Artportal.hu

Sokat megtudhatunk az öregedésről, az elmúlásról, a halálról, tehát mindarról, amiről a legtöbb ember igyekszik megfeledkezni, a 2009. augusztus 26-án, a New Hampshire állambeli Nashua városkában elhunyt Hyman Bloom Öregasszony vörösben című festményét tanulmányozva. Az öregek a múlt élő tanúi, akik a miénkhez nagyon hasonló életet éltek, még akkor is, ha a sorsukká összeálló események, tetteik, konklúzióik különböznek a miénktől. Türelmetlenek vagyunk velük, nem hagyjuk, hogy tanúságot tegyenek, elmondják, amit láttak, tapasztalhattak azokban az időkben, amikor mi még nem éltünk. Kinevetjük őket gyengülésükért, egyre növekvő ügyetlenségükért. Bosszant tehetetlenségük, kiszolgáltatottságuk. Könnyen meg is gyűlöljük őket, ha segítségünkre szorulnak. Saját nyomorúságos jövőnket látjuk bennük, nem pedig a szépet, erőset, okosat, akik valaha voltak, vagy a bölcset, amellyé némelyikük lett. Az embert, evolúciójának korábbi szakaszaiban hagyományai az öregek tiszteletére kényszerítették. A hagyományok mára eltűntek. A múltat végképp eltöröltük. Nem tanulmányozunk, nem okulunk belőle, ezért megismételni kényszerülünk. Jövőképünk nincs, nem törődünk tetteink, magatartásunk következményeivel. A végtelen jelenben élünk, sokkal inkább, mint a múlt hibáira, veszélyeire emlékező állatok. Technikánk összes csodájával, társadalmunk szervezettségével, hatalmas produktivitásunkkal együtt visszatértünk az emberré válás előtti, a túlélési ösztön, a könyörtelen versengés jellemezte evolúciós állomásra, ahol az empátia, az együttérzés, a szolidaritás, a törődés, a tisztelet szitokszavak, negatív értékek. Hyman Bloom festményét tanulmányozva, ha akarjuk, megérthetjük, hogy bár megöregedésünk, eltorzulásunk, szétesésünk, halálunk elkerülhetetlen, az öregkor több mint a halál kapuja, megnyilvánulhat benne egy energikus, kreatív élet minden aspektusa.  

Hyman Bloom, a misztikus, magánykedvelő művész, akit az 1940-50-es években az egyik legfontosabb amerikai festőnek, az absztrakt expresszionizmus előfutárának tartottak, Lettországban, Brunavišķi községben, ortodox zsidó családban született. A német, orosz, lengyel és kozák antiszemiták által rendszeresített zsidóellenes pogromok elől családja 1920-ban emigrált az Egyesült Államokba. A Boston nyugati végén elterülő, bevándorlók lakta nyomornegyedben telepedtek le, nevüket Melamedről Bloomra változtatták. A csendes, álmodozó fiú tehetségére felfigyeltek tanárai. 14 éves korában ösztöndíjat kapott és felvették a bostoni Szépművészeti Múzeum rajzkurzusára. Ugyanebben az időben művészetelméletet és festészetet is tanult a város bevándorók beilleszkedését segítő intézményében. Mestere, Harold K. Zimmerman a képzeletből, modellek nélküli festésre tanította, és arra, hogy a művészetet ne reprezentációra, hanem saját, legbelsőbb érzelmei kifejezésére használja. Zimmerman ismertette meg tanítványával William Blake művészetét, s annak példáján keresztül a metafizika, a spirituális igazságok vizuális megjelenítésének ideáját. Az eurosoviniszták által gyakran barbárnak, kulturálatlannak nevezett Amerikában komoly, a művészek edukációját, megélhetését segítő kormányprogramok működtek már az 1930-as években, a nagy világgazdasági válság financiális nehézségei közepette, amikor a kulturális hagyományaira olyan büszke Európában még híre-hamva sem volt ilyen kezdeményezéseknek. Az ifjú Bloom tisztes megélhetést biztosító munkát kapott a Federal Arts Project (Szövetségi Művészeti Terv) keretében, kormányintézmények falaira festett murálokat, szórólapokat, plakátokat, brossúrákat tervezett. A zsidó hagyományokra és a természetfeletti vizsgálatára épült munkái felkeltették a program vezetőjének, Holger Cahillnek figyelmét, akinek a felesége, Dorothy C. Miller a New York-i Museum of Modern Art kurátora volt. Az ő révén került be Bloom 13 festménye az Americans 1942 című, a múzeum kortárs amerikai művészetet bemutató, periodikus kiállítására. Ez volt a művész első kiállítása. A bemutatkozást más kiállítások sora követte Boston és New York galériáiban. Részt vett az 1949-es Carnegie International kiállításon és művei, Arshile Gorky, William de Kooning és Jackson Pollock munkáinak társaságában nagy feltűnést keltettek az 1950-es Velencei Biennálén. De Kooning és Pollock identifikálták az első absztrakt expresszionistaként, a kritikusok generációja legfontosabb képviselőjének nevezték.

