partnereink
Najmányi László: Ray Johnson… Dalí/Warhol és mások… ’Main Ray, Ducham, Openheim, Pikabia…’
Valamikor, örökkévalóságokkal ezelőtt, nagyjából az 1950-es évek végétől az 1980-as évek közepéig volt egy New York, a világ közepe, a legendák városa, a művészetek Mekkája, ahol otthonra és megbecsülésre találtak azok a mutánsok, akiket kivetett szülőhazájuk. Ez a New York szabad, nyílt, kíváncsi, érdeklődő, szabad, bátor város volt, pezsgett a kreatív energiáktól. Mellette a világ többi nagyvárosa nyomorúságos, ganajszagú, gonosz vénemberek lakta, jövőtlen falunak tűnt. Ebbe a New Yorkba vezettek az összes utak, a világ minden országából tíz- és százezrével tódultak ide a csillogó szemű jövőemberek. Ebben a New Yorkban még lehetett párszáz dollárért lakást találni, fillérekért megélni, nonstop buli folyt, s aki akarta, nagy valószínűséggel megvalósíthatta itt élettervét.
Megszámlálhatatlan galéria, független színház és kulturális intézmény, klub, laza bár és egyéb találkozóhely működött a városban, amelyekben könnyű volt munkát és lelki rokonokat találni. New York királya, Andy Warhol Factory-ja mellett számos szellemi központja volt a városnak, köztük néhány évig a Budapestről az úgynevezett „szakma” és az azzal összefonódott politika által kiszorított művészek alapította Squat Színház is, a Chelsea Hotel mellett, a West 23. utcában. Új művészeti irányzatok, trendek, magatartásformák, ideák indultak világhódító útjukra ezekből az energiaközpontokból. Itt született a punk mozgalom, s annak halála után itt kezdődött a disco korszak is. A disco, születése idején még progresszív intézménynek számított, ahol éjfél körül összejöttek az éjszaka világának arisztokratái, hogy az új érdekében, a régi ellenében konspiráljanak. New York egyik máig leghíresebb disco-ja az addig a Queens-i Enchanted Gardent (Varázskert) vezető Steve Rubell, Ian Schrager, valamint Tim Savage, Jack Dushey és Richard DeCourcey által 1977-ben alapított Studio 54 volt. A West 54. utca 254 szám alatt álló épület eredetileg operaháznak (San Carlo Opera Company) épült 1927-ben, a szesztilalom idején, közvetlenül a Nagy Világgazdasági Válság előtt. Később színház (New Yorker Theatre, 1930-1933), vacsora színház (Casino de Paree, 1933-1936), ismét színház (Palladium Theatre, 1936-37; megint New Yorker Theatre, 1937-1942) lett belőle. 1942-ben a média gigász CBS vásárolta meg és nevezte el Studio 52-nek, és használta előbb rádió, majd tv stúdióként az épületet. Számos nagysikerű televíziós műsor készült itt 1975-ig, amikor a CBS áthelyezte New York-i főhadiszállását a szomszédos Ed Sullivan Theatre-be. Az épületet 1977-ban vásárolták meg és rekordidő alatt építették át a Studio 54 alapítói. A megnyitó előtt rendezett vacsora díszvendégei között volt Andy Warhol, és a divatcézárok Halston és Calvin Klein. Az 1977. április 26-i megnyitóra, különleges, drága ajándékokat mellékelve 5000 meghívót küldtek szét, és a világ valamennyi számottevő újságja, rádió- és tv állomása tudósított az eseményről. Csak néhány, a megnyitón megjelent hírességből: Mick és Bianca Jagger, Liza Minelli, Jerry Hall, Diana Vreeland, Margaux Hemingway, Mikhail Baryshnikov, Salvador Dalí, Brooke Shields, Francesco Scavullo, Janice Dickinson, Martha