Artportal.hu

A Flusser indiánjai című esszém az Élősködő kultúra című kötetemből való, s mint ahogy az egész könyvet, ezt is anyanyelvemen, azaz magyarul írtam. Amikor Vickó Árpád, újvidéki szerb anyanyelvű szerző a könyv lefordítására vállalkozott, határozottan úgy gondoltam, hogy ezt az esszét nem fogja tudni átültetni szerbre, mint ahogy most is, amikor a könyv francia kiadása van előkészületben, fordítómnak azt javasoltam, hogy ne bíbelődjön vele, hanem inkább hagyja ki a kötetből. Még nem tudom, hogyan fog dönteni, hiszen éppen dolgozik a fordításon, mindenesetre a szerb verziót Vickó bravúrosan megoldotta.

Az óriási probléma az, hogy az eredeti szövegben szerepel egy példamondat, amelynek a magyar nyelvben, a magyar kultúrában minden egyes szava egyben személynév is. Hogy lehet ezt a rendkívül ritkán előforduló esetet más nyelven érzékeltetni? Úgy képzeltem, sehogy, hiszen ha az ember hűségesen lefordítja az eredeti példamondatot, akárhogy csűri-csavarja is a dolgot, legfeljebb sok-sok magyarázkodó lábjegyzet segítségével tudja érzékeltetni azt, ami az eredetiben a lehető legtermészetesebb módon fejeződik ki. Ez pedig, rövid és amúgy egyszerű szövegről lévén szó, rendkívül kínos megoldás. Mit lehet hát tenni? Vickó Árpád, aki már több könyvet lefordított Konrád Györgytől, Eörsi Istvántól és Eszterházy Pétertől, úgy döntött, hogy a szöveg értelmének visszaadása érdekében merészen elrugaszkodik közvetlen jelentéstől. Nem az eredeti példamondatot fordította le, hanem keresett a szerb nyelvben olyan szavakat, amelyek a szerb kultúrában egyben személynevek is, s azokból konstruált egy olyan mondatot, amelynek az eredeti példamondat jelentéséhez semmi köze, de remekül visszaadja az egész szöveg lényegét. Azt, amihez másként nem, csak értelmezés, méghozzá kompetens értelmezés útján lehet eljutni. Más nyelven történő visszaadásához pedig adott esetben olyasfajta kreativitásra van szükség, mint egy bonyolult sakkfeladvány megoldásához. Amely megoldás, amikor már megvan, a lehető legegyszerűbbnek tűnik, ám az út, amelyen az ember eljut hozzá, adott esetben rendkívül göröngyös lehet. S miként a megoldott sakkfeladványon sem látszanak a hozzá vezető út gyötrelmei, a fordítás is akkor jó, ha nem érződnek rajta a sokáig megoldhatatlannak tetsző probléma megoldásának nehézségei. Vickó Árpád fordítása éppen ilyen, mondhatni valóságos művészi teljesítmény.

Mindennek egyebek mellett azért van számomra jelentősége, mert időnként magam is fordítok, főleg németről és délszláv nyelvekről, de kizárólag olyan szövegeket, amelyeket szeretek, amelyeket fontosnak tartok. Amikor Belgrádban tanultam és öt éven át heti rendszerességgel hallgattam a kiváló művészettörténész, Lazar Trifunovity legendás csütörtöki előadásait, több szövegét lefordítottam magyarra. Nem tudom már megítélni, hogy milyenek ezek a fordítások, mindenesetre tény, s ezt nemrég vettem észre, hogy a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen az én előadásaim is csütörtökönként vannak, ugyanabban az időszakaszban, amikor az övéi voltak a belgrádi Bölcsészettudományi Egyetem művészettörténeti tanszékén. A magam módján tudat alatt minden bizonnyal így tisztelgek kedves emléke előtt.

A másik szerző, akit nagy mennyiségben fordítok, az orosz származású, Németországban élő és németül író művészetfilozófus, Boris Groys. Mielőtt személyesen is megismertem volna, lefordítottam tőle egy kis könyvet Az utópia termászetrajza címmel (Kijárat Kiadó, Budapest, 1997), most pedig már évek óta egy nagyobb lélegzetű művén (A pénz nyelve) dolgozom. Groysot amúgy látszólag ugyanúgy könnyű fordítani, mint Trifunovityot, hiszen mindketten egyszerűen, pontosan és szabatosan fogalmaznak. Groys korábbi kis könyvének fordítása közben nem is voltak komolyabb nehézségeim, most viszont, miután több száz előadását meghallgattam az internetről (egyik hallgatója, Anne Vortisch szorgalmasan összegyűjtötte és mp3 formátumban közzétette őket), furcsa problémám keletkezett. Groys ugyanis, miközben előad, feltűnően gyakran elröhögi magát, nevetgél, sőt nagyokat hahotázik. Ráadásul nem valami külső körülmény hatására, hanem azon, amit mond. Így adva a hallgatóság tudtára, hogy amit állít, az bizony inkább ravasz tréfa vagy rafinált irónia, mint komolyan veendő filozófiai igazság. Az előadások esetében a hallgató számára mindez nem okoz problémát, hiszen a nevetés alapján világosan meg lehet különböztetni egymástól a komoly és a tréfás megnyilatkozásokat. Csakhogy, s ez jelent számomra gyakran megoldhatatlan problémát, adott esetben írott szövegeiben is előfordulnak ugyanolyan tartalmú és formájú megnyilatkozások, mint amilyeneket előadásain jóízű nevetés követ. De a szövegben nevetésnek természetesen nyoma sincs.

Mit tegyen ilyen helyzetben a fordító? Ha valamilyen módon érzékelteti, hogy itt bizony tréfáról van szó, ami valószínűleg megfelel a szerző szándékának, meghamisítja a szöveget, amelyben amúgy viccelődésnek nyoma sincs. Ha viszont hűségesen lefordítja a szöveget, nemcsak hogy megfosztja az olvasót egy kis üde vihogástól, hanem bizonyos értelemben be is csapja: ráveszi, hogy komolyan vegyen valamit, ami pajkos viccelődés csupán. Rá van tehát kényszerítve, hogy újra és újra döntsön: vagy a szöveg közvetlen jelentését részesíti előnyben, ami kézenfekvő, könnyű, ám rendkívül kockázatos megoldás; vagy pedig a szerző habitusának ismeretében értelmez, ami nehéz, bonyolult, és ugyancsak kockázatos megoldás. Harmadik út pedig, legalábbis logikailag nézve, nincs. Egyebek mellett ezért fordítok én viszonylag ritkán, annál jobban tudom viszont élvezni, amikor azt látom, hogy mások ezt a problémát a gyakorlatban mégis bravúrosan meg tudják oldani.

A Flusser indiánjai című esszémet egyébként magam is tréfából írtam, több fiktív nevet és idézetet csempésztem bele, amiről mindeddig nem tájékoztattam senkit. Ám amikor elolvastam Vickó fordítását, határozottan úgy éreztem, hogy maga a szerb szöveg az, amely helyettem, helyettünk is nevet, sőt jóízűen hahotázik. Ilyen fordítóra várnak Groys szövegei, ugyanakkor ilyen olvasóra is. Mert az értelmezés és a fordítás édestestvérek, ami az orosz filozófus recepciójában világosan tetten érhető. Groysot a német anyanyelvű szerzők közül is sokan és sokféleképpen bírálják, amihez természetesen mindenkinek joga van, ám nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy a kritikák döntő többsége ugyanarról a tőről fakad: komolyan, túlontúl komolyan veszik azt, amit maga a szerző egyszerűen viccnek szánt.