partnereink
Stenczer Sári: Sylvester Katalin - az elefántcsonttorony novellistája
Sylvester Katalin univerzumában rendkívüli figurák élik mindennapjaikat. E lélegzetelállító szobrok teremtőjét – sajnálatos módon – mégis kevesen ismerik. A festőművésznek tanuló, majd férjével 1964-ben végleg, egy életre a francia fővárosba költöző művész élete mindvégig két pont körül örvénylett: elsősorban férje, Csernus Tibor körül, akinek hű társa volt a sikerek és nehézségek alatt; valamint saját teremtményei megalkotásának mágiája körül, melyet viszont elzárva a világtól, a publikus megismerés és elismerés nélkül vitt és visz véghez a mai napig.
Pont emiatt, az ismeretlenség fátyolába borítkozó élet miatt kell a művésznő és művészete bemutatását egy biográfiai ismertetéssel kezdeni, amely éppen egyedisége és árnyékban maradása miatt meglehetősen nehéz feladat. Az idézett szövegeket idén nyáron sikerült dokumentálni a kissé fényhiányos, bár Párizs egyik legmagasabb pontján, a Butte Montmartre-on található lakásban. Abban az otthonban, ahol több mint 35 évig élt együtt a művészházaspár és mely telis tele van emlékekkel. Csernus Tibor és Sylvester Katalin nyomával. Művészeti könyvek, katalógusok, a kiállítások plakátjai, levelezések és megsárgult fotográfiák hevernek mindenfelé, a konyhaablakra egy fóliákból kivágott papagájpár van felragasztva, a hálóban pedig Csernus fiatalkori önarcképe egy polcra helyezve… Emellett ezernyi apró, szerényen meghúzódó alkotásra lelhetünk, Csernus szkeccseire, melyeket utolsó évei alatt készített közvetlen környezetéről, azaz a lakás különböző pontjairól vagy emlékezetből, illetve Katalin néhány ifjúkori festményére, melyek észrevétlenül támaszkodnak egy ajtófélfának. Minden egy kicsit rendetlen és történetekkel terhes ebben a kétszobás otthonban. Ahogy maga az élet is, hiszen egy lakás a belső énünk ki nem mondott műterme, amelyben legfőbb alkotásunkat, sorsunkat igyekszünk mindannyian megteremteni.
Sylvester Katalin 1929 október 28-án született, Mezőbányán. A gimnáziumot a Veres Pálné-ban végezte el magántanulóként, miközben Jaschik Álmos műhelyiskolájába járt, amely mindenképpen hatással volt későbbi fejlődésére, útkeresésére. Ezután grafikai órakat vett, Koffán Károlytól is, majd 1949-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1954-ben diplomázott, Bernáth Aurél osztályában.
„A főiskolán Bán Béla volt először a tanárom, akit nem nagyon kedveltem, aztán pedig Kmetty, aki viszont engem nem kedvelt. Utána Hincz Gyulához kerültem, majd az utolsó évben Bernáth Aurél vett át az osztályába – amely mindvégig a vágyam volt, hiszen ő számított a legjobb tanárnak. A diplomám után, mely nem aratott osztatlan sikert a zsűri körében, illusztrációkat és címlapterveket készítettem a Szépirodalmi és az Európa Könyvkiadónak.”
A fiatal művészházaspár 1957-58-ban Párizsba utazott, ahol egyből kellemesen érezték magukat és sok segítséget kaptak már kint élő magyaroktól, így kisebb grafikai munkákhoz jutottak és egy hotelszobához a rue Jacob-on. De azután Csernus édesapja küldött két retúrjegyet Budapestre és ennek nem álltak ellent. Hazaérezésük után „mindenki azt kérdezte megőrültünk-e, de mi azt gondoltuk, hogy kicsit szabadabbak lettek a határok és bármikor visszamehetünk. De hamar rájöttünk, hogy semmi sem változott, Pest kihaltnak tűnt Párizs után. Nagy nehézségek árán sikerült újra útlevelet szereznünk és végleg visszajutnunk Párizsba, 1964-ben.
”A budapesti évek alatt a Dráva utcában laktunk, egy nagy műteremlakásban, amely előzőleg Perlott Csaba Vilmosé volt. Szerettük ezt a helyet, ketten is könnyedén tudtunk dolgozni.” Ám Csernus Tibor nehezen tudott érvényesülni a három T (Tiltott, Tűrt, Támogatott) által irányított művészeti világban. Rendszeresen kizsűrizték munkáit és Sylvester képeinek sem volt elegendő megjelenése, egy csoportos kiállításon például Aradi Nóra, művészettörténész a megnyitó előtt leakasztatta egy képét. A fiatal festőnő két csoportos tárlaton szerepelt festményeivel, nevezetesen az 1959-es és 1962-es Műcsarnokbeli éves hivatalos seregszemlén, a Magyar Képzőművészeti Kiállításon.