Hyman Bloom művészetére a barokk túlfűtöttség és az erős színek jellemzőek. Elődei közé sorolhatók Grünewald, Rembrandt, Redon és Rouault éppúgy, mint az indiai tantrikus művészet, és a tradicionális kínai festészet. Nehezen megszerethető, még nehezebben elfelejthető képei a tudat legmélyebb rétegeiből érkező hallucinációk és víziók, amelyeket sokan visszataszítónak, gusztustalannak találnak. Áttetsző szellemeket, csontvázakat, boncasztalon fekvő, kibelezett hullákat és pislogó zsinagóga lámpákat, titokzatos arcú rabbikat egyaránt találhatunk rajtuk. Fő témája fiatal korától élete végéig az elmúlás, a halál volt. „Megérthetőbbé, elfogadhatóbbá, családiasabbá, megismerhetőbbé akarom tenni a halált”, válaszolta munkáit, szemléletét nehezen befogadhatónak minősítő kritikusainak. „Úgy gondolom, hogy az ebbe az irányba tett erőfeszítéseim nagyon pozitívak voltak. A munkáimban megjelenő zsidó életérzés szívből jövő zokogás.”

Fiatal kora óta érdekelte az okkult gondolkodás, a természetfeletti megnyilvánulásai. 1939-ben, egy téli délutánon hatalmas vízió lepte meg, traumatikus, az életét örökre megváltoztató spirituális élmény, találkozás a kozmosz tudatával. „Hirtelen meggyőződtem saját halhatatlanságomról, a valami állandóhoz, el nem múlóhoz, mégis folyamatosan változóhoz való tartozásomról. Ráébredtem, hogy a metamorfózis a létezés természete. Hirtelen minden lehengerlően gyönyörűvé vált, és olyan erős szeretetet éreztem, mint soha korábban.” Tagja lett a természetfeletti erőket kutató Psychical Research Society-nek, spiritualista szeánszokon vett részt. Tanulmányozta a teozófiát és a Védákat, a zsidó miszticizmust és az alkímiát, így próbált belső egyensúlyt teremteni az életet brutalizáló darwini versengéssel szemben. A műveiben erőteljesen megjelenő spiritualizmus természetesen limitálta közönségét. Emellett két másik faktor is hozzájárult ahhoz, hogy az 1950-es évek második felétől szinte teljesen elfordult róla a kritikusok, művészettörténészek figyelme. Ebben az időben az absztrakciót nyilvánították az egyedül érvényes, korszerű művészeti módszernek, és az absztrakt expresszionizmus úttörőjének tartott Hyman Bloom sohasem festett teljesen absztrakt képeket. És amikor New York vált Amerika művészeti központjává, ő Bostonban maradt. Magányos, remete életet élt. Elmerült a klasszikus indiai zene élvezetében, hosszú ideig tartó, Wilhelm Reich-i pszichoanalízisnek vetette alá magát, orvosi felügyelet mellett pszichedelikus szerekkel, peyote-val, mágikus gombával és LSD-vel kísérletezett. 1962 és 1972 között, a Szong dinasztia idején virágzó, minimalista kínai művészet hatására abbahagyta a festést a szénrajzok kedvéért. Az 1970-es évek második felében visszatért a festészethez. Az ebben az időben született, New England erdői által inspirált festményei szinte felrobbannak a kavargó, extatikus erőtől, amely Samuel Palmer és az excentrikus francia nyomatkészítő, Rodolphe Bresdin képeivel rokon műveket eredményezett. Az 1980-as években nagyméretű, az Art Nouveau stílusjegyeit viselő csendéleteket festett, amelyeken a virágcserepek és vázák beleolvadnak a körülöttük lüktető térbe. Ritkán fogadott látogatókat, mert zavarták az összpontosításban. Ha mégis beengedett valakit műtermébe, nem mutatta meg vendégének készülő képeit, mert nem akarta, hogy lássák tökéletlenségüket. Noha csaknem haláláig dolgozott folyamatosan, önmagával szembeni igényessége következtében viszonylag kevés művet alkotott. Tökéletlennek ítélt munkáit megsemmisítette. „Ritkák a tökéletes napok. Akkor mondhatok egy napot sikeresnek, amikor egynek érzem magam az elkészült művel. Csak az ilyen műveket tartom meg.”  Az általa képviselt igényesség ritka az új generációkban. A fiatal művészek a minőség varázsa helyett a mennyiség bűvöletébe esnek, elmulasztva azt a szellemi gyönyört, amelyet a tökéletes, megérlelt, megélt, megszenvedett művek adnak alkotóiknak.