Graham, Debbie Harry, Donald és Ivana Trump és más szupersztárok. Tömegek ostromolták a bejáratot. Sok meghívott híresség, például Warren Beatty, Woody Allen, Diane Keaton, Henry Winkler, Cher és Frank Sinatra egyszerűen nem tudott bejutni. Az új klub a legkorszerűbb hang- és világítástechnikával volt felszerelve. Dekorációjának fontos részét képezte egy óriási, a mennyezetre felfüggesztett, mozgó, aranyozott kokain-kanál. Nemcsak a megnyitón, hanem minden egyes éjszaka a következő három és fél évben a bármixerek az összes akkor divatos drogot árulták. Az emeleti páholyokban, gyakran a táncparketten is a szexuális forradalom zajlott. Egy héttel a megnyitó után, 1977. május 2-án a Studio 54-ben rendezték meg Bianca Jagger 32. születésnapját. Az ünnepelt fehér lovon érkezett a klubba, ami azonnali médiaszenzációvá tette az eseményt. A meghívott vendégek között ott volt Michael Jackson, Rudolf Nureyev, Elton John, Truman Capote, Margaret Trudeau (a mélyen katolikus kanadai miniszterelnök többgyermekes felesége, a világsajtó legnagyobb örömére félmeztelenül, hasist szívva táncolt a parketten), John Travolta, Jackie Onassis, Elizabeth Taylor, Björn Borg, Gloria Swanson, Mae West, Farrah Fawcett, Lorna Luft, John Lennon and Yoko Ono, Divine, Rod Stewart, Alice Cooper, Suzanne Somers, Bette Davis, Al Pacino, John Deacon, Zsa Zsa és Eva Gabor, Bette Midler, Ann-Margret, Dolly Parton, Pelé, Hugh Hefner, Sophia Loren, Diane von Fürstenberg, John F. Kennedy Jr., Eartha Kitt, és Lillian Carter, az akkori amerikai elnök, Jimmy Carter édesanyja. A műsort a kor legnagyobb zenei sztárjai szolgáltatták: Donna Summer, Dr. Buzzard's Original Savannah Band, Grace Jones, Gloria Gaynor, Sylvester, The Village People, Cheryl Lynn, Brooklyn Dreams, James Brown, Phylis Hyman, Amii Stewart, Chic, The Ritchie Family, Rick James, Stephanie Mills és Arthur Russell énekelték slágereiket a partin. A Studio 54 példátlan sikeréhez az is hozzájárult, hogy szombatonként meleg partikat rendeztek, megnyerve így a médiában és Amerika (a nyugati világ) kulturális életében kulcsszerepeket betöltő, több százezres, igen jómódú New York–i homoszexuális közösséget. A klub vezetői tudták, hogy az intézmény sikerének legfőbb titka elit jellege. A hírességek mellett a fantasztikus külsejű vendégsereg jelentette a legfőbb vonzerőt. A Studio 54 tulajdonosai vezették be azt a gyorsan az egész világon elterjedt szokást, hogy a bejáratnál külsejük alapján szűrték meg a vendégeket. Hiába volt valakinek pénze, ha nem viselt különleges ruhát, hajat, arcfestést, az ajtónállók nem engedték be a hedonista paradicsomba. A tulajdonosok óriási pénzeket kaszáltak, különösen azért, mert ők kontrollálták a drogeladásokat is. Vesztük az lett, hogy eldicsekedtek csillagászati jövedelmükkel, magukra szabadítva az Adóhivatalt. Schragert és Rubellt letartóztatták, vagyonukat elkobozták és 13 hónapot töltöttek börtönben. A Studio 54 1980. február 4-én, a The End of Modern-day Gomorrah (A modern kori Gomorra végnapja) című, sztárok százait felvonultató bulival zárt be. A zárás után az Adóhivatal ügynökei a televíziós kamerák előtt hordták ki a klub falaiba és mennyezetébe rejtett, szemeteszsákok tucatjaiba csomagolt dollár tízmilliókat.
A mail art elindítójaként ismert Ray Johnson (1927-1995), akit a The New York Times „New York leghíresebb ismeretlen művészének” nevezett, Andy Warhol, Salvador Dalí és más híres művészek közeli barátja, a Studio 54 törzsvendége volt. A Richard L. Feigen & Company Ray Johnson ... Dalí/Warhol/and Others ... ‘Main Ray, Ducham, Openheim, Pikabia ...’ című kiállításának fókuszában az ő kapcsolatápolási művészete áll. Az 1950-es évektől az 1980-as évekig készített kollázsait láthatjuk Warhol, Dalí és mások műveinek, fényképeinek társaságában, megörökítve New York aranykorát, dokumentálva a Studio 54 közösségépítő szerepét. A tudományos alapossággal megvalósított kiállítás független kurátora, Frédérique Joseph-Lowery esszéket megérő gondossággal használja Johnson szójátékait és sajátos ikonográfiáját, jó humorral kacsintgatva a művész szexuális szerepeket aláásó, a meleg szubkultúrát népszerűsítő megoldásain. A hangszórókból Andy Warhol házi zenészeinek, a Velvet Undergroundnak és Debbie Harry-nek dalai szólnak, a vetítővásznakon Mae West és Marilyn Monroe műveiből láthatunk részleteket. Johnson nem akarta a saját nevét olyan nagyságrendben népszerűsíteni, mint Warhol, vagy Dalí, de szívesen használta befolyásos barátainak ismertségét saját céljai elérésének, mondanivalója terjesztésének érdekében. Kollázsait, mint mail art műveit konkrét személyeknek címezte. Gyakran szándékosan hibásan írta a hírességek nevét (erre utal a kiállítás címe is), imádta az anagrammákat és a kettős jelentésű szavakat, nem szégyellte csak a beavatottak számára érthető humorát lépten-nyomon alkalmazni. Így, az akkor divatos Op Art-ra utalva írta át Mae West híres mondatát „Come up and see me sometime” (Jöjjön fel és látogasson meg egyszer) „Come Op and See Me Sometime”-ra (Legyél Op és láss engem egyszer). Ugyanezen okból írta a szürrealista művésznő Meret Oppenheim nevét egy „p”-vel – Openheim, és vonta be a művésznő trademark szőrös teáscsészéjét leopárd mintás plüssel. Johnson egyik kedvenc ikonja a 15. századi holland művész, Rogier Van der Weyden Egy hölgy portréja című festménye volt. A portré alapján két kollázs változatot is készített, amelyeken hölgy helyett fürdőruhás, duzzadó péniszű férfi modellt láthatunk. Az egyik változat ma a londoni National Gallery, a másik a washingtoni National Gallery állandó gyűjteményének kincsei közé tartozik. Johnson számos kollázsán láthatunk rájuk ragasztott, óriási falloszokkal, vagy más módon férfivá változtatott nőket. Dalíra általában a katalán művészt elférfiatlanító felesége, Gala manipulált képeivel utal. A Dalí-Gala párról készített Man Ray fotóra óvszernek tűnő gumikesztyű ujjat ragasztott, a férj és feleség közé. Leonardo Mona Lisájának arcát, Warhol és Duchamp megoldásaihoz hasonlóan kimaszkolta. A Jézus Krisztus Szupersztár című musical bemutatója idején egy teljes kollázs sorozatot készített Dalí Corpus Hypercubus (1953-54) című, a futurisztikus kereszten függő Jézust ábrázoló műve reprodukcióinak felhasználásával. A sorozat legérdekesebb darabja – Untitled (Dalí Crucifixion With Nancy), amelyen a Dalí kép bal alsó sarkában látható, manószerű képregény figurát Gala képével helyettesítette be. A kollázson Jézus fejetlen, kígyók és spermiumok veszik körül. A végeredmény az eredeti Dalí műhöz hasonló blaszfémia, de jóval kevésbé fellengzős. A kiállítás elgondolkodtat a szürrealizmus, a pop art és a populáris kultúra kapcsolatán. A hivatalos művészettörténészi felfogás szerint a Rauschenberg, Cage és mások képviselte neo-avangardizmus élesztette újra a dadát az 1950-60-as években, és a szürrealizmus absztrakt expresszionizmusként támadt fel. Dalí, Warhol és Johnson triumvirátusa egy másik teóriát sugall: azt, hogy a szürrealizmus az undergroundba rejtőzött, miután Johnson, a kódolt, nüanszokban történő kommunikációt megtartva eltávolította a heteroszexualitástól és Freudtól a camp irányába. Kollázsai, mint mail art művei és a Studió 54 szcénái egy zárt rendszeren belüli nyitottságról szólnak.
Richard L. Feigen & Company, New York
Megszámlálhatatlan galéria, független színház és kulturális intézmény, klub, laza bár és egyéb találkozóhely működött a városban, amelyekben könnyű volt munkát és lelki rokonokat találni. New York királya, Andy Warhol Factory-ja mellett számos szellemi központja volt a városnak, köztük néhány évig a Budapestről az úgynevezett „szakma” és az azzal összefonódott politika által kiszorított művészek alapította Squat Színház is, a Chelsea Hotel mellett, a West 23. utcában. Új művészeti irányzatok, trendek, magatartásformák, ideák indultak világhódító útjukra ezekből az energiaközpontokból. Itt született a punk mozgalom, s annak halála után itt kezdődött a disco korszak is. A disco, születése idején még progresszív intézménynek számított, ahol éjfél körül összejöttek az éjszaka világának arisztokratái, hogy az új érdekében, a régi ellenében konspiráljanak. New York egyik máig leghíresebb disco-ja az addig a Queens-i Enchanted Gardent (Varázskert) vezető Steve Rubell, Ian Schrager, valamint Tim Savage, Jack Dushey és Richard DeCourcey által 1977-ben alapított Studio 54 volt. A West 54. utca 254 szám alatt álló épület eredetileg operaháznak (San Carlo Opera Company) épült 1927-ben, a szesztilalom idején, közvetlenül a Nagy Világgazdasági Válság előtt. Később színház (New Yorker Theatre, 1930-1933), vacsora színház (Casino de Paree, 1933-1936), ismét színház (Palladium Theatre, 1936-37; megint New Yorker Theatre, 1937-1942) lett belőle. 1942-ben a média gigász CBS vásárolta meg és nevezte el Studio 52-nek, és használta előbb rádió, majd tv stúdióként az épületet. Számos nagysikerű televíziós műsor készült itt 1975-ig, amikor a CBS áthelyezte New York-i főhadiszállását a szomszédos Ed Sullivan Theatre-be. Az épületet 1977-ban vásárolták meg és rekordidő alatt építették át a Studio 54 alapítói. A megnyitó előtt rendezett vacsora díszvendégei között volt Andy Warhol, és a divatcézárok Halston és Calvin Klein. Az 1977. április 26-i megnyitóra, különleges, drága ajándékokat mellékelve 5000 meghívót küldtek szét, és a világ valamennyi számottevő újságja, rádió- és tv állomása tudósított az eseményről. Csak néhány, a megnyitón megjelent hírességből: Mick és Bianca Jagger, Liza Minelli, Jerry Hall, Diana Vreeland, Margaux Hemingway, Mikhail Baryshnikov, Salvador Dalí, Brooke Shields, Francesco Scavullo, Janice Dickinson, Martha Graham, Debbie Harry, Donald és Ivana Trump és más szupersztárok. Tömegek ostromolták a bejáratot. Sok meghívott híresség, például Warren Beatty, Woody Allen, Diane Keaton, Henry Winkler, Cher és Frank Sinatra egyszerűen nem tudott bejutni. Az új klub a legkorszerűbb hang- és világítástechnikával volt felszerelve. Dekorációjának fontos részét képezte egy óriási, a mennyezetre felfüggesztett, mozgó, aranyozott kokain-kanál. Nemcsak a megnyitón, hanem minden egyes éjszaka a következő három és fél évben a bármixerek az összes akkor divatos drogot árulták. Az emeleti páholyokban, gyakran a táncparketten is a szexuális forradalom zajlott. Egy héttel a megnyitó után, 1977. május 2-án a Studio 54-ben rendezték meg Bianca Jagger 32. születésnapját. Az ünnepelt fehér lovon érkezett a klubba, ami azonnali médiaszenzációvá tette az eseményt. A meghívott vendégek között ott volt Michael Jackson, Rudolf Nureyev, Elton John, Truman Capote, Margaret Trudeau (a mélyen katolikus kanadai miniszterelnök többgyermekes felesége, a világsajtó legnagyobb örömére félmeztelenül, hasist szívva táncolt a parketten), John Travolta, Jackie Onassis, Elizabeth Taylor, Björn Borg, Gloria Swanson, Mae West, Farrah Fawcett, Lorna Luft, John Lennon and Yoko Ono, Divine, Rod Stewart, Alice Cooper, Suzanne Somers, Bette Davis, Al Pacino, John Deacon, Zsa Zsa és Eva Gabor, Bette Midler, Ann-Margret, Dolly Parton, Pelé, Hugh Hefner, Sophia Loren, Diane von Fürstenberg, John F. Kennedy Jr., Eartha Kitt, és Lillian Carter, az akkori amerikai elnök, Jimmy Carter édesanyja. A műsort a kor legnagyobb zenei sztárjai szolgáltatták: Donna Summer, Dr. Buzzard's Original Savannah Band, Grace Jones, Gloria Gaynor, Sylvester, The Village People, Cheryl Lynn, Brooklyn Dreams, James Brown, Phylis Hyman, Amii Stewart, Chic, The Ritchie Family, Rick James, Stephanie Mills és Arthur Russell énekelték slágereiket a partin. A Studio 54 példátlan sikeréhez az is hozzájárult, hogy szombatonként meleg partikat rendeztek, megnyerve így a médiában és Amerika (a nyugati világ) kulturális életében kulcsszerepeket betöltő, több százezres, igen jómódú New York–i homoszexuális közösséget. A klub vezetői tudták, hogy az intézmény sikerének legfőbb titka elit jellege. A hírességek mellett a fantasztikus külsejű vendégsereg jelentette a legfőbb vonzerőt. A Studio 54 tulajdonosai vezették be azt a gyorsan az egész világon elterjedt szokást, hogy a bejáratnál külsejük alapján szűrték meg a vendégeket. Hiába volt valakinek pénze, ha nem viselt különleges ruhát, hajat, arcfestést, az ajtónállók nem engedték be a hedonista paradicsomba. A tulajdonosok óriási pénzeket kaszáltak, különösen azért, mert ők kontrollálták a drogeladásokat is. Vesztük az lett, hogy eldicsekedtek csillagászati jövedelmükkel, magukra szabadítva az Adóhivatalt. Schragert és Rubellt letartóztatták, vagyonukat elkobozták és 13 hónapot töltöttek börtönben. A Studio 54 1980. február 4-én, a The End of Modern-day Gomorrah (A modern kori Gomorra végnapja) című, sztárok százait felvonultató bulival zárt be. A zárás után az Adóhivatal ügynökei a televíziós kamerák előtt hordták ki a klub falaiba és mennyezetébe rejtett, szemeteszsákok tucatjaiba csomagolt dollár tízmilliókat.
A mail art elindítójaként ismert Ray Johnson (1927-1995), akit a The New York Times „New York leghíresebb ismeretlen művészének” nevezett, Andy Warhol, Salvador Dalí és más híres művészek közeli barátja, a Studio 54 törzsvendége volt. A Richard L. Feigen & Company Ray Johnson ... Dalí/Warhol/and Others ... ‘Main Ray, Ducham, Openheim, Pikabia ...’ című kiállításának fókuszában az ő kapcsolatápolási művészete áll. Az 1950-es évektől az 1980-as évekig készített kollázsait láthatjuk Warhol, Dalí és mások műveinek, fényképeinek társaságában, megörökítve New York aranykorát, dokumentálva a Studio 54 közösségépítő szerepét. A tudományos alapossággal megvalósított kiállítás független kurátora, Frédérique Joseph-Lowery esszéket megérő gondossággal használja Johnson szójátékait és sajátos ikonográfiáját, jó humorral kacsintgatva a művész szexuális szerepeket aláásó, a meleg szubkultúrát népszerűsítő megoldásain. A hangszórókból Andy Warhol házi zenészeinek, a Velvet Undergroundnak és Debbie Harry-nek dalai szólnak, a vetítővásznakon Mae West és Marilyn Monroe műveiből láthatunk részleteket. Johnson nem akarta a saját nevét olyan nagyságrendben népszerűsíteni, mint Warhol, vagy Dalí, de szívesen használta befolyásos barátainak ismertségét saját céljai elérésének, mondanivalója terjesztésének érdekében. Kollázsait, mint mail art műveit konkrét személyeknek címezte. Gyakran szándékosan hibásan írta a hírességek nevét (erre utal a kiállítás címe is), imádta az anagrammákat és a kettős jelentésű szavakat, nem szégyellte csak a beavatottak számára érthető humorát lépten-nyomon alkalmazni. Így, az akkor divatos Op Art-ra utalva írta át Mae West híres mondatát „Come up and see me sometime” (Jöjjön fel és látogasson meg egyszer) „Come Op and See Me Sometime”-ra (Legyél Op és láss engem egyszer). Ugyanezen okból írta a szürrealista művésznő Meret Oppenheim nevét egy „p”-vel – Openheim, és vonta be a művésznő trademark szőrös teáscsészéjét leopárd mintás plüssel. Johnson egyik kedvenc ikonja a 15. századi holland művész, Rogier Van der Weyden Egy hölgy portréja című festménye volt. A portré alapján két kollázs változatot is készített, amelyeken hölgy helyett fürdőruhás, duzzadó péniszű férfi modellt láthatunk. Az egyik változat ma a londoni National Gallery, a másik a washingtoni National Gallery állandó gyűjteményének kincsei közé tartozik. Johnson számos kollázsán láthatunk rájuk ragasztott, óriási falloszokkal, vagy más módon férfivá változtatott nőket. Dalíra általában a katalán művészt elférfiatlanító felesége, Gala manipulált képeivel utal. A Dalí-Gala párról készített Man Ray fotóra óvszernek tűnő gumikesztyű ujjat ragasztott, a férj és feleség közé. Leonardo Mona Lisájának arcát, Warhol és Duchamp megoldásaihoz hasonlóan kimaszkolta. A Jézus Krisztus Szupersztár című musical bemutatója idején egy teljes kollázs sorozatot készített Dalí Corpus Hypercubus (1953-54) című, a futurisztikus kereszten függő Jézust ábrázoló műve reprodukcióinak felhasználásával. A sorozat legérdekesebb darabja – Untitled (Dalí Crucifixion With Nancy), amelyen a Dalí kép bal alsó sarkában látható, manószerű képregény figurát Gala képével helyettesítette be. A kollázson Jézus fejetlen, kígyók és spermiumok veszik körül. A végeredmény az eredeti Dalí műhöz hasonló blaszfémia, de jóval kevésbé fellengzős. A kiállítás elgondolkodtat a szürrealizmus, a pop art és a populáris kultúra kapcsolatán. A hivatalos művészettörténészi felfogás szerint a Rauschenberg, Cage és mások képviselte neo-avangardizmus élesztette újra a dadát az 1950-60-as években, és a szürrealizmus absztrakt expresszionizmusként támadt fel. Dalí, Warhol és Johnson triumvirátusa egy másik teóriát sugall: azt, hogy a szürrealizmus az undergroundba rejtőzött, miután Johnson, a kódolt, nüanszokban történő kommunikációt megtartva eltávolította a heteroszexualitástól és Freudtól a camp irányába. Kollázsai, mint mail art művei és a Studió 54 szcénái egy zárt rendszeren belüli nyitottságról szólnak.
Richard L. Feigen & Company, New York
@ Najmányi László