Sylvesternek mégis jó emlékei vannak Magyarországról, a Dráva utcai műteremről, a sárospataki művésztelepről és persze a barátokról. Sosem bánta meg, hogy Párizsba költöztek. A letelepedésre is úgy emlékezik vissza, hogy viszonylagosan könnyen sikerült nekik, Csernus hamar kapott rendszeressé váló illusztrációs munkákat és neki is akadt mindig kereseti lehetősége az alkalmazott művészeti körökben.
„Mindig sokat segítettem Tibornak az illusztrációk előkészítésében – sokszor én olvastam el a könyveket és jelöltem be neki az érdekes részeket, illetve eljártam a Musée d’Art Décoratif könyvtárába és kirajzoltam, kikopíroztam selyempapírra az éppen szükséges korabeli ruhákat, kellékeket, jeleneteket. Az illusztrációknál, melyeket főként a Gallimardnak készített, és a festményeinél is nagyon fontos volt Tibornak a korhűség. Én is vállaltam grafikai munkákat, például a Nyomorultak illusztrálását készítettem a Hachette-nek. Emellett az ideköltözésünket követő években kisebb szobrokat adtam el egy Boulevard Saint-Germain-en lévő, Dyptich nevű galériának.”
A Franciahonba érkezés után közvetlenül történt meg tehát a legnagyobb irányváltás: Sylvester Katalinból szobrász lett, a banális emberi lét plasztikus ábrázolója. Kis figurákat faragott és festett ki, amolyan mulatságos és egyben szomorkás babákat, amelyek a harmincas évek jelmezeiben tetszelegnek. „Tibor balsafából készítette a festményeiben is megjelenő repülőgépmodelleket és én így találtam rá erre az anyagra, amelyet először farigcsálni kezdtem, majd rájöttem, hogy ez az, ami engem igazán érdekel, az emberek szoborba öntése ezzel a törékeny anyaggal. Megformáztam, lecsiszoltam, bealapoztam és kifestettem ezeket a szobrokat, amelyekből sokat el is tudtam adni, bár nem túl jó áron.”
Csernusék viszonylag hamar berendezkedtek Párizsban és igazi művészlakáshoz jutottak. „Szerencsésen megkaptunk a Bateau Lavoir-ban egy megürült műtermet és ezt a lakást, híre ment ugyanis, hogy felújították az épületet és lehet ezeket igényelni, minket pedig többen támogattak ebben, például Claude Bernard, Tibor akkori galériása. Én 1979-ben kaptam meg saját műtermemet a házban.”
Azután a szobrok eladása sajnos abbamaradt és a saját magát menedzselni képtelen, férje kapcsolatait egyáltalán nem használó Sylvester Katalin alkotásai bezártultak a montmartre-i stúdió ajtaja mögé. Megélhetésként egy időben „textilterveket készítettem az avenue de l’Opéra-n egy jól menő hely, Hargitay Pál stúdiója részére. Ide rendszeresen bevették a terveimet, majd az eladott rajzok után ripiteket kellett megszerkesztenem, vagyis azt a viaszolt papírra készült, kivágott és kifestett sablont, amely a minta ismétlődése lesz az anyagon. Mindig találtunk kisebb munkákat.”
Az évszakok pedig teltek múltak és Sylvester Katalin rég megérdemelt önálló kiállítására egészen a 2002-es év végéig kellett várni. Ekkor kapta meg a művésznő, Fabényi Júlia és Beke László segítségével, valamint Jerger Krisztina kurátor és szcenográfus avatott keze alatt a Műcsarnok apszisát. Ekkor csodálkoztak rá sokan a szakmából és a szélesebb közönségből a rejtegetett kincsre, erre az egyedülálló szobrászati életműre.
A művész nem tudott személyesen jelen lenni a kiállításán és talán ezért is került ismét a reflektorfényen kívülre. De ez a sajnálatos tény csak minket zavar, maga a művész ezt észre sem veszi, alkotásai számára a mellőzésben is élnek.
