című kiállításán gyönyörködhetünk. Tényleg nem a méretekkel akart hatást elérni. A legnagyobb festménye sem haladja meg a 50x90 centimétert. Őt a részletek érdekelték, az alma csutkájának érzéki csatlakozása a gyümölcshöz, a levelek színének és fonákjának finom erezete és árnyalatai, a sárgadinnye bőrszerű héja, a szőlőszemek gyengéd áttetszősége. Szinte mikroszkopikus pontossággal dolgozott. Ecsetvonásai alig felfedezhetőek. Gyümölcseiből, zöldségeiből belső fény sugárzik. Valószínűleg ő festette a művészettörténet legszebb karfiolját és őszibarackjait. Ahogy Usom Young meghökkentő zenei képzettségének, tájékozottságának megszerzése titok maradt előttem, ugyanúgy nem tudni miképpen jutott Meléndez a zöldségek és gyümölcsök mesterfokú ábrázolásának titkához. Festeni az eredetileg katonaként szolgáló apjától tanult, a művészeti akadémiáról, ott tanító apjával együtt, belső intrikák következtében néhány év után kirúgták. Egyetlen rajza, vázlata sem maradt fenn. Életművének egyes kutatói szerint valószínűleg camera obscurát (camera lucida) használt a fényképszerű élethűség eléréséhez, de erre nincs bizonyíték. Az biztos, hogy igen lassan dolgozott, talán ennek az alaposságnak köszönhette, hogy bár festett képeket előkelőségeknek, sőt a spanyol király megrendelésére is, nem tudott vagyont gyűjteni, s nagy szegénységben halt meg.
National Gallery of Art, Washington, DC

@ Najmányi László