Artportal.hu

Cseke Szilárd (1967) több évefoglalkozik az erdő témával, kísérletezve a különböző perspektívákkal, szín ésfényhatásokkal. Rendkívül sajátos, expresszív erdős képei finomanegyensúlyoznak a figurális és az absztrakt festészet határmezsgyéjén. A témamögött elsősorban az izgalmas festészeti megoldás kelti életre ezeket amunkákat: a művész ugyanis absztrakt felületeket visz fel egymásra, amelyekvégül az erdő illúzióját keltik.

Ezekben azabsztrakt rétegekben a művészt mindenekelőtt a véletlenszerűség érdekli, azaz,hogy a véletlenek sorozatából esetlegességet hozzon létre, ami végül tudatosszínválasztás és rétegződés révén valós erdő-részleteket ábrázol. Először egyvízszintes és függőleges gesztusokból álló absztrakt festékréteg kerül avászonra a színhangulat megválasztásával. Itt akár kaphatnánk is egy készabsztrakt festményt, ahogyan például Gerhard Richter képei a hasonlóhálórendszerekről szólnak. Cseke Szilárdot azonban az foglalkoztatja, hogyebből tovább lépve hogyan billen át az absztrakt az ábrázoló festészetbe.Ezért, hogy mélysége, térisége legyen a szín-hálónak, függőleges, enyhén dőlőegyenesek kerülnek rá, mint következő réteg, amelyek majd a fatörzseketalkotják a kész erdőképen. Az egyenesek néhol megszakadnak, ahogyan a lomb takarjaa törzseket, néhol pedig kifutnak a képből, a néző tekintetét is a kép határaintúlra vezetve. Ilyen módon ezen erdő-képeknek kiváltképp nagy aurájuk van,képesek nagy felületeteket is „betölteni”, uralni. Az absztrakt egyenesek tehátfatörzsekké válnak, vastagságuk és dőlésük rafinált rendszert alkot, amimeghatározza a térérzetünket. Az enyhén alulnézetre komponált erdőbelsők - mintpéldául a Távol a várostól - játszanaka perspektivikus térillúzióval is, nézőpontjuk révén minden korábbinál jobbanbevonják a nézőt az „erdőtérbe”. Harmadik rétegként a monokróm foltok rendszerekerül az előző festékrétegekre, mint a lombokon átszűrődő fény a lomb, a fatörzsekés a háttér hármas kontextusában. Önmagában azonban ez a réteg is egy teljesenabsztrakt rendszer. A foltok karakteresen elválnak az előző rétegektől, hiszenfelvitelükben is különböznek: folyékonyra oldott lakkfestékként csorgatja aművész a vízszintesre fektetett vászonra, kicsit Jackson Pollack módszerét is eszünkbejuttatva. Végül ez a foltrendszer az, ami a rétegekből álló kompozíció egészéta helyére teszi, s összeáll előttünk az erdő. Az egyetlen színből kikevertfoltok örvénylenek a szemünk előtt, megmozgatják a látást, így nem csak egy-kétképpontra koncentrálunk, hanem bolyong a tekintetünk, akár az erdőben.

Mindehhez amunkafolyamathoz a művész nem használ ecsetet, mivel módszeréhez és szándékáhoztúl direkt és kontrollált lenne, ecsettel ugyanis nehéz véletlenszerű nyomothátrahagyni. Festőkéssel elhúzva a festéket a véletlen létrehozhatóbb, a festéksávok szinte öntörvényűen rakódnak le, a spatula nem tudja pontosankontrollálni esetlegességüket. A festő meghagyja, ahol szépen csúsznak egymásbaa színek és újrafesti, ahol nem.

Ha közel lépünk aképekhez, akkor szinte belemerülhetünk a kép anyagszerűségébe, a színekbe és árnyalatokba,úgy, hogy - megbabonázva a fraktúra gazdagságától – szinte nem is látjuk azerdőt. A művész tehát látni engedi a technikát, a működési mechanizmust. Ha távolabblépünk, esetleg még kicsit hunyorgunk is, akkor mégis egy valóságosnak tűnő, vonzóerdőrészletet látunk.

Cseke Szilárd nemcsak a saját személyeserdő-élményét közvetíti a láthatót ábrázoló, de egyszerre az érzékeinkre isható festményeivel, hanem szinte érezve a jó erdőszagot, a szemlélőnek isfelsejlenek emlékei, élményei, amelyek a természethez, az erdőhöz kötik.

A színek megválasztásakor is a természetből indulki, hiszen minden árnyalatot meg lehet találni az örökké változó természetben,ahogyan egyetlen lombozat is megszámlálhatatlan tónusú zöldet, vagy éppen ősszelsárgát, vöröset, barnát rejt, a fény és árnyék végtelen hatásaira reflektálva.Mégis, távolabbról alig vehetőek külön ezek a színek, helyette egyszerűenzöldnek látjuk többnyire a lombokat. Hasonlóképpen van ez például a Klímaerdő című festményen is, aholmessziről egy homogén vöröses képet látunk, de valójában ezt vibráló felületeksokszínű árnyalatai adják.

Ilyen módon a megfoghatatlan véletlenszerűből leszfelfogható ábrázolás, egy erdőkép, a színek megfoghatatlan sokaságából pedigegy színhangulat.

„Dehát az őszi erdő nem ennyire piros”, gondolhatjaa néző, azonban a színek élénkségének és hatásának a festészettel történő nyomatékosításaáltal szépségük az, amire a művész ecsetje felhívja a figyelmet. Ugyanakkormeglehet, hogy éppen ezek a pirosak élnek emlékezetünkben, éppen arra a fényreés érzetre reflektál a festmény, ahogyan a néző látta, tapasztalta az erdőt egykellemes élménye során. Cseke Szilárd festményein keresztül láthatóvá válik,hogy a realitás az absztrakción keresztül közelíthető meg igazán, így ahangulatot a nézőre bízza, aki az erdőt olyannak képzeli, amilyennek valójábanlátni szeretné.