Sylvester Katalin festői korszaka természetes előzménye volt későbbi szobrászi munkásságának, elővezette, érlelte azt. A néhol szürnaturalista nyomokat viselő, élénk kolorittal rendelkező, harsány mégis bensőséges festmények főként portrékat, vagy akár önarcképnek is minősíthető csendéleteket ábrázolnak. Az alakok szemből, mindenféle pózolás vagy kellék nélkül néznek vissza szégyenlősen, de állhatatosan a szemlélőjükre. Érdekes, kicsit pszichologizáló emberábrázolások ezek, melyek legfőbb hatása az alany tekintetén kívül az élénk és erős színek által dominált, mégis tört, sötét színekkel uralkodó képtér. Ehhez járul a bátor, gyakran Csernusra emlékeztető ecsetkezelés, mely hol vékonyan viszi fel a színeket, hol pedig éppen a különböző festékek elkenéséből, plaszticitásából adódóan lesz lüktetően izgalmas.
„Mindig is az emberábrázolás érdekelt, a festészetben is főként a portréábrázolás vonzott.” Vagyis a művész érdeklődése, alapszemlélete már a főiskola óta szinte változatlan. A tanulás évei alatt és kezdeti pályáján igyekezett a hagyomány által megteremtett keretek között maradni és abban érvényesíteni művészi akaratát. De az erős környezetváltozás és a Tűrt csoportba való bekerülés igyekezetének megszünése, melyet a Párizsba költözés jelentett, úgymond lebontotta előtte a tradíció kényszerítette korlátokat.
Megjelent művészetében a harmadik dimenzió, amelyben kiteljesedtek mindennapi hősei, testet kaptak és jellemző mozdulatokat, egy kiforrottabb, egyedi hangvételt. Ezeket az eleinte gondosan megmunkált és színezett, kis méretű figurákat az évtizedek elteltével az egyre nagyobbak váltották fel. Az alakok egyre harsányabbak, nyersebbek – vagyis bátrabbak lettek, ahogy az ember is az idő múlásával egyre bölcsebb lesz, és egyre kevesebbel képes egyre többet mondani. Elmaradt a gondos mintázás és a precíz festés, amely oly jellemző korai szobraira és felváltotta mindezt a színes kreppapír és filctoll, a ragasztó és a gombostű. A szobrok így kidolgozatlannak tünnek, de nem az alkotás befejezetlenségére, hanem az élettel megtöltött figurák sorsának lezáratlanságára utalnak.
Ennek a szobrászati nyelvezetnek legalkalmasabb alapanyaga a balsafa, a természet legpuhább, legkönnyebb – ezért sajnos nagyon törékeny és kényes – fája lett a művész kifejezőeszköze. Ami férjének a repülés, az egyik legcsodálatosabb emberi eredmény jelképének építését majd lefestését jelentette, az a feleségnek a teremtés alapanyaga lett, az emberi lélek, a habitusok és egyéb jellemzők együttes megjelenítéséhez segítő eszköz. Ezért létezik ez az akár félkésznek mondható megjelenés, az alkotások Lajta Gábor által non finito-nak hívott állapota. A folytonos alakulás-alakítás, a gondoskodás és soha el nem hagyás legfontosabb nyoma.
Ráadásul Sylvester a szobrait újra és újra átformálja, építi, csakúgy mint az élet az emberi lelkeket. „Sokszor újrafaragom a figurákat, például a Budapesten kiállítottaknak is egy nagy részét már átfaragtam, vagy legalábbis kicsit átalakítottam. Sosem dolgozom modell után és sosem tervezem meg konkértan előre a figurákat, nem készítek vázlatokat hozzá. Fényképeket használok, kivágom azokat, amelyek megtetszenek illetve emlékezetből alkotom meg a figurákat, akár konkrét személyek után is, mint például a házmesternő, vagy éppen Tibor orvosa. Azt formázom meg ami megtetszik, amit érdekesnek találok. Van úgy is, hogy elkezdem és aztán egészen máshogy folytatom. ”
A művész tehát folyamatosan újrateremti az emlékezetében és a külső környezet különböző betüremkedéseiben megjelenő, összeácsolt történetekkel jellemezett személyiségeket.
A kiállítások ideájához és velejáróihoz, illetve a kereskedelemben való részvételhez egyáltalán nem szokott művésznek az alkotói habitusa is teljesen különbözik az általánostól. Ezt nagyon fontos figyelmebe vennünk, hiszen ezáltal a tetszeni akarás és a spektákulum igénye messze elkerüli a műveket - így ámulhatunk el méginkább és érezhetjük megtisztelve magunkat, ha bepillantást nyerhetünk Sylvester műtermébe, elvarázsolt elefántcsonttornyába, melyben minden annyira él és lélegzik, mint az utcán.
Ezt az atmoszférát nehéz feladat volt 2002-2003 telén a budapesti Műcsarnok apszisában létrehozni, de a kiállítás kurátora, Jerger Krisztina egy tökéletes „áthidaló” megoldást álmodott meg a szobroknak, egy nyers gerendákból épített struktúra szolgált számukra színpadként. Így sikerült megtartani a műterem asztalain és barkácsolt talapzatain lévő örökös hangulatot, a figurákat összekötő atmoszféra speciális mivoltát. Azt a különleges érzést, hogy halkan kell beszélnünk és óvatosan lépegetnünk, nehogy megzavarjuk az egymás cipellőit méregető hölgyeket, vagy a ritmusra mozduló bádogdobost.
A furcsa, harsány színekkel ütemezett magányosan álldogáló, vagy párban kommunikáló figurák úgymond rövid novellák, egypercesek, vagyis az életből vett töredékek, a művész elméjében lévő egész történetek darabkái. Ez a töredék voltuk jelenik meg nemcsak mondanivalójukban, hanem kinézetükben, megformálásukban is, adja meg esszenciájukat.
Ezért ha párhuzamokat szeretnénk vonni Sylvester Katalin és más képzőművészek között, azt vagy stiláris, anyagmegmunkálásban hasonlatos vagy konceptuális, a gondolati síkon megszülető hozzáállásban lehetséges megtennünk.
A kortársak közül egyre több szobrász alkotja a fa durva kezelésével, és annak színezésével figurális alkotásait. Stephan Balkenhol munkáiban, vagy Jim Dine legújabb, Pinokkió sorozatában is felfedezhető a matéria kulcsfontosságú, nyers, kezeletlen alakításának aktusa és egyrészt esztétikai, másrészt gondolati síkon ható ereje. A fa rostjainak látványa az élőre és a „primitív” teremtésre utal, melyet erősít annak egyszerű megfestése, a barkácsolásban megélhető ösztönösség jellemzője.
Sylvester szobrai által teremtett, saját, zárt világot a dadaisták óta igyekeznek létrehozni a művészek, napjainkban egyre gyakrabban, installáció formájában. A nézőt tökéletesen – szó szerint és áttételesen is – bekerítő világok alkotása kedvelt műfaj, hiszen a legközelebb vezet a genezis állapotához, melynél a befogadó akár szereplővé is vállhat, de mindenképp involváva érzheti magát. Ezek az univerzumok sokszor túlzott erővel törnek nézőjükre, szinte bekebelezik azt. A mérsékelt, visszafogott művek gyakran sokkal erősebb belső hatásra képesek, ezért lehetünk érzékenyebbek Isa Genzken assamblage-ai, Louise Bourgeois baba-teremtményei, no és Sylvester Katalin figurái iránt.
A hasonló emberábrázolás mélységének keresésében pedig Daumier-tól kezdve a realizmuson át vezethet a sor, egészen Csernus Tiborig. Hiszen egy hatalmas tálentum mellett töltött élet nem marad nyomtalanul, de sajnos ez a bélyege is annak, hogy Sylvester a külvilág felé lévő érvényesülése elmaradt. Teremtőereje és pont visszahúzodásából adandó megfigyelőképessége keveredett a praktikus, nőies szemlélettel. Ahogyan Román József találóan megjegyezte – a művésznő a számára idegen világ felől elfordult és megteremtette saját univerzumát.
Mindehhez járult mindvégig a Jaschik Álmos féle hagyomány, mely a párizsi művészeti légkörben nevelkedett és forrott ki végül egy bezárt világban. Jaschik grafikai iskolájában, Budapesten, nyitott és rugalmas képzés folyt, a kreativitásra és az életrevalóságra nevelő oktatás. Ebbe a szemléletbe belekóstolva indult el Sylvester Katalin a művészi pályáján, tanult 4 különböző mestertől a főiskolai évek alatt és érkezett meg Párizsba, az élénken lüktető, akkor még művészeti kánaánt jelentő városba és mindezt egy mára sajnálatos módon már hallhatatlanná vált festő, Csernus Tibor oldalán. Itt bontakozott ki és érett meg művészete, sokoldalúságának és szabadságának, tapasztalatának és türelmének gyümölcse – ez az elefántcsonttoronyba zárt, önhatalmù világ. Mely mind a mai napig alakul egy műterembe zárt univerzumban, ahol fafigurák élik mindennapjaikat, akikre csak a Dzsepettó-i varázslattal rendelkező alkotójuk nyitja ki néha a műterem ajtaját, hogy beömöljön egy kis fény a porral belepett teremtményeire.
Kép és szöveg: Stenczer Sári
A tanulmány egy része idén szeptemberben jelent meg az Alexandra Könyvkiadó gondozásában, a Hunok Párizsban kötet oldalain
Pont emiatt, az ismeretlenség fátyolába borítkozó élet miatt kell a művésznő és művészete bemutatását egy biográfiai ismertetéssel kezdeni, amely éppen egyedisége és árnyékban maradása miatt meglehetősen nehéz feladat. Az idézett szövegeket idén nyáron sikerült dokumentálni a kissé fényhiányos, bár Párizs egyik legmagasabb pontján, a Butte Montmartre-on található lakásban. Abban az otthonban, ahol több mint 35 évig élt együtt a művészházaspár és mely telis tele van emlékekkel. Csernus Tibor és Sylvester Katalin nyomával. Művészeti könyvek, katalógusok, a kiállítások plakátjai, levelezések és megsárgult fotográfiák hevernek mindenfelé, a konyhaablakra egy fóliákból kivágott papagájpár van felragasztva, a hálóban pedig Csernus fiatalkori önarcképe egy polcra helyezve… Emellett ezernyi apró, szerényen meghúzódó alkotásra lelhetünk, Csernus szkeccseire, melyeket utolsó évei alatt készített közvetlen környezetéről, azaz a lakás különböző pontjairól vagy emlékezetből, illetve Katalin néhány ifjúkori festményére, melyek észrevétlenül támaszkodnak egy ajtófélfának. Minden egy kicsit rendetlen és történetekkel terhes ebben a kétszobás otthonban. Ahogy maga az élet is, hiszen egy lakás a belső énünk ki nem mondott műterme, amelyben legfőbb alkotásunkat, sorsunkat igyekszünk mindannyian megteremteni.
Sylvester Katalin 1929 október 28-án született, Mezőbányán. A gimnáziumot a Veres Pálné-ban végezte el magántanulóként, miközben Jaschik Álmos műhelyiskolájába járt, amely mindenképpen hatással volt későbbi fejlődésére, útkeresésére. Ezután grafikai órakat vett, Koffán Károlytól is, majd 1949-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1954-ben diplomázott, Bernáth Aurél osztályában.
„A főiskolán Bán Béla volt először a tanárom, akit nem nagyon kedveltem, aztán pedig Kmetty, aki viszont engem nem kedvelt. Utána Hincz Gyulához kerültem, majd az utolsó évben Bernáth Aurél vett át az osztályába – amely mindvégig a vágyam volt, hiszen ő számított a legjobb tanárnak. A diplomám után, mely nem aratott osztatlan sikert a zsűri körében, illusztrációkat és címlapterveket készítettem a Szépirodalmi és az Európa Könyvkiadónak.”
A fiatal művészházaspár 1957-58-ban Párizsba utazott, ahol egyből kellemesen érezték magukat és sok segítséget kaptak már kint élő magyaroktól, így kisebb grafikai munkákhoz jutottak és egy hotelszobához a rue Jacob-on. De azután Csernus édesapja küldött két retúrjegyet Budapestre és ennek nem álltak ellent. Hazaérezésük után „mindenki azt kérdezte megőrültünk-e, de mi azt gondoltuk, hogy kicsit szabadabbak lettek a határok és bármikor visszamehetünk. De hamar rájöttünk, hogy semmi sem változott, Pest kihaltnak tűnt Párizs után. Nagy nehézségek árán sikerült újra útlevelet szereznünk és végleg visszajutnunk Párizsba, 1964-ben.
”A budapesti évek alatt a Dráva utcában laktunk, egy nagy műteremlakásban, amely előzőleg Perlott Csaba Vilmosé volt. Szerettük ezt a helyet, ketten is könnyedén tudtunk dolgozni.” Ám Csernus Tibor nehezen tudott érvényesülni a három T (Tiltott, Tűrt, Támogatott) által irányított művészeti világban. Rendszeresen kizsűrizték munkáit és Sylvester képeinek sem volt elegendő megjelenése, egy csoportos kiállításon például Aradi Nóra, művészettörténész a megnyitó előtt leakasztatta egy képét. A fiatal festőnő két csoportos tárlaton szerepelt festményeivel, nevezetesen az 1959-es és 1962-es Műcsarnokbeli éves hivatalos seregszemlén, a Magyar Képzőművészeti Kiállításon.
Sylvesternek mégis jó emlékei vannak Magyarországról, a Dráva utcai műteremről, a sárospataki művésztelepről és persze a barátokról. Sosem bánta meg, hogy Párizsba költöztek. A letelepedésre is úgy emlékezik vissza, hogy viszonylagosan könnyen sikerült nekik, Csernus hamar kapott rendszeressé váló illusztrációs munkákat és neki is akadt mindig kereseti lehetősége az alkalmazott művészeti körökben.
„Mindig sokat segítettem Tibornak az illusztrációk előkészítésében – sokszor én olvastam el a könyveket és jelöltem be neki az érdekes részeket, illetve eljártam a Musée d’Art Décoratif könyvtárába és kirajzoltam, kikopíroztam selyempapírra az éppen szükséges korabeli ruhákat, kellékeket, jeleneteket. Az illusztrációknál, melyeket főként a Gallimardnak készített, és a festményeinél is nagyon fontos volt Tibornak a korhűség. Én is vállaltam grafikai munkákat, például a Nyomorultak illusztrálását készítettem a Hachette-nek. Emellett az ideköltözésünket követő években kisebb szobrokat adtam el egy Boulevard Saint-Germain-en lévő, Dyptich nevű galériának.”
A Franciahonba érkezés után közvetlenül történt meg tehát a legnagyobb irányváltás: Sylvester Katalinból szobrász lett, a banális emberi lét plasztikus ábrázolója. Kis figurákat faragott és festett ki, amolyan mulatságos és egyben szomorkás babákat, amelyek a harmincas évek jelmezeiben tetszelegnek. „Tibor balsafából készítette a festményeiben is megjelenő repülőgépmodelleket és én így találtam rá erre az anyagra, amelyet először farigcsálni kezdtem, majd rájöttem, hogy ez az, ami engem igazán érdekel, az emberek szoborba öntése ezzel a törékeny anyaggal. Megformáztam, lecsiszoltam, bealapoztam és kifestettem ezeket a szobrokat, amelyekből sokat el is tudtam adni, bár nem túl jó áron.”
Csernusék viszonylag hamar berendezkedtek Párizsban és igazi művészlakáshoz jutottak. „Szerencsésen megkaptunk a Bateau Lavoir-ban egy megürült műtermet és ezt a lakást, híre ment ugyanis, hogy felújították az épületet és lehet ezeket igényelni, minket pedig többen támogattak ebben, például Claude Bernard, Tibor akkori galériása. Én 1979-ben kaptam meg saját műtermemet a házban.”
Azután a szobrok eladása sajnos abbamaradt és a saját magát menedzselni képtelen, férje kapcsolatait egyáltalán nem használó Sylvester Katalin alkotásai bezártultak a montmartre-i stúdió ajtaja mögé. Megélhetésként egy időben „textilterveket készítettem az avenue de l’Opéra-n egy jól menő hely, Hargitay Pál stúdiója részére. Ide rendszeresen bevették a terveimet, majd az eladott rajzok után ripiteket kellett megszerkesztenem, vagyis azt a viaszolt papírra készült, kivágott és kifestett sablont, amely a minta ismétlődése lesz az anyagon. Mindig találtunk kisebb munkákat.”
Az évszakok pedig teltek múltak és Sylvester Katalin rég megérdemelt önálló kiállítására egészen a 2002-es év végéig kellett várni. Ekkor kapta meg a művésznő, Fabényi Júlia és Beke László segítségével, valamint Jerger Krisztina kurátor és szcenográfus avatott keze alatt a Műcsarnok apszisát. Ekkor csodálkoztak rá sokan a szakmából és a szélesebb közönségből a rejtegetett kincsre, erre az egyedülálló szobrászati életműre.
A művész nem tudott személyesen jelen lenni a kiállításán és talán ezért is került ismét a reflektorfényen kívülre. De ez a sajnálatos tény csak minket zavar, maga a művész ezt észre sem veszi, alkotásai számára a mellőzésben is élnek.
Sylvester Katalin festői korszaka természetes előzménye volt későbbi szobrászi munkásságának, elővezette, érlelte azt. A néhol szürnaturalista nyomokat viselő, élénk kolorittal rendelkező, harsány mégis bensőséges festmények főként portrékat, vagy akár önarcképnek is minősíthető csendéleteket ábrázolnak. Az alakok szemből, mindenféle pózolás vagy kellék nélkül néznek vissza szégyenlősen, de állhatatosan a szemlélőjükre. Érdekes, kicsit pszichologizáló emberábrázolások ezek, melyek legfőbb hatása az alany tekintetén kívül az élénk és erős színek által dominált, mégis tört, sötét színekkel uralkodó képtér. Ehhez járul a bátor, gyakran Csernusra emlékeztető ecsetkezelés, mely hol vékonyan viszi fel a színeket, hol pedig éppen a különböző festékek elkenéséből, plaszticitásából adódóan lesz lüktetően izgalmas.
„Mindig is az emberábrázolás érdekelt, a festészetben is főként a portréábrázolás vonzott.” Vagyis a művész érdeklődése, alapszemlélete már a főiskola óta szinte változatlan. A tanulás évei alatt és kezdeti pályáján igyekezett a hagyomány által megteremtett keretek között maradni és abban érvényesíteni művészi akaratát. De az erős környezetváltozás és a Tűrt csoportba való bekerülés igyekezetének megszünése, melyet a Párizsba költözés jelentett, úgymond lebontotta előtte a tradíció kényszerítette korlátokat.
Megjelent művészetében a harmadik dimenzió, amelyben kiteljesedtek mindennapi hősei, testet kaptak és jellemző mozdulatokat, egy kiforrottabb, egyedi hangvételt. Ezeket az eleinte gondosan megmunkált és színezett, kis méretű figurákat az évtizedek elteltével az egyre nagyobbak váltották fel. Az alakok egyre harsányabbak, nyersebbek – vagyis bátrabbak lettek, ahogy az ember is az idő múlásával egyre bölcsebb lesz, és egyre kevesebbel képes egyre többet mondani. Elmaradt a gondos mintázás és a precíz festés, amely oly jellemző korai szobraira és felváltotta mindezt a színes kreppapír és filctoll, a ragasztó és a gombostű. A szobrok így kidolgozatlannak tünnek, de nem az alkotás befejezetlenségére, hanem az élettel megtöltött figurák sorsának lezáratlanságára utalnak.
Ennek a szobrászati nyelvezetnek legalkalmasabb alapanyaga a balsafa, a természet legpuhább, legkönnyebb – ezért sajnos nagyon törékeny és kényes – fája lett a művész kifejezőeszköze. Ami férjének a repülés, az egyik legcsodálatosabb emberi eredmény jelképének építését majd lefestését jelentette, az a feleségnek a teremtés alapanyaga lett, az emberi lélek, a habitusok és egyéb jellemzők együttes megjelenítéséhez segítő eszköz. Ezért létezik ez az akár félkésznek mondható megjelenés, az alkotások Lajta Gábor által non finito-nak hívott állapota. A folytonos alakulás-alakítás, a gondoskodás és soha el nem hagyás legfontosabb nyoma.
Ráadásul Sylvester a szobrait újra és újra átformálja, építi, csakúgy mint az élet az emberi lelkeket. „Sokszor újrafaragom a figurákat, például a Budapesten kiállítottaknak is egy nagy részét már átfaragtam, vagy legalábbis kicsit átalakítottam. Sosem dolgozom modell után és sosem tervezem meg konkértan előre a figurákat, nem készítek vázlatokat hozzá. Fényképeket használok, kivágom azokat, amelyek megtetszenek illetve emlékezetből alkotom meg a figurákat, akár konkrét személyek után is, mint például a házmesternő, vagy éppen Tibor orvosa. Azt formázom meg ami megtetszik, amit érdekesnek találok. Van úgy is, hogy elkezdem és aztán egészen máshogy folytatom. ”
A művész tehát folyamatosan újrateremti az emlékezetében és a külső környezet különböző betüremkedéseiben megjelenő, összeácsolt történetekkel jellemezett személyiségeket.
A kiállítások ideájához és velejáróihoz, illetve a kereskedelemben való részvételhez egyáltalán nem szokott művésznek az alkotói habitusa is teljesen különbözik az általánostól. Ezt nagyon fontos figyelmebe vennünk, hiszen ezáltal a tetszeni akarás és a spektákulum igénye messze elkerüli a műveket - így ámulhatunk el méginkább és érezhetjük megtisztelve magunkat, ha bepillantást nyerhetünk Sylvester műtermébe, elvarázsolt elefántcsonttornyába, melyben minden annyira él és lélegzik, mint az utcán.
Ezt az atmoszférát nehéz feladat volt 2002-2003 telén a budapesti Műcsarnok apszisában létrehozni, de a kiállítás kurátora, Jerger Krisztina egy tökéletes „áthidaló” megoldást álmodott meg a szobroknak, egy nyers gerendákból épített struktúra szolgált számukra színpadként. Így sikerült megtartani a műterem asztalain és barkácsolt talapzatain lévő örökös hangulatot, a figurákat összekötő atmoszféra speciális mivoltát. Azt a különleges érzést, hogy halkan kell beszélnünk és óvatosan lépegetnünk, nehogy megzavarjuk az egymás cipellőit méregető hölgyeket, vagy a ritmusra mozduló bádogdobost.
A furcsa, harsány színekkel ütemezett magányosan álldogáló, vagy párban kommunikáló figurák úgymond rövid novellák, egypercesek, vagyis az életből vett töredékek, a művész elméjében lévő egész történetek darabkái. Ez a töredék voltuk jelenik meg nemcsak mondanivalójukban, hanem kinézetükben, megformálásukban is, adja meg esszenciájukat.
Ezért ha párhuzamokat szeretnénk vonni Sylvester Katalin és más képzőművészek között, azt vagy stiláris, anyagmegmunkálásban hasonlatos vagy konceptuális, a gondolati síkon megszülető hozzáállásban lehetséges megtennünk.
A kortársak közül egyre több szobrász alkotja a fa durva kezelésével, és annak színezésével figurális alkotásait. Stephan Balkenhol munkáiban, vagy Jim Dine legújabb, Pinokkió sorozatában is felfedezhető a matéria kulcsfontosságú, nyers, kezeletlen alakításának aktusa és egyrészt esztétikai, másrészt gondolati síkon ható ereje. A fa rostjainak látványa az élőre és a „primitív” teremtésre utal, melyet erősít annak egyszerű megfestése, a barkácsolásban megélhető ösztönösség jellemzője.
Sylvester szobrai által teremtett, saját, zárt világot a dadaisták óta igyekeznek létrehozni a művészek, napjainkban egyre gyakrabban, installáció formájában. A nézőt tökéletesen – szó szerint és áttételesen is – bekerítő világok alkotása kedvelt műfaj, hiszen a legközelebb vezet a genezis állapotához, melynél a befogadó akár szereplővé is vállhat, de mindenképp involváva érzheti magát. Ezek az univerzumok sokszor túlzott erővel törnek nézőjükre, szinte bekebelezik azt. A mérsékelt, visszafogott művek gyakran sokkal erősebb belső hatásra képesek, ezért lehetünk érzékenyebbek Isa Genzken assamblage-ai, Louise Bourgeois baba-teremtményei, no és Sylvester Katalin figurái iránt.
A hasonló emberábrázolás mélységének keresésében pedig Daumier-tól kezdve a realizmuson át vezethet a sor, egészen Csernus Tiborig. Hiszen egy hatalmas tálentum mellett töltött élet nem marad nyomtalanul, de sajnos ez a bélyege is annak, hogy Sylvester a külvilág felé lévő érvényesülése elmaradt. Teremtőereje és pont visszahúzodásából adandó megfigyelőképessége keveredett a praktikus, nőies szemlélettel. Ahogyan Román József találóan megjegyezte – a művésznő a számára idegen világ felől elfordult és megteremtette saját univerzumát.
Mindehhez járult mindvégig a Jaschik Álmos féle hagyomány, mely a párizsi művészeti légkörben nevelkedett és forrott ki végül egy bezárt világban. Jaschik grafikai iskolájában, Budapesten, nyitott és rugalmas képzés folyt, a kreativitásra és az életrevalóságra nevelő oktatás. Ebbe a szemléletbe belekóstolva indult el Sylvester Katalin a művészi pályáján, tanult 4 különböző mestertől a főiskolai évek alatt és érkezett meg Párizsba, az élénken lüktető, akkor még művészeti kánaánt jelentő városba és mindezt egy mára sajnálatos módon már hallhatatlanná vált festő, Csernus Tibor oldalán. Itt bontakozott ki és érett meg művészete, sokoldalúságának és szabadságának, tapasztalatának és türelmének gyümölcse – ez az elefántcsonttoronyba zárt, önhatalmù világ. Mely mind a mai napig alakul egy műterembe zárt univerzumban, ahol fafigurák élik mindennapjaikat, akikre csak a Dzsepettó-i varázslattal rendelkező alkotójuk nyitja ki néha a műterem ajtaját, hogy beömöljön egy kis fény a porral belepett teremtményeire.
Kép és szöveg: Stenczer Sári
A tanulmány egy része idén szeptemberben jelent meg az Alexandra Könyvkiadó gondozásában, a Hunok Párizsban kötet oldalain
Stenczer